Dióhéjban vol.2.

Nem hatalmasodott el az unalom rajtunk az elmúlt hétvégén sem. Szombaton meglátogattuk a Ming királysírok közelében lokalizálódó 灵谷寺-t, vagyis a Linggu ("a lélek völgye")-kolostort, ahol elvileg Xuanzang ereklyéit is őrzik, noha én nem találkoztam vele. (Xuanzang a buddhizmusra gyakorolt óriási hatása mellett már csak a Dragonball végett is kulcsfontosságú figura, hiszen indiai tripje adta az alapot a Nyugati utazáshoz, akinek az egyik főszereplője 孙悟空 Sun Wukong, a majomkirály ihlette tízes éveink meghatározó rajzfilmhősét, Son Gokū-t. A Linggu pagoda mintegy hatvan méterre tornyosul, elképesztő panoráma nyílt kilencedik szintjéről a környékre, azt nem mondom, hogy Nanjingra is, mert abból a sűrű szmogtól - egynémely kikandikáló felhőkarcolótól eltekintve - szar se látszott.

Vasárnap esős délelőttjén szobatársam vágya végre beteljesült, és nővé változott - igaz, csak egy vicces videó erejéig, de mivel még este is megvoltak hátborzongató szempillái, jobbnak láttam eltűzni a koleszból, kapóra jött Shogo újdonsült japó cimboránk invitálása, aki minden földi jóval készült, leginkább rákokkal, amikből egynek majdnem sikerült dezertálnia, de végül mégiscsak a főzőüstben érte utol végzete. Igen bájos ital- és szivargyűjteménye van, néhányat okvetlenül meg kellett kóstolnunk belőle. Egyébiránt járt már Magyarországon, szereti a kolbászt mustárral. Igen sokáig elvoltunk nála, az idő előrehaladtával viszont meglehetősen megmacskásodtunk, Soguo-t a vállunkon vonszoltuk be szobájába, összetakarítottunk, majd leléptünk magunk is. Reggel olyan nehezen emeltem fel szemhéjaimat, mint egy kripta fedlapját, de dafke bezúztam órára, amit kisvártatva a mintegy húszperces szirénaszó szakított félbe: ma van a nanjingi mészárlás évfordulója, melynek során 1937-ben hat hét alatt háromszázezer kínait ölt le sok esetben brutális kegyetlenséggel a japán haderő. Aztán el is ment a délután, most pedig újfent deák-üzemmód.

Hétvége: Hunan lu, hsk, hupákolás

Először is pénteken afféle csoport-atmoszférát oldó kollektív traktamentum keretében ültünk össze tanárainkat is meginvitálva, hogy magunkba oktrojáljunk a nanjingi nevezetes éltelkölteményeken túl nagyszámú, malátaszörppel töltött fiolát is egyúttal. Megismerkedtem végre az eddig még mindig nem ismert, karthauzi-barátok verbális visszafogottságával vetélkedő csoporttársaimmal, kik néminemű italnemű után már Marcus Tullius Cicerot sarokba szorítóan szónokoltak, én is éreztem valami bizsergést az ujjaimban. (Hiába, Thomas 千杯不醉, aminthogy mondottuk volt.) A végére tényleg nagyon jó hangulat kerekedett, viszont elég hamar zárt az étterem, így nolens-volens az egyetemmel szemközti bazárokban érdeklődtünk a csintaó-kérdéskör további részleteit illetően. Ekképp szabad szombat délelőttjén "égnek lendülten s százszor megbotoltan" a Keleti Poklok Szent Császárának transzcendens börtönében sínylődtünk. Délután átugrottunk Aiwenékhez, majd a Hunan lu közelében lévő lidércfényes hutong-béli, a szomszédos Anhui tartomány hagyományos ételeit feltálaló éttermébe tévedtünk, ami egy jó értelemben vett totál bolond placc, folyamatosan anhui dialektusban ordibáló sürgő-forgó pincérek deranzsálásával megspékelve, amint az itt dukál. Eléggé törték a putonghua-t, de végső soron a viccelődéseken túl sokat nem kellett velük beszélni, mert ezen a helyen nem a vendég rendel, hanem ők állítják össze a sokfogásos menüt, amibe ráktól a medúzának látszó tárgyakig mindent belevegyítettek, egyébiránt nagyon ízletes kivitelezésben. Majd visszatévedtünk a Hunan lu Vegast idéző fénykatedrálisába azokat a pálcikára fűzött cukormázba mártott, irgalmatlanul édes gyümölcsöket majszolni, s végül visszakullogtunk a koleszba. Este korán feküdtem, a virradó nap vérengzést ígért HSK, azaz kínai szintfelmérő vizsga keretében. Most először veselkedtem neki a 初中-nak, vagyis az alap-középfok egybevont vizsgának, mely bájos három órával ajándékozza meg a résztvevőit. Korántsem érzem jónak, jóllehet minden vizsgámat szarnak érzem, de ez izgalmas mutatvány volt. A hallás utáni még ment, (legalábbis azt képzelem, hogy ment), a nyelvtan meglepően durva volt, főleg a szinonimákkal kapcsolatos feladatok, mert ahhoz rengeteg szó ismerte szükséges. Az olvasás szintúgy buli volt, orvoshalakról meg a túlzott boldogság-depresszió pszichológiai indítékairól voltak szövegek, idő meg ellenben nem sok állt rendelkezésre, de szardonikus mosolyommal lelkesen töltöttem a rubrikákat. Az utolsó feladatkörben behelyettesíteni, illetőleg kiegészíteni kellett a megadott szövegrészeket, ergo csupa móka volt. Nem táplálok nagy reményeket bele, úgyis a jövő tavaszi vizsgára vértezem fel magam nyelvügyileg olyan szinten, hogy magasabb babérokat arathassak. Próbálkozni viszont muszáj, hisz mint tudjuk, lövésből lesz a gól...