A negyeddöntős, most már döntős, a 2010-es világbajnokság részt vevő országokból már csupán Spanyolország maradt, s miként eleddig jobbára az egykori spanyol gyarmatok leválásáról, függetlenedéséről , illetve egyáltalán megszületésükről esett szó, nem lesz ez másként a gyarmattartó esetében sem, hiszen az ország a VIII. század óta a muszlim mórok kezén volt egészen a XV. századig, igaz, folyamatosan szűkülő területekkel, miközben két nagy regionális hatalmi potenciál emelkedik fel, s dinasztikus házasságkötésükkel megelőlegezik az egység útján megteremtődő központi hatalmat, Spanyolországot.A XIV. és XV. század nagyobbik részében olyan, mint Hispánia pusztán egy egyházszervezeti fogalom volt, melyet két rész alkotott: León-Kasztília, valamint Aragónia-Katalónia. Ezek közül Kasztília igen kiterjedt, s fejlett volt, társadalma a hierarchikus feudális rend mintapéldája. Azaz: volt főnemesség, privilégiumokkal rendelkező felső osztálya, mely a XIV. században a rico hombre, alto home, avagy richus homo nem hivatalos neveken szerepelt. Alattuk állt a köznemesség: a hidalgo-k (de infanzón, és miles nobilis is ugyanezt a réteget jelzi); mely a lovag - caballero felett volt rangban, a késő középkorra a két társadalmi réteg gyakorlatilag összemosódott.
A városfejlődés eredménye volt, hogy a meggazdagodott kasztíliai polgárok már képesek voltak lovagként felszerelni magukat, így létrejött a polgári rendű lovag típusa. A városok arra is jogot szereztek, hogy saját szabadságuk védelmére fegyveres testvériségekbe - hermandades - rendeződjenek. A városok ezáltal katonai és gazdasági központokká váltak egyszersmind, ráadásul helyi önkormányzattal. Az ország részeit rosszabb utak kötötték össze, mint a "javítás" során szerfölött szétkúrt 31-es főút, ezért lehettek oly fontosak a körzetek várásai - Sevilla, Murcia, Cuenca, Medina del Campo, etc.
Kasztília parasztsága a reconquista után végtelenül boldog lehetett: a visszanyert területek újrabenépesítéséért személyes szabadságot nyert, és sokáig meg is őrizhették szaba
d községeiket. Európában egyedülálló módon a parasztközösség maga választotta urait - senores, nem mintha ez pillangóktól övezett harmóniát jelentett volna. A merino juhtenyésztést meglehetősen rosszallva figyelték a földművelők, hiszen azok érdekeit sértette. A juhtenyésztők szervezete, a Mesta ugyanis legeltetési jogot szerezett az állami és közösségi földeken egyaránt, kapálsz, mint egy állat, jön egy juhnyáj, és még kapálni sem tudsz. A kisparasztok lesüllyedéséhez ez is hozzájárult (nem azért, mert nem tudtak kapálni a juhoktól...). A külkereskedelmet viszont fellendítette a merino-gyapjú, melyet leginkább olasz városokba exportáltak, a XV. századtól már Németalföldre is.
Ahogy véget ért a reconquista, és nagyjából betelepültek a földek, belendült a termelés a nemesi birtokokon, a földesurak rögvest letörölték a csokimázat pofájukról, már nem kellett babusgatni a jobbágyokat többé, hisz volt belőlük elég. Ebből adódóan - valamint a jobb belátásból fakadóan - már szépen elkezdhettek pénzbéli javaikat a földesurakra testálni. A paraszt felett a senior gyakorolta bírói jogokat is. Az immáron más tulajdonán élő kasztíliai parasztok - a solariego - ugyan elhagyhatta urát, csak akkor földjét is otthagyta annak. A Cortez 1385. évi petíciójából megítélve nem rajongott értük túlságosan: "erősen adóztatnak, mindenfajta erőszakot, törvénytelenséget és rosszat követnek el, amiért is az említett községeket és falvakat a pusztulás és elnéptelenedés fenyegeti". Ez aztán parasztfelkelések vezetett, úgymint 1476-ban Córdoba mellett lévő Fuente-Ovejuna községében. Az andalúziai hely lakóihoz nem viszonyult valami szentimentálisan Guzman földesúr, akit 14 emberével együtt bespájzoltak a föld alá, és Córdoba védelme alá helyezték magukat. A királyi hatalom szorgos vizsgálódásait a falusiak bátran állták, így jóváhagyták, hogy Córdoba felsőbbsége alá juthassanak.
A katolikus egyház, a reconquista során nem csak eszmeileg erősödött meg, de a földbirtok nagyságát tekintve sem kellett szégyenkezniük. A reconquistát vezető királyi hatalom, és a központi kormányzat szintúgy megszilárdult, noha a Cortez, a nemesség és a városok rendi képviselete gátat szabott az abszolút királyi hatalomnak. Ez vezet a nemesség és a királyság összekülönbözéséhez, és a XV. század vérfürdőihez: XI. Alfonz (1312-1350) utódlásáért törvényes fia, I. (Kegyetlen) Péter (1350-1369) és féltesó, Henrik, Trastamara grófja folytattak agresszív véleménycserét, és Hen
rik amondó volt, hogy saját kezűleg szúrja le Pétert, és le is szúrta. II. Henrikként (1369-1379) uralkodott így Káin bűnének terhével. I. János, utána III. (Beteges) Henrik követte, ki utóbbi csak 11 esztendős volt, így belviszályok üthették fel fejüket, akárcsak a soron következő II. János kiskorúsága alatt. Ő és tökös fia, IV. (Tehetetlen) Henrik (1455-1474) uralma alatt az uralkodói hatalom sokat vesztett tekintélyéből. A reményt egyedül az jelenthette, hogy a Tehetetlen húga, Kasztíliai Izabella trónvárományos férjhez ment II. Aragóniai Ferdinándhoz 1469-ben, és Kasztília királynője lett, míg férje Aragónia királya. Balra a képből nem derül ki, hogy személy szerint ez jó volt-e nekik.
Az egyesülés nem jelenthetett azonosságot, már csak a két ország eltérő társadalmának eltérő fejlődési struktúrái, valamint eltérő terjeszkedési tendenciái miatt sem. A közös királyságon belül Katalónia és Aragónia egyaránt megőrizték külön intézményeiket. A gazdasági prosperitás kedvező mederbe terelte a katalán nyelv és műveltség fejlődésének áradatát, a szövetség létrejöttével is megőrizte autonómiáját. Megmaradt az aragón és katalán Cortez különállása is, az együttes ülések a cortez generales nevet viselték. A Mediterráneum felé kacsintgató Aragónia-Katalónia és az óceánra nyitott León-Kasztília szintén fejlesztette kereskedelmi és hadiflottáját is, kifejlesztve a tengernagyi tisztséget. (Egyébiránt a kasztíliai almirante, és a katalán almirant szó az arab amir al-mu'minin szó átvétele, ami a Hithűek parancsnokát és hithűek v
ezetőjét jelenti egy általam talált fordításban.)
A XIV. században az aragónok és katalánok egyaránt jelentős gazdagságra tettek szert a Mediterráneum nyugati medencéjükben az általuk irányított kereskedelmi forgalomból. Barcelonának a királyok több ízben juttattak kiváltságokat (1444, 1473). Népessége még egy nagy polgárháborút követően is - a kor viszonyait tekintve - 20.000 fővel igen nagynak volt mondható.
Aragónia-Katalónia felemelkedésének legfőbb indikátora európai egyházpolitikai küzdelmekbe való aktív részvétel, kiemelkedő egyházi egyéniségeinek viszonylagos önállósága. Ilyen volt Ferrer Szent Vince (c. 1350-1419) katalán domonkos rendi író, hittudós, ki heves vitákba bonyolódott a széles körben utált Husz Jánossal a konstanzi zsinaton: "Ti vakabbak a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja"? Ferrer az avignoni pápa híve volt, és értekezést írt - A kortárs egyházszakadásról címmel VI. Orbán pápa megválasztásának érvénytelenségéről.
Az arab-berber mórok hatalmuk fokozatos visszaszorulását követően is javarészt helyben maradtak. Egy részük - rosszmájúak szerint csak színleg - megkeresztelkedett, és ők lettek a moriszkók. A hitükben megmaradt mórok még a XIV-XV. század folyamán is megbecsülésnek örvendtek kézműves tevékenységük miatt, mely mellet
t főképp kereskedelemmel foglalatoskodtak. Pompás építkezésük és kerámiakészítésük tovább hatott. Jogi státuszukat tekintve mudejárok, vagyis adófizető, de az iszlám szerint élő, mór szokásokat megtartó lakosok voltak.
Az egykori mór kalifátus maradványa még mindig őrizte függetlenségét. A Sierra Nevada lábánál elterülő Granada város fénykorát a Naszridák uralma alatt élte (1238-1492), virágzott selyemipara és kereskedelme. Az Alhambra építészeti együttese, erődök, mór paloták, a Naszridák nyári rezidenciája mind-mind a XIV-XV. század építészeti gazdagság
ára hívják fel a figyelmet. A Naszridák hatalma Potemkin-falu volt, leginkább Kasztíliától függtek, az adót szépen le kellett csengetniük, és katonai kontingensek kiállítására voltak kötelezve. Granada igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ragaszkodik az iszlámhoz: csak arabul beszéltek, keresztény mozarabokat nem is tűrtek városukban. Ügyesen kihasználták a kasztíliai belviszályokat, intrikákat, s V. Muhammad ben al-Ahmar uralkodó és vezíre Ibn al-Hatib az 1350-1360-as években valamelyest restaurálta parányi országának hatalmi pozícióit. 1364 végén a mór uralkodó követséget küldött a már említett I. (Kegyetlen) Péterhez, kasztíliai királyhoz Sevill
ába, a békeviszony megerősítésére, és a baráti viszony megerősítésére: selyemcuccokat, és nehéz aranyszerszámmal felszerelt fajtatiszta lovakat küldött Péternek kegyetlenségének mérsékletéül.
Granada elfoglalását (1492) követően viszont a születendő spanyol monarchia végleg kiszorította a mórokat és a muzulmán hatalmat. Kolumbusz ez évben érte el Amerikát. Ugyanakkor Spanyolország egyesülése nem jelentett teljes mértékű összeolvadást, plasztikusan mutatja ezt Izabella címere: a 2. és a 3. mező oroszlánjai Leónt, az 1. és 4. mező tornyos bástyái Kasztíliát, a beékelt gránátalma pedig Granadát jelzi. A regionális és nyelvi különbségek mellett is valamennyi tekintetben párhuzamos társadalmi fejlődési irány és tagozódás jellemezte a spanyol kultúra fejlődését.
Mindazonáltal a parasztmozgalmak leszerelése, a lázongó főurak szeparatizmusának elfojtása, a városi gazdasági érdekek érvényesüléséhez segítése, a két irányú tengeri forgalom előmozdítása, vagy éppen a szellemi élet kordában tartása mind-mind e két eltérő regionális uralom anakronisztikus voltára hívta fel a figyelmet, s a tényleges egység mielőbbi létrejötte mellett érvelt, melynek a már említett 1469-es dinasztikus házasságot követően 1479-ben realizálódott.
Irodalom:Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor. II.köt.Bp., 2005. 214-221.p.
A városfejlődés eredménye volt, hogy a meggazdagodott kasztíliai polgárok már képesek voltak lovagként felszerelni magukat, így létrejött a polgári rendű lovag típusa. A városok arra is jogot szereztek, hogy saját szabadságuk védelmére fegyveres testvériségekbe - hermandades - rendeződjenek. A városok ezáltal katonai és gazdasági központokká váltak egyszersmind, ráadásul helyi önkormányzattal. Az ország részeit rosszabb utak kötötték össze, mint a "javítás" során szerfölött szétkúrt 31-es főút, ezért lehettek oly fontosak a körzetek várásai - Sevilla, Murcia, Cuenca, Medina del Campo, etc.
Kasztília parasztsága a reconquista után végtelenül boldog lehetett: a visszanyert területek újrabenépesítéséért személyes szabadságot nyert, és sokáig meg is őrizhették szaba
d községeiket. Európában egyedülálló módon a parasztközösség maga választotta urait - senores, nem mintha ez pillangóktól övezett harmóniát jelentett volna. A merino juhtenyésztést meglehetősen rosszallva figyelték a földművelők, hiszen azok érdekeit sértette. A juhtenyésztők szervezete, a Mesta ugyanis legeltetési jogot szerezett az állami és közösségi földeken egyaránt, kapálsz, mint egy állat, jön egy juhnyáj, és még kapálni sem tudsz. A kisparasztok lesüllyedéséhez ez is hozzájárult (nem azért, mert nem tudtak kapálni a juhoktól...). A külkereskedelmet viszont fellendítette a merino-gyapjú, melyet leginkább olasz városokba exportáltak, a XV. századtól már Németalföldre is.Ahogy véget ért a reconquista, és nagyjából betelepültek a földek, belendült a termelés a nemesi birtokokon, a földesurak rögvest letörölték a csokimázat pofájukról, már nem kellett babusgatni a jobbágyokat többé, hisz volt belőlük elég. Ebből adódóan - valamint a jobb belátásból fakadóan - már szépen elkezdhettek pénzbéli javaikat a földesurakra testálni. A paraszt felett a senior gyakorolta bírói jogokat is. Az immáron más tulajdonán élő kasztíliai parasztok - a solariego - ugyan elhagyhatta urát, csak akkor földjét is otthagyta annak. A Cortez 1385. évi petíciójából megítélve nem rajongott értük túlságosan: "erősen adóztatnak, mindenfajta erőszakot, törvénytelenséget és rosszat követnek el, amiért is az említett községeket és falvakat a pusztulás és elnéptelenedés fenyegeti". Ez aztán parasztfelkelések vezetett, úgymint 1476-ban Córdoba mellett lévő Fuente-Ovejuna községében. Az andalúziai hely lakóihoz nem viszonyult valami szentimentálisan Guzman földesúr, akit 14 emberével együtt bespájzoltak a föld alá, és Córdoba védelme alá helyezték magukat. A királyi hatalom szorgos vizsgálódásait a falusiak bátran állták, így jóváhagyták, hogy Córdoba felsőbbsége alá juthassanak.
A katolikus egyház, a reconquista során nem csak eszmeileg erősödött meg, de a földbirtok nagyságát tekintve sem kellett szégyenkezniük. A reconquistát vezető királyi hatalom, és a központi kormányzat szintúgy megszilárdult, noha a Cortez, a nemesség és a városok rendi képviselete gátat szabott az abszolút királyi hatalomnak. Ez vezet a nemesség és a királyság összekülönbözéséhez, és a XV. század vérfürdőihez: XI. Alfonz (1312-1350) utódlásáért törvényes fia, I. (Kegyetlen) Péter (1350-1369) és féltesó, Henrik, Trastamara grófja folytattak agresszív véleménycserét, és Hen
rik amondó volt, hogy saját kezűleg szúrja le Pétert, és le is szúrta. II. Henrikként (1369-1379) uralkodott így Káin bűnének terhével. I. János, utána III. (Beteges) Henrik követte, ki utóbbi csak 11 esztendős volt, így belviszályok üthették fel fejüket, akárcsak a soron következő II. János kiskorúsága alatt. Ő és tökös fia, IV. (Tehetetlen) Henrik (1455-1474) uralma alatt az uralkodói hatalom sokat vesztett tekintélyéből. A reményt egyedül az jelenthette, hogy a Tehetetlen húga, Kasztíliai Izabella trónvárományos férjhez ment II. Aragóniai Ferdinándhoz 1469-ben, és Kasztília királynője lett, míg férje Aragónia királya. Balra a képből nem derül ki, hogy személy szerint ez jó volt-e nekik.Az egyesülés nem jelenthetett azonosságot, már csak a két ország eltérő társadalmának eltérő fejlődési struktúrái, valamint eltérő terjeszkedési tendenciái miatt sem. A közös királyságon belül Katalónia és Aragónia egyaránt megőrizték külön intézményeiket. A gazdasági prosperitás kedvező mederbe terelte a katalán nyelv és műveltség fejlődésének áradatát, a szövetség létrejöttével is megőrizte autonómiáját. Megmaradt az aragón és katalán Cortez különállása is, az együttes ülések a cortez generales nevet viselték. A Mediterráneum felé kacsintgató Aragónia-Katalónia és az óceánra nyitott León-Kasztília szintén fejlesztette kereskedelmi és hadiflottáját is, kifejlesztve a tengernagyi tisztséget. (Egyébiránt a kasztíliai almirante, és a katalán almirant szó az arab amir al-mu'minin szó átvétele, ami a Hithűek parancsnokát és hithűek v
ezetőjét jelenti egy általam talált fordításban.)A XIV. században az aragónok és katalánok egyaránt jelentős gazdagságra tettek szert a Mediterráneum nyugati medencéjükben az általuk irányított kereskedelmi forgalomból. Barcelonának a királyok több ízben juttattak kiváltságokat (1444, 1473). Népessége még egy nagy polgárháborút követően is - a kor viszonyait tekintve - 20.000 fővel igen nagynak volt mondható.
Aragónia-Katalónia felemelkedésének legfőbb indikátora európai egyházpolitikai küzdelmekbe való aktív részvétel, kiemelkedő egyházi egyéniségeinek viszonylagos önállósága. Ilyen volt Ferrer Szent Vince (c. 1350-1419) katalán domonkos rendi író, hittudós, ki heves vitákba bonyolódott a széles körben utált Husz Jánossal a konstanzi zsinaton: "Ti vakabbak a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja"? Ferrer az avignoni pápa híve volt, és értekezést írt - A kortárs egyházszakadásról címmel VI. Orbán pápa megválasztásának érvénytelenségéről.
Az arab-berber mórok hatalmuk fokozatos visszaszorulását követően is javarészt helyben maradtak. Egy részük - rosszmájúak szerint csak színleg - megkeresztelkedett, és ők lettek a moriszkók. A hitükben megmaradt mórok még a XIV-XV. század folyamán is megbecsülésnek örvendtek kézműves tevékenységük miatt, mely mellet
t főképp kereskedelemmel foglalatoskodtak. Pompás építkezésük és kerámiakészítésük tovább hatott. Jogi státuszukat tekintve mudejárok, vagyis adófizető, de az iszlám szerint élő, mór szokásokat megtartó lakosok voltak.Az egykori mór kalifátus maradványa még mindig őrizte függetlenségét. A Sierra Nevada lábánál elterülő Granada város fénykorát a Naszridák uralma alatt élte (1238-1492), virágzott selyemipara és kereskedelme. Az Alhambra építészeti együttese, erődök, mór paloták, a Naszridák nyári rezidenciája mind-mind a XIV-XV. század építészeti gazdagság
ára hívják fel a figyelmet. A Naszridák hatalma Potemkin-falu volt, leginkább Kasztíliától függtek, az adót szépen le kellett csengetniük, és katonai kontingensek kiállítására voltak kötelezve. Granada igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ragaszkodik az iszlámhoz: csak arabul beszéltek, keresztény mozarabokat nem is tűrtek városukban. Ügyesen kihasználták a kasztíliai belviszályokat, intrikákat, s V. Muhammad ben al-Ahmar uralkodó és vezíre Ibn al-Hatib az 1350-1360-as években valamelyest restaurálta parányi országának hatalmi pozícióit. 1364 végén a mór uralkodó követséget küldött a már említett I. (Kegyetlen) Péterhez, kasztíliai királyhoz Sevill
ába, a békeviszony megerősítésére, és a baráti viszony megerősítésére: selyemcuccokat, és nehéz aranyszerszámmal felszerelt fajtatiszta lovakat küldött Péternek kegyetlenségének mérsékletéül.Granada elfoglalását (1492) követően viszont a születendő spanyol monarchia végleg kiszorította a mórokat és a muzulmán hatalmat. Kolumbusz ez évben érte el Amerikát. Ugyanakkor Spanyolország egyesülése nem jelentett teljes mértékű összeolvadást, plasztikusan mutatja ezt Izabella címere: a 2. és a 3. mező oroszlánjai Leónt, az 1. és 4. mező tornyos bástyái Kasztíliát, a beékelt gránátalma pedig Granadát jelzi. A regionális és nyelvi különbségek mellett is valamennyi tekintetben párhuzamos társadalmi fejlődési irány és tagozódás jellemezte a spanyol kultúra fejlődését.
Mindazonáltal a parasztmozgalmak leszerelése, a lázongó főurak szeparatizmusának elfojtása, a városi gazdasági érdekek érvényesüléséhez segítése, a két irányú tengeri forgalom előmozdítása, vagy éppen a szellemi élet kordában tartása mind-mind e két eltérő regionális uralom anakronisztikus voltára hívta fel a figyelmet, s a tényleges egység mielőbbi létrejötte mellett érvelt, melynek a már említett 1469-es dinasztikus házasságot követően 1479-ben realizálódott.
Irodalom:Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor. II.köt.Bp., 2005. 214-221.p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése