Kínai kocsmológia vol.5. - 酒文化

A kínai kocsmológia eleddig pusztán sörcentrikus elukubrációk formájában képviseltette magát, mindazáltal Kína tradicionális alkoholkultúrájára a malátaszörp kevésbé súlyos bullával nehezedik, ergo elkanyarodunk az alapkövekhez.

Egészen a kínai civilizáció hajnalához, hiszen már a legelső szertartásokat - kivált a fontosabbakat -is alkoholtartalmú párlatok kísérték. Az elkövetkező hosszú századok folyamán különböző fajtájú alkoholos italneműk, illetve szeszfőzési módszerek fejlődtek ki, valamint a lepárlás is egyre kifinomultabbá vált. Ezzel párhuzamosan a szokások, és a kultúra élénk részévé váltak egyúttal.

Na mármost tudniillik a piának Kínában mélyebbre nyúló története van, mint a teának. (Punktum). Mint ahogy tanúvallomást tesz erről az 1986-ban Hé​nán​ tartományban talált több, mint háromezer évesre datált kancsó, és a benne lévő szeszfőzet.

Az ital tehát végigkíséri a kínai történelmet, vegyük mindjárt példaként a költőket: Táo​ Yuān​míng​ (陶渊明), a Három királyság korabeli Jin-dinasztia prominens irodalmára olyan szinten alkoholszimpatizáns volt, hogy egy napot nem bírt volna nélküle. Vagy éppen a Tang-dinasztia költőnagysága, Lǐ​ Bái​ (李白) egy kis rásegítés után száz költeményt szült(汁酒诗百篇), mi több minél részegebb volt, annál jobb verseket írt. Viszont időnként a héroszok is erősre itták magukat: Wǔ​ Sōng​ (武松), a Sòng​-dinasztia Liáng​shān​bó​-ból (梁山泊) való hős haramiája (Vízparti történet megvan?) tizennyolc serlegnyi italt adagolt be magának egyhuzamban, majd hirtelen felindulásból puszta kézzel való tigrisölést követett el.

A kínai szó az italra - jiǔ​ (酒) - egy eléggé általános fogalom, és valamennyi alkoholtartalmú főzetet jelentéstartományába foglal, a sörtől - píjiǔ​​ (啤酒) a rövidig (csak simán jiǔ​-nak illetik), vagy éppen a borig pú​tao​jiǔ​ - (葡萄酒). Az első gabonapárlatok a legendák szerint már négyezer éve is mosolyra fakasztották felhasználóikat. S mint minden fontosabb dolog Kínában, a földműveléstől a könyvnyomtatásig természetesen egy-egy konkrét személy - kultúrhérosz - nevéhez fűzhető. Nincs ez másképp a piával sem, a mitikus Xia-dinasztiabeli Yǔ​ (禹) király felesége(!) találta fel.

Akárhogy is, Kína az első civilizációk között tudható, akik italként kezelték az alkoholt, illetőleg az alkoholos tartalmú megoldásokat. Hogy tetézzem a dinasztikus zűrzavart, máris a Shang-dinasztiáig (amiről csak annyit érdemes tudni, hogy a Xia-val ellentétben első bizonyítottan létező dinasztia), az i.e. XVIII-XI. századig ugrunk, hol is már igen széles körben elterjedt a gabonafélék italformátumba való transzformálása. A csontokon és teknőcpáncélokon fennmaradt feljegyzések (甲骨文), valamint az egyes bronztárgyak világosan tudtunkra adják, hogy már a Shang-éra emberei közt igen nagy népszerűségnek örvendett az ital, továbbá igen nagy szerepet játszott az őskultuszban is egyszersmind.

Sok más egyéb mellett a Tang-dinasztia az alkoholkészítés aranykora is volt, kivált hogy a nép körében is ismertté váltak az alkoholkészítési módszerek. Ennélfogva népszokások részévé is vált, példának okáért mikor a lányok feleségül mentek, a hozomány részéhez tartozott a pia is. A hú (胡) nemzetiségbéliek italboltokat nyitottak a fővárosban, Chang'an-ban, hogy a nyugati régiókat elláthassák, a Yuan-dinasztia piacain pediglen már ipari méretekben folyt a pia-kereskedelem.

A hagyományos kínai piáknak - az elkészítési eljárásból adóadóan - két fő csoportja van. Először is a ​​ huángjiǔ (黄酒) "sárga likőr", [a huáng amúgy nem teljesen sárgát, inkább sárgás-barnás színt jelöl, pont olyasmit, mint amilyennel az ital rendelkezik, ami egyben hírnevét is adja] mely szintén ezredéves hagyományokkal bír, alkoholtartalma alacsony, 15% körül mozog, kis mértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság, vagyis afféle gyógyászati (keserű)likőrként alkalmazták. Búzából, kölesből, de legfőképpen rizsből készítik. A lepárlási procedúrát követően kellemes aromájú, és minden él nélküli édeskés ízvilágú szesz tárul elénk. Hidegen, vagy felforrósítva egyaránt fogyasztható, mindemellett a kínai kulinária sem nélkülözi( utóbbi a 料酒). A leghíresebb huángjiǔ a Zhè​jiāng​-i ​Shàoxīng​ (绍兴), a Shān​dōng​-i ​Jímò​ (即墨), valamint a Fújiàn​​-i ​Chēngāng ​(沉缸) városából származik. Megkülönböztethetünk szárazat (干), hol a cukortartalom nem több 1%-nál, ilyen példának okáért a Shào​xīng-i Yuán​hóngjiǔ​ (元红酒). Félszáraz (半干), a cukortartalom 1-3% között ingadozik, igen sokáig eltartható, Kína huángjiǔ-exportjának nagy hányada félszáraz. Ilyen a Jiā​fànjiǔ​ (加饭酒) - "rizst hozzáadott likőr", melynél a fermentáció során nagyobb mértékben adnak hozzá rizst. Családi eseményeken - születés, eljegyzés, temetés - közkedvelt. Félédes (半甜), 3-10% közötti cukortartalommal, minél tovább tárolt, annál sötétebb szín jellemzi, bár tartósabb elraktározásra nemigen alkalmas. Legjobb példa rá a Shào​xīng-i specialitás, a Shàn​niàng​jiǔ​ (善酿酒). Édes (甜), 10-20%-os cukortartalom, úgymint a Fēng​gāng​jiǔ​ (封缸酒), a tradicionális elkészítési eljárásnak köszönhetően az év bármely szakaszában elkészíthető. Extra-édes (浓甜), a cukortartalom 20%-os, vagy annál több, ilyen a Xiāng​xuě​jiǔ​ (香雪酒) is.

​A másik nagy csoportosulást pediglen a báijiǔ​ (白酒) "fehér likőr" [avagy alternatív elnevezésben shāo​jiǔ​ 燒酒, a Tang-dinasztia egy igen híres báijiǔ​-ja végett] képzi, mely Kína unikális röviditala, készülhet kukoricából, búzából, rizsből, cirokból. Alkoholfoka igen magas, 55-65% közötti, s leginkább Dél-Kínában termelik. Felmelegítve, vagy szobahőmérsékleten tálalható, üveg vagy porcelánkancsóban, illetőleg shot-pohárkákban, kupicában. Egyik leghíresebb és legdrágább fajta a Wǔ​liáng​yè​ (五粮液), melynek ára csillagászati összeget ölthet. Közkedveltebb fő változatai - az eljárási különbségekből fakadó karakterisztikusság, illetőleg az aroma alapján: jiàngxiāng (醬香), pácolt ételek (醬菜) mellé tökéletes választás lehet. Nóngxiāng vagy lúxīang (濃香/瀘香), édeskés, mintegy olajos textúrájú, mint az előbb említett Sìchuān provinciabéli Yíbīn (宜宾) város Wǔ​liáng​yè​-je. Qīng​xiāng​ vagy fēnxiāng (清香/汾香), mely kellemetes, könnyedebb, szárazabb fajta. Mǐ xiāng (米香), hosszú történelemmel bíró fajta, melynek jellegzetessége a Rhizopus nemzetségbe tartozó gombák felhasználása az erjesztés során. Jeles képviselője a Guìlín​​-i Sān​huā​jiǔ​ (三花酒). Fēng xiāng (蜂香), mézaromájú kivitel, ekképp édeskés ízvilágú. Jiānxiāng vagy fùxiāng (兼香/復香), a jiàngxiāng, nóngxiāng valamint a fēnxiāng egyfajta kombinációja, legismertebb reprezentánsa a Xī​fèng​jiǔ​ (西凤酒). A báijiǔ ​nevezetes típusai: Fénjiǔ (汾酒), mely a a Déli- és Északi-dinasztiák koráig nyúlik vissza, s az eredeti kínai báijiǔ, mely cirokból készül. Alkoholfoka: 63-65%. Èrguōtóu (二锅头), erős, olcsó, ergo a kékgallérosok bálványa Észak-, illetve Északkelet-Kínában, par exemple Peking kommersz piájának számít, kivált a Hóng xīng (红星) márkájú. Máotái (茅台): talán Kína legismertebb piája, a déli Guì​zhōu​ tartomány Máotái városában termelik. Az Usquebaugh és aquavit mellett a máotái-t a világ három híres italának tartották anno. Az 1915-ös panamai világkiállításon lett szó szerint világhírű, hol is Kína máotái-jal jelent meg, ám az amerikai szervezők nem tartották eléggé attraktívnak a sárga porcelánkancsót - melyben tárolták -, így megtagadták a részvételét. A legenda szerint nem meglepően eléggé bepöccent a kínai delegáció, és igen vad viták bontakoztak ki, minek eredményeként földhöz vágódott egy üveg máotái, s a széttört üvegből kiáramló mesés aroma balzsamozta körbe a jelenlévőket, kik úgy elbűvölődtek, hogy azonmód aranyéremmel jutalmazták a nedűt. Emellett Máo​ is természetszerűleg máotái-jal kínálta Nixon-t kínai látogatása során, és állítólag Kissinger megjegyezte Dèng​ Xiǎo​píng​-nek, hogy "amíg van elég máotái, addig bármilyen problémát meg tudunk oldani". Egyébiránt 54-55%-os. Gāoliángjiǔ (高粱酒): gāoliáng alatt a cirok egy bizonyos fajtája értendő, Dà​zhí​gū (大直沽)​, Tiān​jīn​-től keletre lokalizálódó városban tűnt fel először, még a Míng​-dinasztia korában. Ma leginkább Taiwan-on termelik. Dàqūjiǔ (大麴酒): Sìchuān-ból származik, több, mint háromszáz éves történelemmel bír, búzából, cikorból készítik, a fermentáció igen hosszadalmas. Alkoholfoka 52% körül ingadozik. Shuāngzhēngjiǔ (雙蒸酒), "kétszer desztillált likőr", vagy sānzhēngjiǔ (三蒸酒), azaz "háromszor desztillált likőr", nevéből adódóan többszöri desztilláción megy keresztül elkészítése során, előbbi 32, utóbbi 38-39%-os alkoholtartalommal operál. Méiguīlòujiǔ (玫瑰露酒), "rózsakivonat likőr", egy bizonyos fajta rózsával és kristálycukorral desztillálják. 54-55%-os. Ehhez hasonul a​​​ Guìhuāchénjiǔ​ (桂花陈酒), Osmanthus-virág ízesítésű, mindössze 17-18%-os likőr. Wǔjiāpíjiǔ (五加皮酒), tulajdonképpen gyógyszer, mivelhogy gyógynövények kiváló egybevegyítése - többek között az Angelica sinensis (当归) - forog szóban e fajta kapcsán. Yùbīngshāojiǔ (玉冰燒酒), vagy kevésbé ismert elnevezésében Ròuláoshāo (肉醪燒), kantoni rizslikőr immáron száz éves múlttal. A desztillációt követően a palackozásig disznózsírral tárolják. Az elnevezés vélhetően a szeszfőzési eljárásból adódik, miként a kantoni nyelvben a yuk (jáde) ejtése azonos a hússal, a bīng jeget jelent, ami a likőr tetején "úszó" zsírt, mint kvázi egy jégtáblát magyarázza.

achtung: folytatás következik.

A Kínai Népköztársaság kikiáltása

Ma van október 1-je, a legfontosabb nemzeti ünnep Kínában, a Népköztársaság kikiáltása, erről szól az alábbi poszt.

1949. szeptember 21-én Pekingben megkezdte ülésezését Kína Népi Politikai Tanácskozó Testülete (a pártok, a tömegszervezetek, a hadsereg, és a nemzetiségek képviselőiből) ahol elfogadásra került a Kínai Népköztársaság programja, mely az 1954-es alkotmány elkészültéig az állam alaptörvényeként funkcionált. A program a szocializmus bevezetésével kapcsolatban[1] fokozatosságra törekedett, s az egységfrontot hangsúlyozta. A Tanácskozó Testület szeptember 30-án megválasztotta Mao Zedongot a központi népi kormány élére, s Mao 1949. október 1-jén a Pekingben (melyet az új program fővárossá nyilvánított), a Tian Anmen téren kikiáltotta a Kínai Népköztársaság megalakulását, s felvonta az ország zászlaját, az ötcsillagos vörös lobogót.[2]E napon vált Mao Zedong ötszázötvenmillió ember tejhatalmú urává. Jóllehet a harcok ezzel nem fejeződtek be, csak október közepére sikerült Kanton elfoglalása, s Jiang Jieshi híveivel együtt csak decemberben kezdte meg evakuálás Tajvanra.[3]Ennek ellenére hosszú évtizedeket követően helyreállt Kína egysége, s a diszkreditálódott Guomindang helyébe a Mao vezette, népre hivatkozó hatalom került, mely „a munkásosztály vezette népi demokrácia diktatúráját valósítja meg, amely a munkások és a parasztok szövetségén alapszik és egybefűzi az összes demokratikus osztályokat és Kína valamennyi nemzeti kisebbségét. A köztársaság küzd az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus tőke ellen,és az erős Kína függetlenségének, demokráciájának, békéjének, egységének és felvirágoztatásának megteremtésére törekszik”[4]A Kínai Népköztársaság megalakulása egyelőre csak a forradalom politikai kérdését – a hatalom kérdését döntötte el.

Az általános program meghatározása szerint az új kínai államhatalom a „népi demokrácia diktatúrája”, mely a munkások és a parasztok szövetségén alapszik. A katonai bizottságok szerepe meghatározónak bizonyult, miképp a hadsereg – a párt és az állam mellett – Kína legfontosabb nemzeti intézménye a fegyverrel történő országegyesítés után. Feladatuk közé tartozott a közrend megteremtése, a romokban heverő gazdaság helyreállítása, és a földreformhoz szükséges megfelelő körülmények megteremtése, az imperialista hatalmak kiváltságainak felszámolása, a bürokratikus tőke államosítása, a földosztás végrehajtása, megvédeni az állam és szövetkezeti tulajdont, valamint a munkások és paraszti gazdaság érdekeit.[5]Az új rendszer a hatalom nagymértékű koncentrációját valósította meg, a hatalmi ágak (törvényhozói, végrehajtói, adminisztratív, ügyészi funkciók, nemzetközi szerződések ratifikálása) elkülönülése nem ment végbe, az ország irányítását Mao Zedong vezetésével egy igen szűk pártelit - a Központi Népi Kormánytanács - ragadta magához, s kezdetét vette Kína történetének negyedszázada a „nagy kormányos” irányítása alatt.

Mao a népköztársaság megteremtésére vonatkozóan felemlegeti a Da Tong-ot, és a hagyományos kínai utópiát: „ily módon válik lehetővé a szocializmus és a kommunizmus megvalósítása a népköztársaságon keresztül, hogy felszámolják az osztályokat és a belépés a Nagy Harmónia világába.”

---

[1] Mao 1947-ben mondott beszédében: „Kína gazdasági elmaradottságára tekintettel még a forradalom országos győzelme után is hosszú ideig szükséges lesz engedélyezni a kispolgárság nagy tömegei által képviselt kapitalista gazdasági szektort.” Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 141.p.

[2] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 95.p.

[3] Németh István (szerk.:) – 20. századi egyetemes történet. II. köt. Európán kívüli országok.169.p.

[4] A felszabadult Kína. Bp., 1949. 43.p.

[5] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 98.p.

„Megegyezés, de nem barátság” - a japánellenes egységfront első időszaka 1937-1940

Folytatólagosan következik Mao Zedong és a Kínai Kommunista Párt története, a shaanxi-incidenst követően járunk, hol a japán invázió kapcsán látszólag felfüggesztődött a KKP-GMD antagonisztikus összekülönbözése, elsősorban a közhangulat nyomására. Mint láthatjuk azonban, egyik fél sem gondolta ezt igazán komolyan, viszont a komcsik remekül kihasználták a kvázi-fegyverszünet, a suo placito pszeudo-egységfront nyújtotta legitim kereteket: igencsak kiheverték a hosszú menetelés vérveszteségét...

Az ultimátumot követően a japán haderő bevonult Pekingbe és Tianjin-be, a nyomasztó technikai fölény ellenében fellépni képtelen kínai csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Ezt követően a japánok Sanghajba tették át hadszínterüket, feltételezve, hogy ezzel kapitulációra kényszeríthetik Kínát. November 12.-én Sanghaj elesett, Decemberben 12.-én Nanking is, hol irtózatos mészárlást végzett a japán haderő. Noha a japánok által lerohant közép-kínai országrészen számos nyugati érdekeltség tartózkodott, effektíve semmilyen lépést nem tettek az agresszió ellenében. 1937 novemberében a Népszövetség ismételten elítélte a japán agressziót, ám szankcióval ezúttal sem élt, majd 1938. február 12-13-án Londonban ugyan kiemelt rendezvényként tartották meg a Kínával foglalkozó világkonferenciát, mely során a Japán ellen alkalmazandó intézkedéseket vitatták meg, tényleges eredményt viszont nem tudott felmutatni.[1]

Kínának egyedül a Szovjetunió nyújtott hathatós támogatást, 1937. július 8.-án szovjet-kínai megnemtámadási szerződést kötöttek, mely igen fontos tényezőnek bizonyult Kína honvédelmi harcaiban. Az elkövetkező években a Szovjetunió Kína legnagyobb fegyverszállítója lett, s tulajdonképp az egyetlen forrás, melyből nehézfegyvereket, tüzérségi fegyvereket meríthettek.[2]

A japán-kínai háború kitörése kedvezőleg hatott Mao számára: Jiang beleegyezett a Vörös Hadsereg független irányításába, mely jóllehet formailag a Központi Kormány fegyveres erejéhez tartozott, csak Mao rendelkezett felette, hiába is volt Jiang a kínai hadsereg főparancsnoka. A Vörös Hadsereg ekkor körülbelül hatvanezer katonát számlált, az északnyugati új bázisterületen, Yenan-ban tartózkodó negyvenhatezer fő alkotta egységet 8. Hadseregre keresztelték át, vezetője Zhu De és Peng Dehuai lett. Mao a háború során mindenekelőtt haderejének megőrzésére, illetve a tanácskörzetek kiterjesztésére koncentrált. A tényleges japánellenes harc a Kuomintang haderejére hárult.

1937 áprilisában Yenanban került a KKP Központi Bizottságának Politikai Bizottságának tanácskozására, ahol bírálat alá vették Mao vetélytársát, Zhang Gutao-t, szakadár haditanácsai és kalandorpolitikája miatt, egy koholt összeesküvés váddal kísérletet tettek teljes eltávolítására, a Komintern nyomására azonban – az egység megőrzése végett – felmentette a haditörvényszék, mi több visszahelyezték parancsnoki tisztségébe. A pártvezetés számára komoly problémának bizonyult a parasztok helyzete, kik az agrárreform – vagyis a korábbi földosztás – intézkedéseinek elévülésétől, avagy végre nem hajtásától tartottak. A másik oldalról a vörös katonák pediglen kapitulációként tekintettek a Guomindanggal való megegyezésre. Ekképp a párt egy felvilágosító kampányt indított útnak a pártkáderek, valamint a tömegek számára egyaránt szóló magyarázattal, melyek a Guomindang Központi Végrehajtó Bizottságához intézett garanciapontok tartalmát mutatták be; melyek mint a japán ellenes harc alapvető feltételéhez szükséges belső béke biztosításához hivatottak elérni. Tudatosították ugyanakkor azt is, hogy ez nem jelenti a KKP beolvadását – ezáltal megszűnését, vagy szerepének korlátozását az egységfronton belül. A cél továbbra is a Kínai Kommunista Párt erejének és befolyásának növelése, a forradalom győzelemre vitele maradt.[3]

1937 augusztusában a KKP KB különleges ülésén elfogadta a „Japánnal szembeni ellenállás és a haza megmentésének” 10 pontos programját. Az értekezleten Mao Zedong nem a Komintern irányelveinek megfelelő a Guomindang seregekkel összhangban kívánta megszervezni seregét, hanem a kommunista haderő partizánháborújának folytatását. Szemléletes képet fest erről Lin Piao, a 115. hadosztály vezetőjének 1940-ben a Kominternhez intézett levele: „amikor megkezdődtek a harcok a japán hadsereg és a Guomindang hadserege között, nemegyszer kértem engedélyt a Központi Bizottságtól, hogy erős csapást szervezzenek a japánok ellen. Választ azonban nem kaptam, és ezért Pingxingguang-nál saját kezdeményezésemből kellett harcot kezdenem”[4] A hadműveleteket nem koordinálták a Guomindang csapatokkal, az „önálló és független” partizánháború gyakorlatban a KKP seregek kímélését foglalta magában, a Vörös Hadsereg 1940-ig nem vállalkozott nagyobb szabású hadműveletekbe.

1938. július 1-jén a Guomindang kongresszusi határozata támogatást nyert a KKP-nál a Nemzeti Politikai Tanács létrehozásáról, melynek összetételét a GMD határozta meg, a kommunisták részéről a tanácsot többek között Mao Zedong, Bo Gu, Wang Ming képvislete. A KKP nem táplált illúziókat a Nemzeti Politikai Tanács gyakorlati működéséhez, mindenestre lehetőséget teremtett a kommunista befolyás legális terjesztésére. 1938. október-novemberében került sor a KKP KB VI. plénumára, melynek fő beszámolóját Mao tartotta, s központi témáját a KKP és a GMD együttműködésének problémája adta. Moszkva utasításait követve egyelőre Jiang Jieshi és a nemzeti kormány támogatásáról hoztak határozatot.[5]

A japán-ellenes háború első évében a KKP betartotta ígéretét, és felfüggesztette radikális agrárprogramját, Jiang Jieshi a Nemzeti Politikai Tanács politikai demokratizálódást hivatott rendelkezéseinek értelmében engedélyezte a kommunista irodák létesítését a fővárosban (Nanking elestét követően Hankou-ban), valamint azok napilap terjesztését. A két oldal közötti kényszeredett együttműködés egyre inkább megkérdőjeleződött: 1939 után a Guomindang kormányzat egyre nagyobb aggodalommal tekintett a kommunista terjeszkedésre, s félelmük nem volt alaptalan. 1939 októberében Mao már úgy nyilatkozott, hogy „saját hátországunkban késedelem nélkül és teljes komolysággal politikai reformokat kell végrehajtani, véget kell vetni a Guomindang egypárt-diktatúrájának”[6]További aggodalomra adtak okot a szintúgy ezen időszak során adott kijelentései:„a jelenleg kommunista csapatok ellenőrzése alatt lévő körzetek közigazgatásilag függetlenek Jiang Jieshi-kormánytól. Kína nem válhat teljes egységessé a Guomindang-diktatúra megdöntéséig.”[7]Vagyis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Mao a Guomindang-ot tekinti nagyobb ellenségként, s e nézetét katonai vezérkara is átvette. 1939. július-augusztusában ült össze a KKP KB Politikai Bizottságának ülése Yenan-ban Mao Zedong vezetésével, ki ekkorra már gyakorlatilag teljhatalomhoz jutott, amiben nagy szerepe volt a majdani Kínai Népköztársaság elnöke és hadügyminisztere – Zhou Enlai és Lin Piao – , valamint Mao testvére, Mao Zemin által folytatott, Wang Ming-et és Bo Gu-t, s az 1937-ben Moszkvába visszatért Otto Braun-t – sújtó lejárató kampánynak.[8]

A Yenan-i ülés témáját újfent a japánellenes nemzeti egységfront adta. Mao beszédében Kína nemzetközi helyzetének megváltozását, valamint ennek az egységfrontra gyakorolt hatását elemezte, s megítélésében Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok „most érdekeltek a háború befejezésében”, és ez vezetett el a „kapituláns tendenciákhoz” Jiang Jieshi környezetében, mely okot adott az együttműködés megszüntetéséhez. A Politikai Bizottság azonban szükségesnek tartotta az egységfront fenntartását, de Mao provokatív kijelentései bonyolították Kína belpolitikai helyzetét. A Guomindang várható kapitulációjára építve a nemzeti oldal elleni harc helyességét voltak hivatottak igazolni az elhangzott beszédek. Mao és híveinek köre az egyes körzetek felszabadításában mindenekelőtt a Guomindang kiszorítását, s a Vörös Hadsereg hadipotenciáljának növelésének lehetőségét látták: „fő célunk, hogy a jövőben a Guomindang elismerje a jogunkat Észak-Kínára és a Központi-Kína egy részére is. Erőink Észak-Kínában felülmúlják a központi kormány csapataiét, Központi-Kínában pedig csapataink erősödnek.”[9]

1939-ben ezeknek értelmében a KKP hadereje a Guomindang serege ellen indult, s a japán frontvonalakon túl bocsátkoztak harcba egymással. 1940 januárjára jelentős növekedést mutatott a Zhu De és Pend Dehuai által vezeett 8. Hadsereg létszáma: a kezdeti hatvanezer főről kétszáznegyvenezerre növekedett; Liu Shaoqi 4. Új Hadseregének állománya is legalább harmincezerre bővült, s a vörös bázisterületek is jelentősen kibővültek. A japánellenes hazafias szólamokat a reálpolitika jelszavai váltották fel. Az 1942-ben Yenan-ba érkezett Vlagyimirov, a szovjet hírszolgálati iroda tudósítója is naplójában a következőképpen számolt be a Vörös Hadsereg taktikájáról: „amikor a japánok vereséget mérnek a Guomindang-istákra, a központi kormány hatalma meginog. Ilyenkor azonnal behatolnak ebbe a körzetbe a 8. Hadsereg egységei. Ha kell, olyan áron is megszerzik a hatalmat, hogy fegyvereiket a Guomindang-isták ellen fordítják, akik pedig szövetségeseik a japánellenes egységfrontban.”[10]Mao a kirobbant helyzetet, mint a Guomindang ellen való védekezést igyekezett feltüntetni a Kremlnek, Moszkvába küldött pártfunkcionáriusai –kivált Wang Jiaxiang a „vörös professzor”, és Ren Bishi voltak felelősek az egyoldalú magyarázatokkal, melyek Mao reputációját voltak hivatottak fenntartani. És fel is tartották.[11]

---

[1] Székely Gábor: Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története. Bp., 1998. 256.p.

[2] Halmossy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. Bp., 1983., 425.p.

[3] Otto Braun: Menetelés Kínában 1932-1939. Bp., 1975. 287.p.

[4] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp.,1976. 62.p.

[5] A Kínai Kommunista Párt története 1921-1969. Bp., 1974. 226-228.p.

[6] A jelenlegi helyzet és a párt feladatai. In: Mao Ce-Tung válogatott művei.3.köt. Bp., 1954. 134.p.

[7] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp.,1976. 64.p.

[8] Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 234-235.p.

[9] A Kínai Kommunista Párt története 1921-1969. Bp., 1974. 236.p.

[10] P. P. Vlagyimirov: Kína különleges körzete 1942-1945. Bp., 1976. 98.p.

[11] Jung Chang – Jon Halliday: i.m., 234.p.

A xi’ani incidenstől az egységfrontig, 1936–1937

Újabb szemelvény a KKP és Mao Zedong történetéből, amit érdemes lett volna kronológiai sorrendben közölnöm, hiszen úgy alkotna értelmes egységet, ám ezt már elszalasztottam. (Végtére is önmagukban is érthető momentumok...) Ergo a hosszú menetelést követően járunk, a nagy kormányos első jelentős sikerén túl, mikor is Mao Shaanxiban, azon belül 1936–1937 telén Yan’anban rendezte be bázisát az elkövetkező egy évtizedre. A küzdelem immáron az oroszok fennhatósága alatt álló területekhez való korridor megnyitásáért folyt, hogy a Kreml támogatása által a kínai komunisták hozzájuthassanak mindahhoz az ellátmányhoz, mely a Jiang Jieshi elleni harc további folytatásához szükséges volt. Jiang szándéka az volt, hogy Mandzsúria korábbi hadurának, Zhang Xueliangnak a segítségével körbezárja a vörösöket. Ám Zhang, az „Ifjú Marsall” épp ellenkezőleg, az oroszokkal folytatott tárgyalásokat, s kész volt szövetségre lépni a kommunistákkal, és hadat üzenni a japánoknak, amennyiben a Kreml segítséget nyújtott volna számára a Guomindanggal folytatott harcban. Sztálin számára a japánoknak küldött kínai hadüzenet előnyös lett volna, s ezért látszólag megfontolták a fiatal hadúr kérését, és a KKP-val való kapcsolatfelvételét sürgették, amelyre 1936. január 20-án került sor. Érdekeiket mégsem tudták egybehangolni: az év júniusában, az ország déli tartományaiban Guangdongban és Guangxiben a Guomindang-rezsim ellen indított felkelések idején Mao megpróbálta rávenni Zhang Xueliangot, hogy az alkalmat kihasználva hozza létre északnyugaton önálló államalakulatát, ám az ötletet sem Zhang, sem a Kreml nem támogatta. Zhang ugyanis az egész ország fölött kívánta átvenni a hatalmat, Moszkvának pedig egy egységes Kínára volt szüksége a japánok elleni harcban.[1]

Ennek kapcsán Moszkvában titkos tárgyalásokat folytattak Wang Minggel, továbbá követet küldtek Nankingba, ahol Chen Lifuval, a Jiang Jieshi utáni második számú GMD-vezetővel létesítettek kapcsolatot. Ahogy a tárgyalások haladtak előre, Mao Jianggal szembeni hozzáállása is látszólag változáson ment keresztül, s immáron a Japán-ellenes harcot tekintette – legalábbis ezt színlelte – elsődlegesnek egy Edgar Snow-val (Mao első életrajzírója volt, kinek nyomán alkotott a nyugati világ egy viszonylagosan pozitív képet a Népköztársaságot kikiáltó parasztvezérről) folytatott interjúban: „Akik azt képzelik, hogy a további kínai áldozatok majd – legyenek azok gazdasági, politikai avagy területi engedmények – megállíthatják a japán előrenyomulást, csak illúziókat kergetnek. (…) De most már eleget tudunk, nem csupán Észak-Kínában, de a Jangce alsóbb folyásának völgyében is, valamint déli kikötővárosaink is a japán kontinentális programban szerepelnek. Továbbá világosan látszik, hogy a japán flotta a kínai vizek blokád alá vonására, valamint a Fülöp-szigetek, Indokína, Malajzia és Holland Kelet-India megszerzésére törekszik. Háború esetén stratégiai bázisukká kísérlik meg tenni azokat. Sokan úgy gondolják, hogy lehetetlen lesz Kína számára tovább folytatni a harcot Japán ellen, amint az egyes stratégiai pontokat megszerez a partvidéken, és megerősíti blokádját. Ez badarság. (…) Kína hatalmas nemzet, nem lehet meghódítottnak mondani, míg nincs minden hüvelyknyi területe az ellenség birtokában. Még ha Japánnak egy nagyobb részt sikerült is meghódítania Kínából, száz vagy kétszázmillió emberrel, még akkor is távol állnánk a vereségtől. A kínai emberek készek az élvonalban harcolni szabadságukért, jóval az után is, hogy a japán imperializmus zátonyra fut a kínai ellenálláson.[2] Továbbá „a Kína és Japán közötti ellentétek most a fő ellentétekké váltak, a belső ellentétek pedig másodrangú, alárendelt helyre szorultak.”[3]

1936 nyara és ősze folyamán a KKP megsokszorozta a Guomindanggal kötendő fegyverszünetre való felhívások számát. Jiang Jieshi mégsem mutatkozott hajlandónak az egységfrontra, s ultimátumot adott Zhang Xueliangnak, miszerint vagy felveszi a harcot a vörösök ellen, vagy átáll dél oldalára. Decemberben felerősödtek a Japán-ellenes tüntetések, melyek több helyütt rendőrökkel való összecsapásokba torkollottak. December 10-én Mao táviratot intézett Zhangnak, miszerint a nemzetiekkel folytatott tárgyalásoknak vége szakadt, Jiang Jieshi túlzott követeléseiből adódóan (három népi elv magukévá tétele, a Vörös Hadsereg felszámolása, szovjetek felszámolása). Huszonnégy órával később érkezett Zhang Xueliang válasza, mely Jiang Jieshi letartóztatásáról és a xi’ani főhadiszálláson való fogva tartásáról számolt be. Zhang rendelte el elfogatását, és követelte tőle politikájának megváltoztatását, vagyis a Japánnal való nyílt szembehelyezkedést. A kommunisták kiváló lehetőséget láttak a szituációban. Mao szerint Jiangot „népítélet” alá kellett vonni, s feltárni elkövetett bűneit, Zhang és Sztálin azonban ezt határozottan elvetette. Ugyanakkor egyidejűleg a nankingi kormány baloldali és centrumfrakciójának támogatását is próbálták megnyerni a japánellenes egységfronthoz. Nankingban heves viták kísérték az eseményeket a generalisszimusz támogatói és ellenzéke között. December 24-én Jiang elhagyhatta fogságát, és visszatérhetett Nankingba. A nyilvánosság előtt tagadta, hogy bármit is aláírt volna, de Maót biztosították afelől, hogy tartja magát a megállapodáshoz.[4]Jóllehet 1937 nyaráig a fegyverszünetet indikáló jelek nem voltak egyértelműek egyik oldalról sem, a július 7-ét követő nagy erejű japán offenzíva megváltoztatta a helyzetet: július 28-án Mao ultimátumot nyújtott be, miszerint a Vörös Hadsereg augusztus 20-án a frontra vonul a Guomindang hozzájárulása nélkül is. Végül szeptember 22-én született meg a Guomindang deklarációja a KKP-val való második egységfront létrejöttéről. Otto Braun visszaemlékezése alapján viszont „valahogy az volt a benyomásom, hogy a két fél, a két nagy játékos, Jiang Jieshi és Mao Zedong kettős politikát folytatott. Tudták, hogy a japán elleni háború elkerülhetetlen, s hogy csak egyesült erővel vívhatják meg; de a háború költségeit mindegyik a másikra akarta hárítani. Az elkövetkező évek csak megerősítették ezt az érzésemet.”[5]

---

[1] Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 192.; 195. p.

[2] Edgar Snow: Red Star Over China. New York, 1944. 93.;94. p.

[3] „A Kínai Kommunista Párt feladatai a japánellenes háború időszakában.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. Bp., 1952. 483. p.

[4] Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 346; 350. p.

[5] Otto Braun: Menetelés Kínában 1932-1939. Bp., 1975. 288. p.

Európa italkultúrája vol.1. - Bevezetés

Eleddig bejegyzéseim túlnyomó többsége a sör és a történelem Szkülla és Kharübdisze között oszlott meg. A következő, Európa italkultúrájával foglalkozó sorozatom megkísérli szinkronizálni a leggyakoribb kulcsszavakat, vagyis sör- (továbbá bor, és pálinka) történet van kilátásban; elsőként is egy rövidke áttekintés következik.

Tudniillik az italok nem tartoznak egyszerűen a táplálkozás kategóriájába. A legrégibb időktől kezdve izgatószerek is egyben, a környezettől, végső soron pedig a magunktól való menekülés eszközei. Egyes indián törzseknél a részegség ennél is több: voltaképpeni ugródeszka különböző transzcendentális világokba. Akárhogy is vesszük, az alkoholizmus - melynek ugyan a múlt század elejéig szerte a világon szigorú tradíció voltak - egyre nagyobb mértékeket öltött Európában az évszázadok folyamán. Az elmúlt fél évezredben Európában az erjesztett italoknak három fő fajtáját különböztették meg: sör, bor, pálinka. Nem volt ez mindig így.

A kora újkorig a legjelentősebb alkoholos italnak a bor számított, melynek - akkoriban - élvezeti értékével semmi sem vetekedhetett. Klasszikus termőterületnek számít a mediterrán partvidék, akárcsak a vele északról szomszédos hegyek déli lejtői és a dél felé irányuló folyóvölgyei, a kereskedelem végett azonban mindenhova eljutott, ahova el kellett jutnia. A középkort jellemző optimális klímaviszonyok kapcsán a bortermelés a IX.-XIV. század során a mainál jóval északabbra fekvő peremterületeken is virágzott, úgymint Angliában és Dániában.
A bor mellett ugyanakkor szerte Európában készítettek gyümölcsborokat, méhsert, vagy márcot, valamit gabonákból (búza, árpa) erjesztettek alacsony alkoholtartalmú sörszerű italokat. Utóbbiak hörpintése már az őskortól kezdve bevett metódus volt, viszont ezen szeszeket csak frissen lehetett meginni, azaz csak helyi fogyasztásra voltak alkalmasak, és a borhoz képest meglehetősen gyenge eresztésnek számítottak. Kivált Észak-Európában volt nagy keletjük.
Az általános italtriász legfiatalabb tagja a pálinka. Az alkohol lepárlásának módját köztudottan arab tudósok fedezték fel még a X. század környékén. A nagyszerű találmány Dél-Itálián keresztül kisvártatva Európa valamennyi szegletében felütötte fejét, noha a tömény szesz csak nagyon lassan kúszott fel az élvezeti italok lajstromára: még a XII.-XIII. században is (aqua vita néven) jobbára a gyógyszerkészítés drága, és megbecsült alapanyagának számított. (Manapság érdemes lenne reggel hatkor egy mélyinterjút készíteni a kókai Bisztró névre hallgató vendéglátóipari egység jómunkába négykézláb igyekvő kocsmológusaival, - kiknek pillantásaiban Kabul késdobálói tükröződnek vissza - hogy ők mennyiben tekintenek orvosságra, és mennyiben élvezeti cikkre a pálinkára, egyáltalán élvezik-e a szesz gyógyítását, avagy a ügyes-bajos dolgaikra leginkább a szesz jelenti-e a legmegfelelőbb gyógyírt.)
A XV.-XVI. században az európai italkultúrában hatalmas változás következett be: ekkor terjedt el a sörök komlózása, és a modern sörfőzési technológiák térnyerése is erre az intervallumra tehető, mely által nagymértékben növekedett az ital eltarthatósága, és szállíthatósága. Hozzávetőlegesen ebben a periódusban kezdenek szélesebb körökben alkalmazni desztilláló berendezéseket, melyek a korábbi, a tömény szeszek lepárlási mennyiségének többszörösét tudták biztosítani. Az erős túlzással "nagyipari" termelés egyből olcsóvá tette a felest.
A technológiai feltételek kialakulása mellett más tényezők, a klimatikus viszonyok is meghatározónak bizonyultak az italkultúra fejlődésére nézve. A XV. századtól kezdődően kemény telek, jégesőkkel végigvert, hűvös nyarak lettek gyakoriak, mely hatására a kontinentális Európának az Alpoktól északra eső területeiről nagymértékben visszahúzódott a borkultúra klasszikus szőlőtermelő területeire. És ezzel sokkal drágábbá is vált egyben. Nyugat-Európában, az ipari forradalom következtében felgyorsult az urbanizáció, továbbá valóságos demográfiai robbanás zajlott: emberek tömegei özönlötték el a városokat, melyek így óriási felvevőpiacokká váltak, természetesen a piát illetően is. Az olcsó piát (ma kis, üveges rakétáknak mondanánk) illetően persze.
Ekképp a nemes és drága bor a tehetős polgárság, és az arisztokrácia kiváltsága lett. Az alsó néprétegek pedig ekkor kaptak rá a sörre, jobb híján. Ugyanezen periódusban Kelet-Európában a zord klíma, és a gabonabőség miatt a pálinkafőzés tett szert népszerűségre.
A XVI. század közepére Európában a sör és a pálinka - rangját tekintve korántsem - mennyiségét illetően egy szintre lépett a borfogyasztással. Térhódításuk nem egymás rovására ment, ellenben három jellegzetes italrégió alakult ki az öreg kontinensen, melynek tónusai tulajdonképpen a mai napig láthatóak: Dél-Európa az atlanti-partvidéktől a Kaukázusig megmaradt borivó övezetnek. Az 50. szélességi foktól északra eső területeken sör és pálinka gyűrte maga alá az embereket. Nyugat-Európában pedig ettől kezdve vált hétköznapi, relaxációs itallá a sör. E két övezet határa - persze igen nagy kiterjedésű átmeneti zónákkal -a legújabb korig bezárólag valahol a német-lengyel síkságon húzódott.

A következő bejegyzésben lopótököt ragadunk, és a bor nyomába eredünk.

Irodalom:
Égető Melinda: Az italfogyasztás tradíciói. In: Rubicon. 18. 2007/6-7. 6-9.p.
Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század. I.köt: A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Bp., 2004. 236-255.p.

Könyvnyomtatás Kínában - Gutenberg előtt

Egy néhai bölcsészbuliról emlékszem a Gutenberg Halottra, akinek nevével azonosítjuk az előző posztban, Luther és a reformáció során láthatóan kardinális jelentőségű nyomdatechnikai eljárások feltalálását és alkalmazását. Mármint Johann Gutenberggel persze, aki tényleg halott, viszont még meg sem született, mikor Kínában, őt megelőzőleg közel fél évezreddel már a szövegek ipari sokszorosításán törték a fejüket, nem is eredménytelenül.

Azt eddig is tudtuk, hogy a papír megalkotásával Kína közvetett módon taszigálta előre az európai tipográfiát, annak materiális fundamentumának megteremtésével. Kínában, társadalmi sajátosságaiból adódóan művelt emberek országában, a tanulásnak -melyet az élet forrásaként tisztelnek - gigantikus irodalma van. A legrégebbi írásos emlékek az ún. jóslócsontokhoz - 甲骨文 jiăgŭwén - kapcsolhatók, melyek felfedezése egy érdekes sztorit takarnak: egy bizonyos Wang Yirong tudós mandarin még a múltszázad fordulóján járt Pekingben, és egy patikában járva azokra a megkövesedett csontokra vetette figyelő pillantását, melyeket - vele egyetemben - a derék kínai parasztok a legkülönfélébb betegségek ellen véltek elsőrendű medicinának: sárkánycsontoknak tudták őket. Kissé rázoomolva a "sárkánycsontokra" különös karcolatok ötlöttek neki szembe, s miként maga is műgyűjtő volt, és jól ismerte a régi feliratokat, rögtön feltűnt neki, hogy ősi feliratokat tart kezében. Később, tüzetesebben megvizsgálva rájött, hogy nemhogy ősi, de a legősibb kínai írás emlékeket tartja kezében, melyeket a kínaiak évszázadok óta összeőröltek, és gyógyításra használták. Olyan régi korokból származtak ugyanis, hogy az emberek elfelejtették, mik azok. Ezeken, a többnyire teknősbéka, vagy marhalapocka csontokon egy-egy rövid kérdést tettek fel, majd tűzön izzítva a csonton keletkező repedésekből megállapították, hogy érdemes-e a császárnak a szomszédos állam ellen hadat indítania, jó termés várható-e, etc. (Az újabb időkben pedig, hogy melyik kocsmába érdemes menni.) És általában a választ, illetve a jóslat eredményét is rávésték, miszerint igen, jó, hogy a császár meghódította ezt az államot, (vagy hogy a császár pórul járt), jó termés volt, miegymás. Összesen kb. 2500 karaktert tudtak megkülönböztetni, ezeket tekintik a ma létező - legteljesebb szótárak szerint - hozzávetőlegesen 49.000. írásjegy alapjának. És ezen ősi írásos emlékek alapján feltételezik, hogy a könyv Kínában már a Shang-dinasztia idején (i.e. 1765-1123) létezhetett.
Meglehetősen gyakoriak a jóslócsontok karakterei között a mai könyvet, vékony füzetet jelölő, számlálószóként is funkcionáló 冊 (egyszerűsítve 册) cè írásjegyhez hasonló karcolatok. A vízszintesen egy széles hurok által által keresztezett négy függőleges vonalból álló írásjegy a könyvet valóban legősibb formájában ábrázolja: a fa- vagy bambuszlapok, amelyekre lakkba mártott, hegyes pálcikákkal függőlegesen írtak, és amelyeket bőrszíjak, vagy selyemzsinórok kötöttek össze, és tartottak a megfelelő sorrendben. (Ezért probléma, ha egy ásatás során, az elporladt bőrszíjak miatt egy halom bambuszlapot találnak, akkor lehet legózni, mi követ mit...)
Ezek a lapokból álló könyvek több évszázadon keresztül voltak használatban, már Confucius is ilyeneket használt az Yiqing (Változások Könyve) értelmezéséhez. Közép-Ázsia sivatagjából úgy ötven évvel ezelőtt kerültek elő a legrégibb kínai könyvek: ezek fából, vagy bambuszból készült lapok, szótárok, kalendáriumok, orvosi receptgyűjtemények, és a selyemút felügyeletével megbízott kínai helyőrségek ügyes-bajos mindennapi életével kapcsolatos hivatalos dokumentumok. Javarészt i.sz. 98 és 137 közötti évszámok szerepelnek rajtuk, és az innen származó forrásokon bizonyos fejlődés érhető tetten: az írást tintával és ecsettel rótták rájuk. El lehet képzelni - kivált, ha falapokról volt szó - mily terjedelmes volt egy ilyen könyv, és a bőrszíjak mily kevesek voltak összetartásukhoz, ezért is váltottak fel lassacskán a rugalmasabb selyemmel az elszakadozó bőrszíjakat. A kb. 30 cm szélesre szőtt anyagot a két végén többé-kevésbé dekorált fapálcára tekerték fel, mely az egészet tartotta.
A selyem azonban nem a legolcsóbb cuccok közé tartozott, így azt is váltani kellett, előbb piheselymet, majd egyre közönségesebb anyagokat, úgymint régi vászonrongyot, kendert, eperfa kérgét, de még halászhálót is alkalmaztak, mígnem sikerült olyan pépet kreálniuk, melyre a szárítás után írni lehetett. Kínában nagy tradíciója volt, hogy ha a Császári Udvarban bevált valami, akkor a pórnépnek is, mint jótéteményt juttatták el. S mivel Kínában minden dolog feltalálásához egy-egy személyt, adott esetben kultúrhéroszt kapcsolnak, nem volt ez másképp a papírral sem, mely a Császári Műhelyek igazgatójának, Cai Lun eunuch nevéhez kapcsolható i.sz. 105-ben.
A selymet tehát felváltotta a papír ( kivéve a fényűző kéziratok kapcsán). A kis méretű íveket (25X45 cm) egymás mellé ragasztották, melyek így egy szalagot alkottak, és egy hosszú pálcika segedelmével fel-le tekergették azt. Ha valamit elő akartak keresni, akkor igen körülményes volt az egészet kigöngyölíteni, ezért hamar felmerült az óhaj, hogy a szöveg bármely részéhez azonmód hozzáférhessenek anélkül, hogy százhúszezer folyókilométernyi papírt szétborítsanak.
Éspedig a kegyes szándék, hogy az indiai szent könyveket majmolják (vékony és hosszú pálmalevelek, melyeket cérna fog össze), és annak szükségessége, hogy a külön nyomtatott oldalakból álló könyvet hozzanak létre, csakhamar átalakította a könyv külső megjelenését. A Dunhuang barlangban előkerült V-X. század közöttre datálható kéziratok közt akad olyan, mely erős papírból készült lapokra íródott, s melyeket átlyukasztva zsinórral fűztek össze. Néha ezeket a lapokat az élüknél összeragasztották, létrehozván ily mód a hosszúkás, harmonikaszerűen kinyíló könyv archetípusát, amiket a kínaiak "örvénykönyveknek" hívnak, érzékeltetve ezzel a gyors mozgást, ahogy a lapok az olvasó szíve óhaja szerint gyorsan peregnek. Ez a könyvformátum akkora siker lett, hogy egy arab szerző, Mohammad Ibn Ishaq 989-ben nem bírta szó nélkül hagyni: "a kínaiak vallásukkal és tudományaikkal foglalkozó könyveiket papírlapokra írják, amelyek olyan formában nyílnak ki, mint a paraván." Ez az indiai-kínai kombinációjú könyvforma szolgált a buddhista és taoista szövegek lejegyzésére, metszet-, és festménygyűjteményekhez, vagy éppen kalligráfiai minták felületének.
Viszont a papír önmagában igen sérülékeny volt, ezért minden a lapot a közepén kettéhajtottak, és az összes lapot e hajtás mentén összeragasztották, ugyanakkor szabadon lebeghettek, akárha szárnyak lennének, innen ered a "pillangókönyv" elnevezés. Ez a könyv tökéletes "adathordozónak" bizonyult a kéziratok számára, ám egy szöveg nyomtatása keféléssel a domborúan metszett és befestékezett fatáblára az ívnek csupán egyik oldalán volt megoldható. Ezért, hogy az üresen maradt hátoldalt elrejtsék, a lapokat kettéhajtották és összevarrták, de nem a hajtásnál, hanem a szélüknél. A rendkívül vékony kínai, koreai, és japán papírok alkalmasak voltak ilyetén fűzésre, amelyen mindmáig semmit sem változtattak. A könyveket vízszintesen fektették a polcokra, s mivelhogy minden könyvecske gerincén olvasható volt a benne lévő szövegekre utaló indikáció, az olvasó elé tárult a mű felépítésének részletes tartalomjegyzéke.
A kínaiak találékony emberek lévén igen korán elkezdték kutatni a szövegek sokszorosításának praktikus és tescogazdaságos útját. Időszámításunk kezdetén figyelemre méltó tudásra tettek szert a metszés művészetében, akár a nagy márványsztélék esetében, melyekre homorúan vésték a klasszikus szövegeket, akár a talizmánpecsétekről, melyeket buddhista és taoista szerzetesek használtak mágikus formulák, vagy szentképek sokszorosításához.
A könyvnyomtatáshoz a domborítva és fordítottan kivésett pecsét technikájának kifejlődése és elterjedése vezetett. Már időszámításunk környékén több ilyen pecsét létezett, és a szerzetesek már ekkor teleírták őket különböző formulákkal. Hamarosan imádságok kísérik Buddhát és bódhiszattvákat ábrázoló, nagyméretű képek, melyek többek között a hívek hálószobáinak falát voltak hivatottak díszíteni. Aztán persze az írnokok egyre merészebbekké válnak, és megszaporodnak a vállalkozások, melyekben az imákat röpiratok, azokat pedig rövid, vallásos művek, majd népszerű szövegek: kalendáriumok, szótárak követnek.
A mozgatható karakterekkel végzett nyomtatás első kísérletit az alkimista kovácsmesternek, Pi Chengnek tulajdonítják (1041-1048), akinek agyag és folyékony ragasztó felhasználásával sikerült olyan karaktereket létrehoznia, melyek tűzben megkeményedtek. A szedés egy papírhamuból, viaszból és enyvből készült keverékkel bevont vaslemezen történt, és vaskeretek biztosították, hogy a helyén maradjon. A szedést kissé felmelegítették, majd hagyták kihűlni, ezáltal a karakterek tökéletesen tapadtak, a nyomtatást követően pedig újabb melegítéssel visszanyerték őket. Mozgatható karakterkészletet a módfelett kemény jujubafa metszésével és ólom vagy réz öntésével is megkíséreltek létrehozni, de ez ritkaságszámba ment. (Par example a XVIII. századi, 10.000 fejezetből álló Gǔjīn Túshū Jíchéng 古今圖書集成 nyomtatásánál, melyhez a rézkaraktereket nem öntötték, hanem metszették. A karakterek 214 csoportjába történő osztályozásának új módszere a mandzsu eredetű Kangxi császár nevéhez, pontosabban rendeletéhez fűzhető, az általa készíttetett szótár felcsillantotta a reményt, hogy a több tízezer karakter praktikus osztályozásával könnyebb lesz őket megtalálni, illetőleg a használatot követően visszahelyezni. A betűk öntésének és a munkaerő eltartásának költségei ellenben akkora összegekre rúgtak, hogy kizárólag a császár engedhetett meg magának ilyesmit. Ezeket az irdatlan méretű hivatali kiadványokat a tisztviselők és a művelt rétegek mintegy munkaeszközként kapták, így előállítási áruk nemigen számított. A rendkívül folyékony kínai tinta sem volt igazán alkalmas a fémmel történő nyomtatáshoz. Ráadásul egy esztétikai és szentimentális vezérelv: egy könyv lapjait végigolvasva a kínaiak szeretik viszontlátni egy szép kalligráfia reszketését és ennek vagy annak a kalligráfusnak a szöveggel finom harmóniában álló, csodálatra méltó stílusát. Éspedig a fametszet szépen visszatükrözi ezt, ezért néhol napjainkig hűek hozzá. A szétszedhető karaktereket csak a XX. században alkalmazták ismét, népszerű kiadványokra és újságokra korlátozva.
Marco Polo, ki bandukolása során mindenre oly kíváncsi, s rácsodálkozó volt, elámult a Kínában forgalomban lévő bankjegyek láttán, azt viszont már nem veszi észre, hogy metszett táblákról nyomtatták őket... Ergo ezen, az emberiség fejlődése szempontjából óriási jelentőségű technológiának lehetőségei szemlátomást számos utazó figyelmét elkerülték, de legalábbis egyikük sem tartotta méltónak őket arra, hogy beszámoljon róluk.



Irodalom:
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 77-82.p.
Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 18-21.p.