Xuhui, baby!

Tomázs elvtársnak nem kell túlságosan megerőltetnie magát, hogy elviselhetetlen legyen - gondolhatták azt az egyetem tanulmányi osztályán, és furtonfurt obstrukcióm hatására visszatelepítettek a vágyva vágyott városrészbe, azaz a Xuhui campus kollégiumába. Ha el szeretnénk érni valamit Kínában, erőszakosnak kell lennünk. 

Nem, nem. 

Mondom erőszakosnak. Napról-napra, hétről-hétre, szívós deranzsálással akár a Nagy Fal téglái is lebonthatóak, nem beszélve a kollégiumi ügyek felelősének elhatározásán, hogy távol tartson minket minden pezsgés képzeletbeli kiindulópontjától, ergo a Xuhui negyedtől. 

Persze, már az elején megmondták, hogy deportálásom Minhangra pusztán átmeneti lesz. Mármost az átmeneti - zanshi (暂时) - szó a kínaiban igencsak kontextusfüggő. Jelen esetben, miszerint a Minhangon való ténykedésem csak átmeneti lesz, a 暂时 fordulattal élve a következő jelentéssel bír "tebizonyottfogszmegdögleni" (már amennyiben ezt sztoikus nyugalommal elhisszük, és nem teszünk a változtatásra irányuló erőteljes lépéseket). 

Noha már kezdtem egyre jobban megszokni Minhangot, azért minden szembe jövő embernek elmondtam, hogy meghurcoltak: elmondtam a metróban a jegypénztárosnak. Elmondtam a taxisnak, aki kihozott Minhangra. Elmondtam a minhangi tanulmányi osztályon a takarítónőtől kezdve minden egyes tanárnak. Elmondtam a koleszban minden ájínak (阿姨= portás/mindenes nénik megszólítása), minden nap reggel  - mikor elmentem, majd este - mikor megjöttem. Elmondtam a kolesz morózus portásának, aki rám se figyelt fapofával való tv-nézése közben. Elmondtam az éjszaka útmentén grillező ujgoroknak. Elmondtam a ba-s kínai "focistáknak", akikkel együtt rúgtam hétvégenként a bőrt. Elmondtam zöldség-gyümölcs árusoknak. Elmondtam mindenkinek, hogy volék sirolm tudotlon, sirolmol sepedik, búol oszuk, epedek. És mindemellett minden héten ad hoc jelleggel - ha már véletlenül úgyis arra jártam - bementem a Xuhui campus nemzetközi diákokért felelős intézetébe, üdvözölni az ott dolgozókat, illetőleg alkalmanként felolvastam egy éneket Dante Isteni színjátékából, a Pokol fejezetből. 

Talán ezért, talán más okból, de örömmel értesítettek, hogy legyek szíves takarodni a Xuhui campusra. Mostantól saját szobám van, bent a város közepében, mindenhez közel. Azóta elégedetten grasszálok fel s alá, az egész TO dühödten vonyít, farkat behúzva vicsorogva hunyászkodik. 

Ez csak vicc volt, mert még valaki képes elhinni. Egy a lényeg, visszatértem, három heti verítékes munkám eredményeképpen. 

Minhang

Hétfőn a hostelből összes ingóságommal egyetemben az egyetem Xujihui campusára el caminóztam, mert onnan rendszeres buszjáratok indulnak Minhangba, ergo gyorsnak és kényelmesnek tűnt kivándorlásom. Csakhogy a buszok szeptember 6-áig nem járnak délelőttönként, én meg reggel kilencre ott voltam; így sok czudar káromlás közepette ingóságaimmal újfent a metró felé vettem irányt, és kezdtem meg hosszú menetelésem a Minhang campusig. 

Maga a campus meglepően jó hely. Nagyságát tekintve ha kiterjedéseben nem is, de populációjában bizonnyal felette áll teszem azt Kókának (ami 4000-5000 lakossal bír). A campuson minden van, kórház, rendőrség, szupermarketek, műfüves focipályák lelátóval,  (Katjától kaptam egy eb-s focilabdát, ma nyomattunk is egy meccset kínai srácokkal), edzőtermek, teniszpályák, könyvtárak, tavak, folyók, parkok, bankok, posta, menzák, éttermek, léttermek, menetrend szerinti buszjárat a campus területén belül; egyszóval nagyjából minden. A kolesz is új építésű, többek között van hűtőm is, mely kiválóan alkalmas a csintaók fogva tartására. A sárga 14-esben vagyok, ha valaki netán megkívánna látogatni.

Az egyetem környéke szintén alapvetően az egyetem hallgatóira van kihegyezve, éttermek, kávéházak, kifőzdék, írószerboltok széles repertoárja várja az arra tévedőket. Van egy jó kis koreai kajázda, három japán, persze ezek mind erőteljes sinizált vonásokkal, a tulajok is kínaiak mindegyikben, de egész normális kosztokkal operálnak. Mellesleg nagyon pénztárca barát mód: ez az egész környék tiszta Nanjing-feeling, de nanjingi árakkal is egyszersmind, ami nem utolsó rangú. Ugyanis Shanghai belvárosában egy átlagos kocsmában egy shot-pohárkányi jobbfajta piáért el bírom cserélni havi ösztöndíjam; na nyilván ezt csak összevetésként írtam, hiszen minden tekintetben sokkal drágább, mint egy átlag kínai város, és nem kell veleszületett tehetség a pénzszóráshoz. Ezzel szemben itt legalább költséghatékony működést tudok kieszközölni. 

Végső soron mondhatni pozitívan csalódtam a környékben, ami teljesen rendben van, egy problémája van csak: ez nem Shanghai, hanem pusztán annak agglomerációjában elhelyezkedő települések egyike, a Bundot pediglen még a Hubble űrteleszkóppal sem lehetne látni innen. Vagyis ha visszajutok egyszer a Xuhui campus közelébe, hangot adván visszafogott lamentációmnak minden egyes irodában fel szándékozok borítani egy asztalt a rektori irodától kezdve a takarítok portájáig, hogy alkalmasint vissza is vehetnének. 

A szobatársam még nem érkezett meg, mindenesetre még otthon letöltöttem a 3 Inches of Blood legújabb albumát, miheztartás végett. Itt nem lesz j-pop, mandopop, kantopop, sem k-pop meg másegyéb effeminált lófasz (noha a Girl's Generation énekeseit nem fogom hazaküldeni, amennyiben egyszer jelen  eónban ímhol kötnének ki)  a Celine Diont pedig csak a volt vietnami szobatársamnak, Minfannak engedem meg hallgatni és énekelni, pontosabban vonyítani. 

Ma túlestem a beiratkozás első felén, de még az orvosi papírjaim leadása, a vízumom meghosszabbítása hátra van. Addig is tanulok új szavakat, utánanézek a tanároknak, meg várom az embereket, mert még csak most kezdtek szállingózni a koleszba. Remélhetőleg itt is kihúzom valahogy. 

Deportálásom története

Hétfőn visszajöttem Shanghaiba, egyből az egyetem felé vettem az irányt. A Jiaotongnak két fő kampusza van, a Xuhui nagyon központi helyen, míg a Minhang egy túlontúl is messzi helyen. Eredetileg a Xuhuiban kellett volna koleszt kapnom, csakhogy az elvtársak elkalkulálták magukat, és már nincs ott elegendő hely a városi ösztöndíjasok számára. Ellenben a Minhangra tárt karokkal fogadnak - ahogy írták ezt egy pár héttel korábban kézhez kapott emailben, amire bár rendkívül megorroltam, mégis ignoráltam; illetve igyekeztem úgy tenni, mintha valójában meg sem kaptam volna. Ennek megfelelően érkeztetem meg tökéletes értetlenséget szimulálva, hogy miért nem szerepel a nevem a Xuhui kollégium adatbázisában? Pár telefonom után megoldódott a rébusz, hiszen a minhangi koleszéban szerepelt a nevem. Először agresszívoskodtam, hogy mégis micsoda dolog ez?!; aztán sompolyogtam, biztos van valami kiskapu, igaz-e; végül könyörögtem, hogy ne küldjetek a gettóba kéremszépen. Egyikkel sem mentem semmi, mert a kari tanács döntése volt, nem az alkalmazottaké, akivel beszéltem. Ergo menjek a Minhangba, de csak szeptember 3-án, mert addig nincs ott senki illetékes, aki a beiratkozást és a szállásomat el tudná intézni. Bravó. 

Azonmód szállást kellett foglalnom, a City Center Youth Hostelre esett a választás, nem rossz hely, viszonylag jó helyen van, kicsit drágán tudtam csak hostelhez képest szobát foglalni, de időm az nem volt. Ráadásul a hostelnek van egy saját törpéje. Éppen neteztem az egyik asztalnál, mikor csak arra lettem figyelmes, hogy ilyen Tom&Jerry-szerűen mozog egy doboz, mikor kihajoltam, csak akkor láttam, hogy a törpe viszi. Ő a mindenes amúgy, nagy forma. 

Itt leszek még hétvégéig, aztán száműztetem magam Minhangba, de addig fogok obstruálni a tanulmányi osztályon, amíg vissza nem pakolnak a Xuhuiba. Ha kell, minden nap, bassza meg!  

Irány Shanghai!

Tavaly nyár óta, utolsó nanjingi napjaimtól kezdve azon törtem az agyam, vajh mily mód jöhetnék vissza a Föld ezen szegleterére, a Shanghai Jiaotong egyetem egy fogadólevél keretében árulta el a megoldást, lévén az elkövetkezőkben ott fogok táltos deákként tüsténkedni. Shanghai mégiscsak Shanghai, de Nanjingtól is csak egy ugrás, s nyitva áll az út Dél felé, igaz, Északra is, de oda meg ki akarna menni? 笑

Mi történt az elmúlt egy évben? Nem tudom, a szobámban voltam. A boszorkány és varázslóképző szakiskolában csuda jó dolgokat tanultam a nem-létező nem létezéséről, sajnos mindezen ismeret végbélkúp gyanánt sem alkalmazható, ámde egy derék boszorkány vagy varázsló jókedvén ez aligha üthet csorbát.

Amikor először készültem Kínába, még jócskán voltak kételyeim, most leginkább azon izgulok, hogyan fogom lehűteni a csintaókat a nagy melegben.

Shanghai Kína leginkább westernizált városa, itt van a legtöbb laowai is, a lilongokat éppúgy dózerolják elfele, mint a hutongokat Beijingben, kevéssé autentikus, sokkal inkább kozmopolita, akárhogy is, elképesztően izgalmas hely, a legkülönfélébb nációk arcaival, a cultureflasht pedig szeretjük, ergo minden adott egy újbóli orbitális tripre.