Guilin vol.6. - Yangshuo

Yangshuot még az 1990-es években fedezték fel azok a turisták, akik egy kissé lejjebb hajóztak Guilintől, majd egy sokkal autentikusabb, és egyáltalán érintetlen dél-kínai paradicsomban találták magukat. Yangshuo a mai napig Guilin árnyékában búvik, ám a valóságot tekintve mértékekkel bájosabb városka, mint agyonajnározott nagy testvére. Az elmúlt két évtizedben nagyon erős westernizáció ment végbe, elég csak a Xijie (西街) - Nyugati út (a helyiek körében csak a "külföldiek útjaként" ismert) korzóra tévednünk, ahol rendesen tanácskozásba botlanánk, mely európai országban is vagyunk, amennyiben nem intenének ettől óva a városka körül őrt álló, méregzöld, morózus karszthegyek. Guilin igazából egy ugródeszka minden irányban, de Yangshuo is hasonló szerepet tölt be, miképp számos mesebeli falu környékezi, ezek közül igen népszerű a Li-folyón valón való lezúzással Fuli (福利), Yangdi (杨堤), vagy éppen Xingping (兴坪), miket egyéb alternatívaként bringával is elérhetünk. Yangshuo városa egészen picike, miután kipróbáltam a helyi specialitást, a bigmacket, felkapva hátizsákom be is jártam annak főbb szegleteit, közben rengeteg kincset zsákmányoltam, úgymint egy csontból faragott dísztőrt, melyre igen büszke vagyok, annak szimbóluma, hogy eljutottam egy bizonyos szintre a kínaiban; hiszen mértékekkel áron alul vettem, miután sikerült elhitetnem egy árussal, hogy sarkon ugyanezt a tőrt harmadannyiba se adják, mint nála. Görcsölő kezekkel, de odaadta.

A dél-kínai étkezési szokásokról - a vízi herkentyűktől és a sörhaltól eltekintve - csak annyit, hogy Lassie innen nem térne haza, az ÁNTSZ egyes helyeken pedig akaratlan is összefosná magát.

Délután még lejattoltam egy bambusztutajossal, hogy vigyen ki pár órára a Li-folyóra, csak ültem (egy mécsessel kezemben Napocskát képzeltem a horizontra), és igyekeztem megemészteni a látványt, mit e varázslatos vidék nyújt. Mikor végül visszaértünk a stéghez, és egyik lábammal a tutajból léptem rá a vizes kőre, megcsúszott a talpam és hanyatt vágódtam, de szerencsére a stégre, és nem a vízbe estem.

Visszaorientálódtam Guilinbe, összepakoltam a cuccaim, elbúcsúztam Katjától és Yuliannától - ki utóbbi kigyógyult, de utolsó nap még azért kilopták empéhárom lejátszóját táskájából (ők maradtak még egy napot, hiszen csak így tudtunk vonatjegyet venni) - és kimentem az állomásra, felpattantam vonatra, és a visszafele tartó huszonhat órás út nagy részén káromkodtam és fütyörésztem. Egyedüli laowai voltam a vonaton, mindenki csodájára járt a kínaiul értő amerikainak, aki erőlködötten próbálta bizonygatni, hogy de magyar vagyok bazmeg, a kutya se figyelt rá. Főleg, hogy már rég megették.

Eldiskuráltam a kalauzokkal, kik egyébiránt zhuangok voltak, és nagyon örültek, mikor beszámoltam nekik, hogy jártam Ping'anban, egyből országos cimbijükké fogadtak. Nanjingba visszaérve ha lehet, még hidegebb volt, kivált, hogy havazott is, mint most egész Kína szerte.

A szünet nagy része még hátra van, pang az egész kolesz, lényegében mindenki hazautazott, vagy elutazott valahova, így a hősugárzót dédelgetve elmélkedünk további úti célokról.

Egyébiránt mondtam már, hogy imádom Kínát?

Guilin vol.1. - érkezés vonattal

Közel két héttel ezelőtt indultam meg megvenni a vonatjegyeket a mesés Guilinbe, amiről egy kínai mondás csak úgy tartja, 桂林山水甲天下 - vagyis az ég alatt a legjobb látnivaló, mi létezik. Közeledik viszont a Holdújév, Kína legfontosabb ünnepe, és ilyenkor az egész ország mozgásba lendül, miként mindenki hazautazik. Beszéltem itt Nanjingban dolgozó munkásokkal, akik bizony már egy éve nem voltak otthon, és nekik nincs fészbúkos státuszjelentés, meg istennyila, jó esetben telefon, vagyis mostanra már nagyon haza szeretnének jutni. És amikor egy ekkora populációjú ország valamennyi tagja ezen a gondolatmeneten osztozik, az nemritkán több száz méteres sorokat eredményez a jegyirodák előtt: a tömegnek más jelentése van Kínában, mint Magyarországon. A tekergőző sort látván nekem nem volt három hetem sorbaállásra, így a hülye külföldi szerepében tetszelegve - ki nem tudja mire vélni e sok felsorakozott népen, egyszerűen bemásztam mindenki elé és egy perc alatt vettem négy jegyet. Ám végül csak hárman mentünk, Juli nagy sajnálatomra betegsége miatt nem tudott eljönni. Így lettem megáldva a két ukrán csajjal, Katjával és Yuliannával. Katja aranyos, jól beszél angolul, Yulianna viszont a pánszláv nősténymedve manifesztációja, kinek pillantásában a Kárpátok zordon bús bérce köszön vissza, és belbecst illetően sem szorult belé több vicc, mint Babits mord Jerémiásába. További problémák nála a nyelvi korlátok: ha valamit nem hexameterben mondasz el neki, kevés a valószínűsége, hogy bármit is felfog belőle, legyen az akár angolul, akár kínaiul szavalva. Egyéni problémáik miatt majdnem lekésték a vonatot, én már rég fent ültem, mikor rohanvást szedték lábukat a földet kaparó, indulásra kész dühödt szerelvényre. Én nyugodt voltam, benyomtam egy csintaót, meg némi Korpiklaani-t: az utóbbiakban a melodikus finn trollmetál igen nagy kedvelőjévé váltam. Át is aludtam az út felét, majd lemásztam ágyamból, kiraktam pár sört az asztalra, és vártam az új barátaimra, akik kisvártatva meg is érkeztek, voltak köztük guiliniak is, akiktől hasznos infókat nyertem a tripre vonatkozólag, át is dumáltuk a hátralévő tíz órát. 25 óra után végül megérkeztünk a városba, mely Kína talán legelképesztőbb természeti csodáinak a "cukorsüveg" karszthegyek ölelésével büszkélkedik. A város, melyre a legnagyobb kínai költők, festők, és egyszerű utazók évszázadokon át verték nyálukat mára a világ egyik legnépszerűbb turisztikai látványosságává nőtte ki magát. Örök tavasznak kellett volna lennie, de valahogy nem sokkal volt jobb az idő, mint Nanjingban. Érkezésünk estéjén megízleltük Guilin egyik nevezetes ételkölteményét, a csigát, ami nagyon finom, csak utána ettem még egy bigmacket. A barátságtalan idő ellenére az első nap nagy ambíciókkal indultunk felderíteni a látványosságokat, először Fubo-shan, a város központjából kissé távolabb lévő karszthegy, melyből eszményi kilátás nyílt az alant elterülő környékre. A hegy tetején lévő öreg kínai bácsi - noha nem kértem meg rá - tradicionális papírfaragási technikával kifaragta képmásom, mire kénytelen volt pár yuant elpottyantani neki. Ezt követően robogtunk a Qixing-parkba, hol minden tíz méteren majmokra figyelmeztető tábla volt, de szerintem rég kirántotta már azokat valami éhenkórász kínai. Időközben Yuliana elhagyta pénztárcáját, vonatjegyét, s vele együtt minden ingóságát. Nála itt a trip véget ért morálisan, lassan majd fizikálisan is. N-em meg-uga-tt-am h-ogy vigy-ázz a pénz-ed-re baz-meg, kérdeztem lassan, szótagolva. Volt még egy bankkártyája, vagyis e tekintetben még nem lett volna gond, de a vonatjegy már inkább számított annak, szóval vissza is zúzott az állomásra szerencsét próbálni. Addig Katjával megvizsgáltuk a város jelképének számító Elefántormány-hegyet, ami frappáns nevét onnan kapta, hogy úgy néz ki, mintha egy elefánt inna a folyóból. Az este még végigrohantunk pár túraszervező irodán, és kiválasztottuk a legoptimálisabb hajóutat a Li-folyón Yangshuoba. Ezt követően visszatértünk a Guilin Backstreet Youth Hostelba, ami egy teljesen korrekt hely, bár fűtés nincs - télen lehetőleg ne ezt válasszuk. Jóllehet van ugyan lehetőség elektromos ágymelegítőt bérelni, ami kiküszöbölheti e problémát, érdemesebb talán a helyi LiQ sörbe invesztálni, magam is ekképp cselekedtem. Ittam egy sört, fejemre húztam a sapkám, és elaludtam. Álmomban pedig hősugárzókkal táncoltam.

Másnap pedig jött a Li-folyó, és Yangshuo.