Mostanában nem alszok valami jól. Eleve meglehetősen nehezen szenderülök álomba, érzékenyebb a fülem, mint Heimdallé, pedig az ő figyelmét még a midgardi birkák gyapjának növekedése sem kerülhette el. Idáig nem volt gond a koleszban, de a felettünk lévő állatfarmon bizonyára megkezdődött a párzási időszak, és annak velejáróira lehettünk figyelmesek az elmúlt egy hétben.
Múlt hét hétfőn kezdődött, hogy felettünk hallhatóan megszaporodtak az egy szobára jutó
koreaiak. Táncolgattak, nevetgéltek - nem baj no, laissez faire, ők is érezzék egyszer jól magukat az életben. (Egyszer. Nem kétszer. Egyszer.)
Kedden újfent begyújtották a rakétákat, ugráltak, a hím egyedek nászénekekkel pró
bálkoztak, Justin Timberlake koreaiul a tizenegyedik csapás, Minfan fülelt is, hátha ismeri valamelyiket, de gyorsan lekapcsoltam, mielőtt eszébe jutott volna neki a
代表我的心. Basszátok meg - javallottam, de rendben, én nem szakítok meg semmilyen aktust, inkább iszok egy sört. Szerda, Csütörtök: a felettünk dúló orgia mit sem veszít lendületéből, szekrényeket borítanak, korbácsolós India Jones-os erotikus kéjjátékokat játszanak (én nem tudom, mi volt az a hozsannázós csapkodás) rapszodikus, erősödő-gyengülő vonyítások, ritmikus kántálás, egyre növekvő moraj: baszki Minfan, ezek megátkoznak bennünket - jutott eszembe a koreai samanizmus. Szombatra egy katartikus extázis keretében kifulladtak. (Egyébiránt ezen időszak alatt mi tanulni próbáltunk.)
Vasárnap újra kezdődött a műsör, csakhogy már nehezteltem is. Olyan éjjel egy fele megszámoltam hány töltény van a tárban, majd vérben forgó szemekkel felmentem a harmadik emeletre - egyébiránt ez a
puskát kellett volna szituáció. Útközben minden élőlénynek, ami szembe jött velem, felidéztem József Attila egynémely sorát:
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok a koreaiknak: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok a koreaiknak: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot k
apjatok jég alatt
és tátogjatok a koreaiakra: Nagyon fáj. Fáj bizony, hogy nem bírok aludni már egy hete, mert minden nap fesztiváloznak. Kopogok, kijön egy tag: miért, miért csináljátok? - kérdem. Hát ők nem tudták, hogy áthallatszanak. Nem tudtátok?! Oda se neki - bólintottam a világ összes irgalmával - majd lesz még nálunk olyan buli, hogy menedékjogot kértek Észak-Koreában. Visszamegyek. Lefekszem. Szarnak az alkotmányra, hajnali háromkor kezdődik megint a pszichocirkusz. Ismételten felmegyek, s mint Columbo állok az ajtóban, veszek elő egy noteszt, s teszek fel furfangosabbnál furfangosabb kérdéseket, úgymint: mégis mikor a kurva anyátokba tervezitek, hogy lefekszetek végre, majd jegyzeteltem. Azóta nem jelentkeztek.
Volt ma egy tingshuo vizsgám, elég rossz lett, nem feltétlenül a koreaiak sikanériáiból kifolyólag, de ez van. Holnap meg hanyu, oh irgalom atyja ne hagyj el.
Egészen az este, mi több a késő este torkáig lenyúlóan tanultam, mint egy állat. Barboncás, verboncás, tókás diák, ki sárkányt olvas ki könyvéből: nos, nem én leszek az. Örülök, ha egyáltalán könyvem végére érek. Alvásra utóbb nem fecsérlem időm, holnap estétől kezdve úgyis lesz egy circa huszonhárom órás vonatutam Guilinbe, majd az út során szentimentálisan bebábozódom. De előtte még lesz egy vizsga, és azzal megcselekedem, mit megkövetel a Népköztársaság.
