Ma van október 1-je, a legfontosabb nemzeti ünnep Kínában, a Népköztársaság kikiáltása, erről szól az alábbi poszt.
1949. szeptember 21-én Pekingben megkezdte ülésezését Kína Népi Politikai Tanácskozó Testülete (a pártok, a tömegszervezetek, a hadsereg, és a nemzetiségek képviselőiből) ahol elfogadásra került a Kínai Népköztársaság programja, mely az 1954-es alkotmány elkészültéig az állam alaptörvényeként funkcionált. A program a szocializmus bevezetésével kapcsolatban[1] fokozatosságra törekedett, s az egységfrontot hangsúlyozta. A Tanácskozó Testület szeptember 30-án megválasztotta Mao Zedongot a központi népi kormány élére, s Mao 1949. október 1-jén a Pekingben (melyet az új program fővárossá nyilvánított), a Tian Anmen téren kikiáltotta a Kínai Népköztársaság megalakulását, s felvonta az ország zászlaját, az ötcsillagos vörös lobogót.[2]E napon vált Mao Zedong ötszázötvenmillió ember tejhatalmú urává. Jóllehet a harcok ezzel nem fejeződtek be, csak október közepére sikerült Kanton elfoglalása, s Jiang Jieshi híveivel együtt csak decemberben kezdte meg evakuálás Tajvanra.[3]Ennek ellenére hosszú évtizedeket követően helyreállt Kína egysége, s a diszkreditálódott Guomindang helyébe a Mao vezette, népre hivatkozó hatalom került, mely „a munkásosztály vezette népi demokrácia diktatúráját valósítja meg, amely a munkások és a parasztok szövetségén alapszik és egybefűzi az összes demokratikus osztályokat és Kína valamennyi nemzeti kisebbségét. A köztársaság küzd az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus tőke ellen,és az erős Kína függetlenségének, demokráciájának, békéjének, egységének és felvirágoztatásának megteremtésére törekszik”[4]A Kínai Népköztársaság megalakulása egyelőre csak a forradalom politikai kérdését – a hatalom kérdését döntötte el.
Az általános program meghatározása szerint az új kínai államhatalom a „népi demokrácia diktatúrája”, mely a munkások és a parasztok szövetségén alapszik. A katonai bizottságok szerepe meghatározónak bizonyult, miképp a hadsereg – a párt és az állam mellett – Kína legfontosabb nemzeti intézménye a fegyverrel történő országegyesítés után. Feladatuk közé tartozott a közrend megteremtése, a romokban heverő gazdaság helyreállítása, és a földreformhoz szükséges megfelelő körülmények megteremtése, az imperialista hatalmak kiváltságainak felszámolása, a bürokratikus tőke államosítása, a földosztás végrehajtása, megvédeni az állam és szövetkezeti tulajdont, valamint a munkások és paraszti gazdaság érdekeit.[5]Az új rendszer a hatalom nagymértékű koncentrációját valósította meg, a hatalmi ágak (törvényhozói, végrehajtói, adminisztratív, ügyészi funkciók, nemzetközi szerződések ratifikálása) elkülönülése nem ment végbe, az ország irányítását Mao Zedong vezetésével egy igen szűk pártelit - a Központi Népi Kormánytanács - ragadta magához, s kezdetét vette Kína történetének negyedszázada a „nagy kormányos” irányítása alatt.
Mao a népköztársaság megteremtésére vonatkozóan felemlegeti a Da Tong-ot, és a hagyományos kínai utópiát: „ily módon válik lehetővé a szocializmus és a kommunizmus megvalósítása a népköztársaságon keresztül, hogy felszámolják az osztályokat és a belépés a Nagy Harmónia világába.”
[1]Mao 1947-ben mondott beszédében: „Kína gazdasági elmaradottságára tekintettel még a forradalom országos győzelme után is hosszú ideig szükséges lesz engedélyezni a kispolgárság nagy tömegei által képviselt kapitalista gazdasági szektort.” Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 141.p.
[2]Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 95.p.
[3]Németh István (szerk.:) – 20. századi egyetemes történet. II. köt. Európán kívüli országok.169.p.
Folytatólagosan következik Mao Zedong és a Kínai Kommunista Párt története, a shaanxi-incidenst követően járunk, hol a japán invázió kapcsán látszólag felfüggesztődött a KKP-GMD antagonisztikus összekülönbözése, elsősorban a közhangulat nyomására. Mint láthatjuk azonban, egyik fél sem gondolta ezt igazán komolyan, viszont a komcsik remekül kihasználták a kvázi-fegyverszünet, a suo placito pszeudo-egységfront nyújtotta legitim kereteket: igencsak kiheverték a hosszú menetelés vérveszteségét...
Az ultimátumot követően a japán haderő bevonult Pekingbe és Tianjin-be, a nyomasztó technikai fölény ellenében fellépni képtelen kínai csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Ezt követően a japánok Sanghajba tették át hadszínterüket, feltételezve, hogy ezzel kapitulációra kényszeríthetik Kínát. November 12.-én Sanghaj elesett, Decemberben 12.-énNanking is, hol irtózatos mészárlást végzett a japán haderő. Noha a japánok által lerohant közép-kínai országrészen számos nyugati érdekeltség tartózkodott, effektíve semmilyen lépést nem tettek az agresszió ellenében. 1937 novemberében a Népszövetség ismételten elítélte a japán agressziót, ám szankcióval ezúttal sem élt, majd 1938. február 12-13-án Londonban ugyan kiemelt rendezvényként tartották meg a Kínával foglalkozó világkonferenciát, mely során a Japán ellen alkalmazandó intézkedéseket vitatták meg, tényleges eredményt viszont nem tudott felmutatni.[1]
Kínának egyedül a Szovjetunió nyújtott hathatós támogatást, 1937. július 8.-án szovjet-kínai megnemtámadási szerződést kötöttek, mely igen fontos tényezőnek bizonyult Kína honvédelmi harcaiban. Az elkövetkező években a Szovjetunió Kína legnagyobb fegyverszállítója lett, s tulajdonképp az egyetlen forrás, melyből nehézfegyvereket, tüzérségi fegyvereket meríthettek.[2]
A japán-kínai háború kitörése kedvezőleg hatott Mao számára: Jiang beleegyezett a Vörös Hadsereg független irányításába, mely jóllehet formailag a Központi Kormány fegyveres erejéhez tartozott, csak Mao rendelkezett felette, hiába is volt Jiang a kínai hadsereg főparancsnoka. A Vörös Hadsereg ekkor körülbelül hatvanezer katonát számlált, az északnyugati új bázisterületen, Yenan-ban tartózkodó negyvenhatezer fő alkotta egységet 8. Hadseregre keresztelték át, vezetője Zhu De és Peng Dehuai lett. Mao a háború során mindenekelőtt haderejének megőrzésére, illetve a tanácskörzetek kiterjesztésére koncentrált. A tényleges japánellenes harc a Kuomintang haderejére hárult.
1937 áprilisában Yenanban került a KKP Központi Bizottságának Politikai Bizottságának tanácskozására, ahol bírálat alá vették Mao vetélytársát, Zhang Gutao-t, szakadár haditanácsai és kalandorpolitikája miatt, egy koholt összeesküvés váddal kísérletet tettek teljes eltávolítására, a Komintern nyomására azonban – az egység megőrzése végett – felmentette a haditörvényszék, mi több visszahelyezték parancsnoki tisztségébe. A pártvezetés számára komoly problémának bizonyult a parasztok helyzete, kik az agrárreform – vagyis a korábbi földosztás – intézkedéseinek elévülésétől, avagy végre nem hajtásától tartottak. A másik oldalról a vörös katonák pediglen kapitulációként tekintettek a Guomindanggal való megegyezésre. Ekképp a párt egy felvilágosító kampányt indított útnak a pártkáderek, valamint a tömegek számára egyaránt szóló magyarázattal, melyek a Guomindang Központi Végrehajtó Bizottságához intézett garanciapontok tartalmát mutatták be; melyek mint a japán ellenes harc alapvető feltételéhez szükséges belső béke biztosításához hivatottak elérni. Tudatosították ugyanakkor azt is, hogy ez nem jelenti a KKP beolvadását – ezáltal megszűnését, vagy szerepének korlátozását az egységfronton belül. A cél továbbra is a Kínai Kommunista Párt erejének és befolyásának növelése, a forradalom győzelemre vitele maradt.[3]
1937 augusztusában a KKP KB különleges ülésén elfogadta a „Japánnal szembeni ellenállás és a haza megmentésének” 10 pontos programját. Az értekezleten Mao Zedong nem a Komintern irányelveinek megfelelő a Guomindang seregekkel összhangban kívánta megszervezni seregét, hanem a kommunista haderő partizánháborújának folytatását. Szemléletes képet fest erről Lin Piao, a 115. hadosztály vezetőjének 1940-ben a Kominternhez intézett levele: „amikor megkezdődtek a harcok a japán hadsereg és a Guomindang hadserege között, nemegyszer kértem engedélyt a Központi Bizottságtól, hogy erős csapást szervezzenek a japánok ellen. Választ azonban nem kaptam, és ezért Pingxingguang-nál saját kezdeményezésemből kellett harcot kezdenem”[4] A hadműveleteket nem koordinálták a Guomindang csapatokkal, az „önálló és független” partizánháború gyakorlatban a KKP seregek kímélését foglalta magában, a Vörös Hadsereg 1940-ig nem vállalkozott nagyobb szabású hadműveletekbe.
1938. július 1-jén a Guomindang kongresszusi határozata támogatást nyert a KKP-nál a Nemzeti Politikai Tanács létrehozásáról, melynek összetételét a GMD határozta meg,a kommunisták részéről a tanácsot többek között Mao Zedong, Bo Gu, Wang Ming képvislete. A KKP nem táplált illúziókat a Nemzeti Politikai Tanács gyakorlati működéséhez, mindenestre lehetőséget teremtett a kommunista befolyás legális terjesztésére. 1938. október-novemberében került sor a KKP KB VI. plénumára, melynek fő beszámolóját Mao tartotta, s központi témáját a KKP és a GMD együttműködésének problémája adta. Moszkva utasításait követve egyelőre Jiang Jieshi és a nemzeti kormány támogatásáról hoztak határozatot.[5]
A japán-ellenes háború első évében a KKP betartotta ígéretét, és felfüggesztette radikális agrárprogramját, Jiang Jieshi a Nemzeti Politikai Tanács politikai demokratizálódást hivatott rendelkezéseinek értelmében engedélyezte a kommunista irodák létesítését a fővárosban (Nanking elestét követően Hankou-ban), valamint azok napilap terjesztését. A két oldal közötti kényszeredett együttműködés egyre inkább megkérdőjeleződött: 1939 után a Guomindang kormányzat egyre nagyobb aggodalommal tekintett a kommunista terjeszkedésre, s félelmük nem volt alaptalan. 1939 októberében Mao már úgy nyilatkozott, hogy „saját hátországunkban késedelem nélkül és teljes komolysággal politikai reformokat kell végrehajtani, véget kell vetni a Guomindang egypárt-diktatúrájának”[6]További aggodalomra adtak okot a szintúgy ezen időszak során adott kijelentései:„a jelenleg kommunista csapatok ellenőrzése alatt lévő körzetek közigazgatásilag függetlenek Jiang Jieshi-kormánytól. Kína nem válhat teljes egységessé a Guomindang-diktatúra megdöntéséig.”[7]Vagyis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Mao a Guomindang-ot tekinti nagyobb ellenségként, s e nézetét katonai vezérkara is átvette. 1939. július-augusztusában ült össze a KKP KB Politikai Bizottságának ülése Yenan-ban Mao Zedong vezetésével, ki ekkorra már gyakorlatilag teljhatalomhoz jutott, amiben nagy szerepe volt a majdani Kínai Népköztársaság elnöke és hadügyminisztere – Zhou Enlai és Lin Piao – , valamint Mao testvére, Mao Zemin által folytatott, Wang Ming-et és Bo Gu-t, s az 1937-ben Moszkvába visszatért Otto Braun-t – sújtó lejárató kampánynak.[8]
A Yenan-i ülés témáját újfent a japánellenes nemzeti egységfront adta. Mao beszédében Kína nemzetközi helyzetének megváltozását, valamint ennek az egységfrontra gyakorolt hatását elemezte, s megítélésében Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok „most érdekeltek a háború befejezésében”, és ez vezetett el a „kapituláns tendenciákhoz” Jiang Jieshi környezetében, mely okot adott az együttműködés megszüntetéséhez. A Politikai Bizottság azonban szükségesnek tartotta az egységfront fenntartását, de Mao provokatív kijelentései bonyolították Kína belpolitikai helyzetét. A Guomindang várható kapitulációjára építve a nemzeti oldal elleni harc helyességét voltak hivatottak igazolni az elhangzott beszédek. Mao és híveinek köre az egyes körzetek felszabadításában mindenekelőtt a Guomindang kiszorítását, s a Vörös Hadsereg hadipotenciáljának növelésének lehetőségét látták: „fő célunk, hogy a jövőben a Guomindang elismerje a jogunkat Észak-Kínára és a Központi-Kína egy részére is. Erőink Észak-Kínában felülmúlják a központi kormány csapataiét, Központi-Kínában pedig csapataink erősödnek.”[9]
1939-ben ezeknek értelmében a KKP hadereje a Guomindang serege ellen indult, s a japán frontvonalakon túl bocsátkoztak harcba egymással. 1940 januárjára jelentős növekedést mutatott a Zhu De és Pend Dehuai által vezeett 8. Hadsereg létszáma: a kezdeti hatvanezer főről kétszáznegyvenezerre növekedett; Liu Shaoqi 4. Új Hadseregének állománya is legalább harmincezerre bővült, s a vörös bázisterületek is jelentősen kibővültek. A japánellenes hazafias szólamokat a reálpolitika jelszavai váltották fel. Az 1942-ben Yenan-ba érkezett Vlagyimirov, a szovjet hírszolgálati iroda tudósítója is naplójában a következőképpen számolt be a Vörös Hadsereg taktikájáról: „amikor a japánok vereséget mérnek a Guomindang-istákra, a központi kormány hatalma meginog. Ilyenkor azonnal behatolnak ebbe a körzetbe a 8. Hadsereg egységei. Ha kell, olyan áron is megszerzik a hatalmat, hogy fegyvereiket a Guomindang-isták ellen fordítják, akik pedig szövetségeseik a japánellenes egységfrontban.”[10]Mao a kirobbant helyzetet, mint a Guomindang ellen való védekezést igyekezett feltüntetni a Kremlnek, Moszkvába küldött pártfunkcionáriusai –kivált Wang Jiaxiang a „vörös professzor”, és Ren Bishi voltak felelősek az egyoldalú magyarázatokkal, melyek Mao reputációját voltak hivatottak fenntartani. És fel is tartották.[11]
[1]Székely Gábor: Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története. Bp., 1998. 256.p.
[2]Halmossy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. Bp., 1983., 425.p.
Újabb szemelvény a KKP és Mao Zedong történetéből, amit érdemes lett volna kronológiai sorrendben közölnöm, hiszen úgy alkotna értelmes egységet, ám ezt már elszalasztottam. (Végtére is önmagukban is érthető momentumok...) Ergo a hosszú menetelést követően járunk, a nagy kormányos első jelentős sikerén túl, mikor is Mao Shaanxiban, azon belül 1936–1937 telén Yan’anban rendezte be bázisát az elkövetkező egy évtizedre. A küzdelem immáron az oroszok fennhatósága alatt álló területekhez való korridor megnyitásáért folyt, hogy a Kreml támogatása által a kínai komunisták hozzájuthassanak mindahhoz az ellátmányhoz, mely a Jiang Jieshi elleni harc további folytatásához szükséges volt. Jiang szándéka az volt, hogy Mandzsúria korábbi hadurának, Zhang Xueliangnak a segítségével körbezárja a vörösöket. Ám Zhang, az „Ifjú Marsall” épp ellenkezőleg, az oroszokkal folytatott tárgyalásokat, s kész volt szövetségre lépni a kommunistákkal, és hadat üzenni a japánoknak, amennyiben a Kreml segítséget nyújtott volna számára a Guomindanggal folytatott harcban. Sztálin számára a japánoknak küldött kínai hadüzenet előnyös lett volna, s ezért látszólag megfontolták a fiatal hadúr kérését, és a KKP-val való kapcsolatfelvételét sürgették, amelyre 1936. január 20-án került sor. Érdekeiket mégsem tudták egybehangolni: az év júniusában, az ország déli tartományaiban Guangdongban és Guangxiben a Guomindang-rezsim ellen indított felkelések idején Mao megpróbálta rávenni Zhang Xueliangot, hogy az alkalmat kihasználva hozza létre északnyugaton önálló államalakulatát, ám az ötletet sem Zhang, sem a Kreml nem támogatta. Zhang ugyanis az egész ország fölött kívánta átvenni a hatalmat, Moszkvának pedig egy egységes Kínára volt szüksége a japánok elleni harcban.[1]
Ennek kapcsán Moszkvában titkos tárgyalásokat folytattak Wang Minggel, továbbá követet küldtek Nankingba, ahol Chen Lifuval, a Jiang Jieshi utáni második számú GMD-vezetővel létesítettek kapcsolatot. Ahogy a tárgyalások haladtak előre, Mao Jianggal szembeni hozzáállása is látszólag változáson ment keresztül, s immáron a Japán-ellenes harcot tekintette – legalábbis ezt színlelte – elsődlegesnek egy Edgar Snow-val (Mao első életrajzírója volt, kinek nyomán alkotott a nyugati világ egy viszonylagosan pozitív képet a Népköztársaságot kikiáltó parasztvezérről) folytatott interjúban: „Akik azt képzelik, hogy a további kínai áldozatok majd – legyenek azok gazdasági, politikai avagy területi engedmények – megállíthatják a japán előrenyomulást, csak illúziókat kergetnek. (…) De most már eleget tudunk, nem csupán Észak-Kínában, de a Jangce alsóbb folyásának völgyében is, valamint déli kikötővárosaink is a japán kontinentális programban szerepelnek. Továbbá világosan látszik, hogy a japán flotta a kínai vizek blokád alá vonására, valamint a Fülöp-szigetek, Indokína, Malajzia és Holland Kelet-India megszerzésére törekszik. Háború esetén stratégiai bázisukká kísérlik meg tenni azokat. Sokan úgy gondolják, hogy lehetetlen lesz Kína számára tovább folytatni a harcot Japán ellen, amint az egyes stratégiai pontokat megszerez a partvidéken, és megerősíti blokádját. Ez badarság. (…) Kína hatalmas nemzet, nem lehet meghódítottnak mondani, míg nincs minden hüvelyknyi területe az ellenség birtokában. Még ha Japánnak egy nagyobb részt sikerült is meghódítania Kínából, száz vagy kétszázmillió emberrel, még akkor is távol állnánk a vereségtől. A kínai emberek készek az élvonalban harcolni szabadságukért, jóval az után is, hogy a japán imperializmus zátonyra fut a kínai ellenálláson.[2] Továbbá „a Kína és Japán közötti ellentétek most a fő ellentétekké váltak, a belső ellentétek pedig másodrangú, alárendelt helyre szorultak.”[3]
1936 nyara és ősze folyamán a KKP megsokszorozta a Guomindanggal kötendő fegyverszünetre való felhívások számát. Jiang Jieshi mégsem mutatkozott hajlandónak az egységfrontra, s ultimátumot adott Zhang Xueliangnak, miszerint vagy felveszi a harcot a vörösök ellen, vagy átáll dél oldalára. Decemberben felerősödtek a Japán-ellenes tüntetések, melyek több helyütt rendőrökkel való összecsapásokba torkollottak. December 10-én Mao táviratot intézett Zhangnak, miszerint a nemzetiekkel folytatott tárgyalásoknak vége szakadt, Jiang Jieshi túlzott követeléseiből adódóan (három népi elv magukévá tétele, a Vörös Hadsereg felszámolása, szovjetek felszámolása). Huszonnégy órával később érkezett Zhang Xueliang válasza, mely Jiang Jieshi letartóztatásáról és a xi’ani főhadiszálláson való fogva tartásáról számolt be. Zhang rendelte el elfogatását, és követelte tőle politikájának megváltoztatását, vagyis a Japánnal való nyílt szembehelyezkedést. A kommunisták kiváló lehetőséget láttak a szituációban. Mao szerint Jiangot „népítélet” alá kellett vonni, s feltárni elkövetett bűneit, Zhang és Sztálin azonban ezt határozottan elvetette. Ugyanakkor egyidejűleg a nankingi kormány baloldali és centrumfrakciójának támogatását is próbálták megnyerni a japánellenes egységfronthoz. Nankingban heves viták kísérték az eseményeket a generalisszimusz támogatói és ellenzéke között. December 24-én Jiang elhagyhatta fogságát, és visszatérhetett Nankingba. A nyilvánosság előtt tagadta, hogy bármit is aláírt volna, de Maót biztosították afelől, hogy tartja magát a megállapodáshoz.[4]Jóllehet 1937 nyaráig a fegyverszünetet indikáló jelek nem voltak egyértelműek egyik oldalról sem, a július 7-ét követő nagy erejű japán offenzíva megváltoztatta a helyzetet: július 28-án Mao ultimátumot nyújtott be, miszerint a Vörös Hadsereg augusztus 20-án a frontra vonul a Guomindang hozzájárulása nélkül is. Végül szeptember 22-én született meg a Guomindang deklarációja a KKP-val való második egységfront létrejöttéről. Otto Braun visszaemlékezése alapján viszont „valahogy az volt a benyomásom, hogy a két fél, a két nagy játékos, Jiang Jieshi és Mao Zedong kettős politikát folytatott. Tudták, hogy a japán elleni háború elkerülhetetlen, s hogy csak egyesült erővel vívhatják meg; de a háború költségeit mindegyik a másikra akarta hárítani. Az elkövetkező évek csak megerősítették ezt az érzésemet.”[5]
[1]Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 192.; 195. p.
[2]Edgar Snow: Red Star Over China. New York, 1944. 93.;94. p.
[3]„A Kínai Kommunista Párt feladatai a japánellenes háború időszakában.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. Bp., 1952. 483. p.
[4]Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 346; 350. p.
[5] Otto Braun: Menetelés Kínában 1932-1939. Bp., 1975. 288. p.
Egy néhai bölcsészbuliról emlékszem a Gutenberg Halottra, akinek nevével azonosítjuk az előző posztban, Luther és a reformáció során láthatóan kardinális jelentőségű nyomdatechnikai eljárások feltalálását és alkalmazását. Mármint Johann Gutenberggel persze, aki tényleg halott, viszont még meg sem született, mikor Kínában, őt megelőzőleg közel fél évezreddel már a szövegek ipari sokszorosításán törték a fejüket, nem is eredménytelenül.
Azt eddig is tudtuk, hogy a papír megalkotásával Kína közvetett módon taszigálta előre az európai tipográfiát, annak materiális fundamentumának megteremtésével. Kínában, társadalmi sajátosságaiból adódóan művelt emberek országában, a tanulásnak -melyet az élet forrásaként tisztelnek - gigantikus irodalma van. A legrégebbi írásos emlékek az ún. jóslócsontokhoz - 甲骨文 jiăgŭwén - kapcsolhatók, melyek felfedezése egy érdekes sztorit takarnak: egy bizonyos Wang Yirong tudós mandarin még a múltszázad fordulóján járt Pekingben, és egy patikában járva azokra a megkövesedett csontokra vetette figyelő pillantását, melyeket - vele egyetemben - a derék kínai parasztok a legkülönfélébb betegségek ellen véltek elsőrendű medicinának: sárkánycsontoknak tudták őket. Kissé rázoomolva a "sárkánycsontokra" különös karcolatok ötlöttek neki szembe, s miként maga is műgyűjtő volt, és jól ismerte a régi feliratokat, rögtön feltűnt neki, hogy ősi feliratokat tart kezében. Később, tüzetesebben megvizsgálva rájött, hogy nemhogy ősi, de a legősibb kínai írás emlékeket tartja kezében, melyeket a kínaiak évszázadok óta összeőröltek, és gyógyításra használták. Olyan régi korokból származtak ugyanis, hogy az emberek elfelejtették, mik azok. Ezeken, a többnyire teknősbéka, vagy marhalapocka csontokon egy-egy rövid kérdést tettek fel, majd tűzön izzítva a csonton keletkező repedésekből megállapították, hogy érdemes-e a császárnak a szomszédos állam ellen hadat indítania, jó termés várható-e, etc. (Az újabb időkben pedig, hogy melyik kocsmába érdemes menni.) És általában a választ, illetve a jóslat eredményét is rávésték, miszerint igen, jó, hogy a császár meghódította ezt az államot, (vagy hogy a császár pórul járt), jó termés volt, miegymás. Összesen kb. 2500 karaktert tudtak megkülönböztetni, ezeket tekintik a ma létező - legteljesebb szótárak szerint - hozzávetőlegesen 49.000. írásjegy alapjának. És ezen ősi írásos emlékek alapján feltételezik, hogy a könyv Kínában már a Shang-dinasztia idején (i.e. 1765-1123) létezhetett. Meglehetősen gyakoriak a jóslócsontok karakterei között a mai könyvet, vékony füzetet jelölő, számlálószóként is funkcionáló 冊 (egyszerűsítve 册) cè írásjegyhez hasonló karcolatok. A vízszintesen egy széles hurok által által keresztezett négy függőleges vonalból álló írásjegy a könyvet valóban legősibb formájában ábrázolja: a fa- vagy bambuszlapok, amelyekre lakkba mártott, hegyes pálcikákkal függőlegesen írtak, és amelyeket bőrszíjak, vagy selyemzsinórok kötöttek össze, és tartottak a megfelelő sorrendben. (Ezért probléma, ha egy ásatás során, az elporladt bőrszíjak miatt egy halom bambuszlapot találnak, akkor lehet legózni, mi követ mit...) Ezek a lapokból álló könyvek több évszázadon keresztül voltak használatban, már Confucius is ilyeneket használt az Yiqing (Változások Könyve) értelmezéséhez. Közép-Ázsia sivatagjából úgy ötven évvel ezelőtt kerültek elő a legrégibb kínai könyvek: ezek fából, vagy bambuszból készült lapok, szótárok, kalendáriumok, orvosi receptgyűjtemények, és a selyemút felügyeletével megbízott kínai helyőrségek ügyes-bajos mindennapi életével kapcsolatos hivatalos dokumentumok. Javarészt i.sz. 98 és 137 közötti évszámok szerepelnek rajtuk, és az innen származó forrásokon bizonyos fejlődés érhető tetten: az írást tintával és ecsettel rótták rájuk. El lehet képzelni - kivált, ha falapokról volt szó - mily terjedelmes volt egy ilyen könyv, és a bőrszíjak mily kevesek voltak összetartásukhoz, ezért is váltottak fel lassacskán a rugalmasabb selyemmel az elszakadozó bőrszíjakat. A kb. 30 cm szélesre szőtt anyagot a két végén többé-kevésbé dekorált fapálcára tekerték fel, mely az egészet tartotta. A selyem azonban nem a legolcsóbb cuccok közé tartozott, így azt is váltani kellett, előbb piheselymet, majd egyre közönségesebb anyagokat, úgymint régi vászonrongyot, kendert, eperfa kérgét, de még halászhálót is alkalmaztak, mígnem sikerült olyan pépet kreálniuk, melyre a szárítás után írni lehetett. Kínában nagy tradíciója volt, hogy ha a Császári Udvarban bevált valami, akkor a pórnépnek is, mint jótéteményt juttatták el. S mivel Kínában minden dolog feltalálásához egy-egy személyt, adott esetben kultúrhéroszt kapcsolnak, nem volt ez másképp a papírral sem, mely a Császári Műhelyek igazgatójának, Cai Lun eunuch nevéhez kapcsolható i.sz. 105-ben. A selymet tehát felváltotta a papír ( kivéve a fényűző kéziratok kapcsán). A kis méretű íveket (25X45 cm) egymás mellé ragasztották, melyek így egy szalagot alkottak, és egy hosszú pálcika segedelmével fel-le tekergették azt. Ha valamit elő akartak keresni, akkor igen körülményes volt az egészet kigöngyölíteni, ezért hamar felmerült az óhaj, hogy a szöveg bármely részéhez azonmód hozzáférhessenek anélkül, hogy százhúszezer folyókilométernyi papírt szétborítsanak. Éspedig a kegyes szándék, hogy az indiai szent könyveket majmolják (vékony és hosszú pálmalevelek, melyeket cérna fog össze), és annak szükségessége, hogy a külön nyomtatott oldalakból álló könyvet hozzanak létre, csakhamar átalakította a könyv külső megjelenését. A Dunhuang barlangban előkerült V-X. század közöttre datálható kéziratok közt akad olyan, mely erős papírból készült lapokra íródott, s melyeket átlyukasztva zsinórral fűztek össze. Néha ezeket a lapokat az élüknél összeragasztották, létrehozván ily mód a hosszúkás, harmonikaszerűen kinyíló könyv archetípusát, amiket a kínaiak "örvénykönyveknek" hívnak, érzékeltetve ezzel a gyors mozgást, ahogy a lapok az olvasó szíve óhaja szerint gyorsan peregnek. Ez a könyvformátum akkora siker lett, hogy egy arab szerző, Mohammad Ibn Ishaq 989-ben nem bírta szó nélkül hagyni: "a kínaiak vallásukkal és tudományaikkal foglalkozó könyveiket papírlapokra írják, amelyek olyan formában nyílnak ki, mint a paraván." Ez az indiai-kínai kombinációjú könyvforma szolgált a buddhista és taoista szövegek lejegyzésére, metszet-, és festménygyűjteményekhez, vagy éppen kalligráfiai minták felületének. Viszont a papír önmagában igen sérülékeny volt, ezért minden a lapot a közepén kettéhajtottak, és az összes lapot e hajtás mentén összeragasztották, ugyanakkor szabadon lebeghettek, akárha szárnyak lennének, innen ered a "pillangókönyv" elnevezés. Ez a könyv tökéletes "adathordozónak" bizonyult a kéziratok számára, ám egy szöveg nyomtatása keféléssel a domborúan metszett és befestékezett fatáblára az ívnek csupán egyik oldalán volt megoldható. Ezért, hogy az üresen maradt hátoldalt elrejtsék, a lapokat kettéhajtották és összevarrták, de nem a hajtásnál, hanem a szélüknél. A rendkívül vékony kínai, koreai, és japán papírok alkalmasak voltak ilyetén fűzésre, amelyen mindmáig semmit sem változtattak. A könyveket vízszintesen fektették a polcokra, s mivelhogy minden könyvecske gerincén olvasható volt a benne lévő szövegekre utaló indikáció, az olvasó elé tárult a mű felépítésének részletes tartalomjegyzéke. A kínaiak találékony emberek lévén igen korán elkezdték kutatni a szövegek sokszorosításának praktikus és tescogazdaságos útját. Időszámításunk kezdetén figyelemre méltó tudásra tettek szert a metszés művészetében, akár a nagy márványsztélék esetében, melyekre homorúan vésték a klasszikus szövegeket, akár a talizmánpecsétekről, melyeket buddhista és taoista szerzetesek használtak mágikus formulák, vagy szentképek sokszorosításához. A könyvnyomtatáshoz a domborítva és fordítottan kivésett pecsét technikájának kifejlődése és elterjedése vezetett. Már időszámításunk környékén több ilyen pecsét létezett, és a szerzetesek már ekkor teleírták őket különböző formulákkal. Hamarosan imádságok kísérik Buddhát és bódhiszattvákat ábrázoló, nagyméretű képek, melyek többek között a hívek hálószobáinak falát voltak hivatottak díszíteni. Aztán persze az írnokok egyre merészebbekké válnak, és megszaporodnak a vállalkozások, melyekben az imákat röpiratok, azokat pedig rövid, vallásos művek, majd népszerű szövegek: kalendáriumok, szótárak követnek. A mozgatható karakterekkel végzett nyomtatás első kísérletit az alkimista kovácsmesternek, Pi Chengnek tulajdonítják (1041-1048), akinek agyag és folyékony ragasztó felhasználásával sikerült olyan karaktereket létrehoznia, melyek tűzben megkeményedtek. A szedés egy papírhamuból, viaszból és enyvből készült keverékkel bevont vaslemezen történt, és vaskeretek biztosították, hogy a helyén maradjon. A szedést kissé felmelegítették, majd hagyták kihűlni, ezáltal a karakterek tökéletesen tapadtak, a nyomtatást követően pedig újabb melegítéssel visszanyerték őket. Mozgatható karakterkészletet a módfelett kemény jujubafa metszésével és ólom vagy réz öntésével is megkíséreltek létrehozni, de ez ritkaságszámba ment. (Par example a XVIII. századi, 10.000 fejezetből álló Gǔjīn Túshū Jíchéng古今圖書集成 nyomtatásánál, melyhez a rézkaraktereket nem öntötték, hanem metszették. A karakterek 214 csoportjába történő osztályozásának új módszere a mandzsu eredetű Kangxi császár nevéhez, pontosabban rendeletéhez fűzhető, az általa készíttetett szótár felcsillantotta a reményt, hogy a több tízezer karakter praktikus osztályozásával könnyebb lesz őket megtalálni, illetőleg a használatot követően visszahelyezni. A betűk öntésének és a munkaerő eltartásának költségei ellenben akkora összegekre rúgtak, hogy kizárólag a császár engedhetett meg magának ilyesmit. Ezeket az irdatlan méretű hivatali kiadványokat a tisztviselők és a művelt rétegek mintegy munkaeszközként kapták, így előállítási áruk nemigen számított. A rendkívül folyékony kínai tinta sem volt igazán alkalmas a fémmel történő nyomtatáshoz. Ráadásul egy esztétikai és szentimentális vezérelv: egy könyv lapjait végigolvasva a kínaiak szeretik viszontlátni egy szép kalligráfia reszketését és ennek vagy annak a kalligráfusnak a szöveggel finom harmóniában álló, csodálatra méltó stílusát. Éspedig a fametszet szépen visszatükrözi ezt, ezért néhol napjainkig hűek hozzá. A szétszedhető karaktereket csak a XX. században alkalmazták ismét, népszerű kiadványokra és újságokra korlátozva. Marco Polo, ki bandukolása során mindenre oly kíváncsi, s rácsodálkozó volt, elámult a Kínában forgalomban lévő bankjegyek láttán, azt viszont már nem veszi észre, hogy metszett táblákról nyomtatták őket... Ergo ezen, az emberiség fejlődése szempontjából óriási jelentőségű technológiának lehetőségei szemlátomást számos utazó figyelmét elkerülték, de legalábbis egyikük sem tartotta méltónak őket arra, hogy beszámoljon róluk.
Irodalom: Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 77-82.p. Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 18-21.p.
1946. március 5-én hangzott el Winston Churcillfultoni beszéde, ebben szerepelt a „vasfüggöny” politikai metaforája, amely az USA és a Szovjetunió közötti feszültség növekedésére utalt. Amint a szovjetek megkezdték visszavonulásukat Mandzsúriából, a területeket a KKP-nak adták át. Jiang Jieshi (Csang Kaj-shek) figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy amennyiben nem a Guomindang hadereje állítja helyre Kína egységét, Északkelet-Kína a KKP fennhatósága alatt marad. 1946. június 26-án amerikai támogatással a Guomindang hadsereg megindította offenzíváját. A már Jiangxiban, majd a japánok ellen alkalmazott meghátrálási taktikával élve a Vörös Hadsereg – melyet ekkorra Népi Felszabadító Hadsereggé kereszteltek át – visszavonult. Mandzsúriában, ahol Jiang erőinek számottevő része felvonult, több támaszukat elvesztették, a nagyobb városok közül csupán Harbinban tartottak ki, amely a legközelebb feküdt az orosz határhoz. A nemzeti hadsereg átvette az irányítást Shanxi, Hebei, Shandong, Henan körzeteiben. 1946 decemberére Jiang Jieshi elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy kijelentse: a kommunisták jelentette fenyegetést a következő év őszére teljesen felszámolják. Az amerikai követek intései, miszerint Mao visszavonuló erői nem mutatták jelét a megadásnak, nem találtak meghallgatásra.[1] Jiang Jieshi katonailag ekkor valóban erőfölényben volt a KKP-vel szemben: a Guomindang 4.300.000. fős hadserege messze fölülmúlta Mao 1.270.000-es seregének létszámát és korszerűségét is, ezen felül valamennyi nagyváros a GMD kezében volt. S az 1946. november 4-én a Guomindang és az Egyesült Államok között megkötött barátsági, kereskedelmi és tengerhajózási egyezmény folytán Jiang megbizonyosodhatott Amerika támogatásáról.[2] (Ezen kereskedelmi szerződéseknek súlyos hatásai lesznek a kínai gazdaságra.)
Mindazonáltal a KKP szilárd hátországgal és hatalmas ellátási bázissal rendelkezett északkeleten, területei több ezer kilométer hosszúságban határosak voltak a Szovjetunióval. További fontos előnyt jelentett a KKP számára, hogy a felszabadított körzetek lakossága a vezető erőnek tekintett Guomindangot tette felelőssé a polgárháború kitöréséért, ami nagymértékben apasztotta Jiang támogatottságát. A Guomindangtól való elfordulásnak gazdasági indítékai is voltak: az említett 1946. november 4-i amerikai–kínai szerződés értelmében az amerikai vállalatok rendkívüli kedvezményekhez jutottak a kínai piacon. 1946-ban, mintegy hat hónap leforgása alatt 27 nagyvárosban 770 kínai vállalat ment tönkre az amerikai dömping eredményeképpen. A polgárháborúra fordított óriási összeg inflációt idézett elő, s további problémát jelentett a folyószabályozás elhanyagolása, valamint a súlyos adóterhekkel egyidejűleg fennálló magas munkanélküliség, az éhínségek, majd a mindennapossá váló tüntetések, melyek együttesen járultak hozzá a Guomindang-Kína gazdasági csődjéhez.[3]
Mao ezzel szemben 1946. május 4-én érvénytelennek nyilvánította a japánellenes háború során a földesuraknak tett engedményeket, s határozatot hozott a földreform végrehajtására, ami a földesurak és a vagyonosabb parasztok földjének kisajátítását, és az „egyenlősítés” és „igazságosság” elvei szerint történő felosztását jelentette a paraszttömegek megnyerése érdekében. Sikerült elnyerni a KKP hazafias és forradalmi propagandájára igen fogékony paraszti népesség támogatását, szemben a Guomindanggal.[4] 1947 februárjára több mint ötven Guomindang-század indult meg a Yan’an központú Különleges Körzet irányában. Március 19-én Jiang Jieshi erői bevonultak az előzőleg kiürített városba, ahol a KKP erői tőrbe csalták őket, igen nagy veszteségeket okozva ezzel. Tulajdonképpen ezt a taktikát alkalmazták számos további város esetében is, sikeresen.[5] Mao Shaanxi tartomány északi részére vonult, körülbelül százötven kilométerre Yan’antól. A Guomindang-offenzíva azonban kezdett megfenekleni: a generalisszimusz legütőképesebb egységeit küldte északkeletre (ahol a lakosság és a lokális hatalmi elit támogatására nem számíthatott), anélkül, hogy biztosította volna a közbenső és közép-kínai területeket, s mindeközben a KKP erőit nem sikerült megsemmisíteniük. Ráadásul a Guomindang-seregek harci morálja igen alacsony volt, nagy méreteket öltött a dezertálók száma, akik „ideológiai átnevelésüket” követően a Vörös Hadseregbe álltak be.[6] Miközben Mao Shaanxi tartományban rejtőzködött, Jiang Jieshi folytatta a városok bevételét, de veszteségéi óriási méreteket öltöttek. Nyárra megkezdődött a Népi Felszabadító Hadsereg stratégiai ellentámadása, melynek létszáma igen gyorsan emelkedett. Egy éven belül fordult a hadiszerencse, s immáron Peng Dehuai mért vereséget a Xi’an térségében lévő Guomindang-hadosztályokra. Szeptemberben Jiang erői Jinannál, egy újabb vasúti csomópontnál is vereséget szenvedtek. Noha David Barr tábornok, a Kínában tartózkodó amerikai katonai tanácsadók csoportjának vezetője visszavonulást javasolt a jinani helyőrségnek, az ezt figyelmen kívül hagyva kitartott a város védelme mellett, ám szinte teljesen megsemmisült.[7] 1947. október 10-én tette közzé a Népi Felszabadító Hadsereg nyilatkozatát, melynek jelszavai a Jiang Jieshirezsim megdöntése, valamint a népi demokratikus koalíciós kormány megteremtése voltak. A követelések között szerepelt a háborús bűnösök elítélése, a nemzeti kisebbségek politikai egyenjogúsága és autonómiája, az uzsoraszerződések annullálása, s a független külpolitika; továbbá a földesúri birtokok kisajátítása, az ipar és kereskedelem fejlesztése.[8] Az újonnan felszabadított területeken a reformokat a háború végéig elhalasztották. 1948 elejére a nemzeti erők egyre kritikusabb helyzetbe kerültek. Barr tábornok Mandzsúria kiürítését tanácsolta Jiang Jieshinek, az ottani Guomindang-haderő megkímélése érdekében, a generalisszimusz azonban túl későn adott parancsot a visszavonulásra, így ismételten nagy veszteségeket szenvedtek. 1948 nyara és 1949 tavasza között három nagy felszabadító hadműveletre került sor, a küzdelmek színtereiül továbbra is Mandzsúria, észak- és kelet-kínai területek szolgáltak. Az 1948. szeptember 12. és november 12. között vívott liaoxi-shengyangi csatában a Guomindang félmilliós emberveszteséggel volt kénytelen átadni Mandzsúria legfontosabb központjait. 1948. november 7-én indult meg a mandzsúriai harcokat lezáró periódus, a huaihai-ütközettel, mely a polgárháború egyik legjelentősebb katonai eseménye volt. 1948. december. 5-én indult a KKP haderejének harmadik hadjárata Peking, Tianjin és a nagyvárosok visszaszerzéséért.[9] Az egyre reménytelenebb hadi helyzet következtében Jiang Jieshi újévi beszédében béketárgyalásokat kezdeményezett, s 1949. január 21-én bejelentette lemondását az elnöki posztról, ám ekkor már késő volt. Előtte egy héttel, január 14-én Mao Zedong is közzétette nyilatkozatát, a polgárháborúért a felelősséget a Guomindangra hárította, s pusztán időhúzó manővernek nevezte Jiang Jieshi kiegyezési javaslatait. Ugyanakkor a pacifista hangulat következtében nyolcpontos béketárgyalási javaslatot tett – a Guomindang-alkotmány és jogrendszer felszámolásáról, a hadsereg demokratikus elvek mentén történő átrendezéséről, a háborús bűnösök megbüntetéséről –, amely tulajdonképpen feltétel nélküli megadást indítványozott.[10] A Népi Felszabadító Hadsereg már kétszeres létszámfölényben volt, s április 23-án bevette Nankingot, majd május 27-én a keményen védett Sanghajt is sikerült bevennie. Nanking elestét követően Jiang Jieshi székhelyét Kantonba tette át, de szeptember végén megindult a támadás Guangdong tartomány elfoglalására is.[11]
[1]Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 405-408. p.
[2]Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 117. p.
[3]Tálas Barna – Viniczei Gábor: A Kínai forradalom útja, a Kínai Népköztársaság gazdasági fejlődése. (kézirat) Bp., 1960. 28. p.
[4]A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 320–321. p.
[5]Jung Chang – Jon Halliday:Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 322-323. p.
[6]Várnai Ferenc: A hosszú meneteléstől az agresszióig. Bp., 1979. 60. p.
[7]Edward E. Rice: Mao's Way. London, 1972. 118. p.
[8]A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 332. p.
[9]Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 222-223. p.
[10]Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 146. p.
[11]Jordán Gyula: Tajvan történte. Bp., 2005. 194-195. p.
Ma van október 1-je, a legfontosabb nemzeti ünnep Kínában, a Népköztársaság kikiáltása, erről szól az alábbi poszt.
