A gésákról vol. 1

A japán kultúra számomra egyik legérdekesebb szegmensét a gésák világa adja, kik alapjában véve testesítik meg valahogy Kelet egész misztériumát. Negédesen finomkodó, lágyan cseverésző, intelligens, italt töltő, alázatos, minden vágy beteljesítője - ez mind a gésa személyének nimbusza. Róluk szól e bejegyzés.
Elsőként is maga a szó, illetve az írásjegyek 芸者 geisha tagjaiból a 芸 gei művészetet jelent, míg a 者 sha pedig a kínaiban zhě - nek ejtendő, és egy nominalizáló partikula, akárcsak a japánban, így a szóösszetétel jelentése 'művészetet végző' [a kínai és a japán nyelv kapcsolatáról dióhéjban: a klasszikus kínai műveltséget, és az azzal járó kínai írást valamennyi Kínát övező ország, úgy mint Japán vagy éppen Korea átvette, csak aztán rájöttek, hogy nekik ez annyira mégsem fekszik, így fabrikálták meg saját írásrendszerüket mind Koreában, mind Japánban. No most a japán nyelvben található bonyolultabb írásjegyek, a kanji-k, azok nem mások, mint klasszikus kínai írásjegyek. A jelentésük többnyire megegyezik az eredeti kínai írásjegyekével, viszont olvasatuk más. A 者-t ezért lehet japánul sha-nak, kínaiul zhě-nek ejteni, jelentéstartalmuk azonban egyezik.] A gésákra vonatkozólag a geiko elnevezés is használatos, elsősorban nyugat-Japánban, Kyoto körzetét beleértve. A gésa növendékeket 舞妓maiko (ami táncoló gyermeket jelent) vagy pedig 半玉 hangyoku (ami alatt fél-drágakövet értünk, féláron is dolgoztak a 'kifejlett' gésákhoz képest) címekkel illették. Illetőleg létezett egy további, általánosabb forma: 御酌 o-shaku ('aki piát tölt'; italt töltő), mivelhogy ez is hozzátartozott a címben szereplők mesterségének címeréhez. A gésa közösséghez tartozó lánynak nem feltétlenül kellett maiko-ként kezdenie, megvolt rá a lehetőség, hogy kapásból gésaként kezdje meg karrierjét. Mindazonáltal akárhogy is indított, mind a maiko-ként, mind gésaként több éves felkészülés előzte meg debütálását, a nagyközönség előtt való bemutatását, mint amit például az Egy gésa emlékiratiban láthattunk:

Egyszer élőben is szívesen szemrevételeznék egy ilyen mutatványt (mellesleg egy-egy bulit követően hasonló koreográfiával bírok, mint Sayuri 1:40-től 2:16-ig, azzal a különbséggel, hogy én nem kelek fel). Nagy kár, hogy Hatsumomo ilyeténképpen nem dobta be magát. No de visszakanyarodva az elkezdettekhez, 21 év fölött már általában túl öregnek számított egy nő ahhoz, hogy maiko váljon belőle, s így a közösséghez való csatlakozás, majd a beavatást követően teljes jogú gésaként állt szolgálatba. Egyebek iránt, aki végigjárta a ranglétrát, -ergo volt maiko- nyilvánvalóan sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendett, különösen későbbi, 'szakmabeli' éveikben. A Tokyo-i gésák általában 18 éves korukban kezdtek hangyoku-ként, kevéssé idősebben, mint például Kyoto-i kollegináik - arra vonatkozóan, hogy az előbb elhangzottak mely időszakokban voltak így, [valószínűsíthetően csak a későbbi korokban] nem találtam egyelőre konkrét adatot, mert egyébként - a történelem során - általában már nagyon fiatalon erre a pályára állították a kislányokat, nemritkán 3 vagy 5 éves kortól. Akik még ily fiatalon kezdtek, kezdő éveikben shikomi -k ('szolgák') illetve minarai-k ('figyelő tanítványok') voltak, és ez a szerepkör meglehetősen sokáig tartott, lényegesen tovább, mint a közel kortárs időkben.
A gésák és kéjnők [a kettő egyáltalán nem ugyanaz] elszeparált, engedéllyel működő vörös lámpás negyedekben laktak - úgy mint a Kyoto-i Shimabara avagy az Edo-i [Tokyo régi neve] Yoshiwara-negyed. Általánosan pedig karyukai-ként, vagyis a 'virág és a fűzfa világaként' voltak ismeretesek, melyből a voltaképpeni kurvákra, mint színes virágokra asszociáltak, míg a gésák a fűzfa, az egyszerű, szerény, de erős és rugalmas természetet testesítették meg. Ezek a negyedek saját belső önkormányzattal rendelkeztek, mely a városi hatóságok felügyelete alatt állt. A prostitúció csakis itt volt legális, (persze az illegális kiadása is éppúgy virágzott). E vigadalmi negyedekben összetett belső hierarchia alakult ki bonyolult érintkezési szabályokkal, etikettel, mely voltaképpen egy kicsinyített mása volt a társadalom egészének.
A gésák eredete után kutatva vissza kell ugranunk a korai XVII. századba, a korba, mikor még szó sem volt gésákról. Elődüket tekintve már létezett egyfajta sajátos kombinációja az éjszakai pillangónak és a művésznek, és a kettő közti határ ekkor még impresszionisztikusan elmosódott. Erotikus tánccal, és különböző színházi megoldásokhoz hasonlatos elemekkel szolgáltak közönségük számára. A fellépésnek ezen új típusa kabuku-ként terjedt el a japán köztudatban, mialatt 'vad és felháborítót' értettek. Annyira azért nem találták felháborítónak, hogy ne létesítsenek kabuki-színházakat [a kabuku-t végző táncost kabuki-nak nevezték], mely így úgymond intézményes keretet biztosított a mesterség számára. És eme 'színtársulatoknak' lelkes közössége is akadt ám: e pontnál érdemes kitérni kicsit a japán kurtizánok szerepkörére. A férjek alapvetően nem tartoztak hűséggel hitvesüknek, és igazándiból nem is náluk kerestek szexuális vagy romantikus kalandokat-élményeket, hanem a szerelem szakavatott mesterinél, a kurtizánoknál. És a japán hatalom pontosan e célból létesítette vörös lámpás negyedeit, hogy e nők helyben maradjanak és dolgozzanak, az ide járó formák pedig kikapcsoljanak egy kicsit...
Kisvártatva e negyedek a mennyei örömök forrásává avanzsálódtak, és ennek csupán egy része volt a sex. Ugyanis a rendkívül műveltségre szert tett kurtizánok már hipnotikus tánccal, simogató énekkel, és andalító instrumentális megoldásokkal kápráztatták-kényeztették el klienseiket. A gésákra így elsősorban mint akik táncot, éneket és zenét eladókra tekintettek. (Persze ez árukban is kifejeződésre juttatódott, végtére is csak tekintélyes vagyonnal rendelkezők vehették igénybe e szolgáltatásokat.) És tulajdonképpen ez vezetett el ahhoz, hogy tevékenységük professzionális szintre emelkedjen, melynek célja a tökéletes szórakoztatás lett. Az ilyen értelemben vett 'szórakoztatóra' értett geisha kifejezés a XVIII. század fordulóján kezdett elterjedni, és bármily meglepő is, először férfiakat értettek alatta (itt megjegyezném, hogy példának okáért a XVII. századi Edo-ban fénykorát élte a biszexuális szórakoztatóipar, ami annak is betehető volt, hogy zömében férfiak lakták a várost...Ám a permanens nehézségekkel küzdő paraszti családok kénytelenek voltak a városba küldeni lányaikat, így ez visszaszorította a férfi prostitúciót. Szóval itt volt a kutya elásva.) Nekik viszont csak addig volt szerepük a vendégek mulattatásában, míg a kurtizánok színre nem léptek. Az 1760-as évektől viszont egyre több nő csatlakozott a férfiakhoz a gésa művészetében, és hála istennek hamarosan teljesen ki is szorították őket. Az első nő, aki a geisha kifejezést használta magára értve, egy Kikuya nevű örömlány volt, szintén Edo-ból. Ő már teljes állásban teljesítette hivatását: a 'szórakoztatót'. És ezt követően számos nő, attól függetlenül, hogy adtak-e szexuális szolgáltatást vagy sem, egyaránt geisha-nak kezdte nevezni magát. Ettől kezdve viszont fokozatosan elkülönült egymástól a gésa és a hagyományos kurva: a vörös lámpás negyedekben élő gésáknak szigorúan tilossá vált testi örömöket áruba bocsátani, (hiszen azzal szegény ringyók kenyerét vették volna el), ezzel párhuzamosan egyre nagyobb tisztelet vívtak ki maguknak. Most nyilván a negyeden kívül már más volt a helyzet, de a fő profiljukon ez egyáltalán nem változtatott.
A cifra cédák eképpen pedig egyszerűen kezdtek kimenni a divatból, helyüket pedig a végletekig elegáns, kívánatos és respektált gésák vették át.

A következő részben megpróbálunk a kimono mögé nézni.

Felhasznált irodalom:
Conrad Totman: Japán története. Bp., 2006.
Martha Feldman - Bonnie Gordon: The Courtesan's arts: cross-cultural perpectives. Oxford, 2006.
+wikipédia