A kínai Kolumbusz(ok)

A kínai Ming-kor (1368-1644) első fele híres volt a hosszú tengeri utazásokról, expedíciókról, amelyeket egy többek között egy eunuch, 郑和 Zheng He vezetett. Az eunuchok valamennyi nagy civilizáció - Egyiptom, Perzsia,Róma, Görögország történelmének gyakori arcai voltak. Kínában már a legendás ősi uralkodóház, a Xia-dinasztia korától (i.e. XXI.század) egészen az utolsó császári uralkodócsaládig, a Qing-dinasztiáig, vagyis több, mint háromezer évig folyamatosan és állhatatosan őrködtek a császár ágyasai és az udvar rendje felett. Igen irigyelt munkakört töltöttek be, ám ez bizonyos helyrehozhatatlan biológiai veszteséget és nélkülözést vont maga után; ám a császárnak ezután nem kellett attól tartania, hogy az ágyasok és az eunuchok kapcsolata túlságosan elmélyül.

Ugyanakkor az eunuchok a későbbiek folyamán egyre nagyobb feladatkörrel rendelkeztek, és a mandarinok kilencfokozatos hierarchiájában egészen a harmadik szintig tolhatták fel magukat, egyes főeunuchok akár még egy második helyet is elcsíphettek. Érdekes momentum, hogy némely családok a gyermek biztos jövője érdekében kasztráltatták a kis lurkókat, hogy majd belőled tekintélyes hivatalnok válik, fiam. (A non plus ultra már csak az lehetett, hogy ez után nem vették fel eunuchnak.) És egyébként, miután sor került a biológiai alkalmassá tételre, az egykori "fiú" nyakába akasztott kis bőrzacsiban megkapta a leválaszott, majd olajban megfőzve tartósított tegnap még meglévő testrészét, hogy halála után legalább teljes értékű ember válhasson belőle. (Foggal-körömmel védték is e zacsit haláluk végéig. Egyébiránt a 包 bāo - kis zacskó kínai szó egy szójáték értékű kifejezés, mert ugye zacskót, táskát jelent, de más hangsúllyal és írásjeggyel - 宝 bǎo kincset jelent, aminek értelmét így a zacskó tartalma magyarázza...)
S ezen eunuchok vezette kínai küldöttségek indultak útra nagyszabású tengeri expedíciókra, melyek a XV. századi Kína egyértelmű műszaki fölényéről tudósítanak Spanyolországgal és Portugáliával szemben, miként e nemzetek hajói csak a század végén indultak hosszú, nyílt tengeri utakra. Kína fölénye a XI. századi hajózási hagyományokra vezethető vissza. Ezzel kapcsolatban egyszer egy belga prof. tartott egy érdekes előadást, és ő a kínaiak hosszú távú tengeri hajóutainak megvalósíthatóságát a hajón való zöldségtermesztéssel magyarázta: a tengerészek legádázabb ellenfelei nem a Leviátánok vagy egyéb tengeri szörnyek voltak, de a skorbut. A skorbut pedig C-vitamin hiány. Vagyis: a hajón való egyoldalú táplálkozás miatt nem lehetett egészen a XV. század végéig hosszú tengeri utakat megtenniük az európai hajósoknak, ellenben a kínaiak "lebegő kertjeiről" már a híres arab utazó, Ibn Battúta is beszámolt. A hajón termesztett zöldségekből és gyümölcsökből biztosítva volt a vitaminellátásuk, mely így kizárta a skorbutot.
Így váltak lehetővé az első nagyobb expedíciók - melyek kereskedelmi és egyben diplomáciai jellegűek is voltak - 1403-ban indultak (a Yongle uralkodói korszakban) a délkeleti partvidékre, majd Jávára és Szumátrára, (ami nem véletlen, hiszen vízi úton történő szállítás és közlekedés sokkal olcsóbb és egyszerűbb volt, mint a szárazföldi, erre a mondás, hogy : "Délen szállj hajóra, északon pattanj lóra".) Ezt követően Malakába, sőt az India délnyugati csücskében fekvő Kochiba is elhajóztak. Valószínűleg az olyan nagy kikötők, mint Kanton, Quanzhou és Fuzhou már a 13. századtól rendszeres kereskedelmet folytattak ezekkel a távoli vidékekkel, mivel más módon igen nehéz volna magyarázatot adni a megújuló diplomáciai kapcsolatokra. Az is egyértelmű, hogy a Ming császárok expanziós elképzelései nagyban hasonlítottak a mongolok szemléletére, még ha a motiváció meg is változott: többé már nem pusztán a meghódított területek gazdaság zsákmányolása volt a cél, hanem a Ming Birodalom tekintélyének elismertetése szupremáciájának biztosítása Délkelet-Ázsiában és az Indiai-óceán térségében. A nagy tengeri expedíciókkal egy időben zajlottak a katonai hadműveletek Vietnamban, s az ország kínai megszállása is pontosan erre az 1406-tól 1424-ig terjedő időszakra tehető.
És ezeket az utakat vezette a yunnani születésű, muszlim eunuch, Zheng He (1371-1433) akinek apja haǧǧi volt, vagyis olyan muszlim, aki eleget tett a Ḥaǧǧ kötelessének, azaz elzarándokolt Mekkába. A Mingek pengéjétől megnyomorított ifjú húsz év múltán már a herceg egyik legfőbb támogatója lett. Életének csúcsa azonban a tengerésznagyként vezetett nagy expedíciói voltak.

Miután 洪武帝 Hongwu császár 1382-ben visszafoglalta Yunnan tartományt, Zheng He Pekingben. Yan hercegének, a későbbi Yongle császárnak a szolgálatába állt a hercegi ágyasok lakosztályában. Családneve eredetileg Ma (a Muhammad első szótagja) volt, de 1404-ben felvette a Zheng nevet. Miután már betöltött néhány fontos katonai posztot, megbízták annak ; tengeri expedíciónak a vezetésével, amelyekre Yongle (1403-1424) és Xuanri 1435) császárok uralkodása alatt került sor (és nem mellesleg stratégaként kulcsszerepe volt abban a lázadásban, amely Zhu Dit 1402-ben Yongle („Örök Boldogság”) néven a császári trónra juttatta.) Az expedíciók dátumai és útvonalai:

1. 1405-1407: 313 hajó és 27870 ember indult útnak. Az elért területek: Champa Királyság (Vietnam délkeleti partvidéke), Jáva, Szumátra, Malaka, Ceylon, Calikut (India délnyugati csücske). A jávai királyságban, Majapahitban Zheng He beleavatkozott a trónért folyó belviszályokba, a szumátrai Palembangban (Délkelet-Szumátra) pedig a helyi kormányzat és a kínai kolónia közötti konfliktusba.
2. 1407-1409: Calikut, Kochi (szintén a Malabar-parton), valamint Ceylon. Ezen a helyen a kínai admirális sztélét emeltetett, amelyen az állt, hogy Calikut, Kochi és királyságai immáron a Ming Birodalom adófizető államai, megszilárdítva ezzel a kereskedelmi kapcsolatokat az Indiai-óceán térségében.
3. 1409-1411: Sziám, Malaka, a Malabar-part, Ceylon. Zheng He, ellenszegülve Maiakat magának követelő Majapahit Királyságnak, itt is sztélét emeltetett. Ceylon szigetén vereséget mért a királyi hadseregre, mely a császári flotta egyetlen jelentősebb szárazföldi ütközete volt. Ugyanekkor történt, hogy ökumenikus szellemiségének jegyében a muszlim Zheng adományokat juttatott egy buddhista templomnak.
4. 1413-1415: Calikut és a Perzsa-öböl kapujában fekvő Hormuz. Miután elhagyta Szumátrát, a flotta egy része, anélkül, hogy kikötött volna, egyenesen Adanba (Áden) és Afrika keleti partvidékére hajózott, amelyet a szomáliai Magadisunál értek el. Az út hossza cirka 6000 kilométer volt. A negyedik expedíció során a kínai csapatai nem bírták megállni, hogy be ne avatkozzanak a Szumátra északnyugati részén elterülő Atjeh Szultánság belügyeibe. Ennek az útnak a nyomán, amely első ízben vezetett messzebb Indiánál s szelte át az Arab-tengert, csaknem húsz állam küldte el adóját, valamint követeit Kínába, ezzel is elismerve a Ming-császár tengerentúli befolyását.
5. 1417-1419: Hormuz. A flotta egy része Szumátráról az ádeni és a szomáliai partok felé indult, ahonnan Áden és Hormuz ismételt érintésével 1420-ban tértek vissza, mely a korszak leghosszabb tengeri útjának számított. Aden szultánja egzotikus ajándékokkal, zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal, struccokkal és osztrigákkal kedveskedett Zheng hajósainak.
6. 1421-1422: Zheng He flottája Szumátrán kötött ki, míg egy másik hajóraj Kelet-Afrika és a Perzsa-öböl felé vette az útját. Zheng He flottája a császár diplomáciai ingajárataként folytatta küldetését: évek múltán hazaszállította a követeket, hogy utána újabb külföldi méltóságokkal a fedélzetén térjen vissza Kínába.
7. 1431-1433: a Champa Királyság, Jáva, Palembang (Délkelet-Szumátra). Malabar-part, Hormuz. Néhány hajó Calikutból al-Giddába, Mekka kikötőjébe indult, majd Áden érintésével, körülhajózva az Arab-félszigetet, ismét csatlakoztak a flottához. Ezzel lezárult a kínai felfedezők aranykora, egyben Zheng He élete is. A tengernagy feltehetően a hazafelé vezető úton halt meg, s a tengeren temették el.
Zheng armadájának hajói éppoly lenyűgözőek voltak, mint az általuk megtett távolság. A valaha készült legnagyobb faépítésű hajók mellett eltörpültek volna a portugál és spanyol felfedezők vitorlásai. A kisebb teher-, hadi- és ellátmányszállító hajók több tízezer főnyi legénysége elvitte Kína hírét a nagyvilágba. A Zheng He parancsnoksága alatt álló flotta összesen 62 óriási hajót számlált. Egyes hajózási szakértők szerint a 120 méteres vitorlások legnagyobb szélessége akár 50 méter is lehetett: ehhez kilenc árboc, 4600 négyzetméternyi főfedélzet és legalább 3000 tonna vízkiszorítás tartozott – tízszer nagyobbak voltak Vasco da Gama zászlóshajójánál. (S ha belegondolunk, hogy már az 1420-as és 30-as években ekkora hajóhaddal, és ennyi emberrel indultak útra a kínai felfedezők - legfőképpen Zheng He -, mikor Kolumbuszék évtizedekkel később, alig száz emberrel, 3 hajóval vágtak neki az Atlanti-óceánnak, akkor talán jogosabb lenne a portugál Zheng He cím...)
A kutatók véleménye eltér a tényleges méreteket illetően, de még a legóvatosabb becslések is arra mutatnak, hogy bizonyosan ezek voltak a valaha vízre bocsátott legnagyobb, fából készült hajók.
A kapcsolatok, amelyeket Zheng He a negyedik expedíció során létesített a Közel-Keleten, kétségkívül közrejátszottak abban, hogy az egyiptomi Mamlük Birodalom két követséget is küldött Nanjingba, egyet a 15. század első negyedében, egyet pedig 1441-ben. A kínai flotta egyértelmű erőfölényével magyarázható, hogy a 15. század első felében szinte teljesen eltűntek azok a japán kalózhajók, amelyek a dinasztia megalapításának idején jelentek meg először a kínai partok mentén. Minden bizonnyal megfontolt döntés eredménye volt, hogy egy muszlimot - aki mindezek mellett figyelemre méltó személyiség és nagy tudású férfiú volt - nevezzenek ki főparancsnoknak és nagykövetnek azokra a vidékekre, ahol már régen áttértek az iszlámra, illetve ahol éppen akkor kezdődött ennek a vallásnak a térhódítása. Zheng He sikereinek emléke olyan élénken élt Délkelet-Ázsiában, hogy egy voltaképpeni istenkultusz alakult ki a személye körül ezeken a vidékeken, amely még napjainkban is létezik. A tiszteletére emelt templomok a sanbao miao nevet viselik, amely Zheng He rangjára (sanbao taijian) utal. Az 1405 és 1433 közötti tengeri utakat földrajzi könyvek kiadása követte, amelyek gazdagították és pontosították a kínaiaknak az óceánokról és a part menti országokról felhalmozott tudását. A leghíresebbek a következők: a Xiyang fanguozhi (Értekezés a nyugati óceánok barbár királyságairól- 1434); a Xingcha shenglan (A csillagokba tartó hajó csodás felfedezései- 1436); valamint az 1451-ben megjelent Yingya shenglan (Az óceánok csodái), amelyet Zheng He egyik útitársa, egy Ma Huan nevű eunuch adott ki, aki részt vett az első, a negyedik és a hetedik expedícióban.
Zheng He tengeri útjainak következménye az volt, hogy általuk ismét előtérbe kerültek a kínai kereskedelem és a kínai kivándorlók egykori útvonalai Délkelet-Ázsia és Dél-India kikötői felé.
Azt gondolhatnánk, hogy miután Zheng He 1433-ban utolsó útjáról hazaérkezett, lezárult egy négy évszázadig tartó korszak az ország történelmében, amely során Kína Ázsia vezető tengeri hatalma volt. A kínai haditengerészet a 16. században, tehát éppen a leghevesebb kalóztámadások idején valóban hanyatlásnak indult, ezt bizonyítják azok a nehézségek, amelyekkel a flotta a kalóztevékenység felszámolása során szembetalálta magát, de ezt támasztják alá azoknak az európaiaknak a beszámolói is, akik akkoriban kezdtek feltűnni Kelet-Ázsia tengerein. A kínai hadiflotta gyengesége azonban nem zavarta a kereskedelmet és csempészetet: a kínai partvidék, Japán, a Fülöp-szigetek, Sziám és Délkelet-Ázsia más országai közötti kereskedelem soha nem virágzott inkább, mint a 16. században. Ebben az időszakban Kína többé már nem volt az a tengeri nagyhatalom, mini a 15. század elején. Zheng He expedíciói után ugyanis felhagyott azzal a politikával, hogy befolyásai kiterjessze az óceánokra.

Irodalom:
Bárdi László: Kína. Pécs, 2007. 209.p.
Raymond Dawson: A kínai civilizáció világa. Bp., 2002. 161.p.
Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Bp.,2005. 312-315.p.
+terebess.hu

长征 - A hosszú menetelés

Így örült mindenki, aki részt vehetett 1934-35 során a "hosszú menetelés" wellness akción, mezítláb a tibeti-fennsíkon, víz és élelem nélkül egyfajta méregtelenítő túra keretében. Annak ellenére, hogy kedvem lett volna lehúzni szakdolgozatom a rötyin, egyelőre elég pozitív kritikát kapott. Megosztok hát belőle még egy érdekes szeletet, mely a Chángzhēng-et, vagyis a hosszú menetelést tárgyalja. Mármost az előzményekről csak annyit, hogy 1927-ben felbomlott a kínai komancsok és a nemzeti párt, a Guomindang egységfrontja, melyet követően Jiang Jieshi (Csang Kaj-sek) rendre szadomazo jellegű büntetőhadjáratokat folytatott a KKP ellen, és ez odáig fajult, hogy koncentrikus erődrendszerek formájában akarták bekeríteni a tanácskörzeteket; ami olyannyira jól sikerült nekik, hogy Maóéknak menniük kellett. Ha már elindultak, hát kocogtak tizenkétezer kilométert hátborzongató körülmények közepette, mely egy metaforikus dimenzión a hatalom egyelőre távoli mezsgyéjére vezette őket. Szóval a GMD szorító gyűrűjében egyre inkább nyilvánvalóvá vált az erődítmények rendszere ellen indított frontális ellentámadás képtelensége, így megkezdődtek a kivonulás előkészületei. A Komintern VB a sanghaji irodáján keresztül nagy összegű pénztámogatást küldött a Központi Tanácskörzetnek só és lőszergyártáshoz szükséges nyersanyagok beszerzésére.[1]

1934 tavaszán Jiang Jieshi csapatai gyakorlatilag teljesen körbevették a Központi Tanácskörzetet, a katonai és gazdasági blokád mellett megkezdték a fokozatost benyomulást a körzet belsejébe. Mao kétszer is javaslatot tett a komplett Vörös Hadsereg északi vagy nyugati irányba – Zhejiang vagy Hunan tartományok felé – indítandó kitörésére, ahol az erődrendszerek hatósugarán kívül, és a számukra kedvező terepviszonyok következtében jóval nagyobb eséllyel alkalmazhatták volna az elmúlt évek során a gerilla hadviselésben felhalmozott tapasztalataikat. Kezdetben Mao alternatíváját elvetették, ám amint a párt vezetői, látván, hogy ilyen túlerő ellenében nem képesek tovább fenntartani a központi bázisterületet, az ostromgyűrűből való kitörés mellett döntöttek.[2] „Egy egész éven át, ameddig az ötödik ellenhadjárat tartott, a legcsekélyebb kezdeményezést sem mutattuk, végül kénytelenek voltunk elhagyni a Jiangxi támaszpontot.[3]
1934 júliusában a KKP 6. és 7. hadteste frontáttörést kísérelt meg a keleti fujiani, illetőleg a nyugati hunani fronton. A hadtestek elterelő hadmozdulatainak köszönhetően 1934 augusztusában és szeptemberében nem indult komoly hadművelet a Központi Tanácskörzet ellen, ezáltal lehetővé vált a Vörös Hadsereg kitörésének előkészítése.[4] Az 1934 őszén Moszkvából érkezett rádiótávirat is jóváhagyta a Központi Tanácskörzet elhagyását, amit Mao hevesen ellenzett, s a korábbi partizán-hadviselést alkalmazva akarta útját állni a Guomindang előrenyomulásának. Nézetei azonban nem kerültek elfogadásra, s ez további elszigetelődéséhez vezetett. A hosszú menetelés előkészületei titokban zajlottak. Mindenki tudta a Tanácskörzetek fővárosában, Riujinben, hogy a Vörös Hadsereg összevonta csapatait, az úti cél azonban néhány felső vezető kivételével mindenki előtt titokban maradt, az áttörés sikerének érdekében az információk kiszivárgását elkerülendő. Az evakuálást Zhou Enlai, Bo Gu és Otto Braun vezette, Mao az említett ok miatt nem játszott meghatározó szerepet benne.[5] Hét év telt el a háború kezdete óta, amiből hármat a Kínai Szovjet Tanácsköztársaság elnökeként töltött el, jövője azonban még sosem volt oly bizonytalan, mint ekkor. Csakúgy, mint a Kínai Kommunista Pártnak, melynek a Jiangxi bázisterületről való kitöréséről csak egy-egy jegyzet jelent meg az újságok hasábján, eltörpülve a világ egyéb eseményeinek szalagcímei mellett.
Ruijin elhagyása már napokkal azelőtt elkezdődött, mielőtt a Guomindang ráeszmélhetett volna: a főerőket, mintegy 80–85.000 embert már mozgósították, igaz csak az éjszaka folyamán került sor e műveletekre. A hivatásos katonák helyét parasztokból verbuválódott partizánegységekkel pótolták, melyeket hátrahagytak a tartomány fontosabb vörös városainak védelmére. Mikor 1934. október 16-án gyakorlatilag a komplett Vörös Hadsereg Jiangxi tartomány déli részén, Yudu városának közelében összegyűlt , csak ekkor adtak parancsot a hosszú menetelésre,[6] több okból is: az előzetes információszerzés alapján Jiang Jieshi október végét–november elejét határozta el egy nagy erejű koncentrikus offenzíva megindítására, melyet a KKP hadereje már képtelen lett volna kivédeni. Másodsorban Dél-Kína földrajzi helyzete és éghajlata ezen időszak során volt leginkább alkalmas a menetelésre.[7]
A Központi Hadseregcsoport Zhou Enlai evakuálási tervének értelmében öt hadtestből (tizenkét hadosztályból) és a nem harcolók két menetoszlopából állott: a hadsereg főereje mellett parasztok ezrei tartottak a Vörös Hadsereggel. A gyárak és üzemek s azok gépezetei alkatrészeire lebontva, öszvérekre és szamarakra pakolva hagyták el a tanácskörzetet valamennyi mozdítható értékkel egyetemben. A terhek nagy részétől az embert próbáló menetelés során kénytelenek voltak megválni.[8] Miután a vörösök elhagyták a Központi Tanácskörzetet, Jiang Jieshinek csak hetekkel később sikerült bevennie a fontosabb városokat, bár még 1937 során is voltak egynémely kommunista partizánok által (tíz–tizenkétezer fő által) kézben tartott kevésbé jelentős területek Jiangxi, Fujian és Guizhou tartományában.[9]
A Központi Hadseregcsoport Délnyugat-Jiangxi irányába masírozott, ahol Xinfeng térségében kellett áttörnie az első erődzónán, melyet a kantoni hadsereg védelmezett. Az éjszaki felvonulást követően, a kiinduló állásokat elfoglalva összpontosító nehéztüzérségi támogatással sikerült áttörniük a frontszakaszt, majd elérniük Jiangxi tartomány határvonalát. A második erődöv ellen intézett kirohanás a nehezen megközelíthető hegyeken és hágókon emelt blokkházak ellen kudarccal végződött, s egyhétnyi időveszteséget vont magával az üldöző Guomindang-csapatok ellenében. Ezt az alkalmat kihasználva Mao támadást indított Bo Gu és Zhou Enlai, illetve Otto Braun ellen, azonban nem sikerült hadseregbeli frakcióharcot szítania, kísérlete eredménytelenül végződött. Ennek ellenére a későbbiek során minden operatív döntést heves bírálat alá vett.[10] A második erődzónában elszenvedett időveszteség következében kénytelenek voltak erőltetett menetre váltani, s a viszonylag gyéren védett harmadik erővonalon a Wuhan–Kanton vasútvonal szakaszánál került sor a következő frontáttörésre, utat nyitva ezzel a negyedik és egyben utolsó blokkházrendszer irányába. A negyedik védelmi vonal Hunan tartomány Xiang-folyójának partján feküdt, amely ideális helyszín lehetett volna a Vörös Hadsereg bekerítésére: hidak hiányában a folyón való átkeléshez kellett folyamodniuk, mely mintegy négy napot vett igénybe, könnyű célpontot jelentve ezzel a Guomindang légi és szárazföldi támadásának egyaránt. December 1-jére Mao, a vezérkar és a Vörös Hadsereg negyvenezres főereje mégis háborítatlanul kelt át a folyamon. Jiang Jieshi erői csak ezt követően zárták le a folyót, s kezdték meg a bombázást, a sereg utóvédjét ezzel a keleti parton marasztalva.
A Guomindang az események megítélése alapján mintegy szándékosan hagyta a Vörös Hadsereg főerejének elvonulását, saját céljainak előremozdítása érdekében: mivel a nankingi rezsim szupremáciája csupán a várost övező területekre terjedt ki, Jiang szerette volna fennhatóságát további tartományokra – kivált Sichuanra – kiterjeszteni, ami egyedül a hadsereg útján volt lehetséges. E tartományok s az azokat uraló hadurak ellen nem kívánt nyílt háborúba bocsátkozni; viszont az odairányított kommunistáktól való félelem következtében számított azok segítségkérésére: „most, hogy a kommunisták bevonultak Guizhouba, követhetjük őket. Jobb ez nekünk, mintha háborút indítanánk Guizhou elfoglalására. Sichuan és Yunnan örömmel fogad majd, hogy megmeneküljenek… Mostantól, ha jól kijátsszuk a lapjainkat, (…) egyesíthetjük az országot.”[11] Mindennek koncepciója a „Határozat a hatalom megosztásáról a Központi Kormány és a tartományok között” címet viseli, mely a generalisszimusz haláláig titokban maradt. A Guomindang és a KKP történetírásában sem kapott helyet; eltérő megítéléssel, de mindkét oldal historiográfiája a haduraknak tulajdonítja a Vörös Hadsereg nyugodt átkelését a Xiang-folyón.[12]
A hadseregcsoport menetoszlopai immáron ötszáz kilométert tettek meg az indulást követő két hónap elteltével, s folytatták útjukat kissé északabbra, Guizhou és Hunan tartományok irányában. Az év végére át is lépték Guizhou határát, majd a tartományi csapatok ellenállását legyűrve bevették annak tartományi központját, Lipinget, ahol a Központi Hadseregcsoportnak némi pihenőre adódott lehetősége. Mao Zedong javaslatot tett egy tanácskozás összehívására, s mindeközben elkezdte szélesíteni jövőbeli támogatóinak körét. A KKP KB vezetősége egyetértett a Politikai Bizottság ülésének összehívására Zunyiban, a kialakult helyzet, illetve a további útvonal megvitatásának céljából. Itt került sor a Mao életében és a KKP történetében oly meghatározó jelentőségű tanácskozásra.[13)
Az értekezletre 1935. január 15–17-e között került sor, melynek során Mao Zedong ténylegesen domináns pozícióba került a pártvezetésben és a hadseregben egyaránt. Ennek oka az volt, hogy tulajdonképpen komplett ellenzéke, a Vörös Hadsereg vezetősége – főképp Bo Gu, Zhou Enlai és Otto Braun triásza – támadható taktikát követett a Központi Tanácskörzet elhagyásával, ami súlyos veszteségeket okozott. Ezt kihasználva, személyük diszkreditálása útján megnyílt a lehetőség Maónak és körének a hatalom megragadására. Mao támogatóinak köre a téves stratégia kiindulópontjának a Mao által preferált partizánháború bevált taktikájának elvetését látta a GMD ötödik hadjárata során.[1] Mao éles bírálatnak vette alá Bo Gu és Zhou Enlai elhangzott korreferátumát, s a „passzív védekezéssel”, illetőleg a pozícióháborúba való bonyolódással, a döntő megütközés elkerülésével vádolta meg őket.[2] Ezt követően kezdett el emelkedni Mao és a vörös csillag Kína fölött, hogy Edgar Snow művére utaljak, a menetelés története ezennel nem ért véget, e keretek között azonban elegendő lesz belőle ennyi, miként innentől némi politikatörténeti vetületet vesz a dolog, ami egy átlag felhasználó számára keserű szájízt von maga után, azt pedig nem szeretném. Mao summázásában „a hosszú menetelés a történelemben egyedülálló menetelés volt, hírnök volt, agitátor volt, magvető volt. (…) Tizenkét hónapon át naponta bombáztak bennünket a magasból, és mi haladtunk előre, egyre előre; ha bekerítettek bennünket, kivágtuk magunkat, szétzúztuk az ellenség előretolt osztagait, és elszakadtunk egy majdnem milliós üldöző hadseregtől; megszámlálhatatlan nehézséggel és akadállyal küzdöttünk meg, saját lábunkkal mértünk le több, mint húszezer lit, keresztülszeltünk tizenegy tartományt. Mondják meg, hogy volt-e a történelemben még egy ilyen menetelés. Nem volt, sohasem volt. A hosszú menetelés hírnök volt, mely tudtul adta az egész világnak, hogy a Vörös Hadsereg hősök, vitézek hadserege”. Az mindenesetre bizonyos, hogy valóban nem volt még egy ilyen menetelés. S bár az útra kelt vörös hadsereg alig tizede ért el Xi'anba, az a tized már a jövőbeli "nagy kormányos" irányítása alatt szerepelt. Óriási veszteségeik ellenére a KKP mégis győztesen tudott kijönni a hosszú menetelésből, hiszen a Guomindangnak nem sikerült felszámolnia a pártot, mely így az elkövetkező tíz év során olyannyira megerősödik, hogy még napjainkban is a hatalom kizárólagos birtokosának mondhatja magát.

Kortárs felvételeket tartalmazó dokumentumfilmek:

Könnyfakasztó kínai kommunista melódiák:

[1] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 199. p.
[2] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 184. p.
[1] Uo. 180. p.
[2] Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 314. p.
[3] „A forradalmi háború stratégiai kérdései.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. I. köt. 421. p.
[4] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 181. p.
[5] Robert C. North:Moscow and Chinese Communist. Stanford, California, 1963.
[6] Edgar Snow: Red Star Over China. New York, 1944. 194. p.
[7] Otto Braun:Menetelés Kínában 1932-1939. Bp., 1975. 119. p.
[8] Edgar Snow: i. m., 194. p.
[9] Uo. 195. p.
[10] Otto Braun: i. m., 133. p.
[11] Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 147. p.
[12] Uo. 148. p.
[13] Edward E. Rice: Mao's Way. London, 1972. 84. p.

A gésákról vol. 2

Minthogy anno mondottam volt, megvizsgáljuk a gésák mezítelen valóságát. Nos, elsőként is a kimono előtt érdemes lenne talán a gésa társadalom mögé nézni egy kicsit. Közösségük nem túl meglepő módon matriarchális vonásokat mutat, egy nagyasszony áll az élen (éppúgy, mint a drow elfeknél), és ennek megfelelően viselkednek, mint aki mindenek fölött áll. Kyoto-ban összesen öt gésa-negyed található, amik hanamachi-ként, vagyis 'virág városként' ismeretesek. Ezek közül háromnak (Gion, Pontocho, Kamishichiken) egész jó reputációja van a másik kettőhöz (Gion Higashi, Miyagawa) képest. Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak e szolgáltatások igénybevételét, minekutána a tárgyalt perszónák elképesztő összegekért dolgoznak.

A gésa világ spektrumának másik vetületén tanyáznak a fürdős-gésák, akik nevükhöz illően fürdőházakban foglalatoskodnak, és a legtöbb japán egyszerű kurvaként néz le rájuk. Rendszerint egy kevésbé fontos pártfogó gardírozza őket (mármint hogy jár hozzájuk), főként irodai munkások és más effélék, kiknek persze büdzséje is szerényebb a 'virág városok' látogatóinál. Ezek a fürdős gésák remekül kiegészítik jövedelmeiket, hogy happyend-et is magába foglal szolgáltatásuk, ugyanakkor mégsem keverendők össze a hagyományos szajhákkal, mert exkluzívabb kollegináikhoz hasonlóan szintén jártasak a tradicionális japán táncművészetben és zenében. Akárhogy is, a 'hanamachi - virágvárosi' gésák a legkevésbé sem tekintik őket gésáknak, az egyazon, univerzális 'gésa' kategóriába vételtől pedig harakirihez folyamodnának.
Ahogy arról már volt szó, eredendően többnyire nagyon fiatalon megkezdik a gésa neveltetését. Némelyik lányka kvázi zálogként került egy-egy okiya-ba, vagyis gésa-házba. Majd ezt követően ugye hangyoku -ként vették őket számításba. (Mondjuk ez nem volt bevett gyakorlat a jó hírnek örvendő negyedekben, és az 1950-es években teljesen ki is kopott ez a szokás).A gésák gyakorta saját lányaikat is mesterségük címerében nevelték fel, ezen lányokat hívták atotori-nak, vagyis örökösnek, kik jó eséllyel pályáztak az okiya megöröklőinek.
Az okiya hierarchiáját illetően a maiko tanítványként ugyebár a rangsor alján kapott helyett, szerződés kötötte az adott gésa-házhoz. Az okiya ellátta étellel, szállással, kimono-val, obi-val (utóbbi a kimono-hoz tartozó ruhadarab), s valamennyi működéséhez szükséges kellékkel, valamint taníttatását is állta. Ami igen jól jött számukra, hiszen tetemes költségeket emésztett fel egy gésa kiképzése; no persze amint elkezdtek keresni, vissza is kellett téríteniük ezen összeget az okiya-nak.
A maiko, mint minarai-ként kezdte meg tanulmányai rögös útját, mely "figyelve tanulást" jelent. Először is kellett kerítenie egy onee-san-t, vagyis "idősebb nővért", egy gésát, aki mentoraként fogadta. Az onee-san dolga volt, hogy elvigye őt az ozashiki-be, a teaházba, ott szépen, szentimentálisan leültesse, és bemutatni neki saját munkáját. Ilyképp nyerhetett a maiko bepillantást a szakmába, s nézhetett egyben potenciális kliensek után. Noha a minarai-k is a teaházak s bankettek miliőjének részeseivé váltak így, szpektátor voltukból fakadóan nem vehettek aktívan részt az ottani ténykedésekben. A kimono-juk mértékekkel gondosabban volt kidolgozva, mint egy kommersz maiko-kimono, ekképp inkább az beszélt helyettük. Fel lehetett bérelni egy minarai-t is a partikra, de hívatlan vendégnek számítottak a mentoraiknak, az onee-san-oknak rendezett bulikon, s csupán harmadáron honorálták jelenlétüket az általánydíjhoz képest. Ezért a minarai-k általában egy különleges teaházban kaptak elhelyezést, a minarai-jaya-ban, ahol az okaa-san-tól, a "mutertől", a teaház tulajdonosnőjétől tanulhattak. E tanulás során olyan beszélgetési és játékasztali technikákat sajátíthattak el, amikről az iskolában nemigen esett szó. Ez a stádium ritkán tartott egy hónapnál tovább.
Rövidesen megkezdődött a tréning következő lépcsőfoka, amikor már maiko-ként, "táncoló lányként" nevezték őket, és ezen a fokon évekig is állhattak. A maiko a feljebbvaló gésa mentoruktól lesték a hivatás fortélyait, követték őket kötelezettségeik színtereire. Nagyon fontosnak számított az onee-san és az imouto-san, azaz a nővér-húgi közötti kötelék: alapvetően szükséges volt, hogy a nővér lehetőleg minden helyzetre felkészítse a húgit, a növendék-gésát, a mesterség csínját-bínját feltárja neki, hogy aztán a hanamachi-ban már fitten muzsikáljon. Egy maiko 5 féle hajkoronát viselhetett, ami egyúttal tanulmányainak szintjét is indikálta. Az onee-san tanította meg a sajátos tea-felszolgálási metódusra, a shamisen-en való játszásra, (e videón nem a lemezjátszó, hanem a pengetős-hangszer), általános cseverészésre, táncra, miegymásra. S ugyancsak az onee-san segít a maiko-nak profi nevet választani, kanji-kkal.
A maiko tanulmányainak három kardinális pontja volt: elsőként hagyományos művészeti képzés, melyek a hanamachi gésa iskoláiban zajlottak. Majd jöhetett a szórakoztatás művészetének elsajátítása, a már említett teaház-partikon, megfigyelő-üzemmódban. A harmadik stáció a hanamachi összetett világában való navigáláshoz szükséges szociális képességek megszerzésére irányult. Tiszteleti nyelv alkalmazása, ajándékozás, és a látogatások a japán társadalom struktúrájának fundamentumát képzik, döntő fontosságúak a maiko számára is egyszersmind, kapcsolati rendszerének kiépítése végett; mely által, mint gésa létezhet. A maiko-k a japán turizmus egyik legnagyobb látványosságának számítanak. Megjelenésük élesen különbözik egy teljesen képzett gésáétól. Mondhatni a tradicionális japán nőiesség csúcsát jelentik. A maiko kimono-jának a hátán könnyedén pihenő skarlátvörös peremű gallérja kihangsúlyozza a tarkót, ami a legfontosabb erogén zónának számít a japán szexualitásban. Ugyanazt a fehér sminket viselik tarkójukon, mint arcukon, két vagy három csíkot csupaszon hagyva, feltárva így eredeti bőrszínüket - nekünk, a nyugati kultúrkörben ez a dekoltázzsal egyenértékű. (De gustibus non est disputandum...) Kimono-ja világos, színpompás, választékos obi-val kötve. Apró lépéseket tesznek, és hagyományos fapapucsot viselnek, amit okobo-nak hívnak, mely még egy Buffalo-nál is magasabb.
20-22 évesen a maiko-t már teljes jogú gésává léptetik elő, az erikae 襟替え-szertartás során, ami a gallér kifordítását jelenti, és immáron nem a vadító piros gallért, hanem a fehér-gésa gallért kezdik el hordani. Két-három, de akár öt év is eltelhet, mire idáig eljut a maiko, attól függően, mennyi idősen debütált. Most már teljes áron dolgozhat idejéért, s gésa marad egészen visszavonulásáig. A gésa-jelölt életében fontos esemény a mizuage, a szüzesség elvesztése, melynek szintén komoly szertartása van. A maiko-k szüzességét árverésre bocsájtják. Akiket a gésa-jelölt nővére –kijelöl–, a maiko-nak meg kell ajándékozni egy ekubo nevű süteménnyel. Majd a kiválasztott és megajándékozott férfiak elkezdenek az okiya vezetőjénél licitálni a jelölt mizuage-jára. Aki a több pénzt ígéri, az veheti el a maiko szüzességét. A jelöltek többsége egy számos férfit ajándékoz meg. Maga a szertartás szakéivással kezdődik, és happyend-el végződik. Viszonylag gyorsan lezajlik, a deflorációra inkább üzletként, mint kéjutazásra tekintenek. Egyébként 1959-óta illegális gyakorlatnak számít.

Japán nagyon erőteljesen férfi-dominált társadalma szöges ellentétben áll a gésák matriarchális világával. A nő férjének alárendelt szerepe évszázadok óta megcsontosodott tradíciónak számított, lényegében nem dolgoztak, pusztán a háztartással és gyerekneveléssel foglalatoskodtak. A férfi számára az egészséges utód megléte számított a házasságnál, nem elsősorban a szerelmi viszony elmélyüléséből születtek az eljegyzések. A szórakoztatás így a gésákra hárult. (A gésák hajadonok maradtak, ha mégsem, úgy természetesen vissza kellett vonulniuk.) Ekképp tulajdonképpen a gésa volt minden, ami a feleség nem, ami "férfivá tette a férfit". Műveltségük végett olyan szolgáltatásokat nyújtottak, amilyeneket a feleség nem volt képes: a nőiességből fakadó klasszikus szórakoztatásról volt szó esetükben, nem felpróbálásukról, hiszen az az oiran-ok, 花魁 és yūjo-k 遊女 profilja volt. Japán kulturális fejlődésében a nő megalázkodására és engedelmességére tendált, ami abból az ideológiából származott, hogy minden hatalom forrása a férfi volt. A gésa és patrónusa közti viszony nagyon különleges aspektusa volt életüknek: a gésák folytonos csábítása, elragadó bájaik ellenére sem volt szexuális viszony közöttük, ez is volt az egyik oka, hogy a férfiak visszajártak a szórakoztatásért. S az, hogy nem hagyták magukat meghódítani, nagymértékben növelte megbecsülésüket, presztízsüket is a férfiak körében, hiszen tulajdonképpen ők irányítottak.

A gésák Japán legsikeresebb üzletasszonyainak számítottak. Társadalmukat teljes mértékig ők irányították. Kifogástalan üzleti érzék nélkül a teaházak tulajdonosnői csődbe mentek volna. Az okaa-san-ok, a tulajdonosok vállalkozók is voltak, akiknek szolgáltatásaik a társadalom gond nélküli mederben való folydogálásához voltak elengedhetetlenek. Egy Mineko Iwasaki-val készült interjú szerint, aki minden idők egyik legsikeresebb gésájaként volt nyilvántartva: a gésa-rendszert erősen támogatták, hogy elősegítsék a független és gazdaságilag önellátó nő megjelenését. A japán nő számára a függetlenséghez vezető nagyon kevés út közül a leginkább járható volt. Anélkül láthatták el saját magukat, hogy nem kerültek a férjtől való függésbe, a feleség létébe. Egy szigorúan matriarchális rendszerben éltek, melyben a nők domináltak. A férfinak "csak" mint szórakoztatottnak volt létjogosultsága e világban. (Esetleg mint fodrásznak, vagy kimono készítőnek...) De e világ működésébe nem nyerhettek bepillantást, pontosan ez gondoskodott "a nőt" körülvevő füstködös misztériumról, hogy a gésa mindig végletekig elegáns, mindig hihetetlenül vonzó, mindig felkészült, mindig remek beszélgetőpartner, mindig maximális szolgáltatást nyújt.
A modern gésák továbbra is a hanamachi-ban élnek, legalábbis tanulóéveik alatt. A legtöbb gésa már megengedheti magának, hogy függetlenül éljen. A gésák manapság gyakorta középsuli vagy főiskola után kezdik meg tanulmányaikat; sokan csak felnőttkorukban. Viszont ugyanazokat a tradíciókat folytatják, ugyanazokon a hangszereken tanulnak játszani (shamisen, shakukachi, dobok,) ugyanazon hagyományos dalokat, táncokat, s persze teaszertartást tanulnak, nem beszélve az irodalomról és költészetről. A klasszikus japán táncokat a Hanayagi iskolában oktatják, aminek legjobb táncosai nemzetközileg adják elő művészetüket. Ugyanúgy földig érő selyem kimono-ban tárják fel e komplex tradíció elemeit klienseik számára, mint anno. Elsősorban ugye Kyoto-t tekintik a gésa-hagyomány legerősebb zászlóvivőjének, a bejegyzés kezdetén említett gésa negyedei gyűjtőnevükön geiko-ként ismeretesek. Tokyo-ba járva Shimbashi, Asakusa és Kagurazaka "virágvárosait" érdemes felkeresni gésa-ügyileg. Az 1920-as években még mintegy 80.000 gésa tevékenykedett, már az a szám 1000-2000-re apadt, kivált a turizmus miatt van jelentősége. A "virág és fűzfa világa"a klasszikus művészetek jelentőségének erőteljes jelenkori hanyatlásából kifolyólag igencsak megfakult. Ugyanakkor még most is működnek teaházak, chashitsu-k 茶屋, és hagyományos japán éttermek - ryōtei-ek, ahol beléjük lehet botlani. 2007-ben viszont már egy ausztráliai antropológus nő is debütálhatott Sayuki néven, hát úgymond felhígult a szakma...



Felhasznált irodalom:

Conrad Totman: Japán története. Bp., 2006.

Martha Feldman - Bonnie Gordon: The Courtesan's arts: cross-cultural perpectives. Oxford, 2006.
+wikipédia