A kínai Kolumbusz(ok)

A kínai Ming-kor (1368-1644) első fele híres volt a hosszú tengeri utazásokról, expedíciókról, amelyeket egy többek között egy eunuch, 郑和 Zheng He vezetett. Az eunuchok valamennyi nagy civilizáció - Egyiptom, Perzsia,Róma, Görögország történelmének gyakori arcai voltak. Kínában már a legendás ősi uralkodóház, a Xia-dinasztia korától (i.e. XXI.század) egészen az utolsó császári uralkodócsaládig, a Qing-dinasztiáig, vagyis több, mint háromezer évig folyamatosan és állhatatosan őrködtek a császár ágyasai és az udvar rendje felett. Igen irigyelt munkakört töltöttek be, ám ez bizonyos helyrehozhatatlan biológiai veszteséget és nélkülözést vont maga után; ám a császárnak ezután nem kellett attól tartania, hogy az ágyasok és az eunuchok kapcsolata túlságosan elmélyül.

Ugyanakkor az eunuchok a későbbiek folyamán egyre nagyobb feladatkörrel rendelkeztek, és a mandarinok kilencfokozatos hierarchiájában egészen a harmadik szintig tolhatták fel magukat, egyes főeunuchok akár még egy második helyet is elcsíphettek. Érdekes momentum, hogy némely családok a gyermek biztos jövője érdekében kasztráltatták a kis lurkókat, hogy majd belőled tekintélyes hivatalnok válik, fiam. (A non plus ultra már csak az lehetett, hogy ez után nem vették fel eunuchnak.) És egyébként, miután sor került a biológiai alkalmassá tételre, az egykori "fiú" nyakába akasztott kis bőrzacsiban megkapta a leválaszott, majd olajban megfőzve tartósított tegnap még meglévő testrészét, hogy halála után legalább teljes értékű ember válhasson belőle. (Foggal-körömmel védték is e zacsit haláluk végéig. Egyébiránt a 包 bāo - kis zacskó kínai szó egy szójáték értékű kifejezés, mert ugye zacskót, táskát jelent, de más hangsúllyal és írásjeggyel - 宝 bǎo kincset jelent, aminek értelmét így a zacskó tartalma magyarázza...)
S ezen eunuchok vezette kínai küldöttségek indultak útra nagyszabású tengeri expedíciókra, melyek a XV. századi Kína egyértelmű műszaki fölényéről tudósítanak Spanyolországgal és Portugáliával szemben, miként e nemzetek hajói csak a század végén indultak hosszú, nyílt tengeri utakra. Kína fölénye a XI. századi hajózási hagyományokra vezethető vissza. Ezzel kapcsolatban egyszer egy belga prof. tartott egy érdekes előadást, és ő a kínaiak hosszú távú tengeri hajóutainak megvalósíthatóságát a hajón való zöldségtermesztéssel magyarázta: a tengerészek legádázabb ellenfelei nem a Leviátánok vagy egyéb tengeri szörnyek voltak, de a skorbut. A skorbut pedig C-vitamin hiány. Vagyis: a hajón való egyoldalú táplálkozás miatt nem lehetett egészen a XV. század végéig hosszú tengeri utakat megtenniük az európai hajósoknak, ellenben a kínaiak "lebegő kertjeiről" már a híres arab utazó, Ibn Battúta is beszámolt. A hajón termesztett zöldségekből és gyümölcsökből biztosítva volt a vitaminellátásuk, mely így kizárta a skorbutot.
Így váltak lehetővé az első nagyobb expedíciók - melyek kereskedelmi és egyben diplomáciai jellegűek is voltak - 1403-ban indultak (a Yongle uralkodói korszakban) a délkeleti partvidékre, majd Jávára és Szumátrára, (ami nem véletlen, hiszen vízi úton történő szállítás és közlekedés sokkal olcsóbb és egyszerűbb volt, mint a szárazföldi, erre a mondás, hogy : "Délen szállj hajóra, északon pattanj lóra".) Ezt követően Malakába, sőt az India délnyugati csücskében fekvő Kochiba is elhajóztak. Valószínűleg az olyan nagy kikötők, mint Kanton, Quanzhou és Fuzhou már a 13. századtól rendszeres kereskedelmet folytattak ezekkel a távoli vidékekkel, mivel más módon igen nehéz volna magyarázatot adni a megújuló diplomáciai kapcsolatokra. Az is egyértelmű, hogy a Ming császárok expanziós elképzelései nagyban hasonlítottak a mongolok szemléletére, még ha a motiváció meg is változott: többé már nem pusztán a meghódított területek gazdaság zsákmányolása volt a cél, hanem a Ming Birodalom tekintélyének elismertetése szupremáciájának biztosítása Délkelet-Ázsiában és az Indiai-óceán térségében. A nagy tengeri expedíciókkal egy időben zajlottak a katonai hadműveletek Vietnamban, s az ország kínai megszállása is pontosan erre az 1406-tól 1424-ig terjedő időszakra tehető.
És ezeket az utakat vezette a yunnani születésű, muszlim eunuch, Zheng He (1371-1433) akinek apja haǧǧi volt, vagyis olyan muszlim, aki eleget tett a Ḥaǧǧ kötelessének, azaz elzarándokolt Mekkába. A Mingek pengéjétől megnyomorított ifjú húsz év múltán már a herceg egyik legfőbb támogatója lett. Életének csúcsa azonban a tengerésznagyként vezetett nagy expedíciói voltak.

Miután 洪武帝 Hongwu császár 1382-ben visszafoglalta Yunnan tartományt, Zheng He Pekingben. Yan hercegének, a későbbi Yongle császárnak a szolgálatába állt a hercegi ágyasok lakosztályában. Családneve eredetileg Ma (a Muhammad első szótagja) volt, de 1404-ben felvette a Zheng nevet. Miután már betöltött néhány fontos katonai posztot, megbízták annak ; tengeri expedíciónak a vezetésével, amelyekre Yongle (1403-1424) és Xuanri 1435) császárok uralkodása alatt került sor (és nem mellesleg stratégaként kulcsszerepe volt abban a lázadásban, amely Zhu Dit 1402-ben Yongle („Örök Boldogság”) néven a császári trónra juttatta.) Az expedíciók dátumai és útvonalai:

1. 1405-1407: 313 hajó és 27870 ember indult útnak. Az elért területek: Champa Királyság (Vietnam délkeleti partvidéke), Jáva, Szumátra, Malaka, Ceylon, Calikut (India délnyugati csücske). A jávai királyságban, Majapahitban Zheng He beleavatkozott a trónért folyó belviszályokba, a szumátrai Palembangban (Délkelet-Szumátra) pedig a helyi kormányzat és a kínai kolónia közötti konfliktusba.
2. 1407-1409: Calikut, Kochi (szintén a Malabar-parton), valamint Ceylon. Ezen a helyen a kínai admirális sztélét emeltetett, amelyen az állt, hogy Calikut, Kochi és királyságai immáron a Ming Birodalom adófizető államai, megszilárdítva ezzel a kereskedelmi kapcsolatokat az Indiai-óceán térségében.
3. 1409-1411: Sziám, Malaka, a Malabar-part, Ceylon. Zheng He, ellenszegülve Maiakat magának követelő Majapahit Királyságnak, itt is sztélét emeltetett. Ceylon szigetén vereséget mért a királyi hadseregre, mely a császári flotta egyetlen jelentősebb szárazföldi ütközete volt. Ugyanekkor történt, hogy ökumenikus szellemiségének jegyében a muszlim Zheng adományokat juttatott egy buddhista templomnak.
4. 1413-1415: Calikut és a Perzsa-öböl kapujában fekvő Hormuz. Miután elhagyta Szumátrát, a flotta egy része, anélkül, hogy kikötött volna, egyenesen Adanba (Áden) és Afrika keleti partvidékére hajózott, amelyet a szomáliai Magadisunál értek el. Az út hossza cirka 6000 kilométer volt. A negyedik expedíció során a kínai csapatai nem bírták megállni, hogy be ne avatkozzanak a Szumátra északnyugati részén elterülő Atjeh Szultánság belügyeibe. Ennek az útnak a nyomán, amely első ízben vezetett messzebb Indiánál s szelte át az Arab-tengert, csaknem húsz állam küldte el adóját, valamint követeit Kínába, ezzel is elismerve a Ming-császár tengerentúli befolyását.
5. 1417-1419: Hormuz. A flotta egy része Szumátráról az ádeni és a szomáliai partok felé indult, ahonnan Áden és Hormuz ismételt érintésével 1420-ban tértek vissza, mely a korszak leghosszabb tengeri útjának számított. Aden szultánja egzotikus ajándékokkal, zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal, struccokkal és osztrigákkal kedveskedett Zheng hajósainak.
6. 1421-1422: Zheng He flottája Szumátrán kötött ki, míg egy másik hajóraj Kelet-Afrika és a Perzsa-öböl felé vette az útját. Zheng He flottája a császár diplomáciai ingajárataként folytatta küldetését: évek múltán hazaszállította a követeket, hogy utána újabb külföldi méltóságokkal a fedélzetén térjen vissza Kínába.
7. 1431-1433: a Champa Királyság, Jáva, Palembang (Délkelet-Szumátra). Malabar-part, Hormuz. Néhány hajó Calikutból al-Giddába, Mekka kikötőjébe indult, majd Áden érintésével, körülhajózva az Arab-félszigetet, ismét csatlakoztak a flottához. Ezzel lezárult a kínai felfedezők aranykora, egyben Zheng He élete is. A tengernagy feltehetően a hazafelé vezető úton halt meg, s a tengeren temették el.
Zheng armadájának hajói éppoly lenyűgözőek voltak, mint az általuk megtett távolság. A valaha készült legnagyobb faépítésű hajók mellett eltörpültek volna a portugál és spanyol felfedezők vitorlásai. A kisebb teher-, hadi- és ellátmányszállító hajók több tízezer főnyi legénysége elvitte Kína hírét a nagyvilágba. A Zheng He parancsnoksága alatt álló flotta összesen 62 óriási hajót számlált. Egyes hajózási szakértők szerint a 120 méteres vitorlások legnagyobb szélessége akár 50 méter is lehetett: ehhez kilenc árboc, 4600 négyzetméternyi főfedélzet és legalább 3000 tonna vízkiszorítás tartozott – tízszer nagyobbak voltak Vasco da Gama zászlóshajójánál. (S ha belegondolunk, hogy már az 1420-as és 30-as években ekkora hajóhaddal, és ennyi emberrel indultak útra a kínai felfedezők - legfőképpen Zheng He -, mikor Kolumbuszék évtizedekkel később, alig száz emberrel, 3 hajóval vágtak neki az Atlanti-óceánnak, akkor talán jogosabb lenne a portugál Zheng He cím...)
A kutatók véleménye eltér a tényleges méreteket illetően, de még a legóvatosabb becslések is arra mutatnak, hogy bizonyosan ezek voltak a valaha vízre bocsátott legnagyobb, fából készült hajók.
A kapcsolatok, amelyeket Zheng He a negyedik expedíció során létesített a Közel-Keleten, kétségkívül közrejátszottak abban, hogy az egyiptomi Mamlük Birodalom két követséget is küldött Nanjingba, egyet a 15. század első negyedében, egyet pedig 1441-ben. A kínai flotta egyértelmű erőfölényével magyarázható, hogy a 15. század első felében szinte teljesen eltűntek azok a japán kalózhajók, amelyek a dinasztia megalapításának idején jelentek meg először a kínai partok mentén. Minden bizonnyal megfontolt döntés eredménye volt, hogy egy muszlimot - aki mindezek mellett figyelemre méltó személyiség és nagy tudású férfiú volt - nevezzenek ki főparancsnoknak és nagykövetnek azokra a vidékekre, ahol már régen áttértek az iszlámra, illetve ahol éppen akkor kezdődött ennek a vallásnak a térhódítása. Zheng He sikereinek emléke olyan élénken élt Délkelet-Ázsiában, hogy egy voltaképpeni istenkultusz alakult ki a személye körül ezeken a vidékeken, amely még napjainkban is létezik. A tiszteletére emelt templomok a sanbao miao nevet viselik, amely Zheng He rangjára (sanbao taijian) utal. Az 1405 és 1433 közötti tengeri utakat földrajzi könyvek kiadása követte, amelyek gazdagították és pontosították a kínaiaknak az óceánokról és a part menti országokról felhalmozott tudását. A leghíresebbek a következők: a Xiyang fanguozhi (Értekezés a nyugati óceánok barbár királyságairól- 1434); a Xingcha shenglan (A csillagokba tartó hajó csodás felfedezései- 1436); valamint az 1451-ben megjelent Yingya shenglan (Az óceánok csodái), amelyet Zheng He egyik útitársa, egy Ma Huan nevű eunuch adott ki, aki részt vett az első, a negyedik és a hetedik expedícióban.
Zheng He tengeri útjainak következménye az volt, hogy általuk ismét előtérbe kerültek a kínai kereskedelem és a kínai kivándorlók egykori útvonalai Délkelet-Ázsia és Dél-India kikötői felé.
Azt gondolhatnánk, hogy miután Zheng He 1433-ban utolsó útjáról hazaérkezett, lezárult egy négy évszázadig tartó korszak az ország történelmében, amely során Kína Ázsia vezető tengeri hatalma volt. A kínai haditengerészet a 16. században, tehát éppen a leghevesebb kalóztámadások idején valóban hanyatlásnak indult, ezt bizonyítják azok a nehézségek, amelyekkel a flotta a kalóztevékenység felszámolása során szembetalálta magát, de ezt támasztják alá azoknak az európaiaknak a beszámolói is, akik akkoriban kezdtek feltűnni Kelet-Ázsia tengerein. A kínai hadiflotta gyengesége azonban nem zavarta a kereskedelmet és csempészetet: a kínai partvidék, Japán, a Fülöp-szigetek, Sziám és Délkelet-Ázsia más országai közötti kereskedelem soha nem virágzott inkább, mint a 16. században. Ebben az időszakban Kína többé már nem volt az a tengeri nagyhatalom, mini a 15. század elején. Zheng He expedíciói után ugyanis felhagyott azzal a politikával, hogy befolyásai kiterjessze az óceánokra.

Irodalom:
Bárdi László: Kína. Pécs, 2007. 209.p.
Raymond Dawson: A kínai civilizáció világa. Bp., 2002. 161.p.
Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Bp.,2005. 312-315.p.
+terebess.hu

Nieuw-Amsterdam versus New York

Egy beszélgetés alkalmával nemrégiben felhozódott New York. Ami nem volt mindig New York. Első ízben ugyanis fapapucsos formák tipegtek körbe annak területén, vertek ott házakat és erődöt, az ő Nieuw-Amsterdam városkájukban. Ám kisvártatva a település átkeresztelkedett New Yorkká. Hogy történhetett ez?

Nos, kezdjük mindjárt 1579-el, az Utrecht-i Unióval, mely során a németalföldi tartományok lerázták II. Fülöp spanyol király igáját, és 1581-ben kinyilvánították függetlenségüket Hét Holland Egyesült Tartomány Köztársasága néven, s a leggazdagabb tartomány után Hollandiának keresztelték el végül. Spanyolország ezt nyilván nem nézte jó szemmel, ám 1609. június 17.-én tizenkét évre békét kötöttek egymással; és az Egyesült Tartományok jogot kaptak arra, hogy az Európán kívüli spanyol kikötőkkel is kereskedjenek. A hollandusok torkossága azonban nem érte be akármivel, náluk Amerika volt a nyerő. Rendszeresen fosztogatták a spanyol és portugál kereskedőket, és az általuk meg nem hódított területeken kolóniákat hoztak létre. Hudson felfedezését követően 1610-ben számos holland hajó látogatott el a Hudson-vidékre, megszervezték a prémkereskedelmet, és a mai Albany közelében felépítették a Fort Nassau, későbbi nevén Fort Orange-t 1614-ben.
1618-ban az Egyesült Tartományok vezető politikusa, a békepárti Oldenbarneveldt elvesztette korábbi befolyását, így az egyik legvállalkozóbb szellemű holland kereskedő, Willem Ussenlinx hozzáláthatott egy, a Keletindiai Társaság mintájára szerveződő vállalkozás létrehozására, amit 1621-re sikerült is megvalósítania. Huszonnégy éves szabadalmat szerzett arra, hogy kereskedjék Afrika partjain egészen a Jóreménység fokig, valamint Amerika mindkét partvidékén és az Új-Guineától keletre fekvő szigeteken. Az alaptőke 7 108 161 holland forint volt, szervezeti felépítését tekintve pedig lényegében a Kelet-indiai Társaság kópiája volt. Ergo éppúgy kötött szerződéseket az idegen fejedelmekkel, épített erődítményeket, nevezett ki hivatalnokokat, tisztviselőket, bocsátott ki törvényeket és rendeleteket.
Ez a kereskedelmi vállalkozás politikai célokat is szolgált egyszersmind: elsődleges feladata, hogy a spanyolokkal vívott háború színterét áthelyezzék Amerikába, így törve meg annak hatalmát, "és annak gyökerét, az amerikai aranyat szakítva ki". A Társaság flottái megkezdték a spanyol hajók és kikötővárosok elleni akcióikat, megkaparintották a spanyol gyarmatokat, és egyszerűen holland telepeket hoztak létre helyettük. A Társaság voltaképpen állami pártfogással működtetett kalózrészvénytársaság szerepét töltötte be.
1623 és 1636 között a Társaság 547 "ellenséges" hajót zsákmányolt 6 710 000 holland forint értékben, azoknak rakománya pedig 30 309 000 forintot tett ki. Ennyi pénz ma sem hangzik rosszul, közel négyszáz év távlatából el lehet képzelni, micsoda őrületes vagyont jelentett. A Nyugatindiai Társaság Észak-Amerikában, a mai New York-öböl területén virágzó kolóniát hozott létre, amelyet Új-Hollandiának neveztek el. 1623-ban érkeztek ide az első telepesek, mintegy 30 család. E családok döntő hányada a mai Manhattan szigeten telepedett le, Brooklynban és Staten Islandon. Ez az Új-Hollandia a Társaság amszterdami kamarájának felügyelete alá tartozott. Első főigazgatójának 1626-ban Peter Minuitot nevezték ki, aki biztosította Manhattan szigetét a hollandok számára azzal, hogy kemény 24 dollár értékű áruért megvásárolta az indiánoktól. Itt is erődöt emeltek, amit vagy 30 faház vett körül elszórtan. Az újdonsült települést Új-Amszterdamnak nevezték el.
Ezzel egyidejűleg megkezdődött az indiánok szisztematikus kiirtása, amiért leginkább az 1638-ban megválasztott új főigazgató, Willem Kieft a felelős. Az indiánokkal folytatott permanens harcok során 1645-ben a Manhattan-sziget alsó részénél védekezésül falat emeltek, innen kapta nevét a mai híres Wall Street. A gyarmatosok száma a szüntelen háborúskodások ellenére emelkedett, 1650 körül még mindössze 500, addig 1656-ban 1000, 1664-ben pedig 1500 lakosa volt Új-Amszterdamnak. Eképpen a területe is jócskán megnövekedett: Manhattan, Staten Island, a Jersey folyó két partja, Long Island nyugati része, az alsó Hudson partjai, a Fort Orange körüli vidék, és a Delaware-ban elszórt telepek tartoztak hozzá.
Ezek az angolok azonban egyre galádabbakká váltak. Az angol parlamentben Cromwell uralma idején, 1651-ben megalkották a Hollandia ellen irányuló híres Navigation Act-ot (Hajózási Törvényt). Ennek értelmében Angliába csak angol hajók, vagy az illető terméket előállító ország saját hajói szállíthatták portékájukat. Ráadásul egy Downing nevű formát neveztek ki hágai angol követnek, aki már a múltban is számtalan jelét adta kíméletlen hollandellenességének. Mindezen felül egy újabb konfliktus volt kibontakozóban: az angol király által támogatott Company of Adventures és a Nyugatindiai Társaság a jövedelmező cukorkereskedelemért szállt harcba. A rabszolga-kereskedelem monopolizálásáért is komoly vetélkedés folyt, e nélkül ugyanis a karibi térség cukornádültetvényeit nem tudták volna munkáskézzel ellátni. A következő évben tehát kitört a háború Hollandia és Anglia között, 1654-ben viszont kénytelenek voltak békét kötni a hollandok. Ez az ellenségeskedés persze veszélyt jelentett a hollandok afrikai és amerikai gyarmataira is. A Connecticut-völgyben és a Long Islandon már korábban is voltak angol telepesek. Számuk nőttön nőtt, így végül felosztották egymás közt a Long Islandet 1650-ben. Az ezerhatszázötvenes és hatvanas években az angolok fokozatosan terjesztették ki érdekszférájukat az egyes holland fennhatóság alatt álló területeken. Kezdetben a vitás kérdéseket tárgyalások útján sikerült megoldani, ám mikor a kereskedelmi versengések mezejére tévedt az ügy, az ellentétek igencsak kiéleződtek, a második angol-holland háború kitörőben volt, és Új-Hollandia sorsa megpecsételődött.
1664. márciusában II. Károly angol király hivatalos bejelentés nélkül nekilátott az észak-amerikai holland gyarmatok bekebelezéséhez. Szabadalomlevelet adott ki, amelyben Connecticuttól Delaware-ig az égész közbenső területeket testvérének, Jakab yorki hercegnek juttatott. Új-Hollandia birtokbavételét effektíve egy bizonyos Richard Nicholls ezredes kezdte meg a rendelkezésére bocsátott 400 katonával. A hajók július végén érkeztek Bostonba, majd augusztus végén az új-angliai csapatokkal egyesülve kopogtattak a New York-öböl küszöbén. Stuyvesant, Új-Hollandia akkori főigazgatóját szétvágta az ideg, ám a lakosság nyugalomra intette és a kapituláció mellet döntött. 1664. szeptember 8-án Új-Amszterdam története ezennel véget ért, és helyette megkezdődött New York-é.

Új-Amszterdam városi tanácsának szívfacsaró levele:

"Nagytiszteletű Uraim, a nagytiszteletű Nyugatindiai Társaság amsterdami kamarájának Igazgató Urai!
Mi, nagyságotok hűséges, szomorú és elhagyott alattvalói nem hallgathatunk arról az eseményről, amely Isten akaratából és nagyságtok hanyagságának eredményeképpen oly váratlanul következett be, mivel nekünk tett ígéreteikről megfeledkeztek. Legutóbb megérkezett ide négy királyi fregatt Angliából, amelyeket Őfelsége és testvére, a yorki herceg küldött, azzal a megbízással, hogy ezt a helyet, és egész Új-Hollandiát Őfelsége uralma alá hajtsa. Ebből a célból elegendő katonát is hoztak magukkal, és temérdek sok lőszert. Az egyik hajó fedélzetén 450 katona s tengerész volt, a többin hasonlóképp. Amikor a hajók a Najac-öböl elé értek, Richard Nicholls admirális, aki jelenleg itt kormányzóként uralkodik, levelet küldött a mi főigazgatónknak, és közölte vele jövetele célját, valamint a követeléseit. Etr a váratlan levelet elolvasva a főigazgató értünk küldött, hogy együtt döntsük el, mi a teendő. Elhatároztuk, hogy megbízottakat választunk. A főigazgató és három megbízottunk kétszer is megkísérelte, hogy tárgyalásokat kezdjen, de nem kapott más választ, csak azt, hogy ők nem vitatkozni jöttek ide, hanem azért, hogy a kapott parancsot végrehajtsák és megbízatásuknak eleget tegyenek, akár békés úton, akár erőszakkal. S ha ezzel kapcsolatban bármi tárgyalni-való van, azt csak Őfelségével, Anglia uralkodójával lehet megtárgyalni. Három nap haladékot kértünk a tanácskozásra, amit meg is adtak. De nem henyéltek ezalatt sem; négy fregattjukkal közelünkbe jöttek, kettő közülük az erőddel szemben helyezkedett el, a többi Nooeten Islandnál vetett horgonyt. Velük szemben a többi révnél öt század katona és egy újonnan felállított lovasszázad, valamit egy sereg újonc táborozott, akik mind északról, vagy a Long Islandról jöttek, és halálos ellenségeink lévén, alig várták a rablást, fosztogatást és vérengzést, amint az abból is kitűnt, hogy amikor a megadásról történt említés, átkozódásban törtek ki.
Végül is, minthogy teljesen körül voltunk kerítve, nem láttunk lehetőséget a megmenekülésre. Hiába vettük számba erőinket, csak azt állapíthattuk meg, hogy bár a település lélekszáma több, mint 1500 fő, közöttük alig van 250 fegyverfogható férfi a mindössze százötven főnyi katonaságon kívül. Sem a városnak, sem az erődnek nem volt elegendő lőpora. Az erődben alig volt több 600 fontnál; akadt ugyan még 700 font ezen felül, de teljesen hasznavehetetlen. Bár a telepesek vonakodtak, mi a lakosság nagyobb részének kérésére szükségesnek láttuk, hogy a főigazgatót és a tanácsot felszólítsuk, egyezzenek bele a megadásba, mivel úgysem lennénk képesek ellenállni az ellenségnek, amely még a jelenleg rendelkezésre álló erőnél sokkal nagyobbat is képes felvonultatni. A főigazgató és a tanács végül is hozzájárult: küldjünk megbízottakat az admirálishoz, és ezek közöljék vele, hogy a vérontás elkerülése érdekében elhatároztuk: beleegyezünk a feltételekbe, ha megfelelő megállapodást terjesztenek elő.
Hat személt választottak ki mindkét fél részéről ennek lebonyolítására. Ezek meg is egyeztek, de hogy mi lesz ennek a következménye, azt csak az idő fogja megmondani.
Minthogy többé nagyságotoknak a mi megvédelmezésünkre tett ígéreteiben már nem bízhatunk, mi, az egész szegény, szomorú és elhagyott községgel együtt csak a mindenható Istennél kereshetünk menedéket, az ő irgalmában bízhatunk, és nem kételkedünk abban, hogy ő mellénk áll majd megalázott helyzetünkben és többé nem is fordul el tőlünk.
Maradunk az Önök megszomorodott és magukra hagyott alattvalói: Pieter Tonnemann, Paulus Leendezen, van der Grift, Cornelis Sttenwyck, Jacob Backer, Tymotheus Gabry, Isaac Grevenraat, Nicolaas de Meyer.
Kelt Jorckban [York], amelyet ez ideig új-hollandiai Amsterdamnak neveztek, 1664. szeptember 16.-án."

1665-ben aztán kitört a második angol-holland háború: az összes angol kikötőben horgonyzó holland hajót embargó alá vették, többet a nyílt tengerről kísértek be- ami persze elfogadhatatlan volt a hollandoknak. Az első összecsapásra július 13-án került sor Lowestoft partjainál - ahol az Egyesült Tartományok hiába vettek be mintegy száz hajót és húszezer embert - csúfondáros vereséget szenvedtek. 1666ban a hollandok megnyertek egy tengeri ütközetet (az ún. "négynaposat"), viszont el is vesztettek egyet (a "kétnaposat"). A hadiszerencse akkor fordult meg, mikor 1666 szeptemberében Londonban tűzvész tombolt, s egy álló napig nem sikerült eloltani a lángokat, melynek következtében a város egy része porrá égett. Anglia gazdasága ezt komolyan megsínylette, ami hátráltatta az elkerülhetetlenné vált hajójavítást és a megsemmisült hajók pótlását. A hollandusok továbbá Chathamnál 1667-ben felgyújtották az angolok hajóit, akiknek viszont sikerült megtartaniuk New Yorkot. A harmadik angol-holland háború (1672-1674) során vívott Southwold-öböli és Texel előtt vívott csaták eldöntetlenül végződtek, a szárazföldön azonban az angolok fölénye érvényesült, kik megkaparintották az amerikai kereskedelem feletti ellenőrzést. E háború kis közjátékaként 1673 augusztusában az Egyesült Tartományok két tengerészkapitánya visszafoglalta Új-Amszterdamot és a tartományt, ám 1674 novemberében, a háború végezetével a békeszerződés újfent Angliának juttatta ezt a területet...

Felhasznált irodalom:
Németalföldi tengerjárók. Bp., 1961. 159.-174.p.
Maarten Prak: Hollandia aranykora. Bp., 2004. 47.-60.p.

Az Imbolygó hollandi legendája

A bolygó hollandi, a soha haza nem térő, a végtelen Óceánon való örök vitorlázásra kárhoztatott szellemhajó, mely a messzeségben tűnik fel a semmiből, időnként szikrázó lidércfényekkel. Sohasem szállhatnak partra megnyugvásuk reményében, a tengeren való örök bolyongásra ítéltettek. A hajó megpillantása rossz óment jelentett, s mindig csapást vont maga után.

Az eredtére vonatkozólag számos legenda kering a tengerész-folklórban, közeli kapcsolatban állt például a középkori Falkenburg-kapitány mítoszával, ki az Északi-tengeren lett szüntelen kóborlásra átkozva az Ítélet napjáig, miközben ráadásul az Ördöggel kellett kockáznia saját lelkéért. Úgy tűnik ez lehetett a hollandus változat alapja.

A hajóra vonatkozó első könyvbéli hivatkozás George Barrington Voyage to Botany Bay c. 1795-ös művében található:
„Gyakran hallottam a matrózok babonáit kísértetekről jelentve, de sohasem adtam túl sok hitelt e beszámolóknak; úgy hírlik néhány éve egy holland hadihajó eltűnt a Jóreménység-fokánál, aminek minden fedélzeten lévő lelke odaveszett, kísérőhajója [azonban]túlélte a vihart, és röviddel azután kikötött a földfoknál. Helyreállítván [hajójukat] visszatérőben Európába egy kegyetlen viharba keveredtek, közel ugyanazon földrajzi szélességen. Az éjszakai őrség során több ember látott, vagy legalábbis azt képzelte, hogy látott egy irányukban álló hajót,[majd] feléjük tartva, mintha az le akarná rohanni őket: azt állították, hogy ez pontosan az a hajó, mely az előző vihar során elsüllyedt, és bizonyosan annak kellett lennie, vagy legalábbis szellemének, de amint kitisztult az idő, a tárgy, s a sűrű sötét felhő eltűnt. Semmi sem verhette ki a tengerészek fejéből a jelenséget, és a kikötőbe megérkezvén ahogy a körülményeket magyarázták, futótűzként terjedt a történet, és az állítólagos fantom-hajót Bolygó hollandinak nevezték. A hollandtól az angol tengerészekre átragadt ez a pillanatnyi fellángolás, de van egy kevés Indiamen [régi típusú kereskedőhajó] matróz, akik kitartanak amellett, hogy látták a kísértetet.”
Egyebek iránt a hajó kapitánya egyes források szerint istenkáromló esküt tett: vagy behajózik a Tábla-öbölbe, vagy pedig elkárhozik. A hajó végül ugye sziklára futott és elsüllyedt, a kapitány pedig ezen eskü terhe alatt arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig a környező vizeken hajtsa a hullámokat.
Más források szerint egy bizonyos Bernard Fokke nevű XVII. századbeli, a Holland Kelet-Indiai Társaságnak dolgozó fríz kapitány lehet a kísértethajó vezetője. Fokke villámgyors útjairól volt híres Hollandia és Jáva között, és rossznyelvűek szerint az Ördöggel lepaktált, hogy 90 nap alatt eljuthasson az Antillákra, de emiatt azzal bűnhődik, hogy a Jóreménység foka körül hajózik míg világ a világ, és a hajó fedélzetén állva homokóráján számlálja az évszázadokat. Egy másik verzió szerint, egészen pontosan a Blackwood's Magazine 1821 májusi számában viszont az áll, hogy a Bolgyó hollandi egy amszterdami hajó volt, mely hetven éve hagyta el a dokkot, és Hendrik van der Decken nevű tengeri medve kormányozta. Alapvetően megbízható forma volt, és bátran szembe is szegült volna az ördöggel, ha úgy adódik. Éppen ezért sosem panaszkodtak a kapitánysága alatt. Aztán a mai Fokváros környékén szelték a hullámokat, a Table-öbölnél, és egy egész napon át küszködtek az ottani időjárással. A szél azonban csak egyre őket fújta, vagyis nem éppen nekik kedvezett, és a derék van der Decken bizony elkezdett szentségelni. Sötétedést követően egy másik hajó [a kísérőhajó kapitánya] arról faggatta őket, hogy bemennek-e az öbölbe éjszaka, vagy sem. Van der Decken így válaszolt: "legyek örökké átkozott ha így tennék, az ítélet napjáig a széllel kellene küzdenem!" És valóban nem futottak be az öbölbe, a széllel való hosszadalmas küzdelmük, és az ebből adódó lehetséges késedelem miatt, bár nem is látták őket többé sehol sem...
A későbbiekben, a XIX. és a XX. század során is több jelentés számolt be a Bolygó hollandi felbukkanásáról. Úgy, mint György, Wales hercege (a későbbi V. György angol király). Kamaszéveinek végén, az 1880-as években idősebb testvérével, Viktor Alberttel egy három éves utazáson vettek részt oktatójukkal, Daltonnal, a Bacchante nevű korvetten, és Dalton ezeket jegyezte fel: "hajnal négykor a Bolgyó hollandi elvágta utunkat, s a szellemhajó különös vörös fényben izzott", ám mikor a 200 yard távolságban érő fantomhajóhoz közelítettek, annak hirtelen nyoma veszett. A Bolygó Hollanditól egyszerűen rettegtek a babonás hiedelmekre amúgy is hajlamos tengerészek; a vöröslő fényben izzó, fekete testű, és mindig teljes vitorlázattal feltűnő hajóról állítólag gyakran lehetett kiáltásokat hallani, és jó néhányan látták a fedélzeten a kapitányt is, izzó szemekkel, lobogó ősz hajjal.
A találkozást túlélők rengeteg halálesetet, tragikus hajószerencsétlenséget írtak a Bolygó Hollandi számlájára. Legtöbbször ugye a Jóreménység foka körül észlelték a baljós jelenést, de a II. világháború idején már a német tengeralattjárók legénységét is rázta a félelem szele a Bolygó Hollanditól, amelyet akkoriban Szueztől keletre láttak felbukkanni.
Sok racionális magyarázat létezhet a kísértethajók felbukkanására, leginkább rossz látási viszonyok vagy Fata morgana-k okozhatnak ilyen típusú érzéki csalódást. Kétségtelen azonban, hogy sok esetben valóban elhagyott, kóbor hajókat láttak a tengerészek ide-oda hányódni a tengeri útvonalak között - a Jóreménység foka körül fokföldi fantomoknak hívták ezeket. Az 1930-as évek óta jelentősen megcsappant a fantomhajókról szóló jelentések száma - talán azért, mert akkoriban az utolsó valódi, hányódó hajókat is elsüllyesztették.
Egyebek iránt a babonákon nincs mit csodálkozni. Ha egy ember huzamosabb időt tölt el távol a szárazföldtől, akármennyire is szereti a tengert, tuti hogy begolyózik. Az ember a szárazföldre termett, mint olyan, noha elviekben uralma alá hajt mindent a Marianna-ároktól a Termoszféráig, de facto csak a földön állja meg igazán a helyét. Szó szerint. S ha belegondolunk, nagyon is félelmetes tud lenni a tenger. Nem a Krakenek vagy Leviatánok miatt, nukleáris töltetű torpedóink a szuperkavitáció jelenségét felhasználva akár 370 km/órás sebességgel szétlőhetik őket, hogy aztán a tengerbiológusok megállapítsák cafataikból, hogy egy kihaltnak vélt, ám újra felfedezett, de már kipusztított lény friss foszlányait tartsák kezükben. Sokkal inkább határtalansága miatt, az Óceán ereje miatt. Már egy nagyobb tó közepén, csónakban horgászva is attól paráztam anno, hogy felborítja lélekvesztőnket egy megvadult kárász-raj, valahol a nyílt, hátborzongatóan hatalmas tengeren, egy bármikor beszakadható sötét kárpiton száz, hogy már az első este látnám a Bolygó hollandit. Egy régi típusú szkúneren petróleumlámpával a vaksötét éjben, sűrű és nehéz ködben, több kilométernyi mély fekete víztömegen hánykódva hónapok óta, az árbochoz kötöztetném magam, mint Odüsszeusz, és viaszt tömetnék a fülembe: egészen biztos, hogy csak így bírnám ki. Elég csak egy ódon vitorlással kihajózni, és már jönnek is Bolygó hollandusok. Amilyen neylon-gyerek vagyok, nem nehéz beleképzelnem magam egykori tengerészek rémálmaiba, látomásaiba. S ki tudja egyáltalán, hogy pusztán a fantazmagória minden? Ha meghal valaki, akkor pedig nincsen semmi? Ebből kiindulva miért ne lehetnének szellemek? A szellemeknek meg miért ne lehetnék hajóik?