Negyeddöntős országok története - Németország: Búcsú a búcsútól

Az előző posztban felmerült Luther, és az általa elindított reformáció, a Német-római Birodalom kapcsán ez kerül most terítékre a VB-országok soron következő fejezetéből. Az utókor reformáció címen illeti a történelem színpadára 1517-ben lépő Luther Márton ténykedésétől az 1648-ig terjedő periódust, mely a konfesszionalizáció, vagy felekezetképződés időszaka; én pusztán 1523-ig tárgyalom az eseményeket kizárólag Luther szempontjából, főképp a kiváltó okokra és a mozgatórugókra fókuszálva. A Luther által elindított reformációt tudniillik számos, az egyházban, politikában, és társadalmi viszonyrendszerben bekövetkezett változás előzte meg. Megváltozott a laikusok és az egyház viszonya, illetve az egyházzal kapcsolatos elvárások: a közvetítő egyház helyett lelkipásztori egyházra lett volna szükség. Az igazi vallásosságra mutatkozó igényeket jól példázzák az Európa különböző vidékein fellángoló aszketikus közösségek, melynek egyszerű hívei igyekeztek távol maradni az egyház túlburjánzott intézményrendszereitől; hitüket pusztán az egyéni tapasztalás útján kívánták megélni.

Az Európa nyugati szélén megerősödő államok, a Német-római Birodalom tartományainak, pontosabban azoknak fejedelmeinek növekvő autonómiája következtében a pápa szupremáciája gyengébb és gyengébb lett. A Rómától való függés lazítása valamennyi világi hatalom létérdekké vált.
Az új eszmék, gondolatok terjeszkedésének eleddig nem látott teret engedett Johan Gutenberg találmánya útján létrejövő technikai fejlődés. A kölcsönös reciprocitás jegyében a nyomtatás legalább annyira segítette a reformáció elterjedését, mint amennyire reformáció hozzájárult a nyomtatás fellendüléséhez.
1517. október 31-én Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyeteme Szentírás-professzora Vitatkozás és a búcsú címmel tette közzé 95 tézisét. A latin nyelven megfogalmazott tételek kizárólag akadémikusoknak, tudós köröknek szóltak, és központi problematikája a búcsú-kérdés volt.
A búcsú Luther korában a pápai kúria legismertebb privilégiumának, és elsődleges bevételi forrásának számított, mely az évszázadok alatt létrehozta a maga gigantikus igazgatási apparátusát. Érdekes dolog volt ez a búcsú. Már a IX. században találkozhatunk olyan képzetekkel, hogy akik részt vesz a "hitetlenek" elleni küzdelmekben, az mentesül a vezekléssel járó büntetések és megrovások alól. Ez volt a fundamentuma a XI. század második felében létrejött keresztes búcsúnak, mely értelmében a keresztes háborúkban való részvétellel ki lehetett úgymond "váltani", vagyis elengedni az egyházi büntetéseket, a satisfactio-kat (pl.:böjtölés, zarándoklat, vagy éppen számkivetés). A későbbiek folyamán a búcsú jelentősége szintet lépett, már az Isten által kiszabott tisztítótűzbeli büntetést is elengedte. A tisztítótűz meghatározott ideig tartó büntetés formájában a bűnös embert tisztította meg földi léte során elkövetett vétkeitől, s egyedül a pápa rendelkezhetett vele. "Ez a lelkek feletti roppant hatalmat jelentette", a tisztítótűz időtartalmának lerövidítését-meghosszabbítását, mely a középkori skolasztika szerint a pápák törvényes jogát képezte, hiszen egyedül ők rendelkeztek az egyház titkos kegyelmi kincsével (thesaurus meritorum), amely a kereszthalált halt Krisztus és az összes szentek fölöslegben lévő érdemeiből gyűlt össze. Az elképzelés, miszerint minden hívő, mint az egyház misztikus testének tagja részesülhet ezekből az érdemekből, nem volt új dolog. Az viszont, hogy a pápa kénye-kedve szerint osztogathat ezekből a kegyelmi kincsekből a jóakaratú emberek számára, csak XIII.-XIV. századi metódus. A tömegigényekhez való alkalmazkodás remekül szemléltei a búcsú értékének csökkentését. Az idők során már annyian szerettek volna bűnbocsánatot szerezni maguknak, hogy a XII. századtól már pénzért is kaphattak búcsút, és akkor már el se kellett menni a Szentföldre, sem pedig keresztesháborúkban részt venni. A pápák ellenségeik ellenében rafinált módon - a kereszténység ügyét hírből sem szolgáló - valamennyi hadjáratot egyszerűen búcsút biztosító keresztes háborúvá avattak (lásd a IV. keresztes háborúk történetét, a kereszteslovagok (keleti) keresztény Konstantinápolyban véghezvitt brutális mészárlását, és rombolását. Ergo ilyenekért is lehetett bűnbocsánatot nyerni...). Majd VIII. Bonifác (1294-1303) 1300-ban meghirdette a jubileumi évet, mely során, ki hét római zarándoktemplomot végigjárt, teljes búcsút nyert. Eredendően 100 évente került sor megrendezésére, ám olyan népszerűségnek örvendett, hogy előbb 50, majd 33, végül 25 évente sor került jubileumi búcsúkra. És ami a legalja, nemsokára már az is megkaphatta a teljes búcsút, aki maga helyett valaki mást küldött a zarándokútra, avagy kiköhögte az utazás költségeit...(Átküldöd a szomszédot Jeruzsálembe, és még neked lesz megbocsátva.) A XV. századtól a búcsú már univerzális jövedelemforrásul szolgált az egyháznak: templomépítkezésre, Hollandiában gátépítésre, a pápák itáliai háborúira, török elleni védekezésre, sőt halottak számára (!) is kifizetett pénz is búcsúnyeréssel járt.
A könyvnyomtatás új technikáinak elterjedésével már nyomtatott formában kerültek forgalomba a pénzért árusított, bűnbocsánatot igazoló búcsúcédulák. Aki búcsúlevelet vett, annak már nem kellett aggódnia semmiért, földi vétkei megbocsátást nyertek, onnantól fogva okleveles jámborként tengethette mindennapjait. A jámborság foka is mérhető volt, mintegy okmányszerűen fellehetett mutatni, egyfajta "túlvilágra szóló biztosítási kötvényként", haza lehetett vinni. A búcsúcédulákon szerepelt, hogy a bűnös milyen mértékben nyert feloldozást: a búcsúcard bronz alapcsomag értelem szerűen erősen korlátozott engedményeket foglalt magában, ám egy búcsúcard gold totális megváltás 2000 megvásárlását követően már gond nélkül lehetett paráználkodni, utólag-előre megbocsátásban részesült. Vagy valami ilyesmi. És ez ellen lépett fel Luther.
Luther vallási alapelveit a bibliai tanulmányai során, 1511-1512 körül alakította ki, melynek lényege: csak a hit által, csak kegyelem által, csak Krisztus által, csak a Szentírás által - sola fide, sola gratia, solus Christus, sola Scriptura - felismerése lett tanításának alapja. Az isten kegyelméből fakadó hit egyedüli üdvözítő erejéből származó elgondolás alapvetően rengette meg a búcsúcédulák árusításának népszerűtlen intézményét. A 95 tézis pusztán laza összefüggésben álló tételek sora, melyek Luther hitvallását foglalják keretbe, prédikációk formájában, helyenként pedig harsány politikai jelszavakkal közbeékelve támadóalakzatot vesz fel a bullák ellen. Luther nem akarta nagy dobra verni ezt az egészet. Megmutatta néhány barátjának és püspöknek véleményezőleg, éppúgy, mint én saját irományaimat 1-2 haveromnak. Csak aztán ő vallást alapított, nekem meg összesen 4 hívet sikerült összeboronálnom 3 év alatt. Igaz, én nem haverkodom mainzi érsekekkel, brandenburgi és merseburgi püspökökkel. Na de Luther spanjaira visszatérve, érdemes kitérni a mainzi érsekre, Albertre.

Albert a Hohenzollern-dinasztiából származott, mainzi érseki méltóságából adódóan a választófejedelmek egyike is volt. A fennhatósága alá tartozó területeken a pápától kapott engedély - a plenáris búcsú - értelmében 8 évre megkapta a búcsú meghirdetésének, a kampány intézésének, illetve lebonyolításának jogát, és ez nem kis dolog volt. Albert már befolyásos egyházi és politikai személyiséggé vált: 1513-ban, 23 éves korában magdeburgi érsekké lett, s még ebben az évben megkapta a Halberstadti Püspökség adminisztrátorságát is. 1514-ben lett mainzi érsek, a két érsekséggel együtt már a birodalom egymástól távol eső részein is igen jelentős gazdasági-politikai befolyásra tett szert, persze ez elég sokba került neki: a kánonjog eleve tiltotta a magas egyházi méltóságok halmozását, melyek közül a mainzi érsekség az egyik legmagasabb volt; s kinevezése fejében a pápa a szokványos pénzösszegen felül 29.000. gulden kompenzációra tartott igény, mely horribilis összeg volt, ugyanakkor a kánonjogot a szőnyeg alá söpörte. Albert így kénytelen volt az augsburgi Fuggereknél hitelt felvenni, s maga (Gazdag) Jakob Fugger protekciója végett nyerhette el Albert a Szent Péter-székesegyház építésének támogatását szolgáló búcsút. Mint láthatjuk: Albernek létérdeke volt a búcsú-biznisz.
Éppen ezért Albert úgy vélte, hogy ez a sehonnai wittenbergi okoskodó rossz hatással lehet üzletére. Először a mainzi egyetemre továbbította Luther téziseit, az egyetem persze rögvest elítélte 1517. december 17-én Luthert, és az ügy további kivizsgálását a pápái kúriára bízta. A mainzi érsek "szakvéleményével" ellátott 95 pont Rómában landolt még december folyamán. A pápát különösképp nem érdekelte az ügy, ha túlságosan fickándozik, maximum máglyára küldjük Luthert a 95 hülyeségével együtt, gondolta.
Eközben egy főállásban Domonkos-rendi búcsúprédikátort, másodállásban inkvizítort - Johann Tetzelt szétvágta az ideg, hiszen maga is érintett volt a búcsú körüli vitában: halálosan megfenyegette Luthert, s kettejük későbbi rivalizálása az Ágoston-, és Domonkos-rend duellumává növi ki magát. A disputa csakhamar akadémiai szintre lép, tézisek és ellentézisek vad összecsapásává, irodalmi csatározássá emelkedik. A vita kezdett elmérgesedni, Luther Rómában való feljelentése a küszöbön állt, a Domonkos-rendiek Frankfurtban a templomi szószékből fütyörészve, kuncogva, fejcsóválva hirdették, hogy Luthert három héten belül megpirítják a máglyán. Ez már kissé keményebb ügy volt, mint Tetzel magánvéleménye.
X. Leó pápa ellenben még mindig lazán kezelte az ügyet, próbálta rávenni Luthert Johann von Staupitz Ágoston-rendi generális, Luther elöljárója s atyai pártfogója útján, hogy gyorsan szívjon vissza mindent, és menjen Isten hírével, csöndben, halkan. Luther ezt megtagadta, és hűbérura, Bölcs Frigyes titokban biztosította támogatásáról. 1518 áprilisában jelent meg nyomtatásban Luther prédikációja, a Beszéd a búcsúról és a kegyelemről, röviden, emészthető formában, és német nyelven, 20 cikkelyben foglalta össze mondanivalóját, és igazándiból ez a könyvecske tette ismertté széles körben, és 1520-ra több, mint húsz kiadást él meg: először indul meg Európában az a folyamat, amit ma sajtókampánynak nevezünk. A könyv lehet, hogy önmagában senkit nem győzött meg, mindenesetre kézzel fogható bizonyítéka annak a meggyőződésnek, amint a birtoklása testesít meg, továbbá érveket szolgáltat azok számára, akiket már meggyőztek, lehetőséget nyújtott hitük elmélyítésére, pontosításra, és ami talán a legfontosabb: biztosíthatta azokat az elemeket, ismereteket, melyek segítségével a vitákban diadalmaskodtak, és az ingadozókat maguk mellé állíthatták. A közönség az ekkoriban elterjedő könyvek, és a szintén nagyon fontos szerepet játszó nyomtatott szórólapok útján tájékozódhatott a reformátorok - így Luther - tevékenységéről, az általuk folytatott hitviták állásáról, etc. Ha felpróbáljuk mérni, micsoda jelentősége volt ekkoriban a nyomtatásnak, elég, ha az imént említett szórólapokra, vagy éppen a plakátokra gondolunk: a reformáció minden egyes fontos epizódjában találkozhatunk egy plakáttal: Luther 1517. október 31-én plakátot ragaszt ki Wittenbergben, az Ágoston-rendiek kápolnájának ajtajára. A búcsúcédulákkal kapcsolatos tézisek németre fordítva szerte elterjednek a mai Németország területén. Már két héten belül bizonyos fokú ismeretségre tesznek szert. 1521-ben Luther, kit a wormsi Birodalmi Gyűlés alá idéztek, a császári hírnök nyomában végighalad Németországon, és meghökkenve konstatálja, hogy minden városban ki van függesztve V. Károly ediktuma, mely könyvei elégetéséről szól. A tömegek pedig éppen az ilyen falragaszok útján értesültek egyáltalán a kárhoztatott, vagy betiltott művek létezéséről, melyeket aztán igyekeztek mielőbb beszerezni... A wittenbergi nyomdák számtalan kis könyvecskét dobtak piacra, melyeken sem dátum, sem a kiadó neve nem szerepel, a mű címlapján viszont Luther Márton hangzatos neve, és a reformátor arcképét ábrázoló metszet került, hogy mindenki megismerhesse vonásait. Ugyanakkor azon nyomban megjelennek az erőszakos, és botrányt keltő gúnyiratok: 1520-1530 között 630 ilyen Flugschriftet ismerünk, melyben különféle karikatúrákkal és illusztrációkkal tették nevetségessé a pápát, és a szerzeteseket, ilyen volt a Szamár-pápa vagy a Borjú-pápa, macskafejű barátok, etc. Ez már több volt a soknál.
A domonkosok Johann Eckkel teljesen felspanolták magukat, ki egy nagy tekintélynek örvendő tudományos nagyság volt a bajorországi Ingolstadt egyetemén, s Luther legfőbb ellenfele lett. Azt már Eck is érezte, hogy a búcsú - amúgy tisztázatlan dogmatikai előfeltételei - mellett pártoskodni tényleg nem sok rációra vall, és egy sokkal jobb dolgot talált ki, miszerint Luther a maga a pápa tekintélyét támadja. Háh, ebből gyere ki kis barátom! S ami még ennél is szörnyűbb rágalom volt, Luthert cseh eretnekséggel vádolta. Eck nagyon okosan használta fel ezt a vádat, hiszen a huszita háború borzalmai, és a Husz Jánostól való iszonyodás még nagyon elevenen éltek az emberek köztudatában, különösen Szászországban, ott valakit csehként illetni olyan volt, mintha boszorkánysággal vádolták volna, vagy mintha nit mondanának, mi több, az ellenség szinonimáját értették alatta. Szóval Luthert "csehséggel" vádolták.
1518. április 25-én ült össze Staupitz generális elnökletével az Ágoston-rendi szerzetesek szász kongregációjának konventje Hiedelbergen, ahol Luther elsöprő sikert aratott, és itt kezdett kialakulni a "Luther-párt". Itt Luther már nem pusztán a búcsúról prédikált, hanem az egyház egy másik nagy bulijáról, a kiközösítésről. A XVI. századra ugyanis a kiközösítés politikai szerszám lett. E félelmetes eszközt a pápai kúria eredendően csak nagyon komoly ügyekben alkalmazta, csak aztán az egyházi pénzügyigazgatás egyre erőteljesebb bürokratizálódása folytán végül az adóbehajtás közkedvelt módozata lett. Kiközösítették a jobbágyot, ha nem fizetett dézsmát, magas rangú egyházi méltóságokat, ha valamely oknál fogva adósak maradtak a pápai kúria irányában. Majd egész közösségekre is kiterjeszthetőnek vélték, és nem csak a szentségeket vonták meg az exkommunikálás során, de megtiltották, hogy a bűnössel bármiféle kapcsolatot- természetesen gazdasági kapcsolatot - tartsanak fenn. Ha ez nem lenne elég, a fizetései határnapok kiközösítései terminusok is voltak, vagyis ha Hétfőig nem tejelsz, elvesszük portád, ki vagy közösítve, szabadon megölhetnek, és soha nem üdvözülsz. És ezt legalább olyan könyörtelenül végrehajtották, mint ahogy azt profitorientált világunk fináncoligarchiái által kézben tartott bankok teszik manapság a törleszteni képtelenekkel: nekem az egyetem miatt nyitnom kellett anno bankszámlát, s jövedelem híján pusztán a kezelési költségből összejött rajta mínusz háromezer forint, és kaptam egy felszólítást, hogy amennyiben holnapután nem térdepelek le az OTP fallosza elé, szerveimről szóló szabad rendelkezésük értelmében elkobozzák májam-lépem, és 120 év börtönbe zárnak kívül az exoszférán, továbbá negyedíziglen megcsonkítják nemzetségem. Sok tekintetben tehát keveset változik a világ, már nincsenek Luther Mártonok, csak Fuggerek. A XVI. század második felében azonban még voltak Lutherek, illetve csak egy, de ő felemelte hangját immáron a búcsú mellett a kiközösítés ellen is, ami tovább növelte népszerűségét, így persze nem kerülhette el sorsát.
X. Leó megbízására a Domonkos-rendi szerzetes, Silvestro Mazzalini elkészítette teológiai szakvéleményét, melynek végső következtetése, hogy a pápa tévedhetetlen, akárcsak a római egyház, ergo a pápa tekintélyének doktrínájából kiindulva Luther is eretnekké vált; hiszen aki a búcsúval kapcsolatban azt meri állítani, hogy az egyház nem teheti meg, amit valójában megtesz, az bizony eretnek.
1518-ban, Augsburgban került megrendezésre a Birodalmi Gyűlés, I. Miksa császár leköszönt, ezáltal az utódlás biztosítása volt a gyűlés elsődleges feladata. Miksa unokáját, Károlyt, Spanyolország királyát, Burgundia hercegét akarta a Habsburg császárok sorába állítani. X. Leó pedig I. Ferenc francia királyt preferálta, éppen, hogy ne Habsburg legyen már megint a császár.
Ez közvetlenül kihatott Luther ügyének alakulására: a küszöbön álló császárválasztás következtében a szász választófejedelem szava hirtelen roppant fontos lett a pápai kúria számára. Leó ugyanis azt gondolta, hogy ha nem sikerül I. Ferenc királyt jelöltetnie, akkor Frigyes választófejedelemre irányítja hátszelét Károly ellenében. Bölcs Frigyes ebben a pillanatban Miksa császár szemében is módfelett szimpatikussá lett, szintén az utódlásban betöltött befolyása végett. Miksának közben eszébe ötlött, hogy ez a Luther még egy ütőkártya lehet a kezében a pápai kúriával szemben, így levélben kérte szász unokafivérét, vegye oltalmazó szárnyai közé a wittenbergi szerzetest, holott nemrégiben éppen ő maga kérte Luther eretnekperének felgyorsítását. Várjatok a máglyával fiúk!
Bölcs Frigyes e politikai konstellációnak köszönhetően tudta elérni, hogy Luthert ne Rómában, hanem a birodalom területén hallgassák ki: ugyanis ahogy betette volna lábát a pápai városba, ott már semmi sem menthette volna meg az elégetéstől, Augsburgban az esetleges halálos ítélet pedig úgysem került volna végrehajtására. 1518-ban került sor az audienciára, Cejatan bíboros vezetésével. Cejatan megpróbálta diplomatikusan elintézni a kényes ügyet, bizonyos tekintetben maga is vevő volt az egyházi reformokra, viszont szemében a pápai primátus megkérdőjelezhetetlennek számított. Luther azonban a legfelsőbb tekintélyt nem a pápában, hanem a Szentírásban látta, és Cejatan hiába kérte többszöriben, hogy Luther monnyonle, azaz vonja vissza téziseit, a Ágoston-rendi hajthatatlan volt. Luther hívei és barátai úgy gondolták, hogy Cejatan most már biztos elfogatja Luthert, és tűzön tisztítja meg tisztátalan lelkét, ezért rávették, hogy meneküljön. Október 20-ról 21-re virradó éjszaka Luther elhagyta a várost, és visszatért Wittenbergbe. Cejatan nagy taktikus volt. Azt semmiképp sem akarta, hogy önhatalmúlag elfogassa Luthert, és a lépés ódiuma a pápai küldöttségre háruljon, viszont ha a szász választófejedelem tenné ezt, akkor mindannyiuk sajnálatára kénytelenek lennének Luther Rómába cipelni és végre elégetni, ezért levelet intézett hozzá. Bölcs Frigyes olyan bölcs volt, hogy egyelőre nem csinált semmit, és sokatmondóan pislogott. (Különben valamennyi nagyobb sikerét ennek köszönhette.) Egyelőre Luther is hallgatott, ellenfelei is hallgattak.
1519-ben viszont már tényleg meghalt I. Miksa, jöhetett a várva várt császárválasztás: X. Leónak nem sikerült I. Ferencet bebuliznia, hiába osztogattak szét fél millió dukátot a választófejedelmek között. Ekkor a pápa megkísérelte Frigyest császárnak jelölni, aki azonban most is volt olyan bölcs, hogy elutasította ezt, annak ellenére, hogy a pápai kúria elküldte neki legmagasabb kitüntetését, az Aranyrózsa-rendjelet. Konklúzióként a pápa belátta, hogy az anti-Habsburg oppozíció reménytelen, így jobb híján Miksa unokájára, Károlyra fordította mosolygó orcáját. Károly megválasztásában a zsozsó mondta ki a végső szót. A Fuggerek e célból megszervezték saját konzorciumukat, melyben a Welsereken kívül itáliai bankházak is érdekeltséget vállaltak; összességében kétszer annyi pénzt voltak képesek belefektetni az ügybe, mint X. Leó pápa. Károlynak a korona mindenki megvesztegetését követően összességében 852.189 guldenjébe fájt, ebből a Fuggerek 543.585-öt folyósítottak. 1520. október 23-án Aachenben megkoronázták V. Károlyként.
Luther eközben lázas kánonjogi tanulmányokba fogott, mélyre ásta magát a pápai bullákban, dekretálisokban, kánonjogi gyűjteményekben, hogy valamit kezdeni lehessen ez a pápai primátussal. Eljutott arra a meggyőződésre, hogy az ő legfőbb ura Krisztus, nem pedig egy ember, legyen az bármekkora hatalommal bíró. Barátainak írott leveleiben ekkor tűnik fel az Antikrisztus kifejezés a pápa szinonimájaként.
Az 1520-as év során Rómában sem tétlenkedtek, újra előkapták Luther eretnekperét a lipcsei disputa után. X. Leó a per hátterében a Habsburgok sakkban tartásán ügyködött a pápai hatalom helyreállításával, melynek fontos lépése volt Luther félreállítása. Eck gyorsított a tempón, az év júniusában bocsátották ki az Exsurge Domine kezdetű bullát, Luther mintegy találomra kiválasztott 41 tételét eretneknek minősítették, 60 napon belüli visszaszívásra kötelezték, vagy különben eretneknek nyilvánítják, szólt a fenyegetés. Luther a legkevésbé sem hátrált meg, sőt, ekkor szerezte legjelentősebb reformátori írásait, úgymint A német nemzet keresztény nemességéhez a kereszténység állapotának megjavítása ügyében, németül, mely felszólította a császárt, fejedelmeket, nemeseket az egyház átfogó reformjaira, népies, közérthető formában. A következő, terjedelmesebb latin nyelvű művét, Az egyház babiloni fogságáról címűt már a tudósvilágnak szánta, éles hangvétel, logikus érvelés jellemzi. A zsidók babiloni fogságához hasonlítja a keresztényeknek a pápaság rabságában történő sínylődését. A harmadik, latin és német nyelven egyaránt megfogalmazott alkotást, A keresztény ember szabadságárólt szintén 1520-ban szerezte, inkább egy vitairat, mintsem prédikáció, arra figyelmeztet, hogy a jámbor, jó cselekedetektől még nem lesz senki azonmód jóvá és jámborrá, viszont a jó és jámbor emberek cselekedetei jók és jámborak.
Luther a legtöbbet publikáló, és legolvasottabb szerzővé lett Európában. Művei tíz, vagy még több kiadást értek meg. Nyomdák és "irodalmi támaszpontok" egész hálózatai alakultak szerte a kontinensen, Augsburg, Strassbourg, Bázel központokkal. Közben a pápa és Eck továbbra is a fenyegető bullával erőlködött, mindazonáltal az átokkal fenyegető bulla esetében annyit sem tudtak sok helyütt elérni, hogy azt egyáltalán kifüggesztessék. V. Károly tekintélye, mint láthattuk Németalföldön, egyelőre tartotta magát Róma tekintélye. Ám példának okáért az eretnekség elleni harc fellegvárában, Kölben fenyegetésekben részesítették a pápai bullákat hirdető nunciusokat. Luther egyetemes zsinathoz fellebbezett.
1521. január 27-én nyitotta meg V. Károly első birodalmi gyűlését Wormsban. A birodalmi gyűlés számtalan pontja közül csak az egyik volt a vallás kérdése. Luther császári kísérettel érkezett Worsmba, nagy dolog volt elérni, hogy egyáltalán meghallgassák. V. Károly éles hangvételben eretneknek nyilvánította, a rendek eszközöltek ki haladékot számára, majd április 25-én elhagyta Worsmot, Bölcs Frigyes színleg elrabolta, és jól bezárta a csúnya-ronda Luthert Wartburg várába. Itt György lovag (Juner Jörg) álnéven élt.
Jóllehet az 1521-es wormsi ediktum kimondta Lutherre a birodalmi átkot, tanai mégis gond nélkül terjedtek tovább, és az 1522-es nürnbergi birodalmi gyűlés belátta, hogy a wormsi ediktum végrehajtására nincs mód. A tanítások gyakorlati következményeként Wittenbergben számos fontos, az eljövendőkben az egész birodalom területén mintául szolgáló reformintézkedést vezettek be: átalakították az istentisztelet, a koldulás betiltásáról rendelkeztek, valamint az oltárok számának csökkentéséről, a szentképek eltávolításáról. Az 1522-23-as években csúcsosodott ki a Német-római birodalom vallási megújhodása. Központja Wittenberg, és a szász-türingiai vidék volt, de a tanok rövidesen átlépték a birodalom sorompóit, illetőleg távoli szegleteit: Tirol, Salzburg, Morvaország, Németalföld, vagy éppen Magyarország. Óriási szerep jutott az új eszmék terjesztésében a prédikációknak, zsoltároknak, koráloknak, s a kocsmától az egyetemig mindenhol tér nyílt információ-, és véleménycserére. Mind emellet a már említésre került nyomtatott médiumoknak is meghatározó szerepük volt, hiszen a röpiratok, plakátok a legszegényebb rétegekhez is eljuthattak. 1517 és 1530 között mintegy 10.000 röpirat 10 millió példányban került kiadásra. 1520 és 1523-ra tehető a kiadások csúcsa. Ez idő során került megjelenésre Luther wartburgi vártartózkodása alatt lefordított német nyelvű biblia is. A teljes Ószövetséggel együtt 1534-ben jelent meg nyomtatásban, s noha már több, mint 18 német nyelvű fordítás létezett már ekkor, mégis Lutheré lett a legkelendőbb, elsősorban közérthető, beszélt nyelvi stílusából adódóan. A mai napig a legfontosabb bibliafordítás német nyelvterületen.

Irodalom:
Krász Lilla: A reformáció és a német vallásháborúk. In: Poór János (szerk.): A Kora újkor története. Bp., 2009. 283-301.p.
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 280-288.p.

Negyeddöntős országok története - Hollandia: háború, háború, háború

A latin-amerikai országokat követően immáron az európai országokra terelődik a téma, azon belül is Hollandia története kap megvilágítást. Talán a leghíresebb holland történész, Johan Huizinga ily mód tűnődött a Hollandia kultúrája a 17. században c. művében: "Hogyan lehetséges, hogy olyan kicsiny, és meglehetősen félreeső terület, mint amilyen Hollandia volt a XVII. század Európájában, mint állam, mint kereskedelmi hatalom és a kultúra forrása, olyan vezető helyet foglalhatott el, mint a fiatal Köztársaság?" Hollandia nem egy általános európai minta legtökéletesebb reprezentánsa volt, hanem számos tekintetben kivétel.

Holland Tartomány viszonylag későn indult virágzásnak. Észak-Németalföld gazdasági súlypontja még a XV. században is keletebbre esett. Utrecht és Den Bosch a Brabant Hercegség északi peremén 1400 körül hozzávetőlegesen kétszer akkora kiterjedésű volt, mint Holland Tartomány két leginkább szignifikáns városa: Dordrecht és Haarlem. Az észak-németalföldi Hanza-városok sem Holland Tartományában voltak, hanem az Ijseel mentén. Mindazonáltal a XIV. századtól a holland városok emelkedésére lehetünk figyelmesek: a gyakorta mindösszesen néhány száz lelket számláló városkák igen gyors fejlődést mutatnak, prosperitásukat a környező vidéki területek mezőgazdasági virágzásának, a flandriai és brabanti értékesítési lehetőségeknek is köszönhették. A serfőzdéiről híres Goudában és Delftben gyártott sört is ugyancsak a flandriai és brabanti piacokon kínálhatták. Szintúgy jelentős profitra tett szert az Amszterdam által bonyolított keleti-tengeri gabonakereskedelemből, melyet egyébiránt a kényszer szült, hiszen a holland földeken nem lehetett eleget termelni a lakosság ellátásához a túlzottan nedves környezetből adódóan. Holland Tartomány tehát gabonaszállító hatalommá nőtte ki magát, és már a XV. században tekintélyes kereskedőflottával rendelkezett.
Holland Tartományában kiemelkedő szerephez jutottak a városok. A XV. századtól a Staten (azaz a rendek) "tartományi gyűlései" még inkább informálisak voltak, viszont a városok már ez időben is a szavazatok többségével rendelkeztek. A hat legnagyobb városnak - Dordrecht, Haarlem, Delft, Gouda, Leiden, Amszterdam - lassan állandó helye lett, akárcsak a nemességnek, mely szintén egy szavazattal élt. Mint valamennyi tartományban, Hollandban is állandóak voltak a különböző hatalmi villongások, a Hoek-Kabeljauw-viszály a teljes XV. századon átívelt, s többször is polgárháborúba csapott át, csak a század végére sikerült Bátor Albert kormányzónak rendet vágnia; noha a városok egysége ezzel korántsem teremtődött meg. Ez majd csupán a gelderiek és a fent kutyával pózoló V. Károly színre lépésével megy végbe. A gelderi csapatok portyázásai fenyegetést jelentettek a holland kikötőkre nézve, korlátozták annak kereskedelmi kapcsolatait 1508, 1517 és 1528 során többek között.
A Habsburgoknak módjában állt ezen segíteni, de nem szerelemből. 1521-1523 során, mikor is Holland Tartomány támogatást nyújtott a frieslandi hadjárathoz, és 1527-1528-ban, mikor segítséget nyújtott Utrecht elfoglalásában, a közös brüsszeli kincstár számlájára történő éves holland adóbefizetések megnégyszereződtek. Továbbá a XVI. század közepére a korábbiakhoz képest tíz-tizenötször tejeltek többet V. Károly hadiköltségvetésébe, mint mondjuk harminc évvel megelőzőleg. Egyenesági következményként nagymértékben nőttek a polgárok terhei, akárcsak a kereskedőké és vállalkozóké, kik szintén vezető szerepet töltöttek be a holland városok tanácsaiban - és senki sem díjazta az így kialakult helyzetet. Holland Tartományában ekkor, az adóterhek jelentette nyomást új kamatlevelek, illetve államkötvényt fejlesztettek ki, melynek finanszírozásában a lokális vezető réteg is részt vállalt. A városokban ez egyúttal a közös érdekeltség, és a megosztott felelősség érzésének kialakulását eredményezte. V. Károly jobbára tárgyalópartnernek, mint szövetségesnek számított, aki ellen az alkudozás eszközét vetették be a regionális autonómia megtartásának céljából.
Németalföldre sem volt érdemes ebben az időben osztálykirándulni, részint a permanens háborúk, részint Luther fellépése következtében kialakult roppant feszült helyzetre. Ugyanis a XVI. század politikai axiómáinak értelmében egyetlen állam sem volt képes egységes ideológia nélkül megállni lábán, s jelen esetben, illetőleg V. Károly esetében ezt természetesen a római egyház szolgáltathatta. A protestálók ezzel természetszerűleg nem értettek, nem érthettek egyet, ám az ellenük való fellépés nem volt valami sikeres. Luther mögött számos német fejedelem állt, magának V. Károlynak is át kellett állnia Luuk, pardon Luther oldalára, vagyis hogy kiegyeznie velük, azaz bizonyos keretek között engedélyezni a protestáns vallásgyakorlást - cuius regio eius religio, Augsburg, 1555, ugye tudjuk. V. Károlynál, hívő katolikusként ez olyan szinten kiverte a biztosítékot, hogy nyomban le is mondott. Birodalmát felosztotta öccse, Ferdinánd, és annak fia, Fülöp között. Ferdinánd kapta a német területeket, míg Fülöp a spanyol és németalföldi "ingatlanokat". V. Károly a németalföldiek szemében még elment, hiszen Gentben született, és "németalföldinek" tekintették, viszont Fülöp Spanyolországban született, ott is nevelkedett, ott is élte le élete nagyobb részét. Ráadásként Fülöp a központi kormányzás erőszakos bevezetésével, és további idegen kegyencek kinevezésével újabb és újabb fekete pontokat szerzett. Valamennyi társadalmi rétegben ellenkezést váltottak ki intézkedései, másrészről pedig az alsó- és középosztálybeliekben már csak a római katolikus Fülöp ellenében is dafke nőtt a protestáns tanok népszerűsége, kivált a kálvinizmus. 1566-ban a gabonaárak már magasabbak voltak, mint nálunk a benzin, rögvest kitört az elégedetlenség. Ekkor indult meg a képromboló mozgalom Flandria posztókészítő körzeteiből, majd rövidesen átterjedt a városokra, s kvázi Németalföld egész területére. A képrombolás pedig ugyebár szintén a katolikus egyház ellen irányult, melynek során megszabadultak a "pápista bálványimádás" kellékeitől: úgy mint szentek képeitől, vagy éppen egyházi kegytárgyaktól, kincsektől, betöréses rablás és garázdaság formájában. A nemesség igencsak megorrolt a brüsszeli kormányzatra, nagyobb szerepet követelt a tartományoknak, és a vallásüldözés megszüntetéséért, de legalábbis mérsékléséért szállt síkra. Ennek a nemesi ellenállásnak lett a vezéralakja Orániai Vilmos, a "hallgatag herceg", Németalföld egyik legtekintélyesebb nemesembere, V. Károly korábbi bizalmasa. Mi több, Orange hercegeként papíron II. (Mosolytalan) Fülöp sem volt nála nagyobb király, a valóságban persze kevésbé sem voltak ekvivalensek. Fülöp Spanyolországból úgy reagált a németalföldi helyzetre, hogy egy tízezer fős, harcedzett katonákból álló sereggel, Alba hercegével az élén teszi ki az irányjelzőt. Alba hercege különösképpen nem teketóriázott, új törvényszéket állított fel, a Zavarok Tanácsát, mely egész Németalföld területén a felkelők nyomába szegődött. A nép csakhamar Véres Tanácsnak keresztelte át a törvényszéket, igen találóan, hiszen több, mint ezer ember végezte akasztófán. Orániai Vilmos vagyonát is gond nélkül elkobozták. Ez éppen hogy ellenkező hatást váltott ki rendteremtés helyett, mivelhogy a javaikat vesztett emberek már nem pusztán szimpatizánsként, de szenvedő alanyként ragadtak fegyvert: ez volt az egyetlen út, hogy visszaszerezzék birtokaikat. Alba eközben további adókat vetett ki, hogy finanszírozni tudja csapatait, és ettől sem fakasztott több mosolyt a németalföldiek orcájára. Katonái, a terciók teljesen embertelen módon viselkedtek, nem tettek különbséget németalföldiek között, mindenkivel eretnekként bántak. Kemény eszközei útján azonban Alba hercege letörte az ellenállást. Orániai Vilmos nem tudta felvenni velük a versenyt, s 1570-re a felkelőket már néhány kalózhajó és maroknyi menekültközösségek képezték. Ezen kalózok, a tengeri koldusok (watergeuzen) végső elkeredésükben 1572. április 1-jén megjelentek Den Briel falai előtt, és elfoglalták a várost. Orániai Vilmos saját zsebből fizette a csapatokat, kik Németalföldre támadtak, s az év végére már Holland és Zeeland Tartomány nagy része a felkelők ellenőrzése alá került. Friesland, Gelre, Overijssel, Brabant a felkelők oldalára állt, a nagyvárosok közül egyedül Amszterdam tanúsított hűséget Fülöp iránt. Nem is igazán a felkelők ügye iránti elkötelezettségből, de a spanyolok iránti utálatból.
Orániai Vilmos akciót a francia király szponzorálta. Ezért volt kénytelen Alba 1572 tavaszán meghátrálni Holland Tartományból, ahová a felkelők be is nyomultak. Viszont augusztus 24-én Párizsban a komplett protestáns vezérkart likvidálták - Szent Bertalan éjszakája. Ezzel a francia támogatás megszűnt, Alba pedig nem átallott visszajönni, és visszaszorítani a felkelőket Holland és Zeeland tartományába. Orániai Vilmos szomorkásan vonult vissza ezekre a területekre, hogy "itt szálljon sírba", miképpen is nem hagyott sok kétséget, hogy Alba hogyan viszonyul majd a levert felkelőkhöz: a visszahódított városoknál Alba parancsa általában ily mód hangzott: "egyetlen férfit se hagyjanak életben (...) és gyújtsák fel a várost". Számos város lakosságát mészárolták így le.
A másik oldalt tekintve viszont a felkelők sem mutattak filantróp, emberszerető vonásokat: a lakosságot sok esetben erőszakkal kényszerítették az együttműködésre, és az anyagi hozzájárulásra...Ámde végső soron a spanyolok jelentették a legitim hatalmat Németalföldön, és nem jött ki valami jól, hogy a németalföldiek pénzéből fizetett spanyol katonák kegyetlenkednek Németalföldön, és ez vezethetett az ellenállás megszilárdulásához, a felkelők ügyének megszilárdulásához. Ugyanakkor 1572-73 fordulóján sem rendelkezhettek túl sok reménnyel a felkelők, hiszen az ellenállás szellemét az Alba és kormányzata iránti ellenszenv tartotta életben, nem arról volt szó, hogy Orániai Vilmost keblére ölelte volna a lakosság. II. Fülöpnek szintén komoly problémái voltak: noha katonai fölényben volt, de elképesztő áron, valóságos anyagai csapást jelentett számára a németalföldi háború, és miután 1573-ban már másfél éve nem kaptak zsoldot a spanyol zsoldosok, zendülés tört ki soraikban, ahogy egy évre rá, Nassaui Lajosra mért vereséget követően is már Antwerpen elé vonultak megélhetési bűnözés erős gyanújával fegyvernek látszó tárgyakkal; maguk az antwerpeni kereskedők kölcsönöztek Fülöpnek egymillió guldent, amit a katonák közt osztottak szét. Aztán 1575-ben Fülöp hivatalosan is felfüggesztette a antwerpeni hitelezőknek adott zálogjövedelmek kifizetését az államkasszából, az államcsőd ismételt csapást jelentett a város kereskedői számára.
Már Madridban is azon vakargatták a fejüket, hogy tényleg jó fej-e ez a Alba, és hogy egyáltalán kinek jó ő? Már az uralkodó németalföldi hívei is belátták, hogy a zsoldosok csak a bajt keresik- szó szerint. Ez jelentette a béketárgyalások kiindulási alapját a dél-németalföldi hatóságok, és az északi felkelők között. A már előrehaladott stádiumban lévő tárgyalásokat megzavarta a spanyol seregben kitört újabb zendülés, mely során még egyszer elnéztek Antwerpenbe, és nyolcezer helyi esett áldozatul a "spanyol őrjöngésnek" elhíresült eseten, mely Európa-szerte megerősítette a kegyetlen és álnok spanyolokról formált képet.
A királypártiak és a felkelők közti megegyezést 1576. november 8-án a Genti Pacifikációval szentesítették, mégsem volt hosszú életű. Holland és Zeeland svájci mintájú államszövetség létrehozására törekedett. 1579. január 23-án Holland, Zeeland, Utrecht, a groningeni Külterületek, Gelre és Zutphen nemesi testülete kölcsönös támogatási szerződést kötött, és közös hadsereg kiállításáról határozott. Az elkövetkező hetekben és hónapokban számos város csatlakozott hozzájuk (Gent, Antwerpen, Brugge, Drenth, Friesland, Groningen, etc.). Ezzel az Utrechti Unióval szemben nemsokára a déli katolikus tartományok is létrehozták a Atrechti Uniót. Rövidesen felmerült az alig harminc éve közös kormányzat alatt álló Németalföld ismételt szétválása.
Kölnben került sor a felkelők és a király közötti tárgyalásokra, és Fülöp megadta az alaphangulatot azzal az intézkedésével, hogy törvényen kívül helyezte Orániai Vilmost és vérdíjat tűzött ki fejére. A Staten-Generaalnak már elege lett Fülöpből, és egy szerződés értelmében Anjou grófjának, III. Henriknek adta át a hatalmat, a francia király öccsének, ki élt is a lehetőséggel. 1581-ben be is iktatták. A Staten-Generaal azonmód kimondta a Fülöp trónfosztásáról szóló nyilatkozatot, csavart jelentett a történetben, hogy Holland és Zeeland nem III. Henriket, hanem Orániai Vilmost ismerte el a hatalom egyedüli birtokosaként. III. Henrik ezért államcsínyhez folyamodott, hol máshol, mint a jobb sorsa érdemes Antwerpenben, a sikertelen kísérlet a "francia őrjöngés" nevet kapta. Anjou hercege visszavonult Franciaországba, s ott is érte a halál 1584-ben. A krízis ezzel nem ért véget. Felbukkant egy újabb játékos, Alexander Farnase, Parma hercege, Pármai Margit kormányzónő fia, a vallon területeken rá ruházták a főkormányzóságot. Kiváló stratéga volt, és Madrid is mögötte állt. Az volt a terve, hogy a Schelde torkolatát elzárva megbénítja a gazdag flamand és brabanti városokat. 1584-ben sikerrel haladt terve, a lázadó tartományokban pedig a végletekig mélyült az év júlis 10-én, Orániai Vilmos meggyilkolásával, és ő volt az egyetlen személy, ki összetarthatta a felkelő tartományokat. A felkelők Farnase prédájává váltak, sorra hódította meg a városokat egymás után, de nem barbár módon, fosztogatásokkal kísérve, 1578-ra így kvázi teljesen visszaszorították a felkelőket, akik csak a nemzetközi politika alakulása folytán maradhattak fenn, miként a XVI. század folyamán egymást érték a fegyveres konfliktusok. A lőfegyverek elterjedése forradalmasította az európai, de még a távol-keleti hadviselést is, hiszen a XVI. századtól már a japánok is németalföldi puskákkal vállukon ruccantak át Koreában. A visszaszorított, lázadó tartományok új reménye, hogy az Orániai visszatér, azaz Oránaiai Vilmos fia, Móric vezetésével kezdtek kisebb sikereket halmozni. 1591-ben Zutphent és Deventert is saját hatáskörükbe vették, 1592-ben Steenwijket, és a stratégai szempontból kiemelkedő fontosságú Coevordent foglalták vissza, 1593-ban Geertruidenberget, majd 1594-ben már Groningent is. 1597-re Móric számos megerősített várost tudhatott magáénak.
A brüsszeli kormányzat már 1599-ben, a felkelők sikerei miatt lengette a fehér zászlót, a felkelők pediglen pont, hogy sikereik miatt fordítottak hátat nekik. Noha a spanyol sikerek ekkor még nem értek véget, hiszen 1602-ben érkezett Dél-Németalföldre Spinola, aki igen komoly nyomás alatt tartotta az időközben kiépült védelmi vonalakat, és 1606-ra számos várost saját nyájába terelt. Ekkor már - az 1599-ben még győzelmeitől részeg, pökhendi - Staten-Generaal is szeretett volna leülni beszélgetni, hogy is van ez a háború? A spanyol seregben pedig most sem volt máshogy a helyzet, mint évtizedekkel korábban, mindig a küszöbön állt egy újabb seregbéli zendülés réme, a királyságot megfojtani látszottak a németalföldi háború terhei, így az uralkodó a támadó hadműveletek beszüntetésére adott parancsot. 1607 februárjában egy hivatalos megbízott olyan bizalmas infót kapott Brüsszelből, hogy a királyt már kurvára nem érdekli, mi lesz Németalfölddel, ha elszakadnak, szakadjanak, de ha nem, akkor is szakadjanak meg. Folyó év március 29-én nyolc hónapos fegyverszünetet kötöttek. A tárgyalásokat jelentősen megkönnyítette, hogy a király számára más kiút már nem volt, így került sor 1609. április 9-én a tizenkét évre szóló békére, melynek keretében a felkelők valamennyi kívánsága teljesült: folytatódhatott a kereskedelem Kelet-Indiával (lásd Kelet-indiai Társaság, 1602) Észak-Németalföldön betiltották a katolikusok nyilvános vallásgyakorlatát(!), etc. S bár Spanyolország ekkor még nem ismerte el hivatalosan a Köztársaság függetlenségét, és formálisan a fegyverszünet mellett verte nyálat, már senki sem kérdőjelezhette meg a kialakult helyzetet, más országok sem. A fegyverszünetet követően Franciaország, Anglia, Velence is teljes jogú követekként tekintett a "lázadó" tartományok képviselőire. A Köztársaság létrejötte kész ténynek számított, és kezdetét vehette a Holland aranykor.


Irodalom:Maarten Prak: Hollandia aranykora. A Köztársaság talánya. Bp., 2004. 18.-27.p.

Malleus Maleficarum vol.1.

Egy hírhedt 1489-től kiadott mű, mely intézményes keretek közé foglalta a boszorkányüldözést. De nem pusztán erről szeretnék beszélni, hanem úgy általánosságban a boszorkányságról, dióhéjban - hiszen gigantikus irodalma van neki, a boszorkányságot pedig számtalan - történészi, etnológusi, szociológusi, pszichológusi - aspektusból meg lehet közelíteni; én csak egy rövid áttekintést kívánok nyújtani, kitérve annak főbb jellegzetességeire, illetve mozgatórugóira.

Nos tehát az ember természetfelettibe való hite meglepően tartós, ha éppen nem örök életű. Sokrétű, melyet intenzív erővel jelentkező emberi szükségletek világítanak meg, s melyek a varázslás, a boszorkányság felé vezetnek. Elválaszthatatlanok az emberi közösségek társas életétől: a jó és rossz megkülönböztetésének követelményében fejeződnek ki. A képzetek ideológiai fundamentumául a hitnézet szolgál az isten és ember közötti fensőbb lények, szellemek befolyásáról, a rossz szellemek incselkedő, kísértő hatalmáról. A kereszténység térhódítását megelőző előtti ősi, népi hiedelmek - vagyis a pogány elemek- minden emlékét, művét, képzetét a kereszténység megszilárdulását követően átpasszolták az ördöghöz és egyéb rossz szellemek hatáskörébe - mely dualisztikus elképzelés valamennyi tételes vallás sajátja - s éppen ezért az ördögtől nyerték erejüket és befolyásukat is a különböző természetfeletti tényezők.(Az ilyen képességek birtokába jutott emberek létébe vetett hit nyomai mellesleg éppúgy jelen vannak a természeti vallások, a többistenhit de az egyistenhit időszakában is.) Na mármost ez egyúttal nemcsak a boszorkányság vétkes voltát, de létezését is szankcionálta egyszersmind. Persze a keresztény egyház gondosan ügyelt arra, hogy ezen képzetek nehogy, mint szignifikáns hitelvek lépjenek életbe, ezért is nyilvánította eretnekségnek ezeket. Igazából az egyház eretnekségnek nevezett bármilyen eszmekört, ami az útjában állt.

"A boszorkány - mint ahogy azt saját korának felfogásán keresztül néztük - akkor óriásivá nőtt alakjára a titokzatosság, a rettegés, kártevő hatalmába és a gonoszhoz fűződő szoros szövetségbe vetett hit vet fátylat. Ám ha mai szemmel közelítjük meg a dolgot, parányivá zsugorodik össze személye, mely nemhogy varázserővel, de még természetfeletti összeköttetésekkel sem rendelkezik" s "aki legfeljebb a természet behatóbb ismerete, vagy saját szuggesztív ereje által befolyásolja, illetve tanácsokkal látja el nála lelkileg és testileg is gyengébb felebarátait. Ez a jobbik eset, de megesik, hogy a boszorkánynak tartott egyének maguk is súlyos lelki és testi betegségek hordozói és egyúttal továbbadói is."
Az ördög és hívei - szólt a papok tanítása - varázslattal kincsekre vagy más előnyökre tehetnek szert, szerelmet kelthetnek, vagy gyűlöletet szíthatnak, betegséget, nyomorúságot, sőt halált okozhatnak. Arra is képesek, hogy megkössék a férfit, azaz elvegyék férfiúi erejét vagy éppen meddővé tegyék az asszonyokat. A középkor embere pediglen hitelt adott az efféle okításoknak, és valóban úgy érezte, hogy gonosz démonok és varázslók tömege leselkedik rá, igyekszik kárara lenni és bűnbe keverni őt. Az a férfi vagy nő, aki értett valamelyest a füvekhez, emberek, állatok gyógyításához már potenciális boszorkány/varázsló-jelöltnek számított. (Erre mondjuk az is rásegített időnként, hogy némelyek annak is tartották magukat) A boszorkányperek indítékát az is jelenthette egy részről, hogy ugyebár a varázslás - akárcsak az ókorban - büntetendő cselekménynek számított. (Szerintem igazából most se törvényes...)Az egyházi és világi hatóságok sok európai országban törvényeket hoztak ellenük, szórványosan ki is végeztek egy-egy varázslónak avagy boszorkánynak vélt formát. De csak a XIV. századtól kezdve foglalkozott az egyház a mágiával, boszorkánysággal, s ettől kezdve indult meg intenzíven, tömeges méretekben a boszorkányok üldözése. Eltérő vélemények vallanak arról, hogy miért éppen a XVI.-XVII. század a boszorkányhit és a boszorkányperek fellendülésének az időszaka Európa-szerte. Egyesek a feudalizmus bomlása nyomán keletkezett társadalmi megrázkódtatásban látja az okot. Mások viszont az egyház propagandatevékenységével állítják párhuzamba a jelenséget. A papság nagyon is kihasználta a nép tudatlanságát, s tulajdonképp ezzel is védte az egyház hatalmát és befolyását.
A boszorkányok mágikus hatalmába vetett hit általános jelenség volt a XVII. századi Európában. Voltaképpen az történt, hogy a reneszánsz korban a tudományokba befurakodott mágikus erők és törekvések a a XVI. század végi ellenhatásoknak köszönhetően fokozatosan a föld alá szorultak, s így a boszorkány afféle mágus-utód szerepkörben tetszelgett. A XVII. század során a legfelsőbb társadalmi körökben virágzó boszorkányhit avagy ördöghit lassan elkezdett átalakulni amolyan népi hiedelemmé. Ettől függetlenül a természetfeletti képességekkel bíró emberek továbbra is az ördög szövetségeinek, tulajdonképpeni földi végrehajtóinak számítottak, akik a kereszténység ellenében terjesztették a másik hatalom- vagyis az ördög - igéjét, romlást okozva ezáltal. Ezért a boszorkány istentagadó eretnek, akire a lehető legsúlyosabb ítélet várt.
Nos, a perbe keveredett "boszorkányok" általában a brutális tortúrát követően ismerték el boszorkány mivoltjukat, eszüket vesztve az embertelen fájdalmaiban, a szenvedéseiknek véget vető mielőbbi halál reményében. Ez után (-a közös megegyezés alapján ugye - aláíratták szerencsétlenekkel beismerő vallomásukat, ami persze magába foglalt pl.: egy ingyenes máglyán való elégetési lehetőséget a Bakó Tours jóvoltából) jó esetben megfojtották az elítélteket tűzbe vetés előtt. Ám a szadizmus nem igazán ismert határokat: volt akit vaslóra kötöztek, majd azt megtüzesítettek, kitolva így a nyomorultak agóniáját. A címben szereplő mű, a Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) egy vallatási útmutató volt, a Bevezetés a tortúrába 1. tantárgy kötelező irodalma...Igen rövid idő leforgása alatt 13 kiadást ért meg. A szerzők - Jacobus Sprenger és Henricus Kramer tisztelendő atyák, dominikánus szerzetesek - a kínvallatást a puszta gyanú alapján opcionális megoldásnak tekintették, megengedhetővé tették. A mű óriási hatást gyakorolt a nyugat-európai boszorkányüldözésekre, és átformálta a népi boszorkányhit világát is. A boszorkányüldözés valóságos kézikönyvévé vált: elmélet és gyakorlat egyben. Az első rész a boszorkányok eretnekségét bizonyítja a Biblia és az egyházatyák teológiai fejtegetése alapján. A második rész a boszorkányok tetteit, varázslásuk módszereit, eszközeiket és eljárásaikat taglalja. A harmadik fejezet pediglen a vétkesek vallatási útmutatója, tortúra kezdőtől haladó szintig.(Csak zárójelbe jegyezném meg, hogy e kor brutális kínzásait és kivégzéseit nem lehet mai fejjel igazán megérteni. A társadalom nagy része nyomorúságos körülmények között tengette életét. Ami alatt nem azt kell érteni, hogy nem trágyázta meg senki a farmjukat facebookon, vagy nem volt otthon Heineken sörcsapolójuk vagy pink körömlakkjuk. Olyan nyomor, mely a XXI. század emberének kár is magyarázni.) Az effajta kivégzések pedig úgymond lehetővé tették a népnek, hogy megízlelje a hatalmat, az uralmat élet s halál felett. Az emberek ezen az alkalmakkor a halál legszörnyűbb arcával találkozhattak, és paradox módon vigaszt meríthettek ebből, hogy saját végzetük közel sem lesz ily rettenetes.) A vallatók a vádlottakból a bűntársak megnevezését is kikényszerítették, növelve ezzel esetenként a máglyára küldöttek számát. A boszorkányperekben a védő munkáját kissé megnehezítette az a körülmény, hogy a boszorkányságban való kételkedés is eretnekségszámba ment. Így a vádlott bűnösségét vitató prókátor is könnyen vád alá kerülhetett. Gondolhatjuk, mennyire voltak sikeresek a védő-perek: ments fel egy sátán szolgája boszorkányt ezer habzó szájú jó keresztény gyűrűjéből, anélkül, hogy kétségbe vonnád annak boszorkány voltát.
A Gyalog Galopp Monty Python remekében a boszorkányper viccének forrása maga a valóság - igen plasztikus képet fest a kor metódusáról:

(Az elhangzott vízpróbára tett utalás alapja a néphit szerint, hogy a boszorkányok testük természetes súlyát elvesztik, ezért aki nem merült alá, miután kezét-lábát összekötötték, nyilvánvalóan boszorkány volt. Ha elmerült - és megfulladt - felmentették a vád alól és üdvözülést nyert.)
A boszorkányság gyanúja életkorra, nemre, társadalmi pozícióra, vagyoni helyzetre való tekintet nélkül bárkire kiterjeszthető volt, s mint ilyen módfelett hatékony eszköznek bizonyult a hatalom birtokosainak a kezében bárminő ellenvélemény elfojtására, birtokgyarapításra, a hatalom növelésére, vagy pusztán a balszerencse, a keletkezett kár orvoslására. Klaniczay előadásában "a balszerencse (betegség, baleset, halál, természeti csapás) boszorkányrontásként való értelmezése tehát azt a gyógymódot írja elő, hogy fel kell kutatni, ki és miért okozhatta a kárt. Ehhez a kárvallottak gyanakvását, vádaskodását irányító, megerősítő divinációs eljárások adnak segítséget. A "megtalált" boszorkány kényszerítésével ezután helyrehozzák, ami még helyrehozható, vagy elpusztításával megbosszulják az általa okozott kárt, halált, s ez a szertartás egyúttal az egész közösség "megtisztítására", az erkölcsi normák megerősítésére is szolgál."
Ennek hátterében a rögeszmés félelem, a bűnbakképzés "pszichodinamikája"húzódik. "A bűnbak kifejezése az antik zsidóság egy szertartására utal, melynek leírása a Leviták Könyvének 16. fejezetében olvasható. Az engesztelés napján áldozatra kiválasztott két kecskebak közül sorshúzással eldöntik, hogy melyiket áldozzák az Úrnak, majd a főpap mindkét kezét a másik bak fejére téve "ráolvasta Izrael fiainak minden mulasztását, minden engedetlenségét és minden bűnét".Utána egy emberrel a pusztába vezettették a bakot, "s a bak elvitte minden bűnüket egy kietlen helyre". Ezzel a nép megtisztult." Vagyis a bűnbakképzés mechanizmusának megnyilvánulása a boszorkányüldözés is.
A a XVIII.-XIX. századig, azaz a természettudományok ugrásszerű fejlődéséig az ember teljesen ki volt szolgáltatva természeti- és társadalmi körülményeinek. A már korábban említett dualisztikus felfogás értelmében egyébként sok tekintetben igen nehéz különbséget tenni vallásos és mágikus cselekmények között: egy boszorkány eső érdekében végzett bűbájolása katolikus verzióban is megtalálható "Imádság esőért" fohász formájában. S alapvetően mindkettő voltaképpeni mágikus tőről - a túlvilági hatalmak létezésébe vetett hitből fakad. A különbséget pusztán a cselekedet címzettjének szemszögéből lehet megítélni: a gonosz boszorkány persze fekete mágiával él, míg a tiszta erőkre támaszkodó, segítő szándékú varázslást fehér mágiának nevezhetjük. Ez pedig eléggé homályos megközelítés, amit a kor embere sem látott át jobban, ergo: a megítélés csak erkölcsi felfogás kérdése. Vagyis ez egy társadalmi szankciórendszer is egyúttal, a jó és a rossz megkülönböztetése, mely válasz bizonyos emberi igényekre is: sőt, a boszorkányság éppen, hogy emberi szükségletek - például az okkultizmus közösségi és egyéni, avagy anyagi javak -kielégítésére adott válasz. A boszorkányoknak tehát igen sokrétű szerep jutott mind a társadalmak, mind az egyének életében. Válasz spirituális kérdésekre, érthetetlen és félelmetes eseményekre, mely enyhíti a bizonytalanságot, a gondokat és félelmeket azáltal, hogy a személyes hatalom képzetét - a boszorkány személyének létezését - kelti. A boszorkányságba vetett hit intézményesül és hagyományoknak vet gyökeret, olyan gyakorlattá alakul, amiket a társadalom elfogad, és amivel kiűzheti a gondokat a világból. Ugyanakkor ezek a gondok pedig nem csupán a néphit félelmeiből avagy a kereszténység ideológiájából, de hatalompolitikai, vagy pusztán anyagi jellegű aspirációkból is táplálkozhatnak - mint azt a későbbi, boszorkányperekkel foglalkozó posztból fog kiderülni - viszont mindennek középpontjában egyaránt a boszorkány személye áll.

Felhasznált irodalom:
Diószegi Vilmos (szerk.): Az ősi magyar hitvilág. Válogatás a magyar mitológiával foglalkozó XVIII.-XIX. századi művekből. Bp., 1971. 236.-253.p.
Nagy László: Erdélyi boszorkányperek. Bp., 1988.
Hans Sebald: Boszorkányok hajdan és ma. Bp., 2000.
Herner János: Rontás és igézés. Politikai boszorkányper Erdélyben 1668-1688. Bp., 1988.
+Klaniczay Gábor előadása a mindentudás egyetemén.

Igen eszes, módos, authoritativus jó magyar

Miként a mai napra esik gróf Esterházy Miklós, Magyarország egykori nádorának születésnapja, előkotortam egy régi szemináriumi dolgozatom, mely hivatali tevékenységét igyekszik bemutatni

„Egy időben éleek ez három nagy magyarok: Bethlen Gábor, Pázmány Péter, Esterházy Miklós, kiknek esmeretekben voltam, köztök nagy dolgokban forogván nevekedtem. De jaj mint hagyatánk árvájul országostól, nemzetestől!... Esterházy Miklós igen eszes, módos, authoritativus jó magyar,(…) nemzetét és annak szabadságait szerető hasznos ember vala.”

Kemény János, erdélyi fejedelem[1]

Dolgozatom „tárgya” Esterházy Miklós, ki húsz évig (1625-1645) volt Magyarország nádora, a harmincéves háború, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György erdélyi fejedelemségek idején. A török probléma, a vallási és politikai szakadás zavarossá tette az utókor emlékezetét. Hiányozott az egységes szellem, mely lendületet adhatott volna a nemzetnek nyomorúságos helyzetének előremozdítására. Esterházy azonban húsz esztendős hivatalviselése alatt új színt, új stílust vitt a magyar politikai életbe.

Esterházy kora- a XVII. század

Esterházy Miklós működésének ideje nagyjából a XVII. század első felére esik, mely egy súlyos korszak volt Európa egészére nézve. A reneszánsz ragyogása és a reformáció korának zűrzavaros, szellemi harcokba és véres csatákba torkolló évtizedei már elmúltak, véget ért a tizennyolc esztendőn át ülésező tridenti zsinat; s ezzel párhuzamosan a katolikus restauráció alapvetése, mindazonáltal továbbra is fennálltak a XVI. század megoldatlan problémái. A számtalan felhalmozódott ellentét, vallási és hatalmi politika terén nem maradhatott meg labilitásban. A nyíltan és a felszín alatt működő erők végül a XVII. század első felében robbantak ki véres küzdelmek képében.[2]

Az európai politikában a vallás érdeke döntően befolyásolja az életet, „míg lassanként a felszín alatt továbbélő és erjedő racionalizmus szkeptikus mosolya nem foglalja el a metafizikai vonások helyét és a politika a rideg államérdekek, a nemzetállamok mélységesen önző életösztön-törekvéseinek követésévé válik”.[3]

Az új európai rend kialakulásával hozzávetőlegesen megegyező hatalmi potenciával rendelkező nagyhatalmi csoportok jönnek létre, melyek az egyensúlyi állapot megtartására törekednek. Az 1618-1648-ig tartó harminc éves háború a két nagy konfliktus, a vallási ellentétek, valamint a hatalmi kérdésnek kirobbanása, mely három évtizedre lefoglalta Európa államait. Európa immáron már nem mint egységes keresztény terület áll szemben az Iszlámmal, a török kérdés nem tölti be többé az európai gondolkodást. Keleten megmerevedés következett be, nagy hadjáratok helyett csak a török birodalomban szokásos permanens határdúlások, fosztogatások s békeszegések történnek. „S ezen a ponton szakad el a magyarság, a magyar élet fájdalmasan a nyugatitól”[4]

A Habsburgok minden erejükkel és figyelmükkel nyugat felé fordultak. Magyarország számukra védőbástya szerepét töltötte be, mely a hát biztosítására szolgált a nyugati háború alatt. Ebből fakadóan folyamatos érdekellentét állt fenn a magyarság és az uralkodó között. A Habsburgok politikája -mellőzvén a Magyarországot sújtó török-problémát- súlyos elkeseredést váltottak ki a magyar nemzetben, s majd ez vezet el a Bocskai felkeléshez, az önálló Erdélyi fejedelemség létrejöttéhez, s nyugati illetve keleti magyarság közti lelki szakadáshoz is egyaránt. A nyugati magyarság túlnyomó többsége mégis megőrizte aulikus voltát, s támogatták a Habsburg-koncepciót. Ebben minden bizonnyal a teljes felszabadításban bízó remény lakozott.[5]

A konfliktusokat tetőzte a vallási megosztottság. A reformáció, s az azt követő katolikus restauráció a magyar nemzet megosztottságát eredményezte. A nemzet számban és tekintélyében egyre inkább megerősödő katolikus fele ragaszkodott a Habsburgokhoz –mint a vallási restauráció támogatóiként- már csak a vallási azonosságból fakadóan is. Ezzel szemben a keleti, Erdélyre támaszkodó többségében protestáns magyarság viszont saját egyházaik védelmében fordultak szembe a nyugati magyarsággal.

Az ellentéteknek egész szövedéke ez: a török probléma, a nyugati háborúk, Habsburg hatalom, erdélyi fejedelemség, katolikus-protestáns ellentétek hatották át a XVII. század első felét, lehetetlenné téve a szükséges összefogást. Ezek a kiegyenlítetlen ellentétek magyarázzák a kor államférfiinak eltérő gondolkodásmódját, eltérő céljait, eltérő törekvéseit. Továbbá világossá teszik, mily nehézségek tornyosulnak az ország első számú méltósága, a nádor, Esterházy Miklós elé.[6]

Magyarország nádorában, tiszte szerint is, e pártokon felülkerekedő jellemvonásának kellett kiemelkednie, és hivatalos politikájává válnia. Történetírásunk bár elismeri hazaszerető voltát Esterházy Miklósnak, vallásos elfogultságát egyértelműen, mint az egységet akadályozó tényezőt ítélte meg. Fontos azonban kiemelni a kormányzattal szembeni folyamatos harcát melynek célja minden esetben a haza ügyének előremozdítása volt, legyen szó bármely kérdésről.[7]

A nádorság intézménye

A nádori méltóság fokozatos fejlődésével, különösen Mátyás király 1486. évi törvénye óta az ország legmagasabb méltóságává és a közigazgatási, bíráskodási tisztségévé vált. Különös nemzeti jelentőséget, pedig azóta nyert, amióta a király külföldön székelt. Gyökerestől a magyar rendiség szerve volt, nem annyira a király helyettese és érdekeinek képviselője az országban, a nemzet, a rendek akaratának kifejezője, illetve a nemzeti értékek hordozója.[8]

A nádorsághoz vezető út

Esterházy Miklós életének első három évtizedéből meglehetősen kevés megbízható adat maradt fenn. S talán ennek köszönhető, hogy a történetírás kétes értékű forrásokat felhasználva –vagy éppen alaptalan hipotézisekkel igyekezett betölteni a hézagokat. Valószínűleg a nádor első három évtizedére vonatkozó zavaros mondakört egy, a nagyszombati jezsuiták kiadásában 1760-ban megjelent latin nyelvű könyv indította el. A közkézen forgó téves adatok már a nádor születésének dátumával kapcsolatban kezdődnek, a szakirodalom Salamon-Szalay nyomán napjainkig 1582-re teszi, holott mind apja és öccse feljegyzései alapján 1583. április 8-án született a család galántai[9] kúriájában.[10]

Hetedik életévétől kezdve, mintegy tíz esztendős koráig nővérénél, Esterházy Magdolna házánál nevelkedett, a Túróc vármegyei Madocsányban.[11]. 1593-ban, tíz esztendős korában került a Galántához közeli Vágsellyére, az ottani jezsuita iskolába. A sellyei iskolára bizonyára azért esett a választás, mivel protestáns iskola nem volt elérhető távolságon belül, s mint ismeretes, nem egy protestáns família tanítatta gyermekét ugyanezen okokból a jezsuita kollégiumban. Miklós sellyei iskolaévi folyamán, 16 és 18 éves kora között katolizált. A források ugyan nem tesznek arra vonatkozó emléket, hogy meddig tanult Sellyén, alsó fokú oktatatás révén azonban 18. éves koránál tovább nem tartózkodhatott ott. Az a feltevés, hogy valamiféle főiskolát látogatott volna Nagyszombaton, vagy Bécsben, Esterházy Dániel családtörténeti írásán kívül más forrás nem támogatja, továbbá ismeretes, hogy a nádor életének későbbi szakaszában igyekezett felsőbb fokú tanulmányainak hiányát pótolni udvari papja, Hajnal Mátyás jezsuita egyetemi tanár segítségével.[12]

Sellyei tanulmányait követően feltételezhetően katonának állt. Attól függetlenül, hogy Esterházy maga említi későbbi leveleiben, hogy ifjú korában „ötven lovas hadnagysága volt”, és a közismert ténytől, hogy 1608-1610 között lovashadnagyként szolgált a felső-magyarországi főkapitányság kötelékében – valószínűleg Magóchy Ferencnél - katonai pályára vonatkozó történetírásunkat ismételten feltételekkel kell kezelnünk.[13] Esterházy grófi diplomájában, II. Ferdinánd király érdemei közt említi fiatalkori katonáskodását: „… a török ellen folytatott tizenötéves nyílt háború idején különböző hadi vállalkozásokban, mind részleges és közönséges csatákban tehetséged szerint friss segítséget adtál ifjúságodtól kezdve, és ezt nem csak mások tisztázatlan tanúságából ismerjük, de saját tapasztalatunk szerint is elégségesen bizonyítottnak látjuk.” [14]

Ez volt katonai pályafutásának első lépcsőfoka. Mágóchy szűkebb környezetéhez tartozhatott, mert gyakran megfordult annak legfőbb birtokán, Munkácson. Munkács, a magyar történelemben oly gyakran fő szerepet játszó erősség Esterházy életéhez is szoros szálakkal kapcsolódott. Mágóchy Ferenc 1611. november 11-én meghalt, s jelentős vagyont, hatalmas birtokokat és stratégiai fontosságú várakat hagyott feleségére, Dersffy Orsolyára. Az özvegy azonban nem sokáig maradt egyedül. Az újabb gyors férjhezmenetel már akkor is, később is számos szóbeszédre adott okot. Ami tényként leszögezhető: 1612. november 12-én Dersffy Orsolya – meg vele a Mágóchy-vagyon – feleségül ment az akkor harmincesztendős Esterházy Miklóshoz. Ebben a tekintetben az emberi természet nem sokat változott, így elképzelhető, mi volt a fő társasági téma Kolozsvártól Pozsonyig hónapokon át. Több más mellett az is vádként fogalmazódott meg, hogy arcátlanul még a gyászév leteltét sem várták meg[15], habár Esterházy a rá olyannyira jellemző precizitással Mágóchy halála után pontosan egy évvel és egy nappal vezette oltárhoz első feleségét.[16] Ezzel a házasságával szerzett vagyona kétségkívül megnyitotta a felfelé vezető út kapuját Esterházy előtt.[17]1618-ban Dersffy Orsolya azonban meghalt, második feleségét, Nyári Krisztinát majd 1624. július 21-én vette el. Ki az egyik leggazdagabb magyar arisztokratacsalád fiatalon elhunyt tagjának, Thurzó Imrének özvegyét. Majdnem két évtizeden keresztül éltek együtt, kilenc gyermekük született, s levelezésükből világosan kitetszik, hogy egyre mélyülő szeretetben kiegyensúlyozott házaséletet éltek.[18] Esterházy mindvégig féltő gondoskodással vette körül feleségét és gyermekeit. Minden távolléte után kisebb-nagyobb ajándékokat hozott, s igényelte, hogy felesége minden otthoni dologról tájékoztassa. Maga az esküvő nem volt túlságosan grandiózus mint amilyet Thurzóval kötött Nyári Krisztina, az a tény azonban, hogy Pázmány Péter eskette őket, sokatmondó. Egyértelműen bizonyítja, hogy Esterházy immáron az ország legtekintélyesebb politikusai közé tartozott. Hihetetlen munkabírással, szívóssággal, a vele született szervezőerővel látta el feladatait. Már az 1620-as évek végétől egy tehetséges, ambiciózus középnemesekből (majd a ’30-as éve második felétől fiatal arisztokratákból) álló politikai kör vette körül, mely a országos kérdések megvitatására, s lehetőség szerint megoldására is törekedett. Hosszasan lehetne sorolni, akik a környezetében, munkájuk révén jutottak egyre magasabb pozíciókba (csak említésképpen néhányan név: Csáky István és László, Wesselényi Ferenc, Tar Mihály, Révay László, kik mind az elkövetkező évek politikus vezető gárdáját alkották.)[19]

A Nyári Krisztinával kötött házasságának második éve, 1625 Esterházy számára döntő esztendő, mikor is október 25-én a magyar országgyűlés nagy többséggel választotta nádorrá.

Esterházy karrierje

„Tudván azt, hogy nem magonknak születtönk, nagy kivánóia voltam en is annak mindenkor, hogy kegyelmes uraimnak és fejedelmimnek, s az szerent edes hazanknak s megh kevesedet nemzetönknek, mind szorgalmatosan, s mind jó igassággal szolgaliak, megh vetvén ezarant minden tekéntetet, giülölséget és kárvallásokatis, az minthogi Isten akaratjtából negieven esztendotol fogvást negiedik fejedelemonketis szolgálom s az mint en gondolom minden nagy méltó panasz és feddes nélkül, kész lévén mindenkor minden alkalmatossággal ha kívántatot volna. Életemis el fogiatnom az eö Felsége hűsége mellett: s az szerent szegeny és hazanknak és megh keveset nemzetönknekis nagi io indulattal és sereniseggel igiekeztem minden tehetsegem szerent szolgalnom.”[20]

1642. április 6-án vetette papírra eme sorokat Esterházy Miklós, aki ekkorra már tizenhét esztendeje volt Magyarország nádora, a király után az első választott ember az országban. Ötvenkilenc évesen maga mögött tudhatta a kora újkori Magyarország egyik legfényesebb karrierjét, melyről már életében sokat írtak úgy a Habsburg Birodalom területén, mint azon kívül Európa nyugati határáig.

A politika színpadára 1614-ben lépett, amikor a magyar rendek képviseletében a linzi birodalmi gyűlésen kitűnő szónoklattal adta elő véleményét. Egy meglehetősen kényes szituációban óriási feltűnést és rokonszenvet keltő beszédet mondott a török iga alatt szenvedő Magyarországtól. A sikeres beszéd sorsfordító szerepet játszott életében.[21]Itt mutatta meg, hogy szándékait jól megszerkesztett beszédekben, nagy meggyőző erővel képes előadni. Ekkor már báró, 1617-ben pedig Bereg, majd egy évvel később Zólyom vármegye főispánja lett. Ebben az évben, 1618-ben megözvegyült. Esterházy nagypolitikai szerepvállalása azonban csak ekkor kezdődött, s furcsa módon ahhoz az emberhez kötődött, akivel nemcsak éles politikai csatákat vívott, hanem – finoman fogalmazva – nem túlságosan kedvelték egymást, nevezetesen Bethlen Gáborhoz.[22]
Bethlen 1613 óta volt Erdély fejedelme s kétségkívül korának egyik nemzetközileg is legtehetségesebb politikusa. A harmincéves háború kitörése után 1619-ben hadjáratot indított a Habsburg uralkodó ellen, s rövid idő alatt elfoglalta a királyi Magyarország nagy részét. Sokan támogatták itt is, s amikor Esterházy Miklós megpróbálta összeszámolni, hogy a tekintélyes magyarországi famíliák közül hányan maradtak a választott és megkoronázott magyar király, II. Ferdinánd hűségén, magával együtt összesen ötig jutott. Magával együtt, hiszen számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy hű marad a Habsburg uralkodóhoz, s a saját szempontjából igaza is volt. Ezek után Bécsben soha senki nem kételkedhetett Esterházy Miklós véleményében, politikai hovatartozásában, s ezt a szilárd politikai fundamentumot pályája további éveiben maradéktalanul ki is használta.

Nádorrá választása az 1625-ös országgyűlésen történt, meglehetősen viharos körülmények között. Már az előző, 1622-es országgyűlésben is a jelöltek között volt, akkor azonban „csak” az országbírói tisztséget nyerte el. Az udvar befolyásos körei is Esterházyt támogatták, s mindent megtettek annak érdekében, hogy ő kerüljön a nádori székbe.

II. Ferdinánd országgyűlést hívott össze Sopronba. Szeptember 8.-ra kellett volna összejönni, II. Ferdinánd azonban csak október 11.-én érkezett az egész udvarral. A tanácskozás indításaként robbant a bomba, ugyanis a királyi propozíció nem szólt a nádorválasztásról. Ez azért volt hallatlan, mert Esterházy nádor elődje, Thurzó Szaniszló 1625 májusában meghalt, és az 1608. évi törvény értelmében a diétán kellett napirendre tűzni a nádorválasztás ügyét - a nádor halálát követő éven belül - még akkor is, ha egyébként nem lenne esedékes. A rendek, pedig nádorválasztást követeltek. Mintegy maga II. Ferdinánd jelöli ki az ügyet, amivel a főherceg királyságáért fizetni fog. És a rendek bele is sétáltak a csapdába: a nádorválasztástól teszik függővé Ferdinánd főherceg királyságát. December 8-án meg is koronázták III. Ferdinándot. A király 4 jelöltet állított: 2 katolikust és 2 protestánst, személy szerint az első helyen Esterházyt (továbbá még Pállfy Jánost, Nádasdy Pált és Ostrosith Istvánt.) Az országgyűlés pedig 150:60 arányban rá szavazott.[23]Mindez azt bizonyítja, hogy nagyon alkalmas jelöltnek kellett lennie. Csak olyan személyiséget választhattak, ki az uralkodó, valamint a rendek szempontjából egyaránt elfogadható volt. És a szavazás alapján valóban ezt is tették.

Az új nádor tisztán látta a királyi Magyarország helyzetét az 1606-os zsitvatoroki békét követő periódusban. Számára is világos volt, hogy az uralkodó, valamint a legfontosabb Habsburg döntéshozó testület, a Titkos Tanács minden energiáját a harmincéves háborúra és nyugat-európai politikájára fordítja, s tulajdonképpen képtelenek Magyaroszág problémáival foglalkozni. Ettől függetlenül Esterházy mindvégig őrizte udvarhűségét. Hűséges alázata mögött azonban kemény koncepció állt az ország és az uralkodóház kapcsolati, de a rajta látható jegyzet szerint a nádor fogalmazványa volt. Iratai közt találunk egy 1627. június 2-án Bécsben kelt memorandumot, amely a rendeknek a királyhoz intézett kérvénye címet visel, mely „megragadó színekkel festi az ország elhagyott állapontját, s szokott férfias nyíltsággal, leplezetlenül mondja ki az igazat, az irat mely a nádorról fennmaradt emlékezetek egyik legérdekesebbike”[24]

Szemelvények az 1627. június 2-án kelt memorandumból:

„Felséges császár!

Nádori tisztemnél fogva, melyet viselek, nem különben lelkiismeretem sugallatából és a keresztény ügy iránti szeretetemből kényszerítve vagyok ez új időben és körülményekben előadni, mi most s volt hajdan ezen olykor virágzó magyar királyságnak és összes keresztyénység előbástyájának állapotja- s ezt a végre, hogy helyreállítassék a régen hírére és erejére nézve nagy ország, mely most csaknem végromlásra jutott.

• Közönséges magyarország csaknem minden karainak és rendeinek panasza, hogy miután annyi virágzó tartományunk lett oda, annyi kitűnő család veszett ki végképp a kersztyénség védelmében, s sokan a különféle öldöklések által közel állanak a végpusztuláshoz; mindamellett csak bántalmat nyerének köszönet helyett, sőt a legnyobb gyűlölet s a lelkeknek tőlök való elidegenésétől fogva, nemcsak a szomszéd tartományok önkéntes segítsége elmaradt, hanem kifosztatának is abból is, a mi saját határaik közt segitség és védelem volt. Mert hogy elhallgassuk Cseh, Morvaország, Slézia hozzájárulását az adóhoz, sőt nagyobb veszély esetében magáét a Szent-Birodalomét is, melynek az ezen birodalom elővédjéül szolgáló várakra s ezek katonáinak zsoldjára fordíttattak,s melyenk 15 éve óta nem fizettettnek:gyakran és fájdalommal emlegetik a rendek, hogy az ország jövedelmei mindenekelőtt az érczbányáké, nem fordítattatnak ennek közjavára, hanem az országból kivitetnek, magán hasznokra lés szükségekre adatnak ki, s azokból mind az országon belől, mind kívül némely alárendelt embernek, felséged minden legkisebb haszna nélkül, gazadogdnak föl.

• Másodszor: ugyanez történik a többi jövedelmekkel is, ugymint a harminczadokkal, az adókkal s minden más jövedelemmel, melynek legnagyobb része az országon kívüli kiadásokr amegy, sőt, a mi az ország lakosainak különös fájdalmat okoz, az hogy az ország jövedelmei némely az országtól távoli tartományokban lakó idegeneknek és örököseiknek rendeltetnek oda rendes fizetésül.

• Harmadszor: panaszkodnak azon is(…) hogy a fiscus és a korona azon birtokai, melyek magános személeknek pénzen adattak el, többre mennek 6 millió forint értéknél, melyek mondhatni örökre el vannak idegenítve a királytól és a koronától,s a pénz idegen czélokra ment és ezáltal rettentő az, mennyire elgyöngűlt és kimerítettenek az ország lakossága.

• Továbbá a végbeliek közül, kik még a magok helyén megmaradtak, számosan rablással segítenek inségökön, vagy a kiben több a becsületérzés, kapálni jár napszámban.

Mire felségedet, lábai elé borulva, nemzetem nevében, mint a király és az alattvalók közti közbenjáró, kérem kényszerítem is, és biztosan tartozom remélni, hogy kérésemet felséged vele született kegyelménél fogva nem vetendi meg, sőt az oly sokféle kiadások daczára is, felséged az évenkénti és pedig folytonos segély pénz ki fogja rendelni legkegyelmesebben”.[25]

Ezen iratot, - ha nem is egészében – azért tartottam fontosnak felhasználni, mert valószínűleg ez az irat szolgáltatta alapját későbbi nagy memorandumainak[26], s kiválik belőle a nádor széles látóköre, mely megoldási javaslatokat is magában foglal. Az emlékirat gondolatmenete heves tiltakozás volt Magyarország, mint birtokként való kezelése ellen. Nádori működésének középpontjában a honvédelem állt. Ennek érdekében akar jó közigazgatást, pénzügyeket. A nádor egyértelműen megfogalmazza az ország elhagyatott állapotát, a végvárak romlását, az őrségeinek szétzüllését. A végváriak fizetés hiányában, ha helyükön maradnak is, kereskedéssel, de még inkább koldulással illetve rablással tarják fenn magukat. A török pedig az érvényben lévő béke ellenére folyamatosan fosztja megmaradt területeinket, népünket. A védelem elhanyagolása ezáltal egyre növekvő áldozatokat kíván, s mint amilyent egyszersmindenkorra való rendbehozást követelne. S az örök bizonytalanságban tönkremegy az ország, mely a kereszténység védőbástyája. A harmincadok egy része is idegen kamarák kezébe megy, a visszacsatolásukat rendelő törvények az udvari kamara csak látszólag tett eleget, valójában azonban teljesen magánál tartotta azokat. Továbbá óriási anyagi veszteséget lát az emlékirat a királyi birtokok elzálogosításában is, a zálogösszegek olykor 6 millió forintit tettek ki, oly tőke, melynek kamatai is fedezték volna a végvárak költségeit.[27] Kellő szervezéssel, jövedelmeinek saját céljaira való fordításával azonban saját erejéből is képes lenne fenntartani magát az ország. Ezt a tételt Esterházy fejtette ki először rendszeresen és képviselte élete végéig az udvar és a rendek irányában egyaránt. Ilyen emlékiratokkal majdnem két évtizedig folyamatosan ostromolta az uralkodót, újra és újra kifejtve megvalósítandó programját, mely által az ország sorsán jobbítani kívánt. Amit 1627-ben csak általánosságokban jelölt meg, azt 1630-ban részletesebben is kifejtette, mint ahogyan megoldási javaslatait is. Teljesen gyakorlati meggondolások vezették a nádort ezekben a javaslatokban. Rendet teremteni a zűrzavarban, a nemzet összes erejét a védekezésre fordítani. „Nem valami elvont, közjogi szempontok lebegtek a szeme előtt, mikor mindent a magyar rendek kezébe akart vetetni, mikor mindent a magyar rendek kezébe akart vetetni, a saját felügyelete alatt, hanem azért, mert úgy látja, hogy ez egyetlen mód a segítségre”. Végeredményben programjának célja az önállóság lehető legnagyobb mértékben történő megvalósítása, az idegen abszolutizmussal szemben a magyar rendi államé. [28]

Memorandumában foglalt javaslatainak megvalósítását az 1630. évi országgyűléstől remélte. Miképpen az udvar gyors lefolyású, problémáktól mentes gyűlést kívánt, ilyen körülmények között az egész állami élet átszervezésére irányuló törekvéseiről le kellett mondania. Az egymást követő országgyűlések sem voltak képesek orvosolni a problémákat.

A következőkben egy, a pályafutása végéről kelt utolsó jelentős memorandumát szeretném bemutatni, mely igazolja politikai tevékenységének, illetve programjának élete végéig tartó változatlan aktualitását. Előtte azonban fontosnak tartom az előzmények felvázolását.

Az 1638-as diétát követően is érvényben a már meglévő rengeteg probléma. Az egyik legfőbb problémát továbbra is a török jelentett. 1640 tavaszán meghalt IV. Murád szultán, és utóda, Ibrahim, a trónraléptét bejelentő küldött által a béke megerősítését is fel kívánta ajánlani a bécsi udvarnak. A bécsi haditanács persze udvarias üdvözlő küldöttséget kívánt küldeni a Portára, Esterházy azonban az üdvözlés mellett erélyes fellépést is kívánt a törökök állandó kitörései és hódoltatásai ellen.[29]

Nyáron vette kezdetét a Regensburg-i birodalmi gyűlés, a nagypolitika ismételten Magyarországtól követelt áldozatokat, különösen a határszélek megyéitől. Esterházy nádor ez esztendőben az előbbieknél is állhatatosabban rohamozta Bécset a honvédelem rendbe hozására, a végek fizetésének ügyében. Ugyanis az 1638-as országgyűlés óta elrendelt, 2 évre ajánlott meg segítséget a határok védelmére, félharmincadot és 400 főnyi hadat. A 2 év azonban már lejárt, és ami hadat kiállítottak a rendek, már szét is kívánták engedni. A Kamara pedig már 2 éve nem fizette a végeket: az őrségeik munkás, kolduló, gyakrabban a nép sanyargatásával és a törökön való zsákmányolással igyekeztek fenntartani magukat. 1640 őszére már a bányavárosokban dúlt a török, egész megyék kényszerültek hódolni.

Komoly problémákat kellett hát orvosolni egyrészről a honvédelem kérdésében. A harminc éves háborúban mondhatni megszokott zavar volt ismét országunkba. Az országgyűlés összehívásáról már 1640 elején is szó esett, hiszen 1641-ben már lejáróban volt a 3 év is, a törvényes idő országgyűlések megtartására.

Nagy, reális kérdések: a Portára panasszal küldendő követség, a végek fizetése, a rendek adózása, külön hadak állítása. Az udvar azonban már a regensburgi birodalmi gyűlés miatt sem gondolhatott országgyűlésre.

A nádor ekkor javasolt egy tanácskozást Nagyszombatra, melyet (1641) januárjában tartottak meg. Eredménnyel azonban nem járt a tanácskozás. Esterházy gondoskodni kívánt az ország védelméről, az országgyűlésnél is előrébb helyezte a helyzet stabilitását. Fegyveres készenlétet, kemény magatartást követelt a tárgyalások idejére. Folyamatosan az udvar segítségét kérte hadak kiállításában, de csak ígéreteket kapott (vagy botrány lett az elmaradt hadfogadásból). Mindvégig élénk figyelemmel kísérte a távoli török eseményeket is, igyekezett összeköttetéseket fenntartani nemcsak a hódolt magyar területeken, de a Balkánon is. (Értendő ez alatt a leigázott népek lázítása, a pasák egyenetlenségeinek kihasználása.)

(1641 szeptemberében a nádor a magyar tanács összehívására tett javaslatot Nagyszombatba, melyet az országgyűlés előkészítésére szántak: minden nagy országos kérdés alapos rendezését kívánták. Meg is tartották, de nem Nagyszombaton, hanem Bécsben, aminek megvolt a jelentősége).

Esterházy az országgyűlés sikerének ügyében sürgette a vallásügy megoldását is. Hiszen a vallás ügye vég nélküli viták kiindulópontja volt, a tanács az országgyűlés legfőbb akadályának tartotta. A nádor engedélyezte volna a protestáns prédikátorok szabad működését a katolikus urak birtokain is, a templomok használatát azonban ő is elvetette. Az országgyűlést az udvar elhalaszotta, a török béketárgyalásokat adván okul.

A tanácskozás vége a nádor lemondását kéri az uralkodótól, egy sietve megfogalmazott iratban, lépésének okául öregségére, betegségeire hivatkozik, s kéri hogy még az országgyűlés előtt gondoskodjanak utódjáról. Feltehető, hogy lemondása a magyar tanács vitáival állottak összefüggésben, különösen a belső sérelmek, mint a vallásügy sikertelen küzdelmei késztethették Esterházyt s lépésére.

Az udvar 20 évre szóló békét írt alá Szőnyben a törökkel 1642 március 19-én, majd ezt követően hozzáláttak az országgyűlés megszervezéséhez. Esterházy április 6-án, az országgyűlési meghívót követően köriratot intézett a vármegyékhez, közölte velük elhatározását, hogy az országgyűlésen megválik nádori méltóságától.

Az országgyűlés azonban elmaradt. A királytól az országgyűlés szétoszlatása után dicséretet kapott hű és ügyes magatartásáért. Lippay, az érsek igyekezett módokat találni arra, hogy a vallásügy miatt elmaradt országgyűlésnek a magyar érdekek ne vallják kárát. Országos tanácskozást javasol e célból, természetesen csak a honvédelem ügyeinek tárgyalására. Esterházy azonban nem sok jót remélt a tanácskozástól, sőt ellenezte is azokat; az országgyűlés ily módon való megkerülését és a belső bajok orvoslás nélkül való továbbhurcolását nem helyettesíthette. Az 1642. év végén az uralkodó ismét a nádor véleményét kérte, összefoglalóan a magyar ügyekről. Esterházy betegségére hivatkozva megint nem ment Bécsbe, sőt az írásos felelettel is késlekednie kellett. Az 1643. év januárjának derekán azonban egy hosszú, és valóban hatalmas erővel fogalmazott memorandumban fejtette ki újra az egész álláspontját.

Szemelvények az 1643. jan. 14.-i Frankóban kelt memorandumból[30]

• Mas allapotja vagion ennek az orsagnak, minth egieb eö. F. orsagainak es provinciainak, s ha ki mi effele hatalomhoz akarna kezdeni, el keölliene eleöffeör eökeöt az teoerök somsedsagtol sakastani, de nem valami alatomban valo vegezesekel, minth nemölliek gondolkottanak feleöle, hanem fegieverel
• Keves remensegem vagion feleőlök, kivalkepen hogi eők az vegbelieket segitczenek feőkepen generalis giülés nekül
• Hogi hirdetne egi derekas tanaczot ö Feölsege Posonban, s küldene ket titok tanaczat, Verdenberget es Pikermart, ala keozinkben, es eö kmekel egiüt ket teologust, s oda keölliene generaliter az tanacz urakat hivatni
• Tartunk az erdeli feidelemteölis, ki masodik propositioia eö Feölsegenek, s sokat czelekethetik in hoc rerum statu, s bizonios hogi tractalis az eö Feölsege ellensegeivel
• Kedvetlenseget penigh ugi vesnek eö hoza az regnicolak, ha eö Feölsegeteöl az egieser mar megh igert dolgokban statisfactioik lesen sine lesione consciente et autoriatis
• Az teörökkel valo alapatot az mi illeti, emlekezetem rea, hogi nem sok üdeökel az eleöttis, attam vala en alazatos opiniomot azarant eö Feölsegenek, s talam most sem monthatok igen egiebet
• Smit az mi segen hazanknak es az egez keöröstiensegnek vesedelmes karara lesen
• Czudalni valo dologis ezis, hogi illien nagi keörösteinsen iovaban iaro dologban mindenesteöl czak az egi coruptus ember informatioi utan keölliesseg eö Feölsegenek dolgait az teörökkel igazgatni
• Ennekül semminemeő allapottaiban iot innet az orsagbol nem varhat eő Feőlsege, s en sem igerhetek

Sem részleges, sem országos gyűlésen – mondja – nem lehet mit sem várni a rendektől, még a legnehezebb helyzetben sem. Egész lelkével kéri a királyt, hívja össze magyar tanácsosait Pozsonyba, lehetőleg teljes számban, küldje le maga is két belső és titkos tanácsosát, valamint két teológust is, és ezek állapítsák meg, hogy vallásügyben és más ügyekben is most kell és mit lehet valósággal végrehajtani. Most még van idő erre, és ha komolyan hozzáfognak, tapasztalni fogják, hogy úgy országgyűlést, mint egyéb gyűléseket, veszély nélkül lehet majd összehívni; s tapasztalni fogja Őfelsége hű magyarjaink áldozatkészségét és ragaszkodását. „Mert bárki mit mondjon, nem becsülendő le a magyar fegyver, erő és vitézség, hisz örök harchoz és fáradsághoz van szokva ez a nemzet”[31]

Félünk Rákóczytól, aki valóban szövetséget keres ellenünk. De soha támadni nem mer, sőt, a valláskérdés kiegyenlítésével még akár a fejedelem is letehet ellenséges szándékairól, s bizalom ébredhet benne, szükség esetén talán még segítségére is számíthatunk. A vallás kérdésének megoldása tehát magában tartogatná a lehetőséget az erdélyi kérdés tisztázására is egyben.

Ez után a török kérdésre tér rá, és kíméletlen erővel ostorozza ismét a konstantinápolyi rezidens, újabb jelentéseiből bizonyítgatván árulásait. Úgy volt már, hogy visszahívják, azonban nem történt semmi. Be kell vallania, nem tudja elképzelni, hogy miként intézhetik az egész kereszténységnek oly fontos ügyeit egyetlen ily korrupt ember jelentései alapján. Szelepchényi küldetését kívánja ismét, hogy tiszta helyzetet teremtsen ott, és a töröknél a békeszerződés elismerése érdekében erélyesen fellépjen. S végül könyörög, hogy hallgassa meg mindezekben tanácsát az uralkodó, békítse ki a nemzetet úgy a vallás kérdésében, mint más szabadságainak biztosításában, mert különben semmi jót nem jósolhat és nem látja lehetőségét saját tisztének és kötelességinek eleget tételének sem.[32]

Az országot átalakító nagy tervezetei tulajdonképpen a török veszedelemmel szemben akarták talpra állítani a nemzetet. Korántsem tartotta leküzdhetetlennek a pogány hatalmat, amely ekkoriban nagy keleti háborúival volt lefoglalva, és belsejében is a romlás jeleit mutatta már. Török politikájával azonban, mint az erdélyivel is, szinte erőszakosan a magyar egység felé akarta sodorni a bécsi politikát; a végső célt nem akarta más céloknak alávetni. A maradék Magyarországot átalakító szervezéssel új erőre akarta hozni, valóságos tényezővé tenni újra és aztán a birodalom politikájának súlypontját, akár az udvar szándéka ellenére is, e részekre vonni.[33]

A gondolatsor, amiket a nádor számos alkalommal kifejtett, s nádori politikája kétségkívül alternatívát teremtett, a konfliktusok, és az összeütközések helyett az egyeztetést, és az érdekharmonizációt helyezve előtérbe.[34] Kevés ember volt Mohácsot követően a magyar történelemben, aki egyéni érdekeit, családi kérdéseket és hivatalos problémákat is oly természetes egységben tudott kezelni, mint ahogyan ő. Széles, egész Európára kiterjedő kapcsolatrendszert épített ki, levelezésben állt többek között VIII. Orbán pápával, a spanyol, a lengyel királlyal, a bajor választófejedelemmel, s eleven kapcsolatot ápolt a Bécsben akkreditált külföldi követségek mindegyikével, ami által neve és tevékenysége kétségkívül személyes alapon is ismertté és elismertté vált. Ezeket a kapcsolatokat azonban sohasem sajátította ki, hanem egységben kezelte országos hivatalával és munkájával. 1583-ban, mikor világra jött, valószínűleg csak a legszűkebb családi kör fejezte ki szüleinek örömét, és jókívánságait, amikor pedig 1645-ben, nagyhőflányi birtokán meghalt, fiainak Rómából, Madridból, Münchenből, Salzburgból, Bécsből uralkodók, fejedelmek, és főpapok juttatták el részvételeiket, bizonyítva, hogy Esterházy Miklós mily meghatározó személyiségként élt korának köztudatában.[35] „A nádor tiszteletreméltó emlékének felidézésében csak vigaszt és tanulságot találhat, minden különbség nélkül, az egész mai magyar nemzedék.”[36]

Bibliográfia:

Berényi László: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2. 24-31.

Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor: 1583-1645. Bp.1942.

Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929

Hajnal István: Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Bp., 1930

Hiller István: Az ajándékozás Esterházy Miklós nádor politikai gyakorlatában. In.: Aetas. 1992.3.19-27.

Hiller István: Esterházy Miklós nádor politikai tevékenysége. In.: Limes / Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 11-19.

Péter Katalin: Esterházy Miklós. Bp., 1985

Szalay László: Galántai gróf Esterházy Miklós. Bp. 1863. 1-3.

---

[1] Szalay László: Eszterházy Miklós gróf, Magyarország nádora. Bp., 1863-70.1. 1.p.

[2] Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor:1583-1645. Bp.1942. 9.p.

[3] Uő.:9.p.

[4] Uő.11.p.

[5] Uő.18.p.

[6] Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929.

[7] Továbbá ugyancsak fontos szerepet kell tudnunk a magyar köznemes osztálynak, melyből Esterházy is származott, valamint a főúri osztályt, melynek tagjává lett.

[8] Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor: 1583-1645. Bp.1942.69.p.

[9] Galántán, a királyi Magyarország északi, északnyugati részén, a mai Szlovákia területén.

[10] Berényi László.: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2. 24.p.

[11] Feltételezhetően nem fűződtek jó emlékei az itt eltöltött évekhez, hiszen az egyébként családszerető nádor sosem emlékezett meg a későbbiekben erről az időszakról.

[12] Berényi László.: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2. 25.p.

[13]Katonai pályafutásának kezdetivel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy Esterházy Mágochy magánbandériumában, vagy a király szolgálatában kezdte-e szolgálatait, bár Thurzó Imréhez írt levelében egyértelműen állítja, hogy kizárólag a király szolgálatában katonáskodott

[14] Berényi László.: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2.. 25. p.

[15] „Ez a dolog szegény Magóchy uram gyalázatja, nehezebben tetszett minekünk (…). Hogyha ez a kegyelmetek dolga jobb és becsületesebben ment volna véghez, az mint régtül fogva szoktak az emberek vele élni” –írta Pállfy Kata Esterházynak. In.:Péter Katalin. Esterházy Miklós. 14.p.

[16] Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 12. p.

[17] Berényi László.: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2.29.p.

[18] Péter Katalin: Esterházy Miklós .Bp., 1985. 24.p.

[19] Hiller Istán: Az ajándékozás Esterházy Miklós nádor politikai gyakorlatában. In.:Aetas. 1992. 3. 20.p

[20]Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999.11. p.

[21] Péter Katalin: Esterházy Miklós. 11.p.

[22] Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 13. p.

[23] Péter Katalin: Esterházy Miklós. Bp.,1985. 65-71.p.

[24] Szalay László: Eszterházy Miklós gróf, Magyarország nádora. Bp., 1863-70.1. 52.p.

[25] Szalay László: Galántai gróf Esterházy Miklós. Bp. 1863. 1. 52-63.p.

[26] Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929. 12.p.

[27] Uő.17.p.

[28] Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor:1583-1645. Bp.1942. 123.p

[29] Hajnal István: Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Bp., 1930.

[30] Hajnal István: Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Bp., 1930. 380-390.p.

[31] Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929.151p.

[32] Uő.152.p.

[33] Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor:1583-1645. Bp.1942. 60.p

[34] Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 17. p.

[35] Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 18. p.

[36] Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929. 153.p.