Bizony, jól sejted, a csajszi csupán kedvcsináló csalétek; ám nem kevésbé izgalmas Korea újkori története sem. (Ez elég szakbarbárosan hangzott, rendben, bizonyos mértékig kevésbé izgalmas, ám a kettő közül az utóbbit tudom csak felvázolni. És különben is kezdek szakbarbár lenni.) Na tehát a Koreai-félszigeten, immáron a XIX. században járunk. Tárgyalt királyságunk abban a hitemben él, hogy örökre fenn tudják tartani ezt a vak dióhéjba zárt status quót, kivált, hogy 1866-ban a
Tedong folyón felvonuló amerikai
Shermann cirkálót - mellyel egészen
Phenjanig jutottak, majd ott a hajó legénysége királysírok fosztogatásába kezdett - még a helyőrség gond nélkül felgyújthatta. (Az Észak-Koreai agitáció szerint persze
Kim Ir Szen dédfaterja vezette a hazafias akciót.) Egyébként pedig ez a már-már hermetikus izoláció nem sok jó hozott sem az ország külpolitikájának, sem belpolitikájának. Az ország gazdasága tönkrement, nincstelenek egész tömegei menekültek a kínai határvidék felé, mindeközben az udvar horribilis összegeket szánt nagyszabású, reprezentatív építkezésekre, melyek az állam hatalmát voltak hivatottak demonstrálni. 1872-ben, a már pattanásig feszülő helyzetben lemondásra kényszerítették az uralmon lévő
Tevongunt, ki régensként uralkodott fia,
Kodzsong felett, kit ezennel nagykorúvá nyilvánítottak, és ő foglalta el a trónt. A legfontosabb posztok azonban
Kodzsong feleségének, a
Ming család rokonságának kezébe kerültek, kik a koreai nemesség számottevő részével ellentétben hajlandónak mutatkoztak a reformokra, s az elzárkózás feloldására. Itt egy pillanatra megállunk, s
Nipponra vetjük pillantásunkat. Ugyebár a
Meidzsi-restaurációtól számítjuk Japán elképesztő fejlődését, ám azt azért nem árt tudni, hogy a
Meidzsi-császárnak ehhez annyi köze volt, hogy nevét adta hozzá. És restauráció sem volt. A császár, mint a nemzeti dinasztia reprezentánsa pusztán legitimálta az ellenzéki fejedelemségek akaratát -
Csósú és
Szacuma politikusok a császárra hivatkozva kormányoztak, és erre mondják tévesen, hogy restauráció. Szóval 1870-től megkezdték iszonyatos - hát japán - ütemben modernizálni országukat, és néhány évtized alatt egy modern államot hoztak létre, kvázi a semmiből. És ennek az új japán államnak az első megvalósítandó célja Korea, mint védelmi-övezet létrehozása volt. Noha ez korántsem azt jelenti, hogy pusztán az újkorban kezdett Japán Korea iránt érdeklődni, hiszen Korea mindig is egyfajta pufferzóna volt Kína és Japán közt, és Japán mindig is élénk érdeklődést mutatott a félsziget iránt. Az előbbi bejegyzésben szó esett az
Imdzsin veranról, az 1592-ben kezdődő invázióról; majd 1602-ben a hatalomra jutott
Tokugava sógun már a Korea és Japán között fekvő
Csuzima-szigetre is kiterjesztette fennhatóságát. Ám Korea formálisan Kína vazallusa volt, és ők annak is tekintették magukat. Amikor 1868-ban a
Meidzsi-kormányzat felszólította csuzimai követeit, hogy tájékoztassák Koreát szerződéskötési szándékaikról, meg sem hallgatták őket. Japán azonban kötelességének érezte "
Korea megóvását", és ezért a korábbi, az ópium-háborúk során a nyugat-európaiak Kínát illető jogaikat, és tulajdonképpeni nyugati aspirációkat akartak Koreába plántálni. Természetesen 1871-ben
Tianjinben ezt Kínával is tisztázták, felszámolva ezzel a néhai kínai szupremácia minden maradékát. (Ezt megelőzőleg 600 éve nem volt hivatalos diplomáciai érintkezés a két ország közt. Lényegében dacból, mert Japán nem volt hajlandó a kínai univerzum része lenni, Kína meg nem bírta bekebelezni Japánt, így dafke szartak egymásra. Mellesleg ez volt az első, ázsiai-ázsiai ország között kötött egyenlőtlen szerződés.) Majd ezek után találkozunk újra Koreával, 1876-ban. Pro forma semmi akadálya nem volt már, hogy Korea visszautasítsa Japán szerződéskötési szándékát, hiszen
Tianjinben már felszámolták Kína és Korea hűbéri viszonyát. Úgyhogy a
tianjini-szerződéssel, meg pár ágyúnaszáddal hátuk mögött
Korudáék (már nem vagyok biztos a japán diplomata nevében) 1876-ban
Kanghva-szigeten megkötötték Koreával is egyenlőtlen szerződésüket, mellyel megnyitották az országot:
Puszan, Vonszan, Csemülpo(a mai
Incshon) kikötőinek megnyitását, a japán alattvalók
extraterritorialitását (- területen kívüliség elve, mely kivonta a japán alattvalókat a koreai jogszolgáltatás alól, ami annyit tesz, hogy szankciót nélkül bűnözhettek, erőszakolhattak meg nőket, azt csináltak, mint akarhattak, és nem lehetett felelősségre vonni őket, csak Japánban. Ha pediglen kirívó esetre került sor, ami nemzetközi felháborodást keltett, par example a
Ming hercegnő petróleummal való leöntése és felgyújtása 1895-ben, akkor hazaküldték Japánba az illetőt, ahol bizonyítékok hiányában felmentették a tettest.); továbbá teljes körű vámmentességet a japán által exportált termékekre; a japán yen fizetőeszközül való bevezetését foglalta magában. Ezt követően más államok is vérszemet kaptak, így ugyanilyen szerződéseket kötöttek az USA-val, Angliával, a cári Oroszországgal, Németországgal, és bizony az Osztrák-Magyar Monarchiával is. 1892-ben felvettük a diplomáciai kapcsolatokat Koreával, ám követségek nyitására nem került sor. Az
OMM érdekeit a német követség képviselte. A gazdasági válság együtt nőt a külföldi behatolással, hiszen a külföldi áruk beözönlése tönkre vágta koreai kézműipart, a nagybirtokos réteg mezőgazdasági termékeinek exportja pedig tovább növelte a földművesek terheit. A rizst tonnaszám vitték ki Japánba, Koreában meg éhínségek voltak. 1882-ben katonai felkelés tört ki, az
Imo Kunran nevű esemény kiváltó oka az volt, hogy a királyi alakulatok egy éven át nem kaptak zsoldot, majd ezek után egyhavi, penészes, homokkal kevert rizst juttattak nekik. A katonának
Szon Szun Gil nevű közkatona vezette, és a szöuli nincstelenekkel kiegészülve elfoglalták a dúsgazdak hivatalnokok házait, felgyújtották a japán követség épületét, a királyi palotába is betörtek, számos minisztert meglincseltek. Ezt követően 1882 augusztusában a japán kormány kikényszerítette az
incshoni szerződés aláírását, melynek megfelelően hétszáz fős japán katonai alakulatot vezényeltek Szöulba, hivatalosan bocsánatot kértek a japóktól, és teljes tiszteletadással, újra eltemették a megölt japánokat. Valamint a fizetendő sarc sem volt utolsó. A felkelők vezetőit-
Szon Szun Gil-t és társait - kivégezték. Az ekkor még élő
Ming királyné a Kínai rokonokhoz fordult segítségért, akik egy háromezer fős sereget küldtek Koreába, megbuktatták
Tevongunt (akit az 1882-es felkelés tett újra királyukká), és ismét a
Ming család kezébe került a hatalom gyeplője. A kínai befolyás növekedésével egyidejűleg lépett színre egy fiatal nemesekből álló társaság, kik önmagukat Reformpártnak nevezték, és a japán modernizációt kívánták országuk viszonyaira adaptálni.
Kim Ok Kjun vezetésével elsősorban japán segítséggel kívánták csökkenteni a kínai befolyás növekedését, ami aztán jó terv volt. 1882-ben
Pak Jong Hjo nevű, a reformátorokhoz tartozó fiatal tervezte meg a
Thegukkit, a koreai nemzeti lobogót, mely központjában a távol-keleti kozmológia
jin és
jang ellentétpárja van, a négy sarkon pedig a világegyetemet felépítő jegyek elemei figyelhetőek meg. 1884-ben ezen reformerek palotaforradalmat hajtottak végre, és egész 48 óráig birtokolták a hatalmat, á ma szöuli lakosság valamint a katonaság ellenállásán megbukott kezdeményezésük. Csemülpón keresztül Japánba menekültek a reformerek. 1885-ben újfent Tianjinben a japánok és a kínaiak megegyeztek, hogy egyaránt kivonják erőiket Koreából, és meghagyják azt a maga békés valójában. 1893-ig nem is került sor effektíve jelentős eseményre, ám ez évben egy országos népi felkelés - a tongák lázadása- robbant ki, az uralkodókörök pediglen Kínához fordultak segítségért, Japán meg csak erre várt, előbb egy ultimátumot nyújtott át Kínának, hogy vagy közösen pacifikálják az országot, vagy pandástul-mindenestül kiverik őket onnan. Kína azonban bizakodó volt, mert ekkor készült el első modern hadiflottájuk, így nagy reményekkel küldték őket csatába, csak azokat már kb. a japán halászhajók szétkergették, s minekutána szárazföldön is jobbnak bizonyultak a japánok, 1895. májusában meg is kötötték a
shimonoszeki békeszerződést, mely értelmében Kína most már tényleg lemond Koreáról, de tényleg, és egyébként a a
Ryukyu-szigetek is ekkor kerültek Japánhoz, és a mai napig szeretnének elszakadni. Ráadásul Kínát kötelezték a Liaotong-félsziget japánoknak való átadására, Kína háromévnyi ezüsttermelésének megfelelő hadisarcot hajtottak be, amiből aztán kiépítették a japán nehézipart. Az oroszok, a franciák és a németek számára a Liaotong-félsziget japán kézre kerülése elfogadhatatlan volt, na de valamit mégiscsak adni kellett Japánnak, így került hát
Formosa, vagyis Tajvan szigete a japánokhoz, és egészen 1945-ig az övék is maradt, míg vissza nem került Kínához. (Tajvan mai fejlettségét az 1945-ig tartó japán diktatúra alapozta meg. Már megint csapongok, szövegkohézióm már úgyis elveszett az első bekezdésben- főleg, hogy nincs is több bekezdés- ugyanis van egy hülye tulajdonságom, hogy mindig egyszerre öt dolgot szeretnék elmondani, és írni is, de ez az anekdota nagyon ide kívánkozik: szóval mikor Tajvan visszakerült Kínához, és 1945-ben újra birtokba vették a szigetet, ott már szinte egy japánnal megegyező fejlettségű országgal találkoztak. És amikor a szerencsétlen dél-kínai nincstelen csürhebanda 1945-ben (!) mozgólépcsős áruházakban találta magát, megállt bennük az ütő. Egész nap mozgólépcsőztek, a tajvani kínaiak undorodó megvetése közepette. Bicikliket loptak, de a hátukon vitték, mert nem tudták, mit kell velük csinálni, ilyen szituációt kell elképzelni...És fontos továbbá azt is tudni, hogy mikor a Korea miatt kirobbant háborút követően a
shimonoszeki-békében Kína gond nélkül lemondott Tajvanról, ekkor hangzott el egy nagyon híres aranyköpése Kínának, mégpedig, hogy 男無情,女無義,鳥不語,花不香 azaz, hogy Tajvanon
"a férfiak nem értelmesek, a nők nem szépek, a madarak nem énekelnek, a virágok nem illatosak", és ezt sokként élték meg Tajvanon. Kemény volt a japán diktatúra, és gyűlölték is a japánokat, ám Japán egy mintagyarmatot hozott itt létre, és '45-re már voltaképp hozzászoktak a magas életszínvonallal együtt járó rendszerhez. Amikor visszakerültek a japánoktól a kínai testvérekhez, ezekhez a mozgólépcsőző kínai testvérekhez, csak annyit mondtak:
"a kutyák mennek, a disznók jönnek"...)
Ja igen, Korea. 1895 tehát, Kína végleg búcsút int utolsó hűbéresének. Az egyre erősödő japán fenyegetések végett azonban a koreai nemesség hazafias része megbuktatja a japán-barát minisztereket, erre Miura Goro szöuli japán nagykövet 1895. október 8-án palotaforradalmat szervezett, meggyilkoltatta a Ming királynét, majd petróleummal leöntötte és elégette holttestét, hogy az ne szolgáljon bizonyítékokkal. Nemzetközi felháborodás, japán követ fülének megráncigálása Japánban: ejnye, te nem tudtad Miura-san, hogy királynőket nem öntünk le petróleummal? Nem én. No jól van, de legközelebb nehogy felgyújts valami koreait. Nem én! Ez ilyen
PASO kategória"Rakd be a zaciba a lőfegyvered (Beadom!) Hidd el, hogy így majd jó lesz Neked (Elhiszem!) Rakd le a töltényt, tartsd be a törvényt, uralkodj magadon!(Ígérem hogy uralkodok magamon!)" szintű tárgyalás lehetett...
Országszerte japán-ellenes partizánháború bontakozott ki (az
I-bjon, az
"Igazság hadserege" mozgalom), a szegény, naiv, lepkéket kergető koreai nemesek meg az oroszokkal kezdtek el cimborálni. 1896-ban az orosz diplomáciai misszió épületébe menekítették a királyt, a koreai történetírás ezt az időszakot az
Akvanphacson-nak nevezi, míg királyuk az orosz követségen tartózkodott. Japán koreai befolyása így meggyengült, ám 1896 nyarán már meg is egyezett egymással az orosz és a japán kormány, aláírták a szöuli memorandumot, és a moszkvai jegyzőkönyvet, amiben egyenlő jogaikat ismerték el Korea fölött. A további nyugati hatalmak sem szerettek volna kimaradni semmiből, így már 1895-be koncessziókat kaptak az amerikaiak a Pjongan tartománybeli aranybányák kiaknázására, valamint a Szöul-Csemülpo vasútvonal megépítésének jogosultságára, mely amúgy 1898-ban végül a japánokhoz került. Az amerikaiak engedélyeket kaptak a főváros villamosítására, a vízvezetékhálózat kiépítésére, illetve villamosvonalak kiépítésére. Az angol tőkéscsoportosulásoknak is csurrant némi aranybánya-koncesszió, amivel persze nagymértékben megnövekedett befolyásuk az ország pénzügyeire és kereskedelmére egyszersmind. Francia szindikátusé lett a Szöulból
Üidzsuba (Mandzsúria határvidékén található, ma
Sinuijunak nevezik) vezető vasútvonal megépítési joga, valamint a
Jalu(Amnok) és
Tumen folyó menti erdőségek kiirtásának joga. A legtöbb koncesszió viszont Japán kezében maradt, a bányászipar nagy része, a távíróhálózat, a Szöul-Csemülpó vasútvonal, ráadásul Korea partjainak halászati joga is. Vagyis a XIX. század végi Korea (melyet 1897-től
Dehan-birodalomnak nevezne) egy tulajdonképpeni vállalattá alakult át.
A század utolsó éveiben a
Koreai Császárság belpolitikáját (mert 1897-ben
Kodzsong király országának erejét demonstrálandó császári címet vett fel, innen a
Dehan-birodalom elnevezés) japán és oroszbarát frakcióharcok határozták meg, Oroszország és Japán növekvő konfrontálódása miatt elkerülhetetlenné vált az újabb háború, ami 1904. február 8-án tört ki, mikor is a japán torpedónaszádok elsüllyesztették a csemülpói kikötőben horgonyzó
Varjag orosz csatahajót. Ezt követően a dicsőséges orosz flotta a Balti-tengerből útra kelve megkerülte az egész világot, hogy csuzimába érve szarrá verjék őket a japánok: a komplett orosz flotta elsüllyedt 5000 halottal, de azért 117 főnyi burzsoá imperialista japánt sikerült likvidálniuk. 1905. november 7-én a Japán Császárság protektorátusi rendszert léptetett érvénybe Koreában, Ito Hirobumi és Haszekava japán tábornokok tárgyalni hívták a kormány képviselőit, és kivont karddal kényszerítették a koreai minisztereket a protektorátusi szerződés aláírására. Erre csak öten voltak hajlandóak, a japánoknak elég is volt ennyi (ez az öt ember ma a hazaárulás szimbóluma Koreában). Van egy bájos 50-es évekbeli Művelt Nép könyvkiadóbéli
Keleti országok újkori története című vaskos könyvem, melynek második kötetében az áll, hogy
"a világkapitalizmus és az 1905. évi orosz mozgalom végleg felébresztette Ázsiát. Az elnyomott, a középkori tespedésben elvadult lakosság százmillió új életre és az elemi emberi jogokért, a demokráciáért folytatandó küzdelemre ébredtek-írta Lenin. Ázsia népeinek nagyarányú demokratikus mozgalmában, amly az 1905. évi orosz forradalom hatása alatt bontakozott ki, tiszteletre méltó szerep jut annak a nemzeti-felszabadító küzdelemnek, amelyet Korea vívott a japán imperialisták ellen." [In
:A keleti országok újkori története. II.k. (szerk.:) I.M. Rejsznyer, B.K. Rubcov. Bp., 1955. 130.p.] Ám ez nem sokat ért, mert 1906 februárjában
Ito Hirobumival az élen felállították a japán főrezidensi hivatalt, és a korábbi koreai oktatásügyi miniszter,
Li Van Jong vezetésével bábkormány alakult ki, ám gyakorlatilag minden
Ito kezében volt. Itt ér véget a mese mára, és tetralógia lészen ebből a Korea történetéből, már amennyiben lesz rá érdeklődés. Bár érdeklődés úgysem lesz, lévén ez nem marketing, webkettő, vagy valami egyéb tökös tudomány, mindössze haszontalan hitvány história ugyebár; de mivel szeretem magamat olvasni, és miképp így csak egy csonka szardarab maradna Korea bejegyzésnyi erejű története, nagy valószínűséggel pontot teszek a végére.
Végre kiderül majd többek között az is, ki volt
An Dzsung Gün, mert most nem derült ki, miért bársonyosak japán karmai, és hogy lett a koreai királyi család egyik sarjából jegyárus a szöuli királyi palotában,ott, ahol felnőtt.
Ezen bejegyzés elkészültéhez felhasználtam korábbi jegyzeteimet, valamint a következő művet :
Csoma Mózes:Korea. Egy nemzet, két ország. Bp., 2008. 17.-25.p. 
Zhan Qixiong, a fujiani halász a mai nap tért haza, akit az elmúlt hetekben őrizetbe vettek a japán hatóságok. A casus belli-t a 钓鱼台群岛, vagyis a Diaoyu, avagy japánul Senkaku-szigetek képezték, amik már több alkalommal is számos territoriális összekülönbözés neuralgikus pontjául szolgáltak. Igényt tart rá Japán, a Kínai Népköztársaság, valamint a Kínai Köztársaság, azaz Taiwan, (mi utóbbi de iure a Kínai Népköztársagé, ez esetben ergo azt is mondhatnánk, hogy nincs miről beszélni...)
.jpg)
_in_Kyoto.jpg)
