Ezek a helyek a leginkább meghatározóak eddigi életemben. Kivált az első kettő, a harmadik pedig újfent egy új korszak kezdete.
A cím csalóka pedig, hiszen csak Kókáról akartam írni valamit Kókáról. Hasonló hangulatban vagyok, mint anno Nanjing, majd Shanghai előtt. A kókai fűszálak a legszebbek, bassza meg. Falusi vagyok én, ki tízmilliós nagyvárosokban él, s többek között azon is minduntalan csodálkozik, hogy mennyire Kókátlanok e helyek. Minden érem kétoldalú ugyan, hiszen szívem pedig a japánok fővárosában van, ami nem hagy választást, és igazából csak a kókai fűszálak hamis illúzióinak köszönhetően hiszem azt, hogy létezik választás.
Nincs választás, menni kell. Megyek is, egy pofont balról, egyet jobbról adtam magamnak, baromi jó volt itthon na, a család és barátok mindig tesznek arról, hogy nehéz szívvel hagyjam itt őket, mert hisz legyek is bárhol a világban, nincs oly nap, hogy ne hiányoznának.
Mibe ismét kerültem, tinédzserkori hangulatváltozások zaklatnak azóta, hogy megtudtam, irány Kína. Egészen odáig arra vártam, hogy összejöjjön, aztán, mikor megtudtam, hogy összejött, csak akkor eszméltem, hogy tényleg el kell tűzni. Aztán, mikor megtudtam azt is, hogy Nanjing lesz desztinációm, iszonyat rápörögtem, de még olyan szinten a tegnapi buli hatása alatt vagyok, hogy azon tanakodtam, hogy tuszkolok bele ennyi barátot két utazótáska Prokrusztész-ágyába.
Persze, egy év nem a világ, másrészről meg maga a világ, amiből már oly régóta szeretnék látni valamit, és olyan szintű kultúrfless lesz, amire talán mindig is vágytam. Viszont most azon gondolkozok, hogy mi lett volna, ha románul kezdek el tanulni, és nem kínaiul. Vagy szlovákul. Mindkettő közel van, és tulajdonképpen mindkét ország területe minket illett (nagyrészt). De nem, rendben van ez így, csak tudjátok úgy szeretnék jövő héten is egy ilyen bulit rendezni... Mert ki tudja, mikor lesz a következő.
Tegnap még ráadásul afteroztunk egyet a Hársfában, hol szokatlan zenés mulatságra került sor, ami nem minden tekintetben jelent pozitívumot: ha egy átlag magyar becsülettipró szórakoztatómotorját túlkalibrálják, akkor bizony a kiégett ötvenes szeszegerek fröccs helyett a buliba egyedül először elengedett tizenhat esztendős kiscsillagokra képzik át magukat; és az ezzel járó faszulós-nyomulós násztáncot végignézni embert próbáló dolog. No igen, itt nincs arckontroll, és másegyéb diszkrimináció sem, így az sem okozhatott feltűnést, hogy egy komposztálható hordtáskával beoldalazunk, leülünk egy asztalhoz, kiszolgáljuk belőle magunkat, és legalább három fajta sört iszunk, mikor a korcsma malátaszörp-repertoárja összesen az Ászokban ölt testet. Vakított a lézer, azonkívül csak megmutatkozott, hogy nem aludtam effektíve szart se, így kisvártatva hazakullogtam. Nanjingban mindenképp fel kell térképeznem az ottani kocsmakultúrát.
Tegnap még átjött Bálint is, ki a bulin nem tudott részt venni, örültem neki, mert legalább így elköszönhettem tőle is. De asszem' mindenkitől sikerült végül, ki kedves számomra, így egyrészt megnyugodva, másrészt kicsit búslakodva - hogy itt kell hagynom őket - ugyanakkor a kalandvágytól fűtve vágok neki a tripnek. Továbbá tényleg szeretnék jól megtanulni kínaiul, s tényleg szeretnék már látni belőle valamit, ha már ennyit olvastam-tanultam róla, de nehéz az elválás, miként: I like Kóka. És lájkolom a barátaimat, szeretteimet, családomat is, kik utóbbiak folyamatos támogatása nélkül sehol se tartanék. Soha se szóltak bele, mit csinálok, csak bízhattak, hogy csináljam, még ha ez nagy áldozatokkal is járt részüktől. Nem tudok eléggé hálás lenni nekik, illetve csak azzal, hogy befejezem, amit elkezdtem.
Ergo kicsit nehéz szívvel indulok meg holnap után, mindazonáltal boldogan is, hiszen van miért, kiért visszajönnöm, és e tudat velem lesz.
