2012. október 30., kedd

Egy barát Tokyóból

Tegnap este szobácskámban narancsot hámoztam egyik könyvem felett görnyedve. Fél tizenegy is elmúlt már. Csöng a telefon, megnézem ki hív: Shogo. 

Na, ennyit a tanulásról, ennyit a narancsról, ennyit a nyugodalmas estéről, mindennek vége

Egészen más kezdődik helyette - ez evidens volt. Suit up! 

Shogo, a tokyo-i terminátor, nagyon kedves és nagyon állat barátommal legutóbb szintén Shanghaiban találkoztam tavaly, ámde én magyarhonba  ő pedig a japán fővárosba tért vissza, több mint egy éve nem láttam. Nem változott semmi, se ő, se én, se Shanghai. 

Nagyon jót beszélgettünk a Dr. Wineban, míg Shogóból egy szalzázó űrkovboj nem reinkarnálódott pár üveg burgundi után, bár alapjáraton is hasonló eredményekre jutott volna. 

Shogóval minden egyes buli egy Galaxy Tour, amiben mi vagyunk a főszereplők.  Voltunk egypár jó helyen, ámbár enyhén csicska lett volna fényképeznem. A Zara shanghai-i csőbuznyák vezető divattervezőjétől kezdve kampókezű kínai koldusokig igen sok szereplőt felvonultatott az éjszaka. Shanghai önjelölt császáraival találkozván az az érzésem támadt, én e császárok fegyverhordóinak az apródjának cipőfényesítője szinten vagyok. Nem lesz ez mindig így!

Shogo még ma is városban lesz, emellett Ivan is most érkezett vissza éppen Amszterdamból, ergo a nanjingi triász ezúttal Shanghait okkupálja, egy est erejéig. 

Addig pucolok még egy narancsot

2012. szeptember 20., csütörtök

Xuhui, baby!

Tomázs elvtársnak nem kell túlságosan megerőltetnie magát, hogy elviselhetetlen legyen - gondolhatták azt az egyetem tanulmányi osztályán, és furtonfurt obstrukcióm hatására visszatelepítettek a vágyva vágyott városrészbe, azaz a Xuhui campus kollégiumába. Ha el szeretnénk érni valamit Kínában, erőszakosnak kell lennünk. 

Nem, nem. 

Mondom erőszakosnak. Napról-napra, hétről-hétre, szívós deranzsálással akár a Nagy Fal téglái is lebonthatóak, nem beszélve a kollégiumi ügyek felelősének elhatározásán, hogy távol tartson minket minden pezsgés képzeletbeli kiindulópontjától, ergo a Xuhui negyedtől. 

Persze, már az elején megmondták, hogy deportálásom Minhangra pusztán átmeneti lesz. Mármost az átmeneti - zanshi (暂时) - szó a kínaiban igencsak kontextusfüggő. Jelen esetben, miszerint a Minhangon való ténykedésem csak átmeneti lesz, a 暂时 fordulattal élve a következő jelentéssel bír "tebizonyottfogszmegdögleni" (már amennyiben ezt sztoikus nyugalommal elhisszük, és nem teszünk a változtatásra irányuló erőteljes lépéseket). 

Noha már kezdtem egyre jobban megszokni Minhangot, azért minden szembe jövő embernek elmondtam, hogy meghurcoltak: elmondtam a metróban a jegypénztárosnak. Elmondtam a taxisnak, aki kihozott Minhangra. Elmondtam a minhangi tanulmányi osztályon a takarítónőtől kezdve minden egyes tanárnak. Elmondtam a koleszban minden ájínak (阿姨= portás/mindenes nénik megszólítása), minden nap reggel  - mikor elmentem, majd este - mikor megjöttem. Elmondtam a kolesz morózus portásának, aki rám se figyelt fapofával való tv-nézése közben. Elmondtam az éjszaka útmentén grillező ujgoroknak. Elmondtam a ba-s kínai "focistáknak", akikkel együtt rúgtam hétvégenként a bőrt. Elmondtam zöldség-gyümölcs árusoknak. Elmondtam mindenkinek, hogy volék sirolm tudotlon, sirolmol sepedik, búol oszuk, epedek. És mindemellett minden héten ad hoc jelleggel - ha már véletlenül úgyis arra jártam - bementem a Xuhui campus nemzetközi diákokért felelős intézetébe, üdvözölni az ott dolgozókat, illetőleg alkalmanként felolvastam egy éneket Dante Isteni színjátékából, a Pokol fejezetből

Talán ezért, talán más okból, de örömmel értesítettek, hogy legyek szíves takarodni a Xuhui campusra. Mostantól saját szobám van, bent a város közepében, mindenhez közel. Azóta elégedetten grasszálok fel s alá, az egész TO dühödten vonyít, farkat behúzva vicsorogva hunyászkodik. 

Ez csak vicc volt, mert még valaki képes elhinni. Egy a lényeg, visszatértem, három heti verítékes munkám eredményeképpen. 

2012. szeptember 5., szerda

Minhang

Hétfőn a hostelből összes ingóságommal egyetemben az egyetem Xujihui campusára el caminóztam, mert onnan rendszeres buszjáratok indulnak Minhangba, ergo gyorsnak és kényelmesnek tűnt kivándorlásom. Csakhogy a buszok szeptember 6-áig nem járnak délelőttönként, én meg reggel kilencre ott voltam; így sok czudar káromlás közepette ingóságaimmal újfent a metró felé vettem irányt, és kezdtem meg hosszú menetelésem a Minhang campusig. 

Maga a campus meglepően jó hely. Nagyságát tekintve ha kiterjedéseben nem is, de populációjában bizonnyal felette áll teszem azt Kókának (ami 4000-5000 lakossal bír). A campuson minden van, kórház, rendőrség, szupermarketek, műfüves focipályák lelátóval,  (Katjától kaptam egy eb-s focilabdát, ma nyomattunk is egy meccset kínai srácokkal), edzőtermek, teniszpályák, könyvtárak, tavak, folyók, parkok, bankok, posta, menzák, éttermek, léttermek, menetrend szerinti buszjárat a campus területén belül; egyszóval nagyjából minden. A kolesz is új építésű, többek között van hűtőm is, mely kiválóan alkalmas a csintaók fogva tartására. A sárga 14-esben vagyok, ha valaki netán megkívánna látogatni.

Az egyetem környéke szintén alapvetően az egyetem hallgatóira van kihegyezve, éttermek, kávéházak, kifőzdék, írószerboltok széles repertoárja várja az arra tévedőket. Van egy jó kis koreai kajázda, három japán, persze ezek mind erőteljes sinizált vonásokkal, a tulajok is kínaiak mindegyikben, de egész normális kosztokkal operálnak. Mellesleg nagyon pénztárca barát mód: ez az egész környék tiszta Nanjing-feeling, de nanjingi árakkal is egyszersmind, ami nem utolsó rangú. Ugyanis Shanghai belvárosában egy átlagos kocsmában egy shot-pohárkányi jobbfajta piáért el bírom cserélni havi ösztöndíjam; na nyilván ezt csak összevetésként írtam, hiszen minden tekintetben sokkal drágább, mint egy átlag kínai város, és nem kell veleszületett tehetség a pénzszóráshoz. Ezzel szemben itt legalább költséghatékony működést tudok kieszközölni. 

Végső soron mondhatni pozitívan csalódtam a környékben, ami teljesen rendben van, egy problémája van csak: ez nem Shanghai, hanem pusztán annak agglomerációjában elhelyezkedő települések egyike, a Bundot pediglen még a Hubble űrteleszkóppal sem lehetne látni innen. Vagyis ha visszajutok egyszer a Xuhui campus közelébe, hangot adván visszafogott lamentációmnak minden egyes irodában fel szándékozok borítani egy asztalt a rektori irodától kezdve a takarítok portájáig, hogy alkalmasint vissza is vehetnének. 

A szobatársam még nem érkezett meg, mindenesetre még otthon letöltöttem a 3 Inches of Blood legújabb albumát, miheztartás végett. Itt nem lesz j-pop, mandopop, kantopop, sem k-pop meg másegyéb effeminált lófasz (noha a Girl's Generation énekeseit nem fogom hazaküldeni, amennyiben egyszer jelen  eónban ímhol kötnének ki)  a Celine Diont pedig csak a volt vietnami szobatársamnak, Minfannak engedem meg hallgatni és énekelni, pontosabban vonyítani. 

Ma túlestem a beiratkozás első felén, de még az orvosi papírjaim leadása, a vízumom meghosszabbítása hátra van. Addig is tanulok új szavakat, utánanézek a tanároknak, meg várom az embereket, mert még csak most kezdtek szállingózni a koleszba. Remélhetőleg itt is kihúzom valahogy. 

2012. augusztus 29., szerda

Deportálásom története

Hétfőn visszajöttem Shanghaiba, egyből az egyetem felé vettem az irányt. A Jiaotongnak két fő kampusza van, a Xuhui nagyon központi helyen, míg a Minhang egy túlontúl is messzi helyen. Eredetileg a Xuhuiban kellett volna koleszt kapnom, csakhogy az elvtársak elkalkulálták magukat, és már nincs ott elegendő hely a városi ösztöndíjasok számára. Ellenben a Minhangra tárt karokkal fogadnak - ahogy írták ezt egy pár héttel korábban kézhez kapott emailben, amire bár rendkívül megorroltam, mégis ignoráltam; illetve igyekeztem úgy tenni, mintha valójában meg sem kaptam volna. Ennek megfelelően érkeztetem meg tökéletes értetlenséget szimulálva, hogy miért nem szerepel a nevem a Xuhui kollégium adatbázisában? Pár telefonom után megoldódott a rébusz, hiszen a minhangi koleszéban szerepelt a nevem. Először agresszívoskodtam, hogy mégis micsoda dolog ez?!; aztán sompolyogtam, biztos van valami kiskapu, igaz-e; végül könyörögtem, hogy ne küldjetek a gettóba kéremszépen. Egyikkel sem mentem semmi, mert a kari tanács döntése volt, nem az alkalmazottaké, akivel beszéltem. Ergo menjek a Minhangba, de csak szeptember 3-án, mert addig nincs ott senki illetékes, aki a beiratkozást és a szállásomat el tudná intézni. Bravó. 

Azonmód szállást kellett foglalnom, a City Center Youth Hostelre esett a választás, nem rossz hely, viszonylag jó helyen van, kicsit drágán tudtam csak hostelhez képest szobát foglalni, de időm az nem volt. Ráadásul a hostelnek van egy saját törpéje. Éppen neteztem az egyik asztalnál, mikor csak arra lettem figyelmes, hogy ilyen Tom&Jerry-szerűen mozog egy doboz, mikor kihajoltam, csak akkor láttam, hogy a törpe viszi. Ő a mindenes amúgy, nagy forma. 

Itt leszek még hétvégéig, aztán száműztetem magam Minhangba, de addig fogok obstruálni a tanulmányi osztályon, amíg vissza nem pakolnak a Xuhuiba. Ha kell, minden nap, bassza meg!  

2012. augusztus 26., vasárnap

Kiérkezés Kínába vol.2.

Huszonharmadikán útra kéltem a csodálatos Aeroflot légitársaság szolgáltatásait igénybe véve, mely leginkább olyan autentikus élményben részesíthet minket, mint a keményüléses vonatok (硬座) Kínában. Ezúttal sokkal nehezebben mentem el otthonról, mint két éve, holott hónapokon át csak fulladoztam otthon, és mindenképp vissza akartam jönni; egy nagy, és leginkább hosszú utazás előtt mégis hajlamos az ember hezitálni. Moszkvába tartva a gépen csak kavarogtak bennem a különböző, háborgó gondolatfoszlányok, majd megérkezve Semerreretyóba sem változott sokat a helyzet. A tíz órás várakozási idő alatt javarészt ostoroztam magam, mint a flagellánsok egykoron, egészen hajnal ötig, mikor egy devótus németajkú választott ki engem az egész repülőtérről, hogy szánjam meg irgalmammal, és engedjem meg neki, hogy küldhessen egy levelet a tabletemről. Odaadtam neki, látom nem érti, átállítottam a készülék nyelvét németre, elindítottam neki a böngészőt, gondoltam innen már menni fog neki a dolog. 

Pár perc múlva tenyérbe temetett képpel mered a yahoo bejelentkezési ablaka fölött, majd ájtatos tekintetét reám veté, ami az én morózus pofámba ütközött: elfelejtette a jelszavát. Talán azt is én szüljem meg bazmeg? Szóval ez a próbálkozás sikertelen volt. Mindenesetre megköszönte segítő szándékomat és továbbállt. 

Már-már kezdek elbóbiskolni, kisvártatva ismét megjelenik vigyorogva egy laptoppal, mert elfelejtette, hogy az is van nála. Bekapcsolja, és odaadja nekem, hogy csináljak rá internetet. Bekapcsolom a wlant a funkcióbillentyűkkel, de nem megy rá automatikusan az elérhető hálózatokra. Kértem legalább a menüt állítsa át angolra, de nem tudta, hogy kell. Fél óráig kerestem a wifi beállításokat, mire sikerült megoldani a problémát, és lett internete. Olyan boldog lett, hogy felajánlotta a német nyelvű bibliáját kompenzáció gyanánt, és nem kértem semmit, csak hogy menjen isten hírével. 

9:25-volt a tervezett beszállás a gépbe, 9:40-kor még a kínaiakkal és oroszokkal hadakoztam a becsekkolásnál, végül sikerrel jártunk, és feljutottunk. Egy idős házaspár ült mellettem, de nem putonghuát beszéltek így szart sem értettem belőle, mit mondanak. Nem mintha figyelni akartam volna őket, mert lassan két napnyi kialvatlanság után az út felét átaludtam, valahol Üzbegisztán felett eszméltem, és már szolgálták is fel a valamelyik sikertelen orosz űrprogramból visszamaradt ötven éve dehidratált űrkonzerveket, szputnyikos cézársalátákat, valamint egy 1X1 centiméteres csokoládédarabot. Mindeközben a gép monitorain végigizgulhattuk Kolja, a semmirekellő alkoholista melodrámáját. 

Mindezek együttes hatására Ulánbátor környékén úgy döntöttem, az előttem lévő illusztrációnak megfelelő pozícióban kivetem magam a gépből, és pejlovakkal folytatom tovább utam. 
A kinti eső miatt a gép ablakából kinézve ráadásul egy nagy szürkeséget láttam, illetve a szárnyon lévő jelzőfény szüntelen villámlásait, ergo egy B-kategóriás kalandfilm díszleteiben éreztem magam, de végül tizenegy után leszálltunk Shanghaiban. A Pudong akkora, hogy leszállást követően még több, mint harminc percet városnéztünk, mire a repülő begurult az állomásra.

A kiérkezést követően mentem a bőröndömért, meg is érkezett, csak éppen nem hiánytalanul. Csak egy műanyag szíjjal voltak lezárva, amit levágtak róla. Ahogy a helyszínen felbontottam, láttam hogy turkáltak benne, az információnál reklamációt nem fogadtak el lévén sem lefóliázva, sem külön biztosítva nem a poggyász. Mint másnap reggel kiderült, pár cuccom mellett a kókai barátaimtól kapott táskát kilopták belőle. Ez azért nehezen felfogható, mert a táska a mi közös, textilre nyomtatott képekkel volt televarrva; hogy ki tud ilyet megvenni, vagy hordani, arra egyszerűen nincs válasz. Nagyon sajnáltam, mert benne volt mindazon szeretet, amivel a barátaim viseltetnek irántam. Soha többet Aeroflot. Ha Mammón is úgy akarja.

Egy utolsó buszra pattanva bementem a Reminguangchang-ra, onnan a vasútállomásra, ahol betalált egy hiéna taxis, kedvező árat kínálva arra, hogy átvigyen Nanjingba. Mivel nem volt kedvem a vonatra várni, én barom belementem az alkuba, aminek eredményeképpen hat kínaival egy kocsiban ülve indultunk meg Nanjing felé, egy három és fél órán át tartó út keretében. Egy pár szót kérdeztem az intimszférámban ülő három szerencsétlentől, amiből nem volt nehéz levágni, hogy feketemunkások voltak. Soha többet fekete taxis.

A menekültvagonnal való megérkezés után becsekkoltam a Fuzimiao International Youth Hostelbe (Pingjiangfu lu 68), ami egy nagyon korrekt hostel; ezelőtt nem kellett hostelt foglalnom Nanjingban, így nem is ismertem az ittenieket, de ezt csak ajánlani tudom. Aludtam pár órát, majd taxiba pattantam és korábbi egyetememre vitettem magam, ahol találkoztam Wang tanárnővel, korábbi kínai tanárommal, elmentünk ebédelni egyet, sokat beszélgettünk, majd elbúcsúztam tőle, de hát amint lesz alkalmam, úgyis visszajövök Nanjingba. Az ebéd után tettem egy kört a kampuszon, hirtelen ezernyi emlék tört fel belőlem, micsoda egy évem volt itt! És ezzel nem vagyok egyedül, asszem' valamennyi csoporttársam így van vele. A jó emlékek mellett egyfajta fájdalmas is nihil is éreztette magát, bár próbálom elfojtani. Az ismerős utcák, az ismerős útszéli árusok, az ismerős furcsa szagok, a készülő ételek illatai, hangok mind az érzékeltették velem, mintha csak tegnap mentem volna el. Pedig már több, mint egy éve is megvan.

Este eljött a hostelba meglátogatni Wang, a legjobb kínai cimborám. Elsörözgettünk, majd aludni próbáltam, de az angol szobatársaim részegen hangoskodtak, aztán meg az egyik úgy horkolt mint egy Baziliszkusz. Másnap délelőtt így nem voltam túlzottan előrébb a jetlag leküzdésében. Délután kimentem sétálni a Fuzimiao negyedbe, majd elindultam az Ellen's felé, ahol Wanggal ütköztünk hat körül. Vagy éjfélig eldumáltunk, közben az ő egyik német ismerőse verődött hozzánk, majd beleütköztem Xaiyang-ba, laoszi haveromba, nagy meglepetés volt mindkettőnk részéről, de nagyon örültünk is egyben, aminek jó pár csintaó látta kárát. Egy fele elbúcsúztunk, visszaindultam a hostelbe. Aludhattam volna, ha nem fúr egyszerre kettő légkalapács felváltva az ablak alatt. Teljesen felfordítják Nanjingot, ugyanis 2014-ben itt lesz a diákolimpia, ezért kiépítenek addigra pár új metróvonalat, etc. Panaszkodnak is az itteniek a nagy felfordulás miatt.

Más barátaim, akik még Nanjingban vannak most egyelőre még otthon készülnek a visszaútra, velük majd máskor futom össze. Nemsokára lesz a 110 éves évfordulója a Nanshidának, mindenképpen szeretnék visszajönni szeptemberben.

Elkortyolom a teámat, és élvezem ezt a szellőt. Most elviselhető az idő Nanjingban, ami annyit tesz, hogy nincs 30 foknál és 60%-os páratartalomnál vészesebb idő. Ma délután összeszedtem magam, elmentem az egyetem környéki kis koreai kajázdás utcácskába, kerestem a szegény kínai nénit is, aki a világ legfinomabb tésztáját főzi, de nem láttam, csak a szemét férjét, aki sosem segít neki, megvetően is néztem rá. Elsétáltam az éjszaki piacra, találkoztam shifuval, a spanommal, aki mindenféle vintage cuccokat szállított nekem, most is vettem tőle egy plakátot. Örültem neki, hogy egyből megismert. Tettem még egy sétát az ismerős helyeken, aztán visszajöttem a hostelba. Holnap reggel pedig visszazúzok Shanghaiba, mely az elkövetkező pár évre fog majd otthonomul szolgálni. 

2012. augusztus 22., szerda

Még egy kókai este

S holnap újfent Kína felé veszem utam. Az indulás előtt ezúttal is felemás érzelmek rabja vagyok, amint el akarom hagyni, hirtelen megnő Kóka gravitációs ereje. Hirtelen sokkal romantikusabbnak, mi több vadregényesnek tűnik. Minden egyes fűszál sokkal hívogatóbb, sokkal bársonyosabb. Kerüljek a távolabbnál is távolabb Keletre, mindig alapvetően kókai leszek.

Hogy mi fog legjobban hiányozni Kókáról a szeretteimen kívül? A felhők. A kék ég és a felhők...

Az elválás nehéz, talán nehezebb is, mint két éve, holott most már tudom hova megyek. Vagy jobbára sejtem, hogyan is tudhatnám! Az eltöltött egy év kint jórészt az új világra való rácsodálkozásból és felületes vizsgálódásból állt. Egy összevetés volt az addig elképzelt képpel, majd annak újraformálása. A mélyebbre való tekintés még csak most kezdődik, az igazi elmerülés, a rejtett szálak kibogozása várat magára. (És elmerülés alatt nem a csintaót értem.) Kína egy nagy és bolond ország, az én szimpátiámban ez jó értelemben vett bolondság, amit mondjuk Európában hiába keresnénk, de jobb nem is keresni; mert kell valami viszonyítási alap. Shanghai pedig egy külön univerzum, az irizáló világakol, népek és kultúrák olvasztótégelye, egy fortyogó katlan, melyben lehetetlen unatkozni. Nem mintha huszonöt évem során egy percet is unatkoztam volna, de ez várhatóan nem Kelet Párizsában fog megtörni. Azon gondolkozom, hogy ez a Kelet Párizsa is egy elbaszott összevetés, Shanghainak nincs párja, punktum. Semleges érzelmeket szerintem senkiben nem ébreszt ez a város, vagy gyűlölik, vagy imádják, ámbátor csak úgy elsétálni mellette, lehetetlen. Feltett szándékom minél jobban megismerni. 

További nagyszerű előnye Shanghainak, hogy közel van Nanjinghoz, ami pedig (igaz, csak általam) deklaráltan a Föld legkirályabb helye, ergo alkalmasint vissza-visszalátogatni elkerülhetetlen. Most is egy gyors vizittel kezdek korábbi egyetememen, meg megkeresem még a városban maradt barátaimat, matyóhímzéstől a tokaji aszúig sok minden vár kiosztásra. Lesz is kinek. 

De nem csak viszek ajándékot, hanem majd hozok is, pontosabban egyelőre csak postázok, hiszen az itthoniakat is emlékeztetnem kell, hogy valakinek nagyon hiányoznak a Föld másik oldalán. Drága anyám és bátyám szakadatlan támogat, hogy én mehessek előre, a legtöbbet most talán azzal szolgálhatok, ha megyek is előre

Úgy érzem csaknem mindenkitől sikerült elbúcsúznom, aki itthon fontos nekem, a búcsúbulim legalább olyan jó volt, akárcsak az előző; a kókaiak pedig a hátamon fogják járni velem Kelet-Ázsiát ajándékuk révén, a kókai páleszt pediglen egyelőre nem vetem be, mert pár kupica képes volna megtizedelni egész Shanghait, olyan kraftos! Nemhogy papramorgó, de kerítésszaggató külleme alapján. Mindenesetre szívből köszönöm! 

Nagyon jó kis baráti körünk van nekünk itt Kókán egy összetartó csapattal, és ez szerintem így is fog maradni az elkövetkezőkben is, mert ilyen különleges kötelékek nem porladnak az esztendőkkel. Kivételesen szerencsésnek tudom magam, hogy a családom mellett ilyen barátokat tudhatok magamnak, ez hatalmas plusz egy ember életében. 

Igyekszem minél előbb jelentkezni, ha megérkeztem, és előre szeretném jelezni, hogy amennyiben nem jelentkezem néhány napom keresztül, az nem azért lesz, mert börtönbe zártak a kínaiak. Én tudom, hogy sokak szemében ez egy rettenetes ország, nekem mégis bejön, a másik blogomon pedig szakadatlan törekedni fogok arra, hogy valamelyest megismertessem. Hobbiból kezdtem írni azt a blogomat is, de sajnos olyan homályos a kép otthon az emberek többségében, hogy már lassan egyfajta kultúrmissziós aspiráció is hajt az írásában. A homály még önmagában nem lenne probléma, az ismeretek hiányából fakadó beteges ellenszenv, idioszinkrázia annál inkább.

Egyébiránt pedig kórósan internetfüggő vagyok, de olyan szinten, hogy csak akkor fogom megmászni a Himaláját, ha majd tudok csekkolni a Csomolungmán. Olvastam a himalaja.blog.hu-n, hogy 7000 méter után nem viszik magukkal a számítógépeiket. Én egy tabletet azért biztosan vinnék. Meg egy laptopot és egy asztali gépet. Szóval gyorsan fogok jelentkezni Kínából is, a Nagy Tűzfal minden sikanériája ellenére is. 

Vigyázzatok magatokra és legyetek jók. Egy év múlva azért bizonnyal találkozunk, addig is furtonfurt csóközön. És köszönöm nektek, hogy ilyen emlékezetesek lettek az utolsó heteim itthon, 2012 kisasszony havában, Kókán.

Szervusztok!

2012. június 22., péntek

Irány Shanghai!

Tavaly nyár óta, utolsó nanjingi napjaimtól kezdve azon törtem az agyam, vajh mily mód jöhetnék vissza a Föld ezen szegleterére, a Shanghai Jiaotong egyetem egy fogadólevél keretében árulta el a megoldást, lévén az elkövetkezőkben ott fogok táltos deákként tüsténkedni. Shanghai mégiscsak Shanghai, de Nanjingtól is csak egy ugrás, s nyitva áll az út Dél felé, igaz, Északra is, de oda meg ki akarna menni? 笑

Mi történt az elmúlt egy évben? Nem tudom, a szobámban voltam. A boszorkány és varázslóképző szakiskolában csuda jó dolgokat tanultam a nem-létező nem létezéséről, sajnos mindezen ismeret végbélkúp gyanánt sem alkalmazható, ámde egy derék boszorkány vagy varázsló jókedvén ez aligha üthet csorbát.

Amikor először készültem Kínába, még jócskán voltak kételyeim, most leginkább azon izgulok, hogyan fogom lehűteni a csintaókat a nagy melegben.

Shanghai Kína leginkább westernizált városa, itt van a legtöbb laowai is, a lilongokat éppúgy dózerolják elfele, mint a hutongokat Beijingben, kevéssé autentikus, sokkal inkább kozmopolita, akárhogy is, elképesztően izgalmas hely, a legkülönfélébb nációk arcaival, a cultureflasht pedig szeretjük, ergo minden adott egy újbóli orbitális tripre.

2012. május 11., péntek

サッカーしてみた

昨日の夕方 には友達と一緒にインドアサッカーの試合をした、大変楽しゅうございましたが、めちゃくちゃ疲れるになった!何しろ、久しぶりにサッカーをしなかったから、あっさりくたくたになって、気息奄々だった。しかし、ボールをゴールに何度も蹴り入れた。本当だよ!

子供の時からたびたびサッカーをしてけれど、二十歳の時に左膝を負傷した、手術を受けた。後は、一昨年 までに特に問題がないが、中国でサッカーしながらも一度左ひざを負傷し、南京市の病院にいったし、X線検査 をされた、医者は『手術はしなくちゃいけません』と言ったけど、手術までしなかった。事実上は、ひざが完全に良い状態ではないけど、今痛くないそうです。ゲーム前ストレッチをすればいいでしょう。そして、ちょっとサッカーしてもいいよ、ね。 


2012. április 30., hétfő

鱼池无渔

这个周末我把家的水池弄干净了。我好辛苦一点都不假,是因为水池脏死了。

我早就喜欢在池中养锦鲤,一直到去年末还有三十条多了,五彩斑斓的锦鱼,可是上个冬天的时候,不知何故,条条锦鲤死掉了。难道水池充满了落叶枯枝及青苔,不仅破坏了锦鲤得生存环境而且变成了个粪坑似的地洞。在这样的情况之下难怪锦鲤都死完了。因此冬天来了之后水面冻上了,没看到池里污染引起了。从来没有发生过这样的问题。可惜的是发现的太晚了

那么,我一边把污泥挖出来了,又一边用水泵把污水抽出来,随着从井里汲水流到池,还把水池底上的萍蓬草的那些溃烂茎减掉了。然后等到水池装满了水,终于水里加入一些杀菌的洗液,就好了。我只要请一下表哥再次给我几条鱼养!

2012. április 11., szerda

クルクル

十六歳の時から色々パーティーに参加してきましたが、 今僕はパーティはそろそろ卒業しようと思っているの。間のなくにはプロディジーがハンガリーに来ますけど、絶対に行かない。ままよです。

前にはアンダーグラウンドなパーティはだいすきです。ドラムンベースも大好きですから、夏の週末の時はよくブダペストのモッカツカと言われいた所に行った。なんとかそのクラブは特殊な場所だった。特殊な音楽、特殊な人たち、特殊な気分、ぼくはその場の雰囲気にまったく浸っていた。よかったね。ただし、過ぎ去った時間は戻らない。往事渺茫である、ね。

更に、私は飲酒出来ない人、すっかり下戸になったよ。一杯ビールを飲んで、ほろ酔いします。其れとも、飲むと眠気はある。本当だよ。でも、ビールはまだ好きなのです!(笑)

最近、週末には家でゴロゴロして嬉しいです。お茶を飲みながら本を読む、地元の居酒屋って行かないです。アホな人のくだらない話はたくさんだから。彼らに共通の興味がない、あまり共通の話題がない、僕、お酒に酔わないから、行きません。

先回は去年の三月に酔っぱらっていた。あの時、もう一度二日酔いすることがないと決めた。今まで二日酔いしたことない。その上、ビールっぱらをひっこめようと思っていました。実は、今も腹筋ありまっせー!囧 

頑張ります!

2012. március 14., szerda

七路梦


今晚我当七路公共汽车去东方火车站的时候,汽车里黑压压地挤满了人 。似乎呼吸不过来了。

亚洲大城市里,无论你何时去,总是人山人海,怪不得连南京的人口比我全国的差点多了。那边,我早已经习惯了。可是在布达佩斯却有点奇怪。这一辆拥挤不堪的公共汽车每站还是让乘客挤上去了,到头来乘客挤满得像一罐沙丁鱼似的。令人讨厌而已。这时早点回家是我的唯一的梦。

然而 ,也无怪其然,因此明天是匈牙利国庆节,大家都要回家。到底我也回家了,太长的一天之后。 

2012. március 8., csütörtök

有糞無糞


ハンガリーの魔法魔術学校相変わらず仏教史の研究しますので、ブッディストの教典を読まなくちゃいけませんね。

例えば、こんなファっキングなテキストが一杯あるんだぞ:

”故非有。有即無。非無。無亦無。尋夫立文之本旨者。直以非有。非真有。非無。非真無耳”。エトセトラ。

むかつくよ。 そんな古代の教典をハンガリー語に解釈できるけど、これの意味がよくわからん。仏教思想の中で思索にふけっていた。実は、感興がないから、だいきらいだよ。華嚴宗とか法華経は同じでしょう、少なくとも 同じ寒いです。

問題は、選択科目の選択がありません。古代のテキストを嫌いになった。詰まらないだろお。まだは仕様が無いんですよね。

有即糞。非糞。糞亦糞。無糞。有糞。事実上、全てクソです。尠くも僕の観点からです。

2012. március 3., szombat

烟不通

我的水烟被脏坏旧了。今天下午,我把一件他妈的古代文章翻译过来之后决定了抽一点水烟混合一杯茶。选出了最喜欢的烟草,煤块热起来了,把水烟做好了。可是,烟不通了。很可能水烟体太肮脏。上一次,差不多有两年了吧,之所以使用后没有把烟体洗干净是因为用不了了。

真扫兴。 

嘶,水烟比抽烟完全不一样。就是一种超松弛法。而且,烟圈飞的像云散去,正是耐人寻味的。 

没事儿。起码我还有从中国带来的茶叶。

中国人常说夏天宜饮绿茶,冬天宜饮红茶。三月了,送走了寒冷的冬天,春天的脚步慢慢的走向了匈牙利。可还没到。我刚发现了杜甫《春运》一诗句: 

”肃肃花絮晚,菲菲红素轻。日长雄鸟雀,春远独柴荆“。 很合适我现在的心情。

但我还有一句搞笑的日语俳句: 

松匂い 、
リスがやってる、
雨ふりそう 。

意思差不多是: 

松香、
松鼠在交配、
快要下雨了。难怪是一位外国人写的、不过还是真正的杰作吧。 (笑) 

无论如何,我还是可以喝点绿茶。我有的绿茶是在杭州龙井买的。

龙井绿茶香气浓郁而十分爽口 , 传说是清乾隆自己把封为御茶。给力吧。

应该是,因此回国了之后日子是越来越没劲了。真的挺想回天朝 。

2012. február 25., szombat

回国的故事

我回国了。事实上,已经有七个月多了,可是,我回国的故事还没讲完。首先,我到达了布达佩斯国际机场,从飞机出来之后就去拿到我的行李。我等了好长时间,行李领取处的转台上还是没看见我的行李。那么,我打听了一下一位当地混日子的工人: 请问,虽然我等了差点一个小时了,我的行李却还没到,怎么回事? 工人他耸了耸肩,肆意地反问:我应该从哪里知道?。难道还在莫斯科。

 嗄? 你说什么? 莫斯科 (因此我在莫斯科中转了) 真的呀? 天啊!

怎么办呢? 我奔腾的问讯处,而后叫苦了自己的事儿。阿姨的老职员听了我的话,转回头,大声地问: Maaanci,既然这样,要问谁呀? 

切, 我建议你问你的大爷。该死了。

我靠。在这一瞬之内, 豁然开朗了: 我回国了。确定无疑的。

妈,舅母,表弟来接待我,好久 后再见他们,真的是心花怒放啊!

然而现场不但是家族来了!随着呢,妈告诉我,哎,你看看后面的人。我就发现了铁哥们也来也。他们手掌一种像海报写着我的名字,老家的名字,什么的。还有,带来一盘我最喜欢的肉片, 把一面小匈牙利国旗放在肉片里,我感动得差点流泪。

我校了很多好朋友在中国,可是我一辈子都不会忘记老朋友们的好心。

俗话说:在家靠父母, 出门靠朋友, 对吧? 那么,我觉得自己特别幸运有这样的好友。

从飞机场回家路上把一瓶地道的匈啤酒叫做Ászok喝掉了,立刻又适应了匈牙利。

不知何故,Ászok的味儿代表全部的匈牙利的滋味: 有点苦寒却还是特征的味儿。太国粹了。

2012. január 10., kedd

过渡时期


比起上一次写的,到现在并没有改变,我把自己事博客暂搁了 一边,待有时间时再
处理。另外,我还把大部分根据以往包酒吧有关的帖子而顺嘴出来的豆腐块都淘汰
了。可能有人会觉得这些故事的文本诙谐有趣的,然而,我发现现在的心态与生活
方式随之改变,以前的故事来说,有点拿不出手,那就被煽掉了这些帖子。众所周
知,这个世界日新月异。正如我们自己一样吧。

不过,关于我为大学写下的光彩历史文章都看得到,便是我在南京写的留学生体会
也不是例外。然后呢,我也有可能写匈语的,有可能汉语的,甚至可能日语的帖子,
一边是为了练习语言,又一边为了趣味。而且,写中文或日文的话,我写作能看得
懂的读者许多一点。。。(笑)

谢谢大家的关注。

祝好!