Mostanság szobatársam kezdi elvetni a sulykot, Celine Dion hátán kerget lepkéket, valamint reggelente sem udvariaskodik kihangosított telefonján keresztül bestiálisan végigugatni - a vonal másik felén tartózkodó hím és nőstény fajtársainak - primitív gondolatfoszlányai átkos rezdüléseit; miközben én közepes hangerejű szentségelés kíséretében tulajdon körmömmel növelem az ágyam melletti, falba kapart rovásokat.Ennélfogva tegnaptól kezdve megváltozott az ébresztőórám simogató csengőhangja 3 Inches of Blood-ra, hogy ha én kelek, akkor nagy eséllyel ő is. (3:11 után egészen biztosan.)
Néha csak az eszembe ötlő Leifeng elvtárs példamutatása győz meg arról, hogy nem érdemes megfojtani.
