Latin-amerikai kitekintő vol.4. - Paraguay

VB-n részt vevő országok történetét folytatva jöjjön a negyeddöntős Paraguay újkori történetének egy rövidke szelete. Mint ahogyan azt az előző bejegyzések kapcsán láthattuk, Latin-Amerika államainak függetlenségi harcai során létrejött határai jobbára az erőviszonyok függvényei, mintsem a kollektív megegyezések eredményeiévé voltak. S e határok változása, az alakuló nemzettudat által diktált érdekek folyamatos határvitákhoz, és háborúkhoz vezettek, melyek a nem pusztán a XIX. századra nyomták rá a latin-amerikai országok egymáshoz fűződő kapcsolataira a bélyegét, de az elkövetkező korokra nézve is. A szinte állandóan fennálló háborús feszültség egyeneságon vezet a militirizmushoz, a hadsereg szerepének megerősödéséhez, s annak politikai befolyásának növekedéséhez. A XIX. század eme tipikus határvitáinak és területszerző háborúinak egyik legnagyobb elszenvedője volt - kalandorpolitikája folytán - Paraguay.

Paraguay, Uruguayhoz hasonlatosan a két nagy állam, Argentína és Brazília érdekszféráinak pufferzónája volt. A Paraguay ellen folytatott háború előzményei a Paraguay-Brazília közit határkonfliktusra vezethető vissza. 1864-ben egy bizonyos Francisco López, a paraguayi diktátor Brazília és Uruguay közt kirobbant bulit háborús provokációnak vette Brazília ellenében, egyébiránt folyamatosan beavatkozott a két ország összekülönbözésébe. 1864-ben López még egy brazil gőzöst is magáévá tett, ami persze azonmód hadüzenetet vajúdott ki Brazíliából. A brazil kormány sietősen lerendezte viszályát, és meggyőzte Uruguayt is, hogy Paraguayra nincs túl nagy szükség. López Argentínát is maga ellen fordította, mivelhogy követelte hadainak az országon való szabad átkelést Brazília ellenében. Argentína ehhez nem járult hozzá, ekképp López Paraguay kongresszusával hadüzenetet intézett Argentína ellen. Vagyis Paraguay az Uruguay-Brazília-Argentína kombinációjú harapófogó csapdájába zuhant. Paraguay kis létszámú, ám igen ütőképes haderővel rendelkezett, s magához ragadta a kezdeményező fél szerepét: a brazil Matto Grosso tartományába vonult, hol is jelentős katonai készletekre tett szert. Ez pusztán csak ideiglenes előnyt jelenthetett: a szövetségesek 1866-ban Paraguay területére léptek, véres harcok árán ugyan, de López kénytelen volt feladni fővárosát. A súlyos veszteségek ellenére López terrorja öregeket és gyermekeket is harcra kényszerített, még két évig folytatta gerilla-háborúját. Az értelmetlen ellenállásnak csak a diktátor 1870-ben bekövetkezett - máig tisztázatlan körülmények között történő - halála vetett véget. A háború mérlege Paraguay számára szerfölött megrázó volt: a háború kezdetén 525 ezer lakosú ország drasztikus emberveszteséget követően az 1871-es népszámlálás után 221 ezer lelket tudhatott magának (mindezt tetézte egy kolerajárvány is). A békeszerződések értelmében pediglen 55 ezer négyzetmérföld átadására kötelezték az országot Brazília, illetve Argentína javára. A kirótt óriási kártérítést Paraguaynak nem állt módjában, s lehetőségében törleszteni, így ez el is maradt.

A latin-amerikai országokkal kapcsolatos bejegyzések irodalma: Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. Bp., 2005. 664-679.p.

Latin-amerikai kitekintő vol.3. - Brazília, Uruguay

A VB kapcsán előforduló latin-amerikai országok függetlenségi mozgalmainak sorában jöjjön hát Brazília, vagyis a portugál Brazil Alkirályság, melynek útja az önállósághoz valamennyi közül a legbékésebbnek mondható. A királyi udvar, a régens a francia inváziós erők elől iszkolva 1807. novemberében szállt hajóra Lisszabonban, majd Brazíliába vitorláztak, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek. Az anyakirálynő oldalán kormányzó János régens herceg számos reformintézkedést (hajózási akadémia, orvosképzés, nemzeti könyvtár) vezetett be, amit igencsak díjaztak brazil földön. A kereskedelem, úgymint a cukor, kávé, dohány kivitelének ösztönzése, bank alapítása végett elnyerte az ültetvényesek és a kereskedők támogatását is. 1815-ben a régens Brazíliát királysággá nyilvánította, vagyis a gyarmat így egyenrangúvá vált az anyaországgal. 1816-ban meghalt az anyakirálynő, és a régens VI. János (1816-1826) néven lett az új uralkodó. Ekkor az anyaország politikusai, kivált a Cortez sürgette a király hazatérését, mivel a francia fenyegetés már nem volt életben. 1820-ban a Cortez azt is felajánlotta, hogy soraiba fogadja Brazília küldötteit is. 1821-ben VI. János vissza is tért Európába, máskülönben félő volt, hogy elveszti trónját.

Az uralkodó elindulását megelőzőleg azt a tanácsot adta 23 esztendős fiának, Pedrónak, hogyha úgy alakulna a helyzet, álljon az anyaországtól való elszakadási mozgalom élére. A helyzet úgy is alakult, a Cortez ugyanis követelte Pedro hazatérését is, és a készülő alkotmány értelmében a brazil kormány a Corteznek lett volna felelős, ami a magas fokú önállóságot élvező éveket követően a brazil elit számára elfogadhatatlan volt. Pedro így kijelentette, hogy eszében sincs visszatérni Portugáliába, majd a kormányzó konvenciót hívott össze, és a Corteznek is követeket küldött, a végső szakítást egyelőre elkerülendő. Ámde a brazil küldötteket acsarkodás, fogvillantás, és teljes elutasítás fogadta. Ezt megtudván Pedro 1822. szeptember 7.-én "függetlenség vagy halál", kissé teátrális kijelentéssel proklamálta Brazília függetlenségét. Október 12.-én az ország alkotmányos császársággá nyilváníttatott, s decemberben Rio de Janeiróban Pedro fejére került a korona, így lett belőle I. Pedro (1822-1831). A portugálok persze megorroltak, és már indították is csapataikat a brazíliai helyőrségek megerősítésére, és azzal a további céllal, hogy Bahia kikötőjében újabb egységek kihajózására hídfőállást létesítsenek. Ezt azonban megakadályozták, és 1823 végére a portugál katonaság végérvényesen elhagyta Brazíliát. 1825-ben Cortez is elismerte az ország függetlenségét.
Egyébiránt Brazília és a szomszédos Argentína számára Uruguay jelentette Érisz almáját, mely területileg akkor az előbbi posztban említett La Plata Alkirályság részét képezte. Amikor ugyanis Buenos Aires kikiáltotta függetlenségét, az újdonsült spanyol alkirály Uruguay területén vonta össze seregeit, mivelhogy Montevideo kikötője biztosíthatta az összeköttetést az anyaországgal. 1814 májusában az argentin erők elfoglalták Montevideót, majd a térséget az argentin unió részének nyilvánították. Az önállóságra törekvő uruguayi felkelők 1815-ben elfoglalták Montevideót, és Buenos Aires elismerte elszakadásukat. Uruguay és Brazília között viszont 1817-ben határviszály tört ki, és az akkor még jelen lévő portugál erők vették át az irányítást Montevideo fölött. A sikertelen ellenállási próbálkozásokat legyűrve 1821-ben kikényszerítették az uruguayiaktól, hogy csatlakozzanak Brazíliához, azaz beolvadjanak. Csakhogy 1825-ben argentin támogatással az uruguayi felkelők kerekedtek fölül a brazil erőkön, s Uruguay deklarálta Brazíliától való elszakadását, és csatlakozását Argentínához. Brazília erre hadüzenettel válaszolt, 1828-ig folyamatos harcok dúltak Brazília és Argentína között. Ekkor Anglia is beszállt a buliba, mindkét riválist visszavonulásra kényszerítette, s így nyert megerősítést Uruguay függetlensége (persze Nagy-Britannia nem repdesett volna, ha Montevideo kikötője is Argentínához kerül). Ergo így lehet most Forlan egyáltalán olyan, mint uruguayi válogatott.

Brazíliára visszatérve vajon a mi Pedró kocsmánk tudatosan választotta nevét a brazil császár iránti tiszteletéből?

Latin-amerikai kitekintő vol.2. - Argentína,Chile, etc.

A ma esti meccs végett ismételten Latin-Amerika kerül terítékre, többek között a tegnap kifelejtett argentinok és a ma játszó Chile históriája, mert a lesgól megadásáról azért mégsem az előbbiek tehettek. S mint Mexikóhoz hasonlatosan, valamennyi latin-amerikai állam önállóvá válásában, jelen tárgyaltaknál is meghatározónak bizonyultak a francia forradalom következményei, majd a kis káplár ténykedése, mely során Spanyolország és Portugália ellen intézett támadásokat. Mint ahogy arról már volt szó, Napóleon a spanyol trónra, VII. Ferdinánd helyére a tesót ültette, Józsefet. Az anyaország juntáinak ellenállását követően szerte Latin-Amerikában fellángoltak a gyarmati igát lerázni igyekvő törekvések, úgy mint Új Spanyolországban (a mai Mexikó és Közép-Amerika), Új Granadában(a mai Venezuela, Kolumbia, Ecuador), a Perui Alkirályságban(a mai Peru és Chile), valamint La Platában (Argentína, Bolívia, Paraguay és Uruguay). E területeken 1825-re megszűnt a spanyol uralom, s erre az időszakra tehető Brazília függetlenné válása is Portugáliától.

Délen, a La Plata királyságban már 1810-ben lemondatták az alkirályt, majd kilenc gyűrűlidércet választottak, vagy mi juntát na, mely 1811-ben háromtagú direktóriumnak adta át a hatalmat. A spanyolok ellen folyó harc sikerei ellenére sem sikerült az egységet biztosítani, így Paraguay nemcsak a spanyolokkal fordult szembe, hanem a felkelőkkel is, - köztük Argentínával - és lakói 1811-ben kikiáltották a tartomány önállóságát. Az argentin fővárosban, Buenos Airesben 1813 elején általános kongresszust hívtak össze, a direktórium helyébe egyszemélyes kormányzat került, s annak igazgatása alá helyezték a La Plata Egyesült Tartományokat. VII. Ferdinánd detronalizálása, a függetlenség deklarálására csak 1816-ban került sor a Tacumában tartott kongresszuson, a küldöttek a monarchikus államforma mellett voksoltak. Az argentin felkelők is igen jó mutatókkal vették fel a harcot a spanyolok ellen, Bernardo O'Higgins vezényletével északon betörtek Felső-Peruba (a mai Bolíviába) is. Itt viszont vereséget voltak kénytelenek elszenvedni, O'Higgins visszavonulásra kényszerült 1814-ben. A spanyol sikereket nagymértékben segítette Napóleon bukása, miként az anyaországból erősítés érkezhetett az európai hadszíntérről felszabadult seregek formájában. Ilyen erők érkeztek a Perui Alkirályság területére is, Chile déli partjaihoz, mely a megosztott erőket félig agyonverte 1814-ben. Ekképp Chile, - ahol szintúgy 1814-ben kezdődött az ellenállás - 1814-1816 között a royalista erők kezén maradt. Az ellenük való fellépést José Francisco de San Martin szervezte meg, aki 1812-ben tért vissza Spanyolországból, egyébiránt részt vett a Napóleon elleni harcokban is, majd 1812-től részesévé vált az argentin politikai és katonai eseményekben. O'Higgins vereségét követően San Martin amondó volt, hogy a spanyolok elleni harcot Chilében folytatja tovább. 1817-ben ennek megfelelően átkelt az Andok hegyláncain, s az év február 12-én aratta első nagyszabású győzelmét, majd két nap múltán bevonult Santiagóba. San Martin fegyvertársára, O'Higginsre bízta Chile kormányzását. A royalista erők feletti végső győzelemre azonban csak 1818 áprilisában került sor, noha már az év februárjában proklamálták Chile függetlenségét.

Latin-amerikai kitekintő vol.1. - Mexikó

Olyannyira felháborított az elhibázott bírói ítélet, mely az agyonajnározott argentin válogatottat nem kis előnyhöz juttatta, hogy tennem kell valamit a számomra szimpatikus játékot mutató mexikói válogatott érdekében. S ez esetemben nem lehet más, mint Új-Spanyolország függetlenné válásának történetének dióhéjban történő megvilágítása.

Visszaröppenünk a hosszú XIX. század elejére. Az észak- és közép-amerikai -ekkor még - spanyol kézen fekvő területek, vagyis Új-Spanyolország alkirályságának elszakadási mozgalmát Napóleon tevékenysége indította el. Annak hallatán ugyanis, hogy a korzikai őrizetbe vetette a spanyol uralkodócsaládot, és a trónra bebulizta öccsét, már 1808-ban agressziót, majd népi mozgalmat szült Mexikóvárosban, mely az alkirályság tulajdonképpeni leválását eredményezte. Az új vezetés kezdetben tartotta magát az anyaországi (sevillai) Központi Junta utasításaihoz, ám miután az 1810-ben elmenekült, egyből felcsapták fejüket az elszakadási törekvések. Ennek jellegzetessége, hogy első vezetői nem a kreolok (gyarmatokon született spanyolok), de a meszticek (félvér indiánok) voltak. Ekképp az 1810 decemberében megindult felkelés vezetője Miguel Hidalgo falusi pap volt, kinek seregét javarészt indián bányászok és parasztok alkották, akikkel Mexikóvárosba vonult. Serege viszont olyan szinten fegyelmezetlen volt, hogy elnézve rajtuk káromkodott és fütyörészett - ergo nem vállalkozhattak ostromra. Emellett rosszul felszereltek is voltak, így a spanyol királyi csapatoknak nem esett nehezükre 1811 januárjában szétverni őket; a menekülő Hidalgo is a spanyolok fogságába került, akik nem átallották kivégezni őt.
A mozgalom azonban ezzel korántsem ért véget, Hidalgo egy híve s bizalmasa, a mesztic José Morelos plébános a fővárostól délre folytatta tovább a szervezkedést, és állt annak élére. 1812-ben jelentős sikereket ért el, és a Mexikóvárostól délre elterülő területek tekintélyes része fölött tudhatta fennhatóságát, implikálva ebbe Acapulco oly fontos kikötőjét is egyúttal. 1813 őszén kongresszust hívott egybe, ahol alkotmányt dolgoztak ki Morales demokratikus és republikánus nézetein alapozva. Ezt persze a kreol politikusok, valamint az egyházi körök igen ellenségesen fogadták, ami a felkelés vezetőségének kettéválásához vezetett. Másrészről az anyaország helyzetének stabilizálódása következtében 1814-ben a royalista erők félig agyonverték a felkelőket, a kongresszus menekülő üzemmódba kapcsolt, az utóvédharcokban Morelos szintúgy a spanyolok kezére került; ők meg az ilyen labdákra - mint Hidalgo esetében - lecsaptak: Morelest 1815-ben kivonták az élők sorából.

Vagyis Mexikó függetlenségére ekkor még óriási szorzóval lehetett volna fogadni, ám az 1820-as cádizi felkelés jelentősen csökkentette a várható nyereményt: a cádizi felkelés során az Amerikába szánt csapatok megtagadták az engedelmességet, a felkelők bátorságának felszításához ennyi már elég is volt. Ekkor került az események színterébe végül egy kreol tiszt, Augustín de Iturbide (aki megelőzőleg amúgy a spanyolok oldalán harcolt). Iturbide szövetségre lépett a felkelőkkel. A velük kötött egyezség 1820-ban, majd a "Hármas Garancia" exponenciálisan növelték Iturbide népszerűségi indexét, mely utóbbi a katolikus vallás védelmét, a spanyol köldökzsinórtól való elválást, továbbá egy alkotmányos monarchia létesítését deklarálta, s minden tekintetben nivellálta a "félszigetieket" (azaz a spanyolokat), a kreolokat és a meszticeket. Az új alkirály lemondott, az egyesített erők kiszorították a spanyol erőket. Csakhogy ezt követően Iturbidét mindenki császárnak szerette volna. Az előző mondat valóságtartalma pedig kissé sántít: valójában senki sem szerette volna császárnak, ám a katonaság szapora kacsingatásai és fegyvertisztogatásai láttán nem volt, ki ellenszegüljön, így Iturbide - ha mindenáron engem akartok alapon - 1822. május 18-án császárra kiáltotta ki magát, júliusban meg is koronázták I. Augustín néven. Jóllehet a republikánus erőknek ez annyira nem volt ínyére, igen hamar szervezkedni kezdte ellene, és már 1823 elejére elérték lemondását, a fiaskó után Iturbide száműzetésbe vonult. A hír hallatán azonban, hogy a Szent Szövetség támogatást nyújt Spanyolországnak Mexikó ellenében, 1824-ben mégis visszajött, hogy az ellenállás élére álljon, ellenben a hír vaklárma volt. Iturbide tehát hatalmas elánnal visszatért Mexikóba, akárcsak Schumacher az F1-be, de mivelhogy az információáramlás akkoriban nem volt olyan őrületes, mint napjainkban, arról nem értesült, hogy időközben halálra ítélték egykori sikerei földjén; legnagyobb sajnálatára elfogták végrehajtották az ítéletet. 1824 októberében pediglen érvénybe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya.

Élhettek volna boldogan, erre ma egy téves bírói ítélet miatt (is) kikapnak 3:1-re Argentínától...