Dióhéjban vol. 4.

Az utolsó hónap a Középső Birodalomban rátarti, úri lakáj módjára nyitott fehér kesztyűs kézzel ajtót,s torkát köszörülve tessékelt befele, mint holmi hivatlan vendéget, na jöjjön, essünk túl rajta. Elég nehézelhinni, hogy az eleddig megszokott bukolikus idillt szétszabdalja kilencezer kilométer, s visszacsöppenek, honnan útrakéltem, a Kárpát-medence kicsiny falvába, Kókába, hol aztán az élet mit sem változott, és nagy valószínűséggel nem is fog az elkövetkező háromszázharmincezer évben.

Dióhéjban is lehetetlen mindenről e hasábokon beszámolni, mi az elmúlt pár hónapban történt, rengeteg helyen voltunk, rengeteg minden történt, rengeteg mindenről szeretnék írni, de nincs idő most ilyenekre.

"Újságot csináltam, vezércikket írtam", egy doufukuai-omat, vagyis kis irományomat közölték az egyetem újságában, fizetségem húsz yuan volt, egy big mack menü ellenértéke, evoé. Persze, maga a tény örvendetes,hisz' nem a pénzről szól ez, maga a név, ország a cikk végén ad büszkeségre okot.

Ám itt minden nap történik valami, tegnap hazafele Beijing-ből [amiről külön bejegyzés-triász készül majd] a vonaton Katja hív, hogy nem akarok-e filmsztár lenni? Nos, legyek. Statiszta voltam egy történelmi tv-sorozatban, francia gyármunkást játszottam egy Nanjing-tól igen messze lévő lepusztult kohóban, a forgatás jó buli volt, leszámítva, hogy a kosztüm kurva meleg volt, mondjuk sokat nem kellett mozognom. A stáb nagyon profi volt, meg a szervezés is, hoztak, vittek, etettek minket, és majdnem három órát ugrálok és éneklek négyéves doktoranduszaimmal azért a pénzért, amit most effektíve egy óra alatt megkerestem. Várhatóan idén októberben kerülök a kínai tv-kbe. Hozzávetőlegesen egy percre. Vagy még annyira sem.

Megfigyelésem szerint a vietnamiak szót értenek a bagzó macskákkal, miképp ugyanazt a nyelvet beszélik.

Annak az ablakom alatt lakó kínainak, aki minden egyes felvirradó nap kiköpi a belső szerveit és ezáltal ragad ki álomországból üzenném, hogy hallom minden reggel, hallom minden reggel, hallom minden reggel a hangod, hallom minden reggel...

Most voltak a félévközi vizsgáink, és jövő héten már az évvégi megmérettetés várat ránk, aztán véget ér a szemeszter. De addig is az egész június, aztán még a július, az már viszont csak részben fog Kínában eltelni, más részben még inkább távol-keletebbre, majd kurvára nyugatabbra.

Dióhéjban vol. 3.

Vajmi ős kaján ragály folyt két hete idestova. Kezdődött minden azzal, hogy elkezdtem gyümölcsöket enni, ugyanis két hete kitaláltam, hogy egészségesen fogok élni. Napi két banánra és egy almára kárhoztattam magam, leálltam a sörrel, meg is lett az eredménye: azóta a köztes lét perifériáján forgok túlvilági megváltás és életnek csúfolt földi siralomlét girhes tengelye körül. Múlthéten lázasan mentem tanítani nem középiskolás fokon, mire kiötlik, hogy kint lesz az óra. Hol kint?

Az utcán. Az kurva jó.

Nem elég, hogy képzeletbeli húsvérférgek rágnak kívülről, belülről, s önnön létem lassacskán tovatűnő esszenciájáért fohászkodok réveteg mód, még kint táncoljak-viháncoljak a lehető legnagyobb közösség előtt. Mert ugyebár ez attrakció, hadd lássa a plebs, hogy az iskolának mekkora 西方来的 formái vannak: ennek megfelelően még a seggembe is egy teleobjektív került, hogy mily úton okítja Thomas Kína estenként szeretni való, esetenként igencsak affektáló kis császárait (小皇帝).

Rosszul hallok a jobb fülemre, csütörtökön kvázi semmit se hallottam rá, azonmód elzúztam az egyetem kórházába, hogy valamit kalibráljanak rajta, mert így a két dimenziós platformjátékok főhőseihez hasonlatosan oldalazva közlekedek jobbról-balra (bal oldalamon), és nem adnám sokra, ha valahogy újfent három dimenzióban nyomulhatnék. Kaptam gyógyszert, de bárminő diskurzus kezdetekor koponyám még mindig automatikusan kilencven fokra nyugatra fordul. Emellett esténként továbbra is hallom a tengert a jobb fülemben.

Nem érzem az ízeket, bassza meg. Már több, mint egy hete. Eljutok egy nívós japán étterembe, elmondások alapján csuda finomakat eszek, saját empíria útján szart se tudok ehhez hozzátenni, miként szart se éreztem belőle. Egyébiránt visszaszoktam a menzára, kivált a kiszart kígyóbőrökre: úgyse érzem az ízüket, és még olcsók is.

No igen, milyen volt ösztöndíjam szőkesége, sem tudom már: úgy elkúrtam a felvételt követő egy hét után, hogy megcsapott szórásának menetszele. Száz yuan-be fújtam orrom, tékozoltam, hedonizáltam, bonvivánoskodtam, hisz tudtam, hó közepén úgyis jön a 薪水, csak kissé elkalkuláltam magam, mert az pénteken lesz, addig majd kitalálok valami finom kaját, és álmomban megebédelek.

Más.

Visszakaptam Minfant, Ho Chi Minh City homoerotikus Ámokfutóját, mert neki is volt deportálási várólistán szereplő koreai szobatársa, meg nekem is, ergo azokat kitelepítettük a negyedik emeletre, ő meg visszajött, és hozta a kis piros tükröcskéjét is. De az a tükör olyan meleg, hogy még a Kék Osztrigában is megköveznék érte. Én alapvetően nyitott vagyok minden nyelve, de a vietnamiban továbbra sem látok több könyörületet, mint annak a hiénának a szemében, mely éppen egy delfint akar deflorálni egy bőgőmajom hátán.

Ha átjönnek a spanjai tovább növelni az egy szobára jutó vietnami beszélő szájak számát (bár nem egyételműen a szájukon juttatják verbális tartományban az elhangzottakat), a szoba közepére húzok egy sámlit, felállok rá, a nyakamba akasztom a plafonról logó hurkot, és széttárt kezekkel pislogni kezdek rájuk. Idáig mindig abbahagyták.

Szerencsémre, máskülönben már tavaly októberben felkötöttem volna magam.

Nemsokára jön a nyár, mely rövidesen perzselő földi pokollá avanzsál itt mindent. Talán ennek előhírnökeként érkezik hájas varjúk hátán a HSK hétvégén, az utolsó a régi fajtából, minden jót megszüntetnek. Kérdés kinek volt jó a régi, az újra a válasz viszont egyértelmű: senkinek. Lesz még egy félévközi vizsga is, én leszek már megint a legjobb a csoportban, ez van. Ismételten lámákkal vagyok.

Más.

Megellett a 厅楼-s macska, ez volt a hónap nagy várakozása, ám újonnan világra jött utódai mind elpusztulák vala, hogy a hónap tragédiájává degradálódjon az eset. Valósággal szörnyűséges. Kérdés, kiheveri-e ezt a kolesz törékeny (hozzávetőlegesen 726184162813012 egyedet számláló) macska-populációja.

Más.

Jó volna, ha egy nap már nem lennék beteg.

"Ha a sír szavát hallanád,
nem hallanál ily balladát.
Egy árva költő tévelyeg
s itt méri a mély éjeket.
Egy görbeutcán remegőn
járkálok, mint a temetőn.
Ó élet! sár! láz! csúnya út!
a vége és a mélye rút."

Fent és lent

Ergo Űrodüsszeia és A nyomorultak Nanjingra aktualizálva, képekben.

"Egy cifra házban örömben, lázban összegyültek a gazdagok. Énekeltek a gazdagok. Egy cifra házban.

Az utca sarkán ime, vad, harsány zsoltár zendül. Wang dalol, fölnéz a házra és dalol az utca sarkán.

Mélyén az éjnek mint támad ének?Elsáppadnak a gazdagok, elnémulnak a gazdagok mélyén az éjnek.




















S csönd, Wang hallgat. Tapsot a dalnak. És tapsolnak a gazdagok, hahotáznak a gazdagok. S csönd, Wang hallgat."

Hol szegény és gazdag különbsége - 贫富差别​ pín​fù​chā​bié - az égbe kiállt. Egyesek sztratoszférabéli vidámparkjukból tekintenek alá a plebsre, kiknek sokszor még annyi szabadságuk sincs, mint e pohár vízben vergődő kárhozott aranyhalpárnak.

Wang és aranyhala hallgat.

报刊 és a halál ereklyéi

A nehézkesen feltápászkodó, kókadt Nap csatakos virradatában szörnyű harcba bocsátkoztam egy förtelmes, ezernyi agyarú, kénkőtől bűzlő, diabolikus ébresztőórával. Alulmaradtam, s mocskos nagy karmainak húsomba vájó szorításával húzott át a Péntek reggel koponyák övezte, fásult valóságába. Gyorsan összeeszkábáltam egy teát, aztán mindazon ruganyossággal, mely mára jutott, megkezdtem közel száz méteres bús zarándoklatomat az előadó felé; hol az újságolvasás óra szigony-tekintetű, kérlelhetetlen, fekete köpenyeges, másodállásban halotti torokat rendező vén oktatója okvetlenkedik. A vaskosan meredő bejárat előtt kétségbeesett kazahsztáni és ukrán csoporttársaimat fojtogatták a gondok, no mi történt bogárkáim? Ma vizsga van, vérengzés, az elvtársnő még részt venni sem engedte őket, mert nem csatlakoztak elegendő alkalommal a kiscsoportos foglalkozáshoz. A szobatársammal, mintha éjszaki őrségben lennénk, felváltva járunk ügyelni a pénteki kurzusra, ergo oly végtelen nagy számban magam sem voltam jelen. Csodás kilátások, mondom azért mélyen a szemébe nézek a tanítónéninek, mielőtt megkapom elbocsátó szép üzenetem. Egy árnyban járó ninja nesztelen némaságával osontam be, s kis híján helyet is foglaltam, de ekkor egy rekedt, ám mégis erőteljes hang húzta vissza fülem: 窦琦, - szólított kínai nevemen, megfordultam, pislogás nélkül álltam bősz tekintetét: 窦琦, noha a múltkor nem voltál, te rendesen jársz órára, ezért vizsgázhatsz is. Nem tudom, melyik másik alacsony, kecskeszakállás-sapkás, sápadt arcú europoiddal kevert össze, de nagyot bólintottam.

A teszt felkészületlenül ért, királyszar lett.
Ha már szar volt a reggel, akkor a délutánt is ildomos lenne szinkronba hozni - gondolám, így hagytam magam elvonszolni a 哈利波特 (van, ahol Harry Potterként tudják) 7. epizódjára az itteni IMAX-be, és azt kell mondjam: jó volt. Olvasás tekintetében két és fél könyvig jutottam, aztán jobbára a filmeken követtem végig, nagyjából képbe voltam, de Katja készséggel felsorolta a Weasley-családfát, vagy a kvidics-kellékeket, ha valami homályos volt. Tényleg elég sötét, és horririsztikus, mint amennyi sötétséget és horrort ki tud erőltetni magából három tiniszínész, de mindettől függetlenül ajánlom megnézésre, és figyelmeztetek mindenkit: Doby, a kobold megdöglik a végén, ráadásul szívszorító is.

Egyébiránt a hetedik könyv első idézete igen tetszetős:

Kínja e törzsnek, ó, jaj, keserű nagy átok vérbevegyült csapása! Nyögő, el se viselhető gond! Verő, el nem emésztő kín! Máshol ezekre nincs ír sehol, csak e házban, máshol vérbevegyült viszályban. A lenti isteneké e himnusz. Boldogok ott lenn, az imám fületek érje el, és már küldjetek üdvöt, győzelmet a sarjaitoknak.	”
– Aiszkhülosz: Áldozatvivők

压力很大

"Jaj, tán loholjak? Jaj, tán feküdjek? Jaj, mért akarjak? Jaj, mért pihenjek?"- Motoszkáltak fejembe Kosztolányi szavai, jövő héten kerülünk szembe a félévközi vizsgákkal, már elkezdtem félni és tanulni egyaránt, s leginkább loholok, bár inkább feküdni és pihenni akarnék. 压力很大 - "nagy a nyomás". Nem kell azért véresen komolyan venni, a képen nem én vagyok: mindig is ügyeltem a lelki harmóniára, akárcsak a 2 rétegű, 100 %-ig cellulóz alapanyagból készült wc-papírok használatára. Viccet félretéve tényleg felváltottunk, mind tanulás, mind edzésügyileg.

Egyrészről az edzések átköltöztek egy edzőterembe. Na nem az én ötletemből kifolyólag: addig, míg a campuson volt, teljesen kényelmesen leugrottam a pályára, edzés után meg komótosan visszaballagtam. Engem nem érdekel a hideg. Másrészről inkább fagyok meg kint, mint hogy az edzőteremért is tejelni kelljen, noha az esetleges plusz anyagiak kérdésköre még nem öklendezte fel magát. Különben is, a cél, hogy kurva kemények legyünk, a mestert sem balerinák legyezték pávatollakkal a Shaolin-kolostorban. Ráadásul vagy negyven perc busszal a placc, ami további időveszteséget szül. Ettől eltekintve az edzések nagyon jók. Jóllehet a tegnapi után fáj minden porcikám, kipróbáltuk a tortúra-nyújtást, melyhez négy ember szükségeltetik: egy, a földön fekvő szenvedő alany, egy ki annak kezeit feszíti, egy ki az egyik lábát a földhöz tapasztja, s még egy ki a szenvedő másik lábát igyekszik minél közelebb annak vállához erőszakolni. A tortúra különböző stációinál szemeim úgy mozogtak, akárcsak egy kaméleoné, mindeközben hol ultrahangon szentségeltem, hol egy nyakon szúrt, agonizáló északi barbár gurgulázó mondókáit hangutánoztam. Igaz, ezt követően Fletley-t megszégyenítően pattogtam.

A vizsgákra való tekintettel ez a hétvége pedig ismételten a tanulásról fog szólni, illetve már szól most is. Pedig idilli őszi idő lenne akár túrához, akár az 1912-höz is... De mindkettő meg vár, ergo oda se neki, visszakanyarodok inkább leckéimhez, bámulatos fogalmazásaimhoz.

Dióhéjban

Először is: a szobatársamhoz hozzávágom Ricky Martint: társuljanak, énekeljenek torkukszakadtából vietnami cserkészdalokat, házasodjanak össze, neveljenek kazuárokat, randizzanak hóhérral, amit akarnak. De nem itt. Nagy hiba volt behozni a TV-t. Fatális.

Másodszor is: hideg van. Nemrégiben eleddig ismeretlen zimankó tette be ordas lábát Nanjing küszöbére, parkolópályára kell tennem rövidnadrágom, meg minden röviddel kezdődő ruhadarabom. Még a Ferihegyen kiraktam a sálat, hogy minek, majd veszek kint. Voltunk az éjszakai piacon, de ma módfelett drágák és makacsok voltak. 20 yuan egy sálért? Emberek ezek?
Mondjuk egy Maós cigis-dobozt nem hagyhattam ki, fojtogató anyagi helyzetem minden dacára sem. Még mindig nem jelezték elvtársaink a kolesz faliújságán, hogy mikor szeretnének a szocializmus titkaiba, valamint a havi ösztöndíj adagba beavatni. Ezen a héten már ildomos volna. Nem mintha nem elvezném a menzán feltálalt kiszart-kígyóbőröket, melyeket jobb híján, legalábbis olcsóbb híján oktrojálok magamba; mindazáltal nem volna nagy gond, ha egyszer önerőmből mosolyognék ebéd után, és nem az élelemnek álcázott átkot tálcámra szóró "Vakolj Bébi" 2010-es verseny döntős elvtársnője rajzolna pofámra zsírkrétával Joker-vigyort.
Holnap szétnézek a piacon, hátha van valami kalitkás taun-taun, legalábbis prémmel rendelkező állatnak látszó tárgy, amiből takarót hasíthatok - miképp ez a mostani pléd kezdi elveszteni szerepkörét -, és nem szeretnék megfagyva kiállítva lenni a Harbin-i jégfesztiválon, mivelhogy a koleszban a fűtés léte zavaros teóriák halmazát bővíti.

Harmadszor: tegnap valami olyan szinten vízhajtó teát ittam Katjánál, hogy utána kipisáltam a Kelet-Kínai tengert.

Dióhéjban ennyi. Edzésen ma megkérdeztem a mestert, hogy mikor leszünk már rohadt állatok, de azt mondta, hogy nem ma. Újabb elemekkel bővült veszedelmes wushu-tárházam. Egy Johnny Cage, vagy egy Sub Zero már nem ellenfél. Tényleg nagyon veszélyes vagyok.

A mindennapi wushu

A mai edzés után, a tornádó-rúgás tudásának birtokában túlzás nélkül állíthatom: potenciális életveszéllyé váltam. Mondjuk ha egy falábú-félszemű kínai kalóz megtámadna, egyelőre még saját taktikámat alkalmaznám, a "kámforrá tűnő vérnyúl-ökölt", ami jobbára a pszichológiai hadviselésen, illetőleg a jedi lovagoknak az Öreg Köztársaság korabeli harci meditációs technikáján alapul; a lényege, hogy olyan gyorsan felszívódok, hogy az ellenfelet kétségbe ejtem, nem tudja honnan várható a következő támadás, ami félelmet szül, eltereli a figyelmet a valóságról: nincs következő támadás, ergo egyszerűen hagyom, hogy a támadót saját gondolatai emésszék fel. De tény, ami tény, tényleg haladunk, az alap 五步拳-en kívül már a videón látható 规定拳 nagy részét is elsajátítottuk, persze nem ilyen sebességen. Nagyon jók az edzések, s mivel néhány forma még csatlakozott alapformációnkhoz, mérséklődött az ár, ami lehetővé teszi, hogy annyi rizst vegyek magamnak naponta, amivel nem döglök éhen. Apropó másfél hónap alatt 3 kilót fogytam. Ami egyrészt azért van, mert kvázi minden nap mozgok, és nem könyvekkel támasztom ki magatehetetlen nyakam, másrészt az első egy hónapban kissé bajos volt átállni a nem-bundáskenyerekre, továbbá az itteni kaják minden hús és értelem hiányában bizony egészségesebbek, mint az itthoniak. Tulajdonképpen nem is baj, hisz visszanyertem versenysúlyom, amire számos söröskorsó kiürítése után szomorúan vágyakoztam. A mostani nyáron egy, a teraszon való fröccsözés alkalmával eszméltem rá az ajtó tükörképéből kesernyésen méregető őslajhár mivoltomra, aztán meg "vak folyosók morajos üregébe lihegve haladtam, áporodott levegőn, fakuló lim-lom szalagában, s csalva a titkoktól, gyerekes csökönyös akarással mentem előre." S lám legalább lefogytam, de 李小龙-ot még nem merném inzultálni...

Péntek

Végre Péntek. Lement az első teljes tanítási hét. A kötelező átfogó nyelvórákon, valamint a magnóhallgatásos-beszélgetős órákon kívül nyomatunk üzleti kínait (mely utóbbi nyiháós szintű), írásgyakorlatot, országismeretet (mely utóbbi után pedig végképp nem tudom, hova szeretnék legjobban utazni Kínán belül), és újságolvasást. Némelyik tanár kiejtése totálisan délies, sziszegő-cincogó formában artikulálnak, ami persze nem baj. Az utcán is ekképp beszélnek, mármint hasonló hanghordozással, de nincs mit csodálkozni, ha az ember a Déli Fővárosban van. (Nanjingtól számolva már délen vagyunk, e város jelenti a határövezetet.) A héten összegyűlt vagy 200 új szó, majd felnyitom a koponyám, és megpróbálom beleszórni őket.

Ma úgy fest, lesz egy kis buli a belga csajok rezidenciáján, ergo megyünk is Minfannal beszerezni valami borzasztó kínai pálinkát.

Szittyó szerda

Ma csak délelőtt volt órám, Minfan javaslatára lecsekkoltuk a kínaiak menzáját, merthogy ami itt lokalizálódik a kolesz előtt, az jobbára nekünk, liuxuesheng-eknek, azaz külföldi diákoknak van kitalálva. Egyébiránt az is vállalható, még az átlag kínai kajázdáknál is olcsóbb árfekvésű, de nálam az a baj, hogy ha megtapasztalok egy minimum árat, akkor onnantól kezdve csakis ahhoz viszonyítok, és csak nagyon nehezen vagyok hajlandó drágábbat venni annál. Tehát: egy gombóc fagyi 10-15 éve 40 forint volt, én többet nem adok érte. Míg le nem megy az ára, nem veszek. Mióta Matthias Rexért megjártam a Concord Dawn-ot 2005-ben, én drum'n'bass buliért többet nem fizetek. (Csak kivételes esetben.) Mióta 3 yuanért veszem a sört, én többért nem vagyok hajlandó sört venni. És mikor Vasárnap egy felhőkarcoló 45. emeletének exkluzív éttermében 30 yuant kértek egy Csintaóért, azt hittem leugrok a liftaknába. Visszatérve a menzára, kb. 6 yuanért (180 huf) válogatok össze magamnak, mit helyesnek vélek, és ami ennél többet kóstál, már idegesít.

Na de elmentünk a kínaiaknak lévő kínai menzára, válogatok ott mindenfélét össze, az üvegen keresztül nem is látszott rossznak, amire ráböktem, biztos valami pörköltféle gondoltam naivan, aztán mikor megkaptam a kis tálkában, ilyen levedlett és összecsomózott kígyóbőrnek látszott, azért megkóstoltam, de ilyen íze lehet a levedlett és összecsomózott kígyóbőrnek. Egy kínai, mikor látta fanyalgó tekintetem csak röhögött, hogy tényleg sikerült jó szart választanom. De nincs baj, mert Juliék mutattak itt nem messze egy rántott húsban utazó kifőzdét, ami valóban finom, ergo meg vagyok mentve. Bár a múltkori koreai kajáldába volt egy fogás, ami az abált szalonnát idézte föl bennem, ha csak egy másodpercre is, de visszaröpített szittyahonba.

Ma elmentünk a kórházba az orvosi papírokért, és mentünk volna tovább a rendőrségre, hogy a vízumot elintézzük: ugyanis hiába csináltattam itthon egy évre szólót, a repülőtéren áthúzták, és csak 30 napig érvényes. Mivelhogy azonban nem volt nálunk a koleszban tartózkodásunkat igazoló papiros, nem is mentünk el, a Nanshan hotelban ki kell kérni.

Napról napra rengeteg az új szó, tanulnom kéne.

A harmadik hét

Kicsit mérséklődött a hőmérséklet, mi egyúttal semmitmondó szürkeségbe taszította az égboltot, így már alig van 25 fok, rendesen fázok... Azért napi 50-szer így sem árt egy zuhany, de mértékekkel elviselhetőbb, mint az elmúlt két hétben. Igazából ez az első olyan hét, hogy elvileg valamennyi órám meg lesz tartva, reggel nyolctól délig, majd fél kettőtől négyig űzzük az ipart fakultatív órák keretében, melyek nem minden esetben hasznosak, kissé kezdetleges szintjükből kifolyólag. Bírnék egy lépcsővel erősebb csoportot is, de olyan gyatra a szókészletem, hogy így is rengeteget tanulok. A csoportban hemzsegnek a japánok és a koreaiak, mely utóbbiakat a kínaiak utálják, legalábbis a kőművesek, kikkel nemrégiben diskuráltam, szerintük ugyanis idejönnek, letelepednek, elveszik munkájukat. Összesen négy europoid van a kompániában velem együtt, Miya, a svájci csaj, egy svéd forma, meg egy hamburgeren felnőtt amerikai. A tanárok viszont elég profik, ergo meg vagyok elégedve.

Visszatérve a kajára, az elmúlt napokban jött rá a gyomrom, hogy már nem bundás kenyereket küldök le neki kivizsgálásra, és ezt igen nehezen vette tudomásul. A kínai kulináris kombinatorika három fő alakban manifesztálódik: 1., rizs zöldség hús 2., hús, zöldség, rizs. 3., zöldség, rizs, hús. Ehhez társulnak különböző szószok, levesek, de mivel sajnos nyelvem ízlelőbimbói a rántotthúsra szakosodtak, kvázi egyre megy az összes. Mondjuk lehet azért, mert mindig marhahúsos megoldást rendelek. A kínai kifőzdéken kívül voltam xinjiangi (uygur), hongkongi, és koreai kajázdákban, talán utóbbiak nyerték el leginkább tetszésem. Ma először ettem olyat, amit egy szinten tudnék hozni a rántott hús, krumpli, és dinsztelt káposzta triászával.

Ki kell ma másznom az éjszakai piacra, mert már három hete vagyok itt lassan, de még mindig nincs se huzatom, se takaróm, csak egy mosolygó kutyás párnám, és már igencsak jó lenne, ha nem ezen a szar, kivénhedt matracon aludnék, amit még valamikor az ópiumháborúk idején gyártottak úgy másfél évszázada. De miután közel tíz órát vártam Semerreretyón Moszkvában, és kilenc és fél óráig utaztam gránitkemény üléseken úgy, hogy egy kisgyerek hiénakutya hangokat imitált, majd kitört a gurulós bőröndöm kereke Shanghaiban, és órákig vonszoltam magam után ;semmi, de semmi egyébre nem vágytam, mint egy deszkákból készült fekvőalkalmatosságra, ahol alkalomadtán kinyújtózhatok. Tele vagyok szúnyogcsípésekkel, jó lenne, ha nem maláriásokkal.

És igen, újra, és újra megszólalt a szobatársam mobilja, de te még életedben nem hallottál ekkora heterofób kínai buzikalóz nótát. Hiába ordibálok neki, hogy vegye fel, nincs bent a szobában. Holnap veszek egy nundzsakut és széttöröm azt a telefont a picsába.

Egyébiránt az eleddig készített képek egy része elérhető a következő címen: http://picasaweb.google.com/110996174897565834281/Nanjing?authkey=Gv1sRgCLi2qrDduPGY_gE#

Egy nap a városban

Reggel midőn felhúzám redőnyöm milliónyi nyílvessző formájában lövell rám az üdítő napsugár. Gondolám jó nap lesz. Ez a mai volt az az igazi őszi idő, melyet a legjobban szeretek. Derült, kellemesen hűvös. Ez az ősz. Előbb a konfúzió intézet, majdan megbízatásom újfent az Buda várába vezényelt, ha már ott vagyok, akkor szét is nézek. Restaurálják a Mátyás templomot, valóban szemkápráztató lesz ezzel az új díszcseréppel. Aztán megyek tovább a nem túl széles várutcán, szeretem a hangulatát. Szeretem az archaizáló megoldásokat. Elidőzök egy kicsit az MTA kertjében, majd misszióm bevégeztével továbbállok. Visszaérvén a Szentháromság térre, mondom jobban megnézem én ezt a Mátyást templomot, meg a Halászbástyát is beveszem vala. Másodjára még szebbnek találtam. A halászbástyáról pediglen nagyszerű kilátás

nyílt.









A kiváltságosokat kétfogatos kocsi vitte úri kedvük szerint. Nem buszoztam, inkább végigsétáltam a váron keresztül, egészen a Nemzeti Galériáig, majd onnan az OSZK liftén lejutva újra az avarszinten találtam magam. Nolens-volens visszamegyek az intézeti zsolozsmára, s olyan medievisztikus szellem szállt meg, hogy az ora et laborát énekeltem magamban. S mikoron délután három órakor közhírré tétettem, hogy mára elhagyom az intézetet, a rám forduló kérdő tekinteteknek csak annyit mondtam: Haraguvék Isten és veté őt ez munkás világba bele! Por és hamu vogymuk! Ezzel elhagyám a campust, az frusztrációm gaz forrását. Ha már így visszarévedeztem középkori ábrándokba, mi sem tűnt következetesebbnek, mint elnézni a Nemzeti Múzeumban megrendezésre került nagy sikerű Királylányok messzi földről című, katalóniai-magyar kapcsolatokat feltáró kiállításra. Mióta tudomásom van róla szerettem volna megnézni, most viszont rá is szántam magam. Már belépéskor megragadott a kiállítás légköre, valami bizsergető aurája van ezeknek az évezred viharait túlélt régiségeknek. Mindig eltűnődök azon, hogy milyen hihetetlenül mély távlatba is nyúl vissza egy-egy oklevél, kard, ékszer, kódex, bármely tárgy története. Egy ezredfordulón kelt okirat, Európa mely szegletén született, kik írták, milyen emberek voltak, milyen világban éltek? Érdekes ezekbe belegondolni, egyebek iránt természetesen részletes leírás dukált minden egyes kiállított darabhoz, de én mindegyik fölött elfantáziáltam egy kicsit. Nem bírok betelni látványukkal. Egy honfoglalás korabeli karperec, melyet ősapáink viseltek, s egy lándzsahegy, mellyel ősellenségeinket vonták ki az élők sorából; egy XII. századból származó kódex, melyet ismeretlen művész díszített elképesztő iniciáléval egy félhomályos helységben, gyertyafénynél: és most én is láthatom tulajdon szememmel. Szimplán fantasztikus. Kronologikus sorrendben vezettek egymás után a termek, így a már említett honfoglalás korától egészen Mátyás király uralkodásáig érhettünk el. Már 942-ben betörtünk Katalónián keresztül az Ibériai-félszigetre,amúgy, hol Lérida városág jutottunk, ám ongori őseink a córdobai kalifa fogságába estek: innen származik az egyik legkorábbi írásos feljegyzés a magyarokról. Majd a dinasztikus kapcsolatokat terítékre tűzve jöttek a királynék: az Árpád-ház szent dinasztiának számított a korban, és valamennyi máig élő uralkodó-dinasztia magáénak tudhat Árpád-házi felmenőket, minthogy a beházasodási stratégiának kulcsfontosságú szerepe volt, így Európa egy nagy család volt voltaképpen. Királyok szintjén persze, bár nem is, de ebbe most nem mennék bele. No de visszatérve a hercegnőkre, érdekes dolog, hogy példának okáért Árpád-házi Jolánta (I. Jakab hitvese)az egyik legnagyobb tiszteletben álló aragóniai hercegnőként él a mai napig. Ő egyébként a középkori királynéi ideál megtestesítője: termékeny (10 lurkó), jó diplomata, jó tanácsadó. Gyermekei, unokái útján életszemlélte, példája, szentsége Ibériában, Itáliában, Franciaországban egyaránt elterjedt volt. Másik oldalról például az 1196-ban a mi távoli földünkre tévedt Aragóniai Konstancia Imre király hitveseként, kinek hozománya között szerepel egy címerkép, mely új megvilágításba helyezi azt a szerencsétlen, a bornírt nép, valamint az obskurantista média által meghurcolt, kerékbe tört Árpád-sávos zászlót is; melyet ugye teljesen magunkénak vallunk, jóllehet érdemes lenne tudnunk, hogy az Aragóniai uralkodóház heraldisztikai motívumait viseli nyomon, s éppen Konstancia Magyarországra kerülésével, ergo a XII. század legvégére terjedt csak el. Ami nem mindegy, bár ezt nehéz lesz azoknak a formáknak beadni, akik a sumeroktól eredeztetnek minket, akárcsak "nagymagyar" honfitársainknak. [Mi az hogy nem a miénk bazmeg?!] De a kiállítás, meg annak tartalma nem nekik szólt, mert ők saját történelmüket sem ismerik, más országokét pedig nem is akarják. No de tovább menve Mátyás udvarához értünk, köztudott, hogy Aragóniai Beatrix volt Podjebrád Katalin után második hitvese. E vonatkozásba XV. századi katalán irodalom volt bemutatva, de ott volt az 1488-as Thuróczy-krónika is, annak nagyon örültem. Érdekes mozzanat volt, ahogy hallottam a tárlat vezető csaj szájából (ki mellesleg évfolyamtársam volt, csak muzeológiás nem véletlenül, látásból vágtam, amennyiben nem tévedtem) hogy Mátyás corvinái amolyan fennhéjázó propaganda művek voltak: gyönyörű kezdő oldalak, teli hihetetlen illusztrációkkal, ez úgy tíz oldalon keresztül, majd üres lapok végig. Befejezetlen művek számos esetben. Mátyás csak kinyitotta kódexeit: 'ezt figyeld, milyen könyvem van haver', aztán már össze is csapta őket. 'Az semmi, akkor még ezt nézd meg, baszki', és szintúgy csak az eleje volt megmunkálva, attól függetlenül, hogy több száz üres lap alkotta a súlyos kötetet. Vicces. Aztán szó esett ugye a Nándorfehérvárt követő Kapisztrán-Hunyadi őrületről, Hunyadi európai hírű törökverőként lovagi eszményképet testesített meg; számomra mégis ellenszenves figura, legfőképpen az európai történelem egyik legkétesebb - szerintem az egyik legelbaszottabb - diplomáciai lépése, az 1444-es szegedi béke miatt: Hunyadi óriási uradalmakért cserébe hajlandó volt megegyezni a pogány kutyákkal, kudarcba fullasztva ezzel a nagyreményű keresztes hadjáratot. No mindegy. A kiállított tárgyak közül egy számszeríj tetszett a legjobban, elég brutális volt. Lábbal, vagy külön erre szolgáló gépezettel lehetett csak felhúzni ezeket. Anno azt hallottam, hogy a számszeríjászok privilegizált katonák voltak, külön segédekkel, de egyben a leggyűlöltebbek is: ha bevettek egy várat, a várvédő katonák életét általában megkímélték, de a számszeríjászokat mindig kivégezték. Mert a számszeríj átütötte a páncélt is, és nem éppen a lovagi harcmodor "gyere ki-játszuk le' elveit követte, hogy egy lőrésből száz méterről kilőnek egy tankként előretörő bádogembert. De érdekelt ott engem minden, éppoly izgalommal tekintettem meg mindent, mint Po a Kung Fu Pandában a templom ereklyéit. Az elején még fotózgattam párat, de észrevett egy felügyelőnő, és utána mint egy keselyű körözött fölöttem, pedig azt az íjat nagyon le akartam fotózni. A Zsigmond-kori faragott dísznyeregről nem is beszélve. Azért így is csináltam pár képet. Mire kiértem már a városban is pislákoltak a köztéri lámpák fényei fogadván a lassan elterülő mélysötét leplet. Majd Keletiben még beleütköztem egy perui pánsípos kompániába, kik azért zenélnek, hogy kordában tartsák az emberevő óriás lemmingeket, mint ahogy tudjuk azt a South Park óta. Adtam nekik egy százast, de ezzel megfosztottam magam egy gyrostól. Oda se neki.

Ja, és majdnem elfejeltettem, Mátyás király az Isten kegyelméből nemesi rangra emelt - holott már az voltam annak előtte is - de most egy oklevél formájában tudtára adta ezt széles e világnak.