
Kedden újfent begyújtották a rakétákat, ugráltak, a hím egyedek nászénekekkel pró

Vasárnap újra kezdődött a műsör, csakhogy már nehezteltem is. Olyan éjjel egy fele megszámoltam hány töltény van a tárban, majd vérben forgó szemekkel felmentem a harmadik emeletre - egyébiránt ez a puskát kellett volna szituáció. Útközben minden élőlénynek, ami szembe jött velem, felidéztem József Attila egynémely sorát:
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok a koreaiknak: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok a koreaiknak: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok a koreaiakra: Nagyon fáj. Fáj bizony, hogy nem bírok aludni már egy hete, mert minden nap fesztiváloznak. Kopogok, kijön egy tag: miért, miért csináljátok? - kérdem. Hát ők nem tudták, hogy áthallatszanak. Nem tudtátok?! Oda se neki - bólintottam a világ összes irgalmával - majd lesz még nálunk olyan buli, hogy menedékjogot kértek Észak-Koreában. Visszamegyek. Lefekszem. Szarnak az alkotmányra, hajnali háromkor kezdődik megint a pszichocirkusz. Ismételten felmegyek, s mint Columbo állok az ajtóban, veszek elő egy noteszt, s teszek fel furfangosabbnál furfangosabb kérdéseket, úgymint: mégis mikor a kurva anyátokba tervezitek, hogy lefekszetek végre, majd jegyzeteltem. Azóta nem jelentkeztek.
Volt ma egy tingshuo vizsgám, elég rossz lett, nem feltétlenül a koreaiak sikanériáiból kifolyólag, de ez van. Holnap meg hanyu, oh irgalom atyja ne hagyj el.