100 év azonosság - 100 év változás

Óra után elnéztem a Néprajzi Múzeum címben szereplő jelenlegi kiállításra, mely Torday Emil, híres magyar Afrika-kutató életútját és munkásságát, valamint a tavaly nyáron emlékére tett expedíció eredményeit mutatja be. Torday neve nemzetközileg nagy hírnévnek örvend, csak persze szülőhazájában nem, mert ő már sajnos nem költözhetett be a VV-villába, de még a gigászi Vacsora-csatába sem vágtathatott be Bukhephaloszon, minekutána mindketten távoztak az élők sorából e grandiózus médiabéli megmérettetések létrejötte előtt. Bárkivel ellehetne diskurálni ebben az országban BB Éviről, Győzikéről, vagy éppen Pákóról -kiknek minden egyes fingását szájtátva figyeli a mélyen tisztelt szittya publikum-, ám ha egy olyan ember kerül szóba, aki úgy tett le valamit az asztalra, hogy nem "celeb", már a madár se látta. És ez szomorú.

Mert bizony 1875. június 22-én született Budapesten egy Torday Emil nevű gyerkőc, ki iskoláit szülővárosában, majd Münchenben végezte, és 1895-ben Brüsszelbe költözött, ahol öt éven át banktisztviselőként dolgozott. A földrajzi és etnográfiai tudományok vonzották leginkább, Henry Morton Stanley és David Livingstone könyveit falta. A belga állam szolgálatába lépett és így juthatott el a legsötétebb Afrikába, Kongóba,mint közigazgatási hivatalfőnök.
Ugyanis a II. Leopold (vagy Lipót), Belgium második uralkodója nagyfokú érdeklődést mutatott a gyarmati kérdés iránt, és ő volt az, ki bátorította a belgákat, hogy "terjeszkedjenek a tengereken túlra". Eképpen ő kezdeményezte továbbá az afrikai Kongó-medence megszerzésére irányuló törekvéseket, mely francia érdekekbe ütköztek. Ezért került sor 1884-ben a Kongó-konferenciára Berlinben, hol Bismarck döntő-bíráskodott, és február 24.-én aláírtak egy egyezményt, mely a gyarmatosítás történetében egyedülálló módon II. Leopoldot nevezte meg a Kongó-medence szuverén tulajdonosának, mely Kongó Szabad Államként vonult be a történelembe. Ergo mintha te vagy én kaptam volna meg egy földrészt, nem pedig Magyarország. (Cserébe a Monarcha biztosítékot nyújtott a kereskedelem illetve a hajózás teljes szabadságára Kongóban. A természeti kincsek kiaknázása miatt fellépő pénzügyi nehézségek következtében II. Leopold 1908-ban átruházta a jogát a belga államra, így alakult meg Belga Kongó.) Ennek a belga gyarmatosítás következtében - kiépített utak, vasutak, az újonnan felfedezett viziutak immáron lehetővé tették a kontinens eleddig ismeretlen területeire való benyomulást is. Kongó gazdasági szempontjait tekintve az őserdőben található kaucsukfa, illetőleg a gumiexport volt első helyen, de az értékes trópusi fát is nagy ütemben termelték kifele. A belga kereskedők, ültetvényesek, katonák érdekeiket brutális módon érvényesítették, az európai protokoll és etikett által elfojtott állatot itt kiengedték magukból az egyes monseiur-ok és herr-ek, és mister-ek, hogy kezeket csapkodjanak le kisbaltával; aztán hazamenjenek Belgiumba teázni. Mindenesetre ötmillió kongói nem éppen magától halt meg.
Torday 1900-ban utazott Bomába, Kongó Szabad Állam fővárosába. "Kincses szigetet vártam, s helyette dögleletes mocsárra találtam"- írja. A gyarmatosítókkal ellentétben nagyfokú empátiával viseltetett a helybéliek iránt, mégis velük érkezett, így nem volt könnyű dolga a bennszülöttek bizalmának elnyerésében. Sokat utazott Matadi és Kinshasa környékén, és a Kongó folyamon. Fekete kísérői kalauzolásával jutott el a Kongó-medence azon vidékeire, hol fehér ember még álmában sem járt. Ahogy Kubassek János írja, "a dzsungelek belsejében gyakran zajlottak le olyan rémdrámák, melyek az európaiak számára szinte felfoghatatlannak tűntek. Az ellentmondások mindenkit meghökkentettek." Torday megemlékezése szerint: "Az európai civilizáció és az afrikai barbárság legrosszabb hajtása sajátságosan keveredett. Ott volt Leopoldville, ez a fejlődő városka, néhány százfőnyi fehér lakosságával, a tengerpartra vivő vasútjával, hajóépítő műhelyeivel, amelyekben egész tekintélyes nagyságú hajók épültek, a villamosvilágítás tervben volt éppen, az egészségügyi intézkedések terén is megtétettek az első lépések. Voltak áruházak, missziók, szállók, kórház, fogház, törvényszék, katonai zenekar." Éles kontrasztot állított ennek a város szomszédságában évszázados elmaradottságban és nyomorban tengődő emberek falvai. A fehérek felfogásával ellentétes szokásokat betiltották a bennszülötteknek. Pedig a bűn és az erény mást jelentett a kongóiak, és mást az európaiak számára, ahogy erről részletesen beszámolt. Első négyéves kiküldetése keretében Katangába került. Mintegy húsz nap alatt hajózott fel a Kongó folyón Stanleyville-ig (ma Kisangani), leevezett a Stanley-zúgókon a nagyszerű vagenya evezősökkel. 1900-tól 1904- ig itt, az afrikai tavak vidékén, végezte kutatómunkáját. 1905-től 1907-ig az angol Royal Anthropological Institute megbízásából folytatta kutatásait a Kongó déli mellékfolyóinak vidékén. Felfedezőutakra indult, vadászott, a luba népcsoport területén tevékenykedett, elsajátította nyelvüket (amihez expedíciója végére még hét(!) egyéb kongói nyelvet is csak úgy mellékesen hozzácsapott.), és ezáltal gondolkodásmódjukat is. Torday bebarangolta a Kongó-medence legeldugottabb vidékeit is, ahogy lapátkerekes gőzhajóján utazva a következő megfigyelést tette:"ahogy feljebb és feljebb kaptat a hajó a Kongón, a benszülöttek ruhái egyre fogyatékosabbá válnak...végül semmire zsugorodnak." A mocsárvilágban elkapta a sárgalázat és a maláriát is, bennszülött kísérői azonban kigyógyították az "őserdő patikájával". "Már a koporsómat is megcsináltatták. Amikor átestem a válságon, újból kellett járni tanulnom"-írja. Ám folytatta útját. A Marungu helységnél azonosította a Livingstone által a Tanganyika-tó partján megjelölt Akalonga-fokot, így földrajzi felfedezést is tett egyszersmind. 1907 – 1909-ben, harmadik útja során a Kassai, Sankuru és Kwilu folyók mentén végzett antropológiai és nyelvészeti tanulmányokat, valamint néprajzi gyűjtést a British Museum részére. Ezen útjai során kereskedelmi érdekeltségek és telephelyek felállítása volt elsődleges feladata az angolok részére. Ekkor születtek meg első értekezései a mbala, mbuun, yansi, hungaan, kwesi és yaka népekről. Embertani és néprajzi megfigyelései úttörő jelentőségűek, és a gyűjtött tárgyi anyag is páratlanul értékes, mi több a világ egyik legsokrétűbb Afrika-gyűjtemények egyike (még úgy is, hogy csupán egy része élte túl a világháború bombázásait). A hosszabb lélegzetvételű kutatás során ellátogatott a Kuba Királyságba, a busongókhoz és a ngongókhoz. Szorgalmasan hazaküldözött tárgyait és jegyzeteit Thomas Athol Joyce, a British Museum munkatársa gondozta, és rendezte azokat publikálásra készre. Nevük alatt számos tudományos publikáció és monográfia jelent meg. Torday Emil legjelentősebb felfedezései az afrikai emberekhez köthetőek. Egyedülálló nyelvtudása lehetővé tette, hogy számos emberrel közvetlen kapcsolatba kerülhessen, megismerve így az egyes törzsek tagjainak életviszonyait, szokásait, viselkedését és jellemvonásait. Vérbeli antropológussá vált az Afrikában töltött évek alatt, és kis híján ott is vesztette életét. Egyik utolsó útja során egy váratlanul rátámadt orrszarvú csaknem eltaposta, és e balesetet követően hónapokig mozgásképtelenné vált, és nem is épült föl egészen. Idegileg, fizikailag egyaránt megrokkant, élete végéig csak mankóval tudott járni. Magyar és angol nyelvű bedekkerei izgalmas olvasmányok, "melyek igazi tükröt adnak a fekete földrész lakóinak életéről, szokásairól.
1911-ben visszalátogatott Magyarországra, hol a Magyar Földrajzi Társaságban Lóczy Lajos üdvözölte, szóba került a pécsi tudományegyetem néprajzi tanszékére való kinevezése, ám végül elmaradt. "Nem válhatott prófétává a maga hazájában, hiába szerzett már külföldön dicsőséget."Utolsó éveit London Brompton városrészében töltötte. Szeretett volna még visszatérni Afrikába, ám ezt már nem tette lehetővé állapota. Hugának írt levelében így szólt: "Afrika az én egyetlen bűnöm. (...) Ez jobb, mint az ivás és a bódítószerek." Élete vége jobbára szenvedésekkel volt terhes, egy félrediagnosztizált afrikai betegség miatt például az összes fogát kihúzták..."A sors fintora, hogy a londoni Shaftesbury Avenne Francia Kórházban halt meg, néhány lépésre attól a könyvkiadótól, mely A bushongok ösvényén című nagy sikerű könyvét elindította a világhír felé..."

Egy további érdekes anekdota, hogy Kubassek felkereste 1989-ben Torday lányát, Ursulát egy idősek otthonába, aki beszámolt arról, hogy a román követség diplomatái anno felkeresték apját, és felajánlották neki a Torda környéki birtokok évi jövedelmének folyósítását, ha felveszi a román állampolgárságot. Torday Emil azonban visszautasította a kecsegtető ajánlatot, és megmaradt független tudósnak.

A kiállítás maga nem volt olyan nagyszabású, mint amilyenre számítottam, mindazonáltal elképesztő fotók vannak kiállítva, mint ahogy abból néhány itt is látható. A kongóexpedíció.hu-n további érdekességekre lelhetsz, elsősorban persze a tavaly nyári Torday-emlékútról, kisfilmek és interjúk formájában. Csak ajánlani tudom, mint ahogy a kiállítást is.

Ezek a patkónak látszó tárgyak a dzsimbuk, melyek fizetőeszközül szolgáltak anno. Tordayék is egyébként vasrudakat adtak cserébe az őslakosoknak a különböző tárgyakért cserébe.





Ez pediglen egy elefántagyarból fabrikált Buddha-szobrot ábrázol. Hogy jutott el Buddha ismerete Kongóba? Ha valaki tudja, mindenképp árulja el!





Ezek meg kongói gyerekek által készített játékok, csúzlik, maszkok, etc. Azok a kör alakúak focik. Mármint fociznak velük.






E bejegyzés elkészültéhez felhasználtam a kiállítás háttéranyagát, valamint a következő műveket:
Kubassek János:Magyar utazók és földrajzi felfedezők. Bp.,2008. 150.-155.p.
19. századi egyetemes történelem. 1789-1914. Bp., 2005. 364.-365.p.

Egy nap a városban

Reggel midőn felhúzám redőnyöm milliónyi nyílvessző formájában lövell rám az üdítő napsugár. Gondolám jó nap lesz. Ez a mai volt az az igazi őszi idő, melyet a legjobban szeretek. Derült, kellemesen hűvös. Ez az ősz. Előbb a konfúzió intézet, majdan megbízatásom újfent az Buda várába vezényelt, ha már ott vagyok, akkor szét is nézek. Restaurálják a Mátyás templomot, valóban szemkápráztató lesz ezzel az új díszcseréppel. Aztán megyek tovább a nem túl széles várutcán, szeretem a hangulatát. Szeretem az archaizáló megoldásokat. Elidőzök egy kicsit az MTA kertjében, majd misszióm bevégeztével továbbállok. Visszaérvén a Szentháromság térre, mondom jobban megnézem én ezt a Mátyást templomot, meg a Halászbástyát is beveszem vala. Másodjára még szebbnek találtam. A halászbástyáról pediglen nagyszerű kilátás

nyílt.









A kiváltságosokat kétfogatos kocsi vitte úri kedvük szerint. Nem buszoztam, inkább végigsétáltam a váron keresztül, egészen a Nemzeti Galériáig, majd onnan az OSZK liftén lejutva újra az avarszinten találtam magam. Nolens-volens visszamegyek az intézeti zsolozsmára, s olyan medievisztikus szellem szállt meg, hogy az ora et laborát énekeltem magamban. S mikoron délután három órakor közhírré tétettem, hogy mára elhagyom az intézetet, a rám forduló kérdő tekinteteknek csak annyit mondtam: Haraguvék Isten és veté őt ez munkás világba bele! Por és hamu vogymuk! Ezzel elhagyám a campust, az frusztrációm gaz forrását. Ha már így visszarévedeztem középkori ábrándokba, mi sem tűnt következetesebbnek, mint elnézni a Nemzeti Múzeumban megrendezésre került nagy sikerű Királylányok messzi földről című, katalóniai-magyar kapcsolatokat feltáró kiállításra. Mióta tudomásom van róla szerettem volna megnézni, most viszont rá is szántam magam. Már belépéskor megragadott a kiállítás légköre, valami bizsergető aurája van ezeknek az évezred viharait túlélt régiségeknek. Mindig eltűnődök azon, hogy milyen hihetetlenül mély távlatba is nyúl vissza egy-egy oklevél, kard, ékszer, kódex, bármely tárgy története. Egy ezredfordulón kelt okirat, Európa mely szegletén született, kik írták, milyen emberek voltak, milyen világban éltek? Érdekes ezekbe belegondolni, egyebek iránt természetesen részletes leírás dukált minden egyes kiállított darabhoz, de én mindegyik fölött elfantáziáltam egy kicsit. Nem bírok betelni látványukkal. Egy honfoglalás korabeli karperec, melyet ősapáink viseltek, s egy lándzsahegy, mellyel ősellenségeinket vonták ki az élők sorából; egy XII. századból származó kódex, melyet ismeretlen művész díszített elképesztő iniciáléval egy félhomályos helységben, gyertyafénynél: és most én is láthatom tulajdon szememmel. Szimplán fantasztikus. Kronologikus sorrendben vezettek egymás után a termek, így a már említett honfoglalás korától egészen Mátyás király uralkodásáig érhettünk el. Már 942-ben betörtünk Katalónián keresztül az Ibériai-félszigetre,amúgy, hol Lérida városág jutottunk, ám ongori őseink a córdobai kalifa fogságába estek: innen származik az egyik legkorábbi írásos feljegyzés a magyarokról. Majd a dinasztikus kapcsolatokat terítékre tűzve jöttek a királynék: az Árpád-ház szent dinasztiának számított a korban, és valamennyi máig élő uralkodó-dinasztia magáénak tudhat Árpád-házi felmenőket, minthogy a beházasodási stratégiának kulcsfontosságú szerepe volt, így Európa egy nagy család volt voltaképpen. Királyok szintjén persze, bár nem is, de ebbe most nem mennék bele. No de visszatérve a hercegnőkre, érdekes dolog, hogy példának okáért Árpád-házi Jolánta (I. Jakab hitvese)az egyik legnagyobb tiszteletben álló aragóniai hercegnőként él a mai napig. Ő egyébként a középkori királynéi ideál megtestesítője: termékeny (10 lurkó), jó diplomata, jó tanácsadó. Gyermekei, unokái útján életszemlélte, példája, szentsége Ibériában, Itáliában, Franciaországban egyaránt elterjedt volt. Másik oldalról például az 1196-ban a mi távoli földünkre tévedt Aragóniai Konstancia Imre király hitveseként, kinek hozománya között szerepel egy címerkép, mely új megvilágításba helyezi azt a szerencsétlen, a bornírt nép, valamint az obskurantista média által meghurcolt, kerékbe tört Árpád-sávos zászlót is; melyet ugye teljesen magunkénak vallunk, jóllehet érdemes lenne tudnunk, hogy az Aragóniai uralkodóház heraldisztikai motívumait viseli nyomon, s éppen Konstancia Magyarországra kerülésével, ergo a XII. század legvégére terjedt csak el. Ami nem mindegy, bár ezt nehéz lesz azoknak a formáknak beadni, akik a sumeroktól eredeztetnek minket, akárcsak "nagymagyar" honfitársainknak. [Mi az hogy nem a miénk bazmeg?!] De a kiállítás, meg annak tartalma nem nekik szólt, mert ők saját történelmüket sem ismerik, más országokét pedig nem is akarják. No de tovább menve Mátyás udvarához értünk, köztudott, hogy Aragóniai Beatrix volt Podjebrád Katalin után második hitvese. E vonatkozásba XV. századi katalán irodalom volt bemutatva, de ott volt az 1488-as Thuróczy-krónika is, annak nagyon örültem. Érdekes mozzanat volt, ahogy hallottam a tárlat vezető csaj szájából (ki mellesleg évfolyamtársam volt, csak muzeológiás nem véletlenül, látásból vágtam, amennyiben nem tévedtem) hogy Mátyás corvinái amolyan fennhéjázó propaganda művek voltak: gyönyörű kezdő oldalak, teli hihetetlen illusztrációkkal, ez úgy tíz oldalon keresztül, majd üres lapok végig. Befejezetlen művek számos esetben. Mátyás csak kinyitotta kódexeit: 'ezt figyeld, milyen könyvem van haver', aztán már össze is csapta őket. 'Az semmi, akkor még ezt nézd meg, baszki', és szintúgy csak az eleje volt megmunkálva, attól függetlenül, hogy több száz üres lap alkotta a súlyos kötetet. Vicces. Aztán szó esett ugye a Nándorfehérvárt követő Kapisztrán-Hunyadi őrületről, Hunyadi európai hírű törökverőként lovagi eszményképet testesített meg; számomra mégis ellenszenves figura, legfőképpen az európai történelem egyik legkétesebb - szerintem az egyik legelbaszottabb - diplomáciai lépése, az 1444-es szegedi béke miatt: Hunyadi óriási uradalmakért cserébe hajlandó volt megegyezni a pogány kutyákkal, kudarcba fullasztva ezzel a nagyreményű keresztes hadjáratot. No mindegy. A kiállított tárgyak közül egy számszeríj tetszett a legjobban, elég brutális volt. Lábbal, vagy külön erre szolgáló gépezettel lehetett csak felhúzni ezeket. Anno azt hallottam, hogy a számszeríjászok privilegizált katonák voltak, külön segédekkel, de egyben a leggyűlöltebbek is: ha bevettek egy várat, a várvédő katonák életét általában megkímélték, de a számszeríjászokat mindig kivégezték. Mert a számszeríj átütötte a páncélt is, és nem éppen a lovagi harcmodor "gyere ki-játszuk le' elveit követte, hogy egy lőrésből száz méterről kilőnek egy tankként előretörő bádogembert. De érdekelt ott engem minden, éppoly izgalommal tekintettem meg mindent, mint Po a Kung Fu Pandában a templom ereklyéit. Az elején még fotózgattam párat, de észrevett egy felügyelőnő, és utána mint egy keselyű körözött fölöttem, pedig azt az íjat nagyon le akartam fotózni. A Zsigmond-kori faragott dísznyeregről nem is beszélve. Azért így is csináltam pár képet. Mire kiértem már a városban is pislákoltak a köztéri lámpák fényei fogadván a lassan elterülő mélysötét leplet. Majd Keletiben még beleütköztem egy perui pánsípos kompániába, kik azért zenélnek, hogy kordában tartsák az emberevő óriás lemmingeket, mint ahogy tudjuk azt a South Park óta. Adtam nekik egy százast, de ezzel megfosztottam magam egy gyrostól. Oda se neki.

Ja, és majdnem elfejeltettem, Mátyás király az Isten kegyelméből nemesi rangra emelt - holott már az voltam annak előtte is - de most egy oklevél formájában tudtára adta ezt széles e világnak.