Ulrich Im Hof: A felvilágosodás Európája

A felvilágosodás Európája című mű a Jacques Le Goff szerkesztésében megjelenő nemzetközi könyvsorozat része, mely öt különböző székhelyű (München, Oxford, Barcelona, Róma valamint Párizs) kiadó közös együttműködéseként jelent meg. A könyvsorozat Európa fejlődését kívánja bemutatni. S két nagy kérdésre keresik a választ: „Kik is az európaiak? Honnan, s hová tartanak”. A tárgyalt művet Ulrich Im Hof svájci történész jegyzi, ki a nemzetközi XVIII. század-kutatás kiemelkedő képviselője. Több évtizeden keresztül volt a Berni Egyetem tanszékvezető professzora. Első magyarul megjelenő munkájában mindenek előtt társadalom- illetve eszmetörténeti megközelítést alkalmaz, a kor társadalmi csoportjainak, politikai kérdéseinek, filozófiai és ideológiai áramlatainak elemzésével. Könyvének újszerűsége, hogy a megszokott francia és angol példákon túl svájci, flamand, dán, svéd, piemonti, genovai adatokról is beszámol, mely szemlélet megfelel az Európa születése sorozatcímnek.[1]

Első fejezetében a felvilágosodás, a „fény” fogalmának bemutatásáról esik szó, mely különböző nemzeteknél a nyelvi eltéréseket leszámítva egyazon tartalommal –megvilágosodás, fény, felvilágosultság- jelentkeztek (aufkarung, enlightenment, lumiéres, illuminisio, illustración). A fény fogalma a XVIII. századra új jelentéssel bír: a ráció, a józan ész illetve a szabadság-boldogság szimbolikája értendő alatta; melynek célja a „szolgaság és a babona” felszámolása. A középkori történelemszemlélet szerint még elkerülhetetlen az emberi civilizáció pusztulása, a „fény korának” gondolkodói –Voltaire, Ferguson, Iselin- ezzel szemben már az emberi haladásba vetett hiten alapuló eszméket feltételeznek, melyek nyomán dolgozza ki később saját történetfilozófiáját Wielandon, Home, Herder, Kant vagy Concordet is.

A felvilágosodást a szerző olyan szellemi mozgalomként elemzi, melynek sokrétűen és számos területen áthatotta az emberi cselekedet szinte minden szintjét. Ekképpen a törvényhozás, a kereskedelem, a közbiztonság is nagymértékben függ az egyes nemzetek felvilágosultságától. A szerző kifejti, hogyan változott meg a korszellem: mivel a mozgalom az egész századra meghatározó hatást gyakorolt, az uralkodók sem hagyhatták figyelmen kívül, s célszerűbb volt önkényes zsarnok helyett iskolamester képében feltüntetniük magukat. Az elméletet felváltja a gyakorlat, a bírálatot pedig a megreformáló cselekvés. A felvilágosodás egyfajta válasz az ellenreformációra, s annak korstílusára –a barokkra, továbbá az ortodoxiára. Az Erasmus-i jellegű humanizmusból, azaz az egyénből kiindulva megkérdőjelezik a kialakult sémákat: „Aki szabadon gondolkodhat, az helyesen gondolkodik” (Albrecht von Haller). A statikus világképbe lendületet visz a felvilágosodás, immáron előre s nem hátra tekintenek, bár az új szemlélet sem nélkülözi a régebbi korok –a reneszánsz és az ókori Görögország- iránti tiszteletet. A korszak gondolkodása, stílusa természetesen valamennyi művészetben megmutatkozott, így a zeneművészetből Im Hof kiemeli többek között Vivaldit, Händelt, Bachot, Haydnt vagy Mozartot. A kor festészetétében is megjelenik az életvidámsággal telített dinamika, Watteau, Fragonard képeit felhozván példának. Vagy elég a rokokó könnyedségére, világos színvilágára gondolni.

A második nagyobb fejezet kereteiben a változó társadalom kerül górcső alá. Az uralkodókat tekintve négy személyt emel ki a szerző, kik a XIV. Lajos által megformált abszolutisztikus monarchiával való felhagyás miatt érdemlegesek. Kik a kormányzást, a hatékony uralkodást saját kezűleg s nem minisztereik által kívánták megvalósítani. Nevezetesen II. Frigyes porosz király, Mária Terézia császárné és fia, II. József, valamint II. Katalin cárnő kerül említésre, akik a felvilágosodás szellemében igyekeztek végrehajtani reformjaikat az élet csaknem minden területére nézve. Más országokban az uralkodók többsége a reprezentációnak élt, bár a kormányzást többnyire első minisztereiknek engedték át, Isten földi helytartóinak tekintélye a francia forradalomig gyakorlatilag rendíthetetlen maradt.

Ennek a hatalomnak megtestesítője a fejedelmi udvar volt, mindenekelőtt a vidéki kastély mely szabadabb mozgásteret biztosított az ősi székhelynél vagy a fővárosnál. XIV. Lajos példája nyomán számos fejedelemség egy Versailles-hez hasonló királyi rezidenciát hozott létre (Schönbrunn, Herrenhausen, Ludwigsburg, stb.). A kastély ellátásához ugyancsak Versailles-i mintájú személyzetet alkalmaztak. Ezek az udvarok a szórakozás legkülönbözőbb módjainak adtak teret, a fényes báloktól kezdve a színházon át a tűzijátékokig igen széles paletta tárult a korabeli uralkodói réteg elé. Az udvar a művészetek katlanjául is szolgált egyben, virágozott az architektúra, az opera, vagy éppen a portréfestészet is. Továbbá a kifinomult kultúra ápolásának színhelyét szintén az udvar testesítette meg.

Bemutatásra kerül az „emberiség első osztályának” titulált fejedelmeket követően a köznemesség is, kik a középkori lovagok leszármazottjaiként továbbra is váraikban éltek. Hagyományosan részt vettek az ősi igazgatási intézményekben- tartományi és megyegyűléseken, beszedték a parasztok adóját, javaslatot tettek illetve kineveztek papokat, püspököket. Fő megélhetési forrásuknak számító agrárbevételek csökkenése miatt egyre szűkebb anyagi korlátok közé szorultak, más jövedelem szerzési lehetőség hiányában a „sovány lovagok”, vagyis az elszegényedett nemesek száma növekedett. A kisnemesség típusa országról-országra eltérő vonásokat mutatott. Az egyenlőség zászlaja alatt vezetett forradalom sem volt képes eltűntetni a nemességet, mely Európa egyes régióiban egészen a XX. századig tovább élt. Az ősi, többnyire katonai érdemek útján szerzett nemesi jogok mellett a XVI. századtól nyomon követhetjük a hivatali tisztségviselés útján létrejövő új hivatalnoknemesség kialakulását is, melynek létrejöttét az államfejlődések idézték elő.

A régi világban a klérus alkotta az első rendet, mely a nemességgel ellentétben nem volt olyan zárt, köszönhetően a cölibátus intézményének, hiszen ez által a nemesség, a polgárság, és a parasztság rétegeiből egyaránt lehetséges volt az utánpótlás megoldása. Ennél fogva azonban a klérusban is világi minták alapján szerveződött hierarchia figyelhető meg. Bár a reformáció felbontotta az addig érvényben lévő struktúrát, több szempontból is hasonlóságokat mutat katolikus és a református papság. Például a politikai szférában való részvételt illetően: a papságnak mindvégig helye volt a rendi gyűléseken. Minden katolikus és protestáns állam szigorúan szervezett egyházzal rendelkezett. Az egyházi közigazgatási hierarchia alapegységét a plébánia képezte, mely falvanként templommal rendelkezett. A hívők lelki-gondozásán kívül (legalsó fokon) az egyházi nevelés és bíráskodás is a pap tevékenységi körébe tartozott. Rendszerint a pap számított vidéken az egyetlen értelmiséginek, és miképpen a teológiai tanulmányok továbbra is az első helyen álltak, így a papok voltak a művelődés letéteményesei.

A kléruson és a nemességen kívül szinte mindenki mást a harmadik rendhez sorol a szerző, mely azonban korántsem volt egységes. A harmadik rendet részben a városi polgárság adja, mely továbbra is a tradicionális céhes kézműiparhoz kötődött. Általában a várost érintő hivatali ügyekkel is foglalatoskodtak. Meglehetősen zárt réteg volt, nehezen lehetett polgárjoghoz jutni. Velük szemben a kereskedők képviselték a haladást, a XVIII. századi fejlődések új távlatokat nyitottak meg a kereskedelem előtt. Gazdasági súlyuk növekedésével párhuzamosan politikai befolyásuk is egyre szilárdabbá vált. A parasztság szintén a harmadik rendet alkotta, feladatuk a társadalom élelmezésében merült ki. A földművelők közt is számos eltérés mutatkozott jogi-, illetve gazdasági státuszukat tekintve egyaránt. A parasztok és polgárok alkotta társadalmi körön kívül helyezkedtek el azok a népelemek, kik a középső vagy a felső rendek szolgálatában állottak, vagy társadalomi perifériára kerültek. E népcsoport összetételét tekintve heterogén képet festett, a cselédek, napszámosok, festők, szobrászok is épp úgy ide tartoztak, akárcsak a tolvajok, koldusok. Vagy éppen a munkások, a XVIII. századi gazdasági fejlődéssel - háziipar, manufaktúrák- párhuzamosan kialakuló népréteg.

A harmadik fejezetben Európa államai kerülnek bemutatásra. Im Hof véleménye szerint meghatározó jelentőségű volt a spanyol örökösödési háború (1701-1714), és az azt lezáró béke, mely tulajdonképpen az egész századra érvényes egyensúlyi állapot kialakulását eredményezte- attól függetlenül, hogy további nemzetközi konfliktusok „gazdagították” a XVIII. század eseménytörténetét. Az 1785-ös Politikai barométer című frappáns röpirat alapján a szerző szemügyre veszi az abban szereplő államokat, városokat, és kifejti a találó jellemvonások hátterét. Az országok közti különbségek ellenére a XVIII. századi Európa még összefüggő világként szemlélte önmagát. Az egyes államokban fellelhető nacionalizmus kezdeti jelenléte még nem veszélyeztette az egymáshoz rokoni szálakkal fűződő „nemzetközi társaságot”. A seregek éppúgy -mint a királyi udvarok- soknemzetiségűek voltak. Az egyes nemzetek felett az emberiség közös összetartozását és testvériségét hirdető kozmopolitizmus még megőrizte a békét; a francia forradalom nyomán azonban majd egyre nagyobb teret nyer a nemzeti eszme, a nacionalizmus.

A könyv tulajdonképpen a negyedik fejezet köré csoportosul. Im Hof a felvilágosodás egyik legnagyobb érdemének a (z elsősorban szervezett) társasági mozgalmakat[2], és az azokból kifejlődő, a korabeli tudományos élet meghatározó színtereit, a szalonokat valamint az akadémiákat. Ezek a csoportosulások főképpen baráti körökben szerveződött viták eredményeképpen jöttek létre, azonban a század folyamán mind Európa s mind az amerikai kontinensek sűrű társasági hálózatot tudhatott magáénak. E baráti körök kiszélesedésével párhuzamosan jelent meg az igény a hatékonyabb szervezeti formára, melynek egyik megnyilvánulása a -Platón athéni mintáján alapuló- akadémia lesz. Tudományos célkitűzéseik elsősorban az egyetemi fakultásokon mellőzött szakokra –természettudományok, nyelvek, irodalom, történettudomány- irányultak. A XVIII. század folyamán csaknem mindegyik monarchia létrehozta saját akadémiáját, vagy udvari központot nélkülöző államok esetében tudós társaságát. Lényegében párizsi mintájú decentralizált illetve berlini mintájú központosított akadémiák jöttek létre. Közös vonásként azonban elmondható, hogy egyre inkább felvilágosult-utilitarista célokat szolgáltak.

A szervezett keretek nélküli eszmecserének a szalonok adtak helyet. A szalon meglehetősen nyitott volt, a legkülönbözőbb témákról folyt intellektuális szemléletváltás, nem kis szerepet játszva ezzel az általános művelődésben, továbbá remek lehetőséget jelentett a művelt személyek közti kapcsolatok kiépítésére. Különösen Franciaországban, illetve fővárosában, Párizsban terjedtek el nagy számban. Nemes, nagypolgári hölgyek már a XVII. század végétől kezdődően vendégeket fogadtak szalonjaikban meghatározott napokon, meghatározott témákról való vitázásra. A szalonok hamarosan a politikai életre is nyomást gyakoroltak, hiszen a nyilvánosság fórumaivá is váltak egyben.

A szalonokhoz hasonló feladatokat láttak el a szervezett olvasókörök. Legfőképpen irodalommal és nyelvhasználattal foglalatoskodtak. Az egységes nemzeti, irodalmi nyelvek kialakulását követően általános ismeretterjesztő feladatokat láttak el. A szalonokkal ellentétben az olvasókörök zárt jellegű társaságot alkottak.

Ellentétben a közhasznú vagy gazdasági társaságokkal. Feladatuk igen sokrétű volt: a szegények gondozása vagy az agrárreform kérdése is programjaik közé tartozott. Főbb célkitűzéseik között szerepelt a városi infrastruktúra, a mezőgazdaság reformja, az ipar és a kereskedelem előmozdítása; de egyes társaságok új lendületet adtak a nevelésnek, fellendítették a szociális gondolkodást. Tagjaik gyakorlati és a munkában hasznosítható megoldások kiötlésére vállalkoztak. A sikeres eljárások feltalálását a társaság pályadíjakkal, kitüntetésekkel jutalmazta. Egyes közhasznú társaságok kizárólag az agrárszférára „specializálódtak”. A XVIII. században Közép-Európában ciklikusan visszatérő mezőgazdasági dekonjunktúráknak tudományosan alátámasztott reformokkal kívánták véget vetni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a XVI. század óta kialakult agrárstruktúra anakronisztikus volta. A föld jobb hasznosításával, folyók szabályozásával, zöldség-gyümölcstermesztés javításával, új technikai eszközök igénybevételével próbálták orvosolni a korabeli állapotokat. Az új intézkedésekkel azonban politikailag is beavatkoztak a falu hagyományos struktúráiba, mely révén új szociális problémák is keletkeztek egyben, de azoknak megoldása csak a XIX. századra várt.

A társaságokat követően szintén a felvilágosodás legfőbb képviselői közé tartozó szabadkőművesek kerülnek terítékre. E nemzetközi kozmopolita társaságok révén szervezeti keretet nyernek a felvilágosodás általános elképzelései. Rövid idő leforgása alatt valamennyi állami testületben, illetve reformtársaságban helyet kaptak. A szabadkőművesség a katedrálisok felépítésén dolgozó „szabad kőművesek”, a Free-Masons tradícióira, illetve közösségeikre vezethető vissza; kik túlélték az angol történelem viharait. A kézművesség azonban az idők során háttérbe szorult. 1717-ben a londoni páholyok egyesültek, és megalkották Anglia Nagypáholyát, mely az 1723-as Anderson-féle alkotmány által szilárd szervezetté vált. Szervezetük felépítését tekintve azonosak voltak az egyes páholyok. Tagjaik tanoncokra, inasokra valamint mesterekből álltak, s e fokozatokat minden tagnak végig kellett járnia. Gyűléseik közös étkezésekből, előadásokból, vitákból és pénzadomány gyűjtéséből álltak. Sok esetben a páholyok könyvtárral is rendelkeztek, fontos volt a más páholyokkal való levelezés, úgy mint az egymással való összetartás. A templomépítés ősi jelképeit új tartalommal kívánták megtölteni, mely alatt a keresztény hagyományok felvilágosult újraértelmezésével egyenértékű. Mint azt egy korabeli írásműből merített részlettel is bemutatja a szerző, „a szabadkőművesek társaságának nincs más célja, mint a béke és az emberek közötti egyetértés előmozdítása”. Tagjaik olyan tudományos érdeklődésű emberek, kiket – mint ahogy az alkotmányuk is leszögezi – áthat a jótékonyság iránti elkötelezettség.

A IV. fejezet zárásaként az elsősorban Kelet-Európára jellemző tudós vagy tudományos-, művelődési-, illetve közhasznú gazdasági társaságok ismertetését követően a folyóiratok illetve könyvek szerepét vizsgálja Im Hof. A folyóiratok révén igen széles körökhöz eljutottak, mint felvilágosító közlemények. A nyomdák és kiadók (mint önálló vállalkozások) számának növekedése, és a publikálás szabadsága teremtett megfelelő körülményeket a folyóiratok elindításához. Ezek közül három olyan szignifikáns példát (Spectator, Der Patriot, Il Caffè) hoz a szerző, melyek az erkölcsnemesítő célokon túl politikai szándékúak is voltak egyben.

A következő fejezet az Utópia és reform címet viseli. A XVIII. századra jellemző reformokat sürgető írásművekről esik szó, melyekben a kor embereinek utópisztikus elmélkedései kapnak helyet egy valóban jobb világról. E reformelképzelések meglehetősen szerteágazóak voltak a politikaiaktól a vallásiakon át a bölcsészettudományi fakultások filozófia kurzusai műszaki reformokig igen széles területekre terjedtek ki. A kor elmélkedői szívesen nevezték magukat filozófusoknak, kik a „filozófia századában” éltek. A filozófia tágabb értelemben a görög szónak megfelelően a bölcsesség szeretetét, vagy magát a tudást és annak ápolását, a gondolkodás útján elért felismerést jelentette. Szűkebb értelemben diszkrimináció veszélye nélküli szabad véleménynyilvánítást bármely kérdéskörről. Bármely magasabb fokú tanulmány kezdetekor látogatáskötelesek voltak. Az ott szerzett mechanikus tudást a felvilágosult gondolkodás azonban igyekezett a struktúrákban való gondolkodásban is alkalmazhatóvá tenni, valamint a széles közönséget is megismertetni velük. A század közepén filozófusok alatt elsősorban Nagy Enciklopédiába szerzőségét értették, kik a francia felvilágosodás vezérlakjai is voltak egyben. A filozófia, mint a legközkeletűbb világbölcselet, már nemcsak elméleteket kívánt nyújtani, hanem a gyakorlatban is használható józan emberi értelemként is használni akart. Az átstrukturálódott egyetemi oktatásban már a teológia helyét akarta betölteni.

A következőkben a kereszténység felvilágosodáshoz intézett viszonyát mutatja be a szerző. A protestáns egyházak már tulajdonképpen elő voltak készítve a felvilágosodás eszméinek befogadására, hiszen a bibliaolvasás elősegítette a racionális gondolkodásban való iskolázottságot. A katolikus egyháznál a tridenti zsinat ortodox fordulatot és ezzel együtt intenzív vallásos eredményezett. A katolicizmus legnagyobb sikerének Im Hof a jezsuita rend feloszlatását tekinti. Ennek több oka is volt. Egyrészről a jezsuiták közép- és felsőoktatásában uralkodó konzervatív szemléletük miatt megakadályozták a tudományok új irányzatainak befogadását; másrészről Rómának való alárendeltségük pedig sértette az egyre inkább emancipálódó udvarok önállóságát. A katolikus állam átvette az egyháztól az ellenőrzési funkciókat a teológiai oktatás területén, a felvilágosodás szellemében a latin helyett az anyanyelvet támogatták.

A teológiai nézetek változásával párhuzamosan a jogi felfogás is változást mutatott. A középkorban még összeegyeztethetőek volt az ókori és a keresztény jogi elgondolások az egész keresztény világra nézve; a reformációt követően azonban kettévált egységes jogi gondolkodás katolikus illetve protestáns elgondolásokra. Grotius németalföldi teológus A háború és béke jogában kifejtett alapelveit továbbfejlesztve jutott el Pufendorf német jogász a természetjog rendszerének kidolgozásához. A természetjogi iskola egy államok fölött álló, nemzetközi jogot akart létrehozni. Továbbá elvezetett az emberi és polgári jogok modern tanaihoz, továbbá az igazságszolgáltatásban és a büntetőjogban történő reformokhoz is.

A természetjog alapján fejtette ki Locke politikai értekezéseit a király és a nép közötti szerződésről, mely szerint a népet képviselő törvényhozó hatalom a lakosság nevében alkotna törvényeket, melyeket a király köteles lenne végrehajtani. E gondolatok szolgálnak majd alapul Rousseau Társadalmi szerződésének is. A forradalmi mű a köztársaságot tekintette ideális államformának, melyben megvalósítható a polgárok egyenlősége, és a rendiség elve helyett a társadalom akarata a meghatározó.

A felvilágosodás előtti világ még többnyire a középkori gazdasági rendszerben élt, a XVIII. századi monarchiákban a Colbert által kidolgozott merkantilista gazdasági rendszer vált általánossá. A fennálló rendszert elsőként Quesnay és a köré csoportosuló fiziokraták bírálták, ők a mezőgazdaság megreformálását tartották fontosnak a termelés és ezáltal a kereskedelem felszabadításával. Természetesnek számított a természetjog a gazdaságra való hatása.

A VI. nagy fejezet a Nyitás a nagyvilágra címet viseli, hiszen a felvilágosodás alapvető szemléletváltást eredményezett Európában, mely eredményeképpen megváltozott az idegen kultúrákkal kapcsolatos viszony is. Azzal, hogy Voltaire világtörténetét a Kínáról című fejezettel kezdte, nagymértékben áthelyezte a hangsúlyokat. Az addigi egyházi oktatásban Izrael, az ókori Görögország és Róma képezte az alapokat. A nagy felfedezések által megismert földrészeken az európaiak a XVI-XVII. században hódítóként, jövendő uralkodóként léptek fel: népeket igáztak le „felsőbbrendűségük tudatában”. Azonban a XVIII. század második felében sok európai és fehér amerikai döbbenten konstatálta hogy mi is történt valójában, és emelte fel szavát ellene. Megszólaltak az „egzotikus” népek jogainak természetjogi elismerésének hangjai, melyek egyértelműen elutasították a gyarmatosítást. Felismerték, hogy a más rasszhoz és kultúrához tartozó emberekben is embertársaikat kell tisztelniük. Az idegen kultúrákhoz való viszony esetében nem csupán a keresztény emberiesség gondolatáról van szó, hanem a tudományos érdeklődés is komoly szerepet játszott. A XVIII. századtól egyre gyakoribbá válnak a távol keleti országokba történő utazások, melyeket rövidesen tudományos expedíciók is követnek majd. Komoly növény és állattani kutatások vették kezdetüket mélyen behatolva az új földrészek belsejében. S maga az etnológia, a néprajz tudománya is e kutatások tényében fogant.

Mint ahogyan a VII. fejezet (Emancipáció-szabadulás a régi kényszerektől) bevezetőjében is elhangzik, a felvilágosodás velejárója az egyenjogúság-felszabadítás. Az emancipáció, a hagyományos világból való kiszakadás gyakorlatilag minden embert, társadalmi réteget érintett: a polgárságot és a jobbágyságot éppúgy, mint a zsidókat, vagy sajátos értelemben a nőket is. Kezdetben a gazdag polgár célkitűzése a nemesi rang elérése volt, majd a fokozatos szemléletváltozás következtében büszkén nyilvánították ki polgári öntudatukat. Az alsóbb társadalmi rétegek – jobbágyok, rabszolgák – felszabadítási törekvései azonban számos területen csak a XIX. században érték el céljukat.

Zsidók esetében kettős emancipáció nyilvánult meg: egyrészt külső, a keresztény világgal való együttélésben, másrészt a zsidó közösségek ortodoxiájától való belső emancipációban. Továbbá az emancipáció keretein belül a női egyenjogúsághoz vezető utat is felvázolja Im Hof, nagy jelentőséget tulajdonítva Poulin de la Barra 1673-ban kiadott A két nem egyenlőségéről c. értekezésnek. A karteziánus felfogás értelmében a szellem és test egymástól való elkülönítése alapján arra a következtetésre jutott, hogy „az értelemnek nincs neme”.

A VIII. fejezetben a felvilágosodás radikalizálódásáról, és az annak kapcsán kialakuló, azzal ellentétes nézetekről van szó. A szerző Rousseau 1754-es értekezését, Az emberek közötti egyenlőség eredete c. értekezését tartja a radikalizálódás első jelének, mely sokat szemében szélsőségesnek számított. A felvilágosodás számos helyen az ortodox klérus, vagy a helyi hatóságok ellenállásába ütközött, ilyen esetekben erőszakkal vitték végbe a reformokat. Ennek fő eszköze a centralizmus volt, mely megfelelt a felvilágosodás rendközpontú gondolkodásának. A felvilágosodás hívei ugyanakkor Isaak Islein nyomán azt is belátták, hogy szükség van a „babonával szembeni türelemhez”.

Az utolsó fejezet (A XIX. század felé) központi problémája a francia forradalom által kiváltott nacionalizmus. Az állam fokozatosan terjesztette ki hatáskörét az egyénre, behatóbban kezdtek foglalkozni az egyénnel, a nemzeti szellemmel és karakterrel. A nép egységben való gondolkodása már úgyszólván elvárásként jelent meg. A kozmopolitizmus megmentése egyedül a hazaszeretet fogalmának a patriotizmus felvilágosult fogalmának összekapcsolásával volt lehetséges. Im Hof a felvilágosodás végének a francia forradalom napóleoni imperializmussá alakulását tekinti, mikor is 1815-ös bécsi kongresszus alkalmával bejelentették a forradalom előtti állapotok visszaállítását. Összességében a felvilágosodást egy, az egész emberiség javát szolgáló folyamatnak tekinti.

Az eszmetörténet és a társadalomtörténet szempontjait átszövő szemlélet vonul végig az egész köteten keresztül. A kötet újdonsága az is, hogy nem a számtalanszor hangoztatott összefüggésekről szól, hanem az eddig háttérben meghúzódó tényekről.[3]A korabeli szövegek, illetve források felhasználásával a felvilágosodás korszakának közérthető, átfogó ismertetését nyújtja a könyv.

[1] Thimár Attila: A felvilágosodás Európájának értelmezhetősége. In: Iskolakultúra 1996/9. 99.p.

[2] Im Hof egy korábbi monográfiája, A társias évszázad. Társadalom és társaságok a felvilágosodás korában (Das gesellige Jahrhundert. Gesellschaft und Gesellschaften im Zeitalter der Aufklärung. München, 1982) is a társaságok kialakulásával foglalkozott.

[3] Thimár Attila: A felvilágosodás Európájának értelmezhetősége. In: Iskolakultúra 1996/9. 99.p.

Ba Jin: Az örök élet tornya

Ha már a japán agresszióról esett szó, akkor ímhol egy régebbi recenzióm az egyik legjelentősebb XX. századi kínai író, Ba Jin egy alkotásáról, az örök élet tornyáról, melyet az előző poszt által szült történelmi szituáció ihletett.

A 20. századi kínai irodalom történetét nagymértékben befolyásolta a nyugati eszmeáramlat. A régi rendszer írástudóinak eltűnésével párhuzamosan egy új értelmiségi osztály emelkedett fel, melynek tagjai Amerikában, Európában, Japánban folytattak tanulmányaikat. Ez a kínai értelmiség Kína megmentésének útját a hagyományok teljes körű elvetésében, és a Nyugat szisztematikus utánzásában látták[1]. A harmincas években született meg Kínában a modern, kritikai realista regény, kiknek képviselőihez tartozott Li Feigan (1904-2005) is[2]. Otthonában, majd Sanghajban tanult, ösztöndíjjal 1927-ben érkezett Párizsba. Fiatalkorában maga is az anarchizmus híve volt; erre utal írói álneve is, mely két kedvenc írójának, Bakutyin és Kropotkin neveinek első és utolsó szótagjaiból áll. Franciaországból való hazatérését követően kizárólag az irodalomnak szentelte az életét, rendkívül termékeny író volt. Változatos környezetbe helyezett cselekményeivel, egyszerű, könnyen érthető nyelvezetével nagy olvasótábort szerzett magának. [3]Műveiben a korabeli társadalom legfontosabb problémái kapnak helyet: a forradalom, az új erkölcsök, az elnyomatás elleni harc, és a nép élete, akárcsak az 1937-ben Sanghajban kiadott művében[4], mely 1954-ben került magyar fordításra Az örök élet tornya címmel. [5] A mű 4 önálló meséből áll, az igazságtalan világgal, a zsarnoksággal való szembenállásra fűzhetőek fel, mint közös szálra. A tulajdonképpeni tanmesék további jellegzetességnek tekinthető, hogy egy gyermek szemszögéből követhetjük végig a cselekményt, ki kitörő lelkesedéssel hallgatja azokat. A történetek narrátora egy férfi, aki fia számára adja el azokat, a hétköznapok munkavégzései, és vándorlások alkalmával. Az első elbeszélés a mű címét viselő örök élet tornya. A kulcsszereplő a császár, kinek gazdagsága és hatalma végtelennek tűnik, ám korának előrehaladtával emberi létének korlátaiba kénytelen ütközni. E felismerését követően már csak közelgő halálának gondolata foglalkoztatta: korábbi évtizedes boldogsága örökre szertefoszlott. A halhatatlanság elérése vált legfőbb törekvéséé. Ennek érdekében először küldöncöket bocsátanak útra a birodalom különböző, a császári rezidenciától távol eső vidékeire, a császári szemszögből plasztikus képet adva „semmirekellők", azaz a nép által lakott területekre. Az égész ország bejárása után egy legenda vet szárnyat, miszerint valaha egy huszonhét emeletes toronyban volt elrejtve az örök élet esszenciája, ám az összeomlott. A küldöncök eredménytelenül tértek vissza, a császár éktelen haragra gerjedt s többet ki is végeztetett közülük. A császár állapota folyamatosan csak romlott: a nagyhatalmú miniszterek a „rongyos és szomorú" aljanépet tették felelőssé. A nép sanyargatásával sem javult az uralkodó betegsége. Ekkor egy öreg miniszter felvetette az örök élet tornyának újbóli megépítését, mely a császár türelmetlensége miatt képtelen vállalkozásnak bizonyult: mindössze egy esztendő alatt huszonhét emelet felhúzása. A miniszterek és tábornokok a feláldozható „semmirekellő" nép nagy számából adódóan elrendelték az építkezés elkezdését. Szerte a birodalom teljes területéről özönlöttek az emberek, a teljhatalmú császár parancsának végrehajtására. Az iszonytató körülmények közepette, a hidegtől, éhségtől, meggyötörtségtől egyre csak hullott az aljanép. De mégsem törtek meg: a kínkeserves munka közben is folyton dalukat énekelték, melyből bánatuk tört elő. A megtébolyodott császár hiába ölette halomra a nép fiait, énekük akkor sem szűnt meg. A haldokló császár népes kíséretével végül eljutott az elkészült toronyba, mely váratlanul inogni kezdett, és omlásnak indult. A hűségesnek vélt talpnyaló miniszterek, tábornokok, ágyasok, mindenki-ki életében legfőbb éltetői voltak a császárnak- saját élete megmentésére törekedett; nem törődve az ekkor már semmilyen hatalommal nem bíró császárral. A nép utolsó erejének kihasználásával épített torony, a zsarnokságot jelképező torony összeomlott. A fia kérdésére –mi szerint hogyan dőlhetett össze e csodás épület- reagálván az apa válaszában ott rejlik a megoldás, és a bírálat is egyben: „a homokra épített tornyok sohasem állnak biztosan" mely allegorikus célzattal élve a kíméletlen elnyomás általi erők felhalmozódásának magától értődő bukását vonja maga után. A második elbeszélésben, a torony titkában a gyermek fantáziáját megragadó örök élet tornya jelenik meg ismét. Egy látomásszerű álomvilágba kalauzolván mutatja be Ba Jin a képzeletbeli építmény varázslatos gazdagságát, és mindennek tulajdonosát, a könyörtelen, rátarti uralkodót, ki óriási vagyonával sem tudja lenyűgözni az apja iránt esedező gyermeket. A fényűző torony emeletein haladva a császár által elnyomott népek tömegeibe ütköznek: ágyasok, rabok, szolgák, kik mind az őrült uralkodó kegyétől függnek. A huszonegyedik emelet elérésekor a fiú végre rátalált halálra váró apjára, ki az elhalt toronyépítők titkának birtokában van, mely által elpusztítható az oly sok szenvedés árán elkészült építmény. A titok felfedte előtt azonban véget ér az álom. Az elbeszélés hatásos jelenetei az erkölcsi világrend válságát is kifejezésre juttatják: a korlátlan hatalommal rendelkező császár kezébe van minden alattvalójának élete, egy személyben dönt sorsukról. A nép egyszerű fia azonban haláláig szembeszállva is képes kitartani fogadalma, a torony titkának őrzése mellett. A harmadik elbeszélésben, a Láthatatlanná tevő gyöngyben egy ártatlanul bebörtönzött falusi tanítót vádolt meg áruló barátja azzal, hogy lázadást szított, amit egy varázslatos gyöngy birtokában hajthatott végre. A válogatott kínzások ellenére sem tudtak vallomásra bírni. A hivatalok erre házát is átkutatták, de nem akadtak a gyöngy nyomára. A tanító fia megpillantotta a gyöngyöt, majd a hivatalnokoktól való félelem miatt lenyelte azt. Ezt követően sárkánnyá változott, anyja elvesztette ezzel fiát. Az utolsó történetben egy csodálatos fa elevenedik meg, mely a tövében menedékre lelt fiatalok kétségbeejtő helyzete, a megdöbbentő igazságtalanságok- a társadalom csúcsán lévő császár, és az általa nyomorba taszított nép- érzékelésével váratlanul kitörve adja elő a választ; mely a szerző tulajdonképpeni ítélete saját kora felett. Az elbeszélések vonzerejét a benne szereplő cselekvő „hősök” megrajzolása jelenti, kiket Ba Jin példaképpé téve a nép számára, dacolnak bárminemű elnyomással szemben. Az 1937-től kezdődő japán agresszió[6] miatt szükség is volt erre: a honvédő forradalmárok, és az idegen elnyomás ellen küzdő nép erőt merítsen e mű történeteiből.

Felhasznált irodalom:

Köpeczi Béla-Pók Lajos (szerk.): A XX. század külföldi írói. Bp., 1968

Polonyi Péter: Kína története. Bp.,1994

Tőkei Ferenc-Miklós Pál: A kínai irodalom rövid története Bp., 1960

Victor H. Mair (szerk.): The Columbia history of chinese literature.

---

[1] Victor H. Mair (szerk.): The Columbia history of chinese literature. 156.p.

[2] Tőkei Ferenc-Miklós Pál: A kínai irodalom rövid története Bp., 1960. 209.p.

[3] Köpeczi Béla-Pók Lajos (szerk.): A XX. század külföldi írói. Bp., 1968. 315.p.

[4] Cháng shēng tǎ 長生塔

[5]Tőkei Ferenc-Miklós Pál: A kínai irodalom rövid története Bp., 1960.209.p.

[6] Polonyi Péter: Kína története. Bp.,1994. 210.p.

Engel Pál:Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigomond-korban

Az értekezések a történeti tudományok köréből sorozat 83. számaként jelent meg Engel Pál Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban című műve[1], mely a feudális magyar állam történetének egy igen vitatott periódusát kívánja új fényben megvilágítani. A hazai historiográfiában meghonosodott Luxemburgi Zsigmondot jellemző általános érvényű megfogalmazások szerint könnyelmű, pazarló, tekintélyes Anjou királyaink birtokait elherdáló és országa helyett leginkább saját érdekeit előtérbe helyező uralkodó. Engel Pál, a második világháború utáni magyar medievisztika európai rangú képviselője azonban igyekszik revideálni e nézeteket, s bemutatni a kollektív emlékezetből azt az évszázadok során lassan eltűnő képet, mely egykoron nagyformátumú egyéniségként tartotta számon Zsigmondot. Az aprólékos vizsgálatok ugyanis megmutatták, hogy a királyi birtokstruktúra változása a korszak hatalompolitikai szerkezetét jól megvilágítja.[2] Következtetéseit elődeihez hasonlóan a Zsigmond-kori levéli forrásanyagra alapozza, melynek feldolgozásába a hetvenes évek elején vágott bele, és ezen dokumentumok felhasználásával egészen újszerű képet fest Zsigmond magyarországi politikájáról.

Engel Pál 1938. február 27-én született Budapesten. 1956-ban iratkozott be az ELTE-re, történelem-könyvtár szakra. A diploma megszerzése után könyvtárakban helyezkedett el, előbb az Egyetemi Könyvtárban tevékenykedett, majd hosszú ideig (14 évig) a Posta Központi Szakkönyvtárát vezette, végül rövid, átmeneti ideig a Széchényi Könyvtárban dolgozott. 1982-től haláláig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa volt, ezt a majdnem két évtizednyi kutatóintézeti munkát csak bő egy esztendőnyi időszak szakította meg 1996-97-ben, amikor az MTA Könyvtárát igazgatta. A hatvanas évek nem tartoztak a magyarországi középkorkutatás fényes korszakaihoz. A szellemi életben 1949-ben bekövetkezett fordulat ekkorra éreztette igazán súlyos hatását. E hatások közt korántsem az állampárti ideológia kötelező alkalmazása volt a legrosszabb. 1956 után hallgatólagosan tudomásul vették, hogy résztanulmányokat a marxizmustól közismerten távol álló kutatók is publikálnak, Budapesten pedig az 1970-es évektől - legalábbis a középkorászokra nézve - megszűnt az ideológiai nyomás. Károsabbnak bizonyult, hogy időközben olyan tudományos szemlélet és módszerek konzerválódtak, amelyek már a húszas évek végén is, a harmincas években pedig végképp elavultnak számítottak. E szemlélet az értékmegőrzés címén tudomást sem vett a társadalomtudományok újabb eredményeiről.[3]

Ellentétben Engel Pállal, aki hosszú évek munkájával áttanulmányozta a korszak teljes okleveles anyagát (erről a munkáról fogalmat adnak a Századok c. folyóiratban megjelent forrásközlései, valamint „Honor, vár, ispánság" (Bp., 1982.)című kötete. A céljai között szerepelt, hogy minél több, lehetőség szerint az összes, a tárgyra vonatkozó forrást össze kell gyűjtse, majd ezeket csoportosítva egy gyűjteményt - mai szóval élve adatbázist – hozzon létre. Monografikus tanulmányokban mutatta a XIV.-XV. századi harcokat, az új arisztokrácia kialakulását és szerepét a legújabb történeti, történet-szociológiai szempontok felhasználásával, a legmodernebb egyetemes történeti művekből adódó összehasonlítási lehetőségek bevonásával. Újszerű szemléletmódja alapján kerülnek bemutatásra munkáiban a Zsigmond-kori méltóságok és tisztségviselők társadalmi és vagyoni helyzete, a kormányzati intézmények működésese. (Századok 1985, 1988) Különösen sokat foglalkozott Zsigmond király személyéről, uralma jellegéről, politikájának európai távlatairól (Századok 1984, 1987).

A történelem újfajta tanulmányozásának elengedhetetlen feltétele volt, hogy ekkor jött létre a teljes középkori anyag egységes levéltári rendszere. Korábban Mályusz Elemér és tanítványai, majd Györffy György is így dolgoztak. Most azonban a társadalomtörténetre, ráadásul a forrásokban gazdag késő-középkori társadalomtörténetre fektették a hangsúlyt. Bónis György, Fügedi Erik, Kubinyi András - közös volt bennük, hogy Engelhez hasonlóan ekkortájt egyikük sem dolgozott kiemelt kutatóhelyen - egymástól függetlenül mind így láttak hozzá adatgyűjtéseikhez. A módszert ugyan a társadalom történetének leírása érdekében alkalmazták, valójában azonban a filológia kivételével a középkori történetkutatás szinte minden ágára kiterjesztették. Engel Pál élete végéig folyamatosan egészítette ki és rendszerezte adatait, amelyeket jórészt munkássága első három évtizedében gyűjtött össze. A hetvenes évek a Zsigmond-, a nyolcvanas évek az Anjou-kor kutatásával teltek, mikor is – számos résztanulmány mellett- elérkezettnek látta az időt, hogy addigi hatalmas forrásgyűjtését gyarapítva kézikönyv formájában adja közre. Több ilyen munkája is született. Az első az 1996-ban megjelent Magyarország világi archantológiája 1301-1457.c kétkötetes munka, a História Könyvtár, Kronológiák, Adattárak 5. kötete. Ez a kézikönyv nem csupán az országos és megyei tisztségviselők teljes jegyzékét nyújtja a rá vonatkozó forrásokkal együtt, hanem mutatója geneológiai adatokat is tartalmaz, valamint közli a korszak várai és kastélyai teljes jegyzékét is. (Ennek kézirata alapján kapta meg mellesleg a doktori fokozatot[4]). A másik kézikönyv a középkor végi arisztokrácia és tekintélyes nemesi családok teljes geneológiája[5] lett. Ez CD-ROM-ként 2001-ben – együtt az archontológia javított szövegével- Magyar Középkori Adattár címen jelent meg.[6]

A Országos Levéltár feltáró munkájának köszönhetően (melyben ő maga is tevékenyen részt vett) elegendő forrásanyag állt Engel rendelkezésére a Zsigmond-kor hatalmi viszonyainak megállapításához .A királyi várak 1437 körüli megoszlására vonatkozó feljegyzéseket felhasználva vizsgálja a birtokstruktúrát, az ez idáig mellőzött forrásanyag révén elődeitől eltérően rekonstruálja a XV. századi állapotokat. A mű számottevő részét képező Adattárban kap helyet az 1437-es királyi várjegyzéken kívül a magyarországi és szlavóniai várak birtoklástörténete 1387-1437 között, valamint ugyanezen időintervallum alatt szolgált megyeispánok névjegyzéke is. Az Adattár első részében összesen 343 vár szerepel, egyidejűleg valamivel kevesebb, mintegy 320-ra becsüli a szerző az erődítmények számát. A királyi vár (castrum, a szűkebb értelemben vett vár), melyeknek hálózata biztosította az ország ellenőrzését, elsősorban hatalmi pozíciókat képviselt. A várak élén a király által megbízott tisztségviselők álltak, kik a kormányzást tekintélyes nagyságú territoriális egységek keretében számos várral rendelkezve végezték. E territoriális egységek vizsgálata útján próbálja a szerző a tárgyalt időszak kormányzati rendszerét rekonstruálni.

Zsigmond uralkodását tekintve két korszakot különböztet meg: az 1387-1403-ig valamint az 1403-1437-ig terjedő időszakot. Az első időszakot az ifjú király felettébb bőkezű adományai, s az arisztokrácia fölénye jellemzi. Ez időszak alatt az Anjou korban még domináns szerepet játszó királyi birtok elveszette hegemóniáját, az átformálódott a birtokstruktúra, az egyes arisztokrata családok oligarchikus térnyerése figyelhető meg. Ez az arisztokrácián belüli differenciálódáshoz, a mágnások rendi elkülönüléséhez (a XV. század végén) valamint az arisztokrácia alsóbb réteginek köznemességbe olvadásához vezetett. Számos család (többek között Lackfi, Bebek, Szécsényi, Kanizsai, Losonczi, Rátót,Garai) birtok gyarapítását, s az azzal járó kivételes befolyást eredményező politikai tisztségeket részletezi, melyek következtében Zsigmond kezdetben e nagyhatalmi klikk döntéseinek volt kénytelen engedni. A királyi politika fordulatát Engel körülbelül 1392-re datálja, mihelyst az ország területi egysége viszonylag helyreállt. Ettől kezdve próbálta meg magához ragadni a hatalmat a király. Kezdeti pártfogói közül sokan elpártoltak mellőle, a még meglévő csekély számú támasza mellé új párfogókra volt szüksége. Sok esetben emelt fel köznemesi sorból származókat (többek között Perényi Miklós, Sárói László) és idegeneket (például Stiborici Stiborc). Önálló politikájához ez elengedhetetlen volt. Az 1401-1403 közötti években tetőződő belpolitikai válságot követően azonban a királyi hatalom fokozatos térnyerést követi nyomon a szerző. Továbbá az adománypolitikában beállt fordulatra is felhívja a figyelmet: véget vet a hallatlan mértékű adományoknak, saját híveit is az előbbiekhez képest moderáltabb nagyságú földdel jutalmazza, példaként említve a Pálóciakat, vagy a Tallóciakat. Mindezen felül az elherdált királyi földek visszaszerzését is megkísérelte, nem is eredménytelenül, bizonyítja ezt Engel az 1397-1437 közötti királyi várak számának 31%-os növekedésével.

Részletes bemutatásra kerül az 1401-1403 közötti belpolitikai krízishelyzet, mely során az uralkodó előrelátásáról tesz tanúbizonyságot. Országos konfliktusként mutatja be eme időszakot, melyben a,,régi rendszer” főurai, főpapjai is fellázadtak a király ellen, ám eredménytelenül. Zsigmond fogságba kerülése, majd szabadulását követően a királyi hatalom ismét szilárd talapzaton állt. A szerző a király körültekintő politikáját igazolja megbocsátó engedékenységével: a vérontás és megtorlás elmaradt, személyükben senkinek nem esett bántódása; sőt a birtok összegének kifizetésével megtarthatták birtokaikat az ellenszegülők, teljes jószágvesztésre kevés esetben került sor. Továbbá Zsigmond nem zárta el a későbbiekben sem meghódolt ellenfelei felemelkedés lehetőségét, Rohonci András vagy Cékei Márton példája is ezt igazolja. Összességében Engel arra világít rá, hogy bár a régi arisztokráciának többé már nem volt lehetősége osztozni a hatalomgyakorlásban, de ettől függetlenül társadalmi megbecsülésük csorbítatlan maradt. Zsigmond király oldalán állókra csekély számuk miatt igen sok feladat hárult. A mű a kormányzásban leginkább mérvadó személyekre fókuszál, így kerül bemutatásra Garai Miklós, Cillei Hermann, Stiborici Stibor, Ozorai Pipó, valamint Eberhard zágrábi püspök birtokgyarapodása, valamint tisztségeik, illetve feladataik meghatározása. A szerző által,,ötösfogat”-nak tituált csoport számára megkülönbözetett szerep hárult egészen halálukig, mely nehezen pótolható veszteségeket okozott Zsigmondnak. Az, hogy a király többségében hívekkel vette körül magát, mindvégig töretlen ellenállást váltott ki a magyar nemességből. A konszolidáció ennek következtében nem volt komplikációktól mentes: bár a királyi hatalma s tekintélye immáron megkérdőjelezhetetlennek bizonyult, népszerűsége azonban mindinkább lefelé ívelt. Engel többek között ezzel magyarázza az erőskezű uralkodóval szembeni későbbi kép kialakulását. Azonban arra is fényt vet, hogy tulajdonképpen nem állt módjában a királynak nélkülözni az idegen főurak szolgálatát, utalva a kezdeti biztonsági intézkedésekre, a későbbiekben, pedig mint Európa tekintélyes fejedelmének úgyszólván velejárója volt az udvarában nap, mint nap megforduló külföldi főpapok, főurak népes serege. A szerző nem hagyja említés nélkül azt a tényt sem, hogy a magyar királyság eme periódusa alatt az utolsó, viszonylagos békével teli időket éli. [7]

Zsigmond további belpolitikai céljaként az ellenzék felszámolását tűzte ki. Az új tisztségek közül,,megvesztegetés” gyanánt a leggazdagabb családok (Bebekek, Kanizsaiak, Újalakiak) képviselői is részesültek. Ezeknek köszönhetően könnyebben elfogadhatóvá vált talán számukra is az új rendszer.

Engel a kormányzati rendszerben bekövetkezett változások közül három fontosabbat emel ki. Elsődlegesnek számít ezek közül a centrális és lokális adminisztráció szétválása. Értendő ez alatt az államigazgatási és a területi hatáskör elkülönülése. Mindkét kör tisztségviselői az uralkodónak tartoznak beszámolási kötelezettséggel és egymástól függetlenül működnek. Ez azért jelentős, mert a hatalmat csak közösen, egymásra utalva gyakorolhatták. A szerző említést tesz továbbá a kormányzati pozíciók koncentrálódására is. Az ország ellenőrzése a már említett,(Zsigmond révén) újdonsült főurak (Ozaorai,Stibor,Maróti,Perényi) kezében összpontosult, kiknek hatalmi apparátusa szembeötlő méretekkel rendelkezik, s valamennyi territoriális egység gondozásuk alatt áll. Végezetül azt a nem elhanyagolható tényt is megemlíti az író, hogy a király egyre gyakoribb és mindazonáltal huzamosabb ideig tartó külföldi utazása ellenére is képes az általa teremtett rendszer stabilitása megőrzésére. A hatalmi szervezetek kialakulást végig kíséri a mű, külön kitérve az igazgatási egységhez tartozó várak felsorolásával. A birtokszervet vizsgálata során Engel arra a megállapításra jutott, hogy Keleten a Csáki, Nyugaton a Rozgonyiak , Délen aTallóci család, Északon a királyné, Cillei rendelkezett a birtokok legnagyobb részével.

Az epilógusban összegzésre kerülnek a tanulmányban már elhangzottak, konklúzióként a sajátos uralmi struktúra, mely alatt (a király személyi miatti) egyelőre stabil, bár a későbbiekben bukásra ítélt királyi hatalom rajzolódik ki. A műi igen terjedelmes részét képezi az Adattár, mely nagy segítséget nyújt a Zsigmond-kor iránt érdeklődőknek, ugyanakkor természetesen a kutatók számára is egyaránt.

Az Adattár első része a magyarországi, erdélyi és a szlavóniai várak 1387-1437 közötti időszak birtoklástörténtével kezdődik. E területeken belül minden bizonyíthatóan fennálló vár adatai megtalálhatóak az adattárban. Az anyaggyűjtést a kizárólagos erődítmény értelmében használatos castrum-ra korlátozza Engel. Forrásanyagának bázisa a már említett Zsigmond-kori Oklevéltár, mely kiegészül az Országos Levéltár Fényképgyűjtemények állagaival, az Országos Levéltár Középkori Gyűjteményeinek regesztáival; a Liptói Múzeum okleveleivel, családi levéltárak forrásanyagaival s továbbá Mályusz Elemér saját készítésű regesztagyűjteményével. A várak alfabetikus felsorolásban kapnak helyet, megnevezésre kerül a megye vagy a területei egység, melyen elhelyezkednek, majd a birtoklástörténeti áttekintést a várnagyok és várkapitányok neve és működésük időtartalma következik. A vár topográfiai azonosításához szükséges adatok is lajstromozva vannak. Tömör lényegre törő megfogalmazásban könnyen áttekinthető adatokat tartalmaz az Adattár első fejezete, mely a lehető legrészletesebb áttekintést nyújtja ezen a téren. Akárcsak az Adattár második része, mely a Zsigmond-kori megyeispánok névjegyzékét tartalmazza, Erdély, valamint Körös és Zágráb megye kivételével. Az archontológiai összeállításban Holub József módszerét alkalmazta a szerző.

A Adattár harmadik részét a királyi várak 1437. évi jegyzéke képzi. Magát a feljegyzést az 1600-as évekre datálja a szerző, mely minden bizonnyal másolata egy korábban készültnek. Voltaképpen Zsigmond 1437-es halálakor bekövetkezett királyi birtokok jegyzéke. Tartalma a várak valamint a bortokok felsorolásán kívül nem terjed ki másra. A forrást hat különböző részre különítette el Engel (I: Királyi várak, II: Királynéi várak, III: Királyi birtokok, IV: Magánszemélyeknek élethossziglan adományozott várak, V: Elzálogosított királyi várak, s végül VI: Tallóci Matkó horvát-szlavón bán és testvérei kezén lévő várak is külön csoportot képviselnek). A feljegyzés kivételesen pontos adatokkal szolgál a királyi birtokszervezet eloszlásáról.[8]

Engel Pál tárgyalt művében fő céljául tűzte ki, hogy megbízható, a kutatási eredményeinek legfrissebb álláspontját tükröző adatokat szolgáltasson a hazai középkori politikai történet, illetve a politikai és gazdasági elitet jelentő hivatalviselők és nemesi családok tanulmányozásához. Munkájának szemlélete, a források értékelésében alkalmazott kritikája, feldolgozási módszere tette őt kiemelkedő középkorásszá. Ezen műve kétség kívül nagy segítséget jelentett a hazai történeti kutatás fejlődésében, véleményem szerint igen hasznos segédkönyv, bátran tudom ajánlani a középkori politikai hatalmat képviselő nemesség iránt érdeklődőknek, illetve - az adattárnak köszönhetően- a várkutatók számára is egyaránt.

---

[1] 400 példányban jelent meg e kötet, melynek megírásában nagy segítségére volt a szerzőnek Mályusz Elemér illetve Borsa István is. (Pozsonyi Zoltán:In Memoriam: A középkor krónikása. Megemlékezés Engel Pál történész életművéről. In: Jászkunság. 47. 2001. 3-4. 166.p.)

[2] Pozsonyi Zoltán:In Memoriam: A középkor krónikása. Megemlékezés Engel Pál történész életművéről. In: Jászkunság. 47. 2001. 3-4. 166.p.

[3] Tringli István:Megemlékezés:Engel Pál. In: Magyar Tudomány 2002.4. 519.p.

[4] Kubinyi András: Engel Pál. In: Századok. 136. 524.p.

[5] Mely tartalmazza a korszak báróit, főpapjait, kancellárjait, az ispánokat, várnagyokat, lovagokat, apródokat, országgyűlési követeket, egyéb más méltóságokat; továbbá a családok pontos, hiteles levéltári forrásokon alapuló leszármazástábláját készítette el.

[6] Kubinyi András: Engel Pál. In: Századok. 136. 524.p.

[7] Az uralkodó politikájának változását a Sárkányos-társaság megalapításával igazolja a szerző. Az 1408. december 12-én megalakult lovagi társaságot huszonkét báró alkotta. Ez a lépés a társaságba választott főméltóságok iránti királyi kegy illetve megbecsülés kifejeződését jelképezte. Tulajdonképpen ez által nyilvánította ki köszönetét szabadító és támogatói iránt.

[8]Engel továbbá azt is hozzáteszi, hogy a jegyzék nem teljes: hiányoznak belőle a macsói bán, az erdélyi vajda, az erdélyi székelyispán várai, valamint két jelentős királyi vár, Gölnic és Huszt is.