Újabb szemelvény a KKP és Mao Zedong történetéből, amit érdemes lett volna kronológiai sorrendben közölnöm, hiszen úgy alkotna értelmes egységet, ám ezt már elszalasztottam. (Végtére is önmagukban is érthető momentumok...) Ergo a hosszú menetelést követően járunk, a nagy kormányos első jelentős sikerén túl, mikor is Mao Shaanxiban, azon belül 1936–1937 telén Yan’anban rendezte be bázisát az elkövetkező egy évtizedre. A küzdelem immáron az oroszok fennhatósága alatt álló területekhez való korridor megnyitásáért folyt, hogy a Kreml támogatása által a kínai komunisták hozzájuthassanak mindahhoz az ellátmányhoz, mely a Jiang Jieshi elleni harc további folytatásához szükséges volt. Jiang szándéka az volt, hogy Mandzsúria korábbi hadurának, Zhang Xueliangnak a segítségével körbezárja a vörösöket. Ám Zhang, az
„Ifjú Marsall” épp ellenkezőleg, az oroszokkal folytatott tárgyalásokat, s kész volt szövetségre lépni a kommunistákkal, és hadat üzenni a japánoknak, amennyiben a Kreml segítséget nyújtott volna számára a Guomindanggal folytatott harcban. Sztálin számára a japánoknak küldött kínai hadüzenet előnyös lett volna, s ezért látszólag megfontolták a fiatal hadúr kérését, és a KKP-val való kapcsolatfelvételét sürgették, amelyre 1936. január 20-án került sor. Érdekeiket mégsem tudták egybehangolni: az év júniusában, az ország déli tartományaiban Guangdongban és Guangxiben a Guomindang-rezsim ellen indított felkelések idején Mao megpróbálta rávenni Zhang Xueliangot, hogy az alkalmat kihasználva hozza létre északnyugaton önálló államalakulatát, ám az ötletet sem Zhang, sem a Kreml nem támogatta. Zhang ugyanis az egész ország fölött kívánta átvenni a hatalmat, Moszkvának pedig egy egységes Kínára volt szüksége a japánok elleni harcban.[1]Ennek kapcsán Moszkvában titkos tárgyalásokat folytattak Wang Minggel, továbbá követet küldtek Nankingba, ahol Chen Lifuval, a Jiang Jieshi utáni második számú GMD-vezetővel létesítettek kapcsolatot. Ahogy a tárgyalások haladtak előre, Mao Jianggal szembeni hozzáállása is látszólag változáson ment keresztül, s immáron a Japán-ellenes harcot tekintette – legalábbis ezt színlelte – elsődlegesnek egy Edgar Snow-val (Mao első életrajzírója volt, kinek nyomán alkotott a nyugati világ egy viszonylagosan pozitív képet a Népköztársaságot kikiáltó parasztvezérről) folytatott interjúban: „Akik azt képzelik, hogy a további kínai áldozatok majd – legyenek azok gazdasági, politikai avagy területi engedmények – megállíthatják a japán előrenyomulást, csak illúziók
at kergetnek. (…) De most már eleget tudunk, nem csupán Észak-Kínában, de a Jangce alsóbb folyásának völgyében is, valamint déli kikötővárosaink is a japán kontinentális programban szerepelnek. Továbbá világosan látszik, hogy a japán flotta a kínai vizek blokád alá vonására, valamint a Fülöp-szigetek, Indokína, Malajzia és Holland Kelet-India megszerzésére törekszik. Háború esetén stratégiai bázisukká kísérlik meg tenni azokat. Sokan úgy gondolják, hogy lehetetlen lesz Kína számára tovább folytatni a harcot Japán ellen, amint az egyes stratégiai pontokat megszerez a partvidéken, és megerősíti blokádját. Ez badarság. (…) Kína hatalmas nemzet, nem lehet meghódítottnak mondani, míg nincs minden hüvelyknyi területe az ellenség birtokában. Még ha Japánnak egy nagyobb részt sikerült is meghódítania Kínából, száz vagy kétszázmillió emberrel, még akkor is távol állnánk a vereségtől. A kínai emberek készek az élvonalban harcolni szabadságukért, jóval az után is, hogy a japán imperializ
mus zátonyra fut a kínai ellenálláson.[2] Továbbá „a Kína és Japán közötti ellentétek most a fő ellentétekké váltak, a belső ellentétek pedig másodrangú, alárendelt helyre szorultak.”[3]
at kergetnek. (…) De most már eleget tudunk, nem csupán Észak-Kínában, de a Jangce alsóbb folyásának völgyében is, valamint déli kikötővárosaink is a japán kontinentális programban szerepelnek. Továbbá világosan látszik, hogy a japán flotta a kínai vizek blokád alá vonására, valamint a Fülöp-szigetek, Indokína, Malajzia és Holland Kelet-India megszerzésére törekszik. Háború esetén stratégiai bázisukká kísérlik meg tenni azokat. Sokan úgy gondolják, hogy lehetetlen lesz Kína számára tovább folytatni a harcot Japán ellen, amint az egyes stratégiai pontokat megszerez a partvidéken, és megerősíti blokádját. Ez badarság. (…) Kína hatalmas nemzet, nem lehet meghódítottnak mondani, míg nincs minden hüvelyknyi területe az ellenség birtokában. Még ha Japánnak egy nagyobb részt sikerült is meghódítania Kínából, száz vagy kétszázmillió emberrel, még akkor is távol állnánk a vereségtől. A kínai emberek készek az élvonalban harcolni szabadságukért, jóval az után is, hogy a japán imperializ
mus zátonyra fut a kínai ellenálláson.[2] Továbbá „a Kína és Japán közötti ellentétek most a fő ellentétekké váltak, a belső ellentétek pedig másodrangú, alárendelt helyre szorultak.”[3]1936 nyara és ősze folyamán a KKP megsokszorozta a Guomindanggal kötendő fegyverszünetre való felhívások számát. Jiang Jieshi mégsem mutatkozott hajlandónak az egységfrontra, s ultimátumot adott Zhang Xueliangnak, miszerint vagy felveszi a harcot a vörösök ellen, vagy átáll dél oldalára. Decemberben felerősödtek a Japán-ellenes tüntetések, melyek több helyütt rendőrökkel való összecsapásokba torkollottak. December 10-én Mao táviratot intézett Zhangnak, miszerint a nemzetiekkel folytatott tárgyalásoknak vége szakadt, Jiang Jieshi túlzott követeléseiből adódóan (három népi elv magukévá tétele, a Vörös Hadsereg felszámolása, szovjetek felszámolása). Huszonnégy órával később érkezett Zhang Xueliang válasza, mely Jiang Jieshi letartóztatásáról és a xi’ani főhadiszálláson való fogva tartásáról számolt be. Zhang rendelte el elfogatását, és követelte tőle politikájának megváltoztatását, vagyis a Japánnal való nyílt szembehelyezkedést. A kommunisták kiváló lehetőséget láttak a szituációban. Mao szerint Jiangot „népítélet” alá kellett vonni, s feltárni elkövetett bűneit, Zhang és Sztálin azon
ban ezt határozottan elvetette. Ugyanakkor egyidejűleg a nankingi kormány baloldali és centrumfrakciójának támogatását is próbálták megnyerni a japánellenes egységfronthoz. Nankingban heves viták kísérték az eseményeket a generalisszimusz támogatói és ellenzéke között. December 24-én Jiang elhagyhatta fogságát, és visszatérhetett Nankingba. A nyilvánosság előtt tagadta, hogy bármit is aláírt volna, de Maót biztosították afelől, hogy tartja magát a megállapodáshoz.[4]
ban ezt határozottan elvetette. Ugyanakkor egyidejűleg a nankingi kormány baloldali és centrumfrakciójának támogatását is próbálták megnyerni a japánellenes egységfronthoz. Nankingban heves viták kísérték az eseményeket a generalisszimusz támogatói és ellenzéke között. December 24-én Jiang elhagyhatta fogságát, és visszatérhetett Nankingba. A nyilvánosság előtt tagadta, hogy bármit is aláírt volna, de Maót biztosították afelől, hogy tartja magát a megállapodáshoz.[4][1] Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 192.; 195. p.
[2] Edgar Snow: Red Star Over China. New York, 1944. 93.;94. p.
[3] „A Kínai Kommunista Párt feladatai a japánellenes háború időszakában.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. Bp., 1952. 483. p.
[4] Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 346; 350. p.
[5] Otto Braun: Menetelés Kínában 1932-1939. Bp., 1975. 288. p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése