Negyeddöntős országok története- Spanyolország: a reconquistát követő ujjászületés

A negyeddöntős, most már döntős, a 2010-es világbajnokság részt vevő országokból már csupán Spanyolország maradt, s miként eleddig jobbára az egykori spanyol gyarmatok leválásáról, függetlenedéséről , illetve egyáltalán megszületésükről esett szó, nem lesz ez másként a gyarmattartó esetében sem, hiszen az ország a VIII. század óta a muszlim mórok kezén volt egészen a XV. századig, igaz, folyamatosan szűkülő területekkel, miközben két nagy regionális hatalmi potenciál emelkedik fel, s dinasztikus házasságkötésükkel megelőlegezik az egység útján megteremtődő központi hatalmat, Spanyolországot.

A XIV. és XV. század nagyobbik részében olyan, mint Hispánia pusztán egy egyházszervezeti fogalom volt, melyet két rész alkotott: León-Kasztília, valamint Aragónia-Katalónia. Ezek közül Kasztília igen kiterjedt, s fejlett volt, társadalma a hierarchikus feudális rend mintapéldája. Azaz: volt főnemesség, privilégiumokkal rendelkező felső osztálya, mely a XIV. században a rico hombre, alto home, avagy richus homo nem hivatalos neveken szerepelt. Alattuk állt a köznemesség: a hidalgo-k (de infanzón, és miles nobilis is ugyanezt a réteget jelzi); mely a lovag - caballero felett volt rangban, a késő középkorra a két társadalmi réteg gyakorlatilag összemosódott.
A városfejlődés eredménye volt, hogy a meggazdagodott kasztíliai polgárok már képesek voltak lovagként felszerelni magukat, így létrejött a polgári rendű lovag típusa. A városok arra is jogot szereztek, hogy saját szabadságuk védelmére fegyveres testvériségekbe - hermandades - rendeződjenek. A városok ezáltal katonai és gazdasági központokká váltak egyszersmind, ráadásul helyi önkormányzattal. Az ország részeit rosszabb utak kötötték össze, mint a "javítás" során szerfölött szétkúrt 31-es főút, ezért lehettek oly fontosak a körzetek várásai - Sevilla, Murcia, Cuenca, Medina del Campo, etc.
Kasztília parasztsága a reconquista után végtelenül boldog lehetett: a visszanyert területek újrabenépesítéséért személyes szabadságot nyert, és sokáig meg is őrizhették szabad községeiket. Európában egyedülálló módon a parasztközösség maga választotta urait - senores, nem mintha ez pillangóktól övezett harmóniát jelentett volna. A merino juhtenyésztést meglehetősen rosszallva figyelték a földművelők, hiszen azok érdekeit sértette. A juhtenyésztők szervezete, a Mesta ugyanis legeltetési jogot szerezett az állami és közösségi földeken egyaránt, kapálsz, mint egy állat, jön egy juhnyáj, és még kapálni sem tudsz. A kisparasztok lesüllyedéséhez ez is hozzájárult (nem azért, mert nem tudtak kapálni a juhoktól...). A külkereskedelmet viszont fellendítette a merino-gyapjú, melyet leginkább olasz városokba exportáltak, a XV. századtól már Németalföldre is.
Ahogy véget ért a reconquista, és nagyjából betelepültek a földek, belendült a termelés a nemesi birtokokon, a földesurak rögvest letörölték a csokimázat pofájukról, már nem kellett babusgatni a jobbágyokat többé, hisz volt belőlük elég. Ebből adódóan - valamint a jobb belátásból fakadóan - már szépen elkezdhettek pénzbéli javaikat a földesurakra testálni. A paraszt felett a senior gyakorolta bírói jogokat is. Az immáron más tulajdonán élő kasztíliai parasztok - a solariego - ugyan elhagyhatta urát, csak akkor földjét is otthagyta annak. A Cortez 1385. évi petíciójából megítélve nem rajongott értük túlságosan: "erősen adóztatnak, mindenfajta erőszakot, törvénytelenséget és rosszat követnek el, amiért is az említett községeket és falvakat a pusztulás és elnéptelenedés fenyegeti". Ez aztán parasztfelkelések vezetett, úgymint 1476-ban Córdoba mellett lévő Fuente-Ovejuna községében. Az andalúziai hely lakóihoz nem viszonyult valami szentimentálisan Guzman földesúr, akit 14 emberével együtt bespájzoltak a föld alá, és Córdoba védelme alá helyezték magukat. A királyi hatalom szorgos vizsgálódásait a falusiak bátran állták, így jóváhagyták, hogy Córdoba felsőbbsége alá juthassanak.
A katolikus egyház, a reconquista során nem csak eszmeileg erősödött meg, de a földbirtok nagyságát tekintve sem kellett szégyenkezniük. A reconquistát vezető királyi hatalom, és a központi kormányzat szintúgy megszilárdult, noha a Cortez, a nemesség és a városok rendi képviselete gátat szabott az abszolút királyi hatalomnak. Ez vezet a nemesség és a királyság összekülönbözéséhez, és a XV. század vérfürdőihez: XI. Alfonz (1312-1350) utódlásáért törvényes fia, I. (Kegyetlen) Péter (1350-1369) és féltesó, Henrik, Trastamara grófja folytattak agresszív véleménycserét, és Henrik amondó volt, hogy saját kezűleg szúrja le Pétert, és le is szúrta. II. Henrikként (1369-1379) uralkodott így Káin bűnének terhével. I. János, utána III. (Beteges) Henrik követte, ki utóbbi csak 11 esztendős volt, így belviszályok üthették fel fejüket, akárcsak a soron következő II. János kiskorúsága alatt. Ő és tökös fia, IV. (Tehetetlen) Henrik (1455-1474) uralma alatt az uralkodói hatalom sokat vesztett tekintélyéből. A reményt egyedül az jelenthette, hogy a Tehetetlen húga, Kasztíliai Izabella trónvárományos férjhez ment II. Aragóniai Ferdinándhoz 1469-ben, és Kasztília királynője lett, míg férje Aragónia királya. Balra a képből nem derül ki, hogy személy szerint ez jó volt-e nekik.
Az egyesülés nem jelenthetett azonosságot, már csak a két ország eltérő társadalmának eltérő fejlődési struktúrái, valamint eltérő terjeszkedési tendenciái miatt sem. A közös királyságon belül Katalónia és Aragónia egyaránt megőrizték külön intézményeiket. A gazdasági prosperitás kedvező mederbe terelte a katalán nyelv és műveltség fejlődésének áradatát, a szövetség létrejöttével is megőrizte autonómiáját. Megmaradt az aragón és katalán Cortez különállása is, az együttes ülések a cortez generales nevet viselték. A Mediterráneum felé kacsintgató Aragónia-Katalónia és az óceánra nyitott León-Kasztília szintén fejlesztette kereskedelmi és hadiflottáját is, kifejlesztve a tengernagyi tisztséget. (Egyébiránt a kasztíliai almirante, és a katalán almirant szó az arab amir al-mu'minin szó átvétele, ami a Hithűek parancsnokát és hithűek vezetőjét jelenti egy általam talált fordításban.)
A XIV. században az aragónok és katalánok egyaránt jelentős gazdagságra tettek szert a Mediterráneum nyugati medencéjükben az általuk irányított kereskedelmi forgalomból. Barcelonának a királyok több ízben juttattak kiváltságokat (1444, 1473). Népessége még egy nagy polgárháborút követően is - a kor viszonyait tekintve - 20.000 fővel igen nagynak volt mondható.
Aragónia-Katalónia felemelkedésének legfőbb indikátora európai egyházpolitikai küzdelmekbe való aktív részvétel, kiemelkedő egyházi egyéniségeinek viszonylagos önállósága. Ilyen volt Ferrer Szent Vince (c. 1350-1419) katalán domonkos rendi író, hittudós, ki heves vitákba bonyolódott a széles körben utált Husz Jánossal a konstanzi zsinaton: "Ti vakabbak a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja"? Ferrer az avignoni pápa híve volt, és értekezést írt - A kortárs egyházszakadásról címmel VI. Orbán pápa megválasztásának érvénytelenségéről.
Az arab-berber mórok hatalmuk fokozatos visszaszorulását követően is javarészt helyben maradtak. Egy részük - rosszmájúak szerint csak színleg - megkeresztelkedett, és ők lettek a moriszkók. A hitükben megmaradt mórok még a XIV-XV. század folyamán is megbecsülésnek örvendtek kézműves tevékenységük miatt, mely mellett főképp kereskedelemmel foglalatoskodtak. Pompás építkezésük és kerámiakészítésük tovább hatott. Jogi státuszukat tekintve mudejárok, vagyis adófizető, de az iszlám szerint élő, mór szokásokat megtartó lakosok voltak.
Az egykori mór kalifátus maradványa még mindig őrizte függetlenségét. A Sierra Nevada lábánál elterülő Granada város fénykorát a Naszridák uralma alatt élte (1238-1492), virágzott selyemipara és kereskedelme. Az Alhambra építészeti együttese, erődök, mór paloták, a Naszridák nyári rezidenciája mind-mind a XIV-XV. század építészeti gazdagságára hívják fel a figyelmet. A Naszridák hatalma Potemkin-falu volt, leginkább Kasztíliától függtek, az adót szépen le kellett csengetniük, és katonai kontingensek kiállítására voltak kötelezve. Granada igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ragaszkodik az iszlámhoz: csak arabul beszéltek, keresztény mozarabokat nem is tűrtek városukban. Ügyesen kihasználták a kasztíliai belviszályokat, intrikákat, s V. Muhammad ben al-Ahmar uralkodó és vezíre Ibn al-Hatib az 1350-1360-as években valamelyest restaurálta parányi országának hatalmi pozícióit. 1364 végén a mór uralkodó követséget küldött a már említett I. (Kegyetlen) Péterhez, kasztíliai királyhoz Sevillába, a békeviszony megerősítésére, és a baráti viszony megerősítésére: selyemcuccokat, és nehéz aranyszerszámmal felszerelt fajtatiszta lovakat küldött Péternek kegyetlenségének mérsékletéül.
Granada elfoglalását (1492) követően viszont a születendő spanyol monarchia végleg kiszorította a mórokat és a muzulmán hatalmat. Kolumbusz ez évben érte el Amerikát. Ugyanakkor Spanyolország egyesülése nem jelentett teljes mértékű összeolvadást, plasztikusan mutatja ezt Izabella címere: a 2. és a 3. mező oroszlánjai Leónt, az 1. és 4. mező tornyos bástyái Kasztíliát, a beékelt gránátalma pedig Granadát jelzi. A regionális és nyelvi különbségek mellett is valamennyi tekintetben párhuzamos társadalmi fejlődési irány és tagozódás jellemezte a spanyol kultúra fejlődését.
Mindazonáltal a parasztmozgalmak leszerelése, a lázongó főurak szeparatizmusának elfojtása, a városi gazdasági érdekek érvényesüléséhez segítése, a két irányú tengeri forgalom előmozdítása, vagy éppen a szellemi élet kordában tartása mind-mind e két eltérő regionális uralom anakronisztikus voltára hívta fel a figyelmet, s a tényleges egység mielőbbi létrejötte mellett érvelt, melynek a már említett 1469-es dinasztikus házasságot követően 1479-ben realizálódott.

Irodalom:Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor. II.köt.Bp., 2005. 214-221.p.

Latin-amerikai kitekintő vol.2. - Argentína,Chile, etc.

A ma esti meccs végett ismételten Latin-Amerika kerül terítékre, többek között a tegnap kifelejtett argentinok és a ma játszó Chile históriája, mert a lesgól megadásáról azért mégsem az előbbiek tehettek. S mint Mexikóhoz hasonlatosan, valamennyi latin-amerikai állam önállóvá válásában, jelen tárgyaltaknál is meghatározónak bizonyultak a francia forradalom következményei, majd a kis káplár ténykedése, mely során Spanyolország és Portugália ellen intézett támadásokat. Mint ahogy arról már volt szó, Napóleon a spanyol trónra, VII. Ferdinánd helyére a tesót ültette, Józsefet. Az anyaország juntáinak ellenállását követően szerte Latin-Amerikában fellángoltak a gyarmati igát lerázni igyekvő törekvések, úgy mint Új Spanyolországban (a mai Mexikó és Közép-Amerika), Új Granadában(a mai Venezuela, Kolumbia, Ecuador), a Perui Alkirályságban(a mai Peru és Chile), valamint La Platában (Argentína, Bolívia, Paraguay és Uruguay). E területeken 1825-re megszűnt a spanyol uralom, s erre az időszakra tehető Brazília függetlenné válása is Portugáliától.

Délen, a La Plata királyságban már 1810-ben lemondatták az alkirályt, majd kilenc gyűrűlidércet választottak, vagy mi juntát na, mely 1811-ben háromtagú direktóriumnak adta át a hatalmat. A spanyolok ellen folyó harc sikerei ellenére sem sikerült az egységet biztosítani, így Paraguay nemcsak a spanyolokkal fordult szembe, hanem a felkelőkkel is, - köztük Argentínával - és lakói 1811-ben kikiáltották a tartomány önállóságát. Az argentin fővárosban, Buenos Airesben 1813 elején általános kongresszust hívtak össze, a direktórium helyébe egyszemélyes kormányzat került, s annak igazgatása alá helyezték a La Plata Egyesült Tartományokat. VII. Ferdinánd detronalizálása, a függetlenség deklarálására csak 1816-ban került sor a Tacumában tartott kongresszuson, a küldöttek a monarchikus államforma mellett voksoltak. Az argentin felkelők is igen jó mutatókkal vették fel a harcot a spanyolok ellen, Bernardo O'Higgins vezényletével északon betörtek Felső-Peruba (a mai Bolíviába) is. Itt viszont vereséget voltak kénytelenek elszenvedni, O'Higgins visszavonulásra kényszerült 1814-ben. A spanyol sikereket nagymértékben segítette Napóleon bukása, miként az anyaországból erősítés érkezhetett az európai hadszíntérről felszabadult seregek formájában. Ilyen erők érkeztek a Perui Alkirályság területére is, Chile déli partjaihoz, mely a megosztott erőket félig agyonverte 1814-ben. Ekképp Chile, - ahol szintúgy 1814-ben kezdődött az ellenállás - 1814-1816 között a royalista erők kezén maradt. Az ellenük való fellépést José Francisco de San Martin szervezte meg, aki 1812-ben tért vissza Spanyolországból, egyébiránt részt vett a Napóleon elleni harcokban is, majd 1812-től részesévé vált az argentin politikai és katonai eseményekben. O'Higgins vereségét követően San Martin amondó volt, hogy a spanyolok elleni harcot Chilében folytatja tovább. 1817-ben ennek megfelelően átkelt az Andok hegyláncain, s az év február 12-én aratta első nagyszabású győzelmét, majd két nap múltán bevonult Santiagóba. San Martin fegyvertársára, O'Higginsre bízta Chile kormányzását. A royalista erők feletti végső győzelemre azonban csak 1818 áprilisában került sor, noha már az év februárjában proklamálták Chile függetlenségét.

Latin-amerikai kitekintő vol.1. - Mexikó

Olyannyira felháborított az elhibázott bírói ítélet, mely az agyonajnározott argentin válogatottat nem kis előnyhöz juttatta, hogy tennem kell valamit a számomra szimpatikus játékot mutató mexikói válogatott érdekében. S ez esetemben nem lehet más, mint Új-Spanyolország függetlenné válásának történetének dióhéjban történő megvilágítása.

Visszaröppenünk a hosszú XIX. század elejére. Az észak- és közép-amerikai -ekkor még - spanyol kézen fekvő területek, vagyis Új-Spanyolország alkirályságának elszakadási mozgalmát Napóleon tevékenysége indította el. Annak hallatán ugyanis, hogy a korzikai őrizetbe vetette a spanyol uralkodócsaládot, és a trónra bebulizta öccsét, már 1808-ban agressziót, majd népi mozgalmat szült Mexikóvárosban, mely az alkirályság tulajdonképpeni leválását eredményezte. Az új vezetés kezdetben tartotta magát az anyaországi (sevillai) Központi Junta utasításaihoz, ám miután az 1810-ben elmenekült, egyből felcsapták fejüket az elszakadási törekvések. Ennek jellegzetessége, hogy első vezetői nem a kreolok (gyarmatokon született spanyolok), de a meszticek (félvér indiánok) voltak. Ekképp az 1810 decemberében megindult felkelés vezetője Miguel Hidalgo falusi pap volt, kinek seregét javarészt indián bányászok és parasztok alkották, akikkel Mexikóvárosba vonult. Serege viszont olyan szinten fegyelmezetlen volt, hogy elnézve rajtuk káromkodott és fütyörészett - ergo nem vállalkozhattak ostromra. Emellett rosszul felszereltek is voltak, így a spanyol királyi csapatoknak nem esett nehezükre 1811 januárjában szétverni őket; a menekülő Hidalgo is a spanyolok fogságába került, akik nem átallották kivégezni őt.
A mozgalom azonban ezzel korántsem ért véget, Hidalgo egy híve s bizalmasa, a mesztic José Morelos plébános a fővárostól délre folytatta tovább a szervezkedést, és állt annak élére. 1812-ben jelentős sikereket ért el, és a Mexikóvárostól délre elterülő területek tekintélyes része fölött tudhatta fennhatóságát, implikálva ebbe Acapulco oly fontos kikötőjét is egyúttal. 1813 őszén kongresszust hívott egybe, ahol alkotmányt dolgoztak ki Morales demokratikus és republikánus nézetein alapozva. Ezt persze a kreol politikusok, valamint az egyházi körök igen ellenségesen fogadták, ami a felkelés vezetőségének kettéválásához vezetett. Másrészről az anyaország helyzetének stabilizálódása következtében 1814-ben a royalista erők félig agyonverték a felkelőket, a kongresszus menekülő üzemmódba kapcsolt, az utóvédharcokban Morelos szintúgy a spanyolok kezére került; ők meg az ilyen labdákra - mint Hidalgo esetében - lecsaptak: Morelest 1815-ben kivonták az élők sorából.

Vagyis Mexikó függetlenségére ekkor még óriási szorzóval lehetett volna fogadni, ám az 1820-as cádizi felkelés jelentősen csökkentette a várható nyereményt: a cádizi felkelés során az Amerikába szánt csapatok megtagadták az engedelmességet, a felkelők bátorságának felszításához ennyi már elég is volt. Ekkor került az események színterébe végül egy kreol tiszt, Augustín de Iturbide (aki megelőzőleg amúgy a spanyolok oldalán harcolt). Iturbide szövetségre lépett a felkelőkkel. A velük kötött egyezség 1820-ban, majd a "Hármas Garancia" exponenciálisan növelték Iturbide népszerűségi indexét, mely utóbbi a katolikus vallás védelmét, a spanyol köldökzsinórtól való elválást, továbbá egy alkotmányos monarchia létesítését deklarálta, s minden tekintetben nivellálta a "félszigetieket" (azaz a spanyolokat), a kreolokat és a meszticeket. Az új alkirály lemondott, az egyesített erők kiszorították a spanyol erőket. Csakhogy ezt követően Iturbidét mindenki császárnak szerette volna. Az előző mondat valóságtartalma pedig kissé sántít: valójában senki sem szerette volna császárnak, ám a katonaság szapora kacsingatásai és fegyvertisztogatásai láttán nem volt, ki ellenszegüljön, így Iturbide - ha mindenáron engem akartok alapon - 1822. május 18-án császárra kiáltotta ki magát, júliusban meg is koronázták I. Augustín néven. Jóllehet a republikánus erőknek ez annyira nem volt ínyére, igen hamar szervezkedni kezdte ellene, és már 1823 elejére elérték lemondását, a fiaskó után Iturbide száműzetésbe vonult. A hír hallatán azonban, hogy a Szent Szövetség támogatást nyújt Spanyolországnak Mexikó ellenében, 1824-ben mégis visszajött, hogy az ellenállás élére álljon, ellenben a hír vaklárma volt. Iturbide tehát hatalmas elánnal visszatért Mexikóba, akárcsak Schumacher az F1-be, de mivelhogy az információáramlás akkoriban nem volt olyan őrületes, mint napjainkban, arról nem értesült, hogy időközben halálra ítélték egykori sikerei földjén; legnagyobb sajnálatára elfogták végrehajtották az ítéletet. 1824 októberében pediglen érvénybe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya.

Élhettek volna boldogan, erre ma egy téves bírói ítélet miatt (is) kikapnak 3:1-re Argentínától...