A gésákról vol. 2

Minthogy anno mondottam volt, megvizsgáljuk a gésák mezítelen valóságát. Nos, elsőként is a kimono előtt érdemes lenne talán a gésa társadalom mögé nézni egy kicsit. Közösségük nem túl meglepő módon matriarchális vonásokat mutat, egy nagyasszony áll az élen (éppúgy, mint a drow elfeknél), és ennek megfelelően viselkednek, mint aki mindenek fölött áll. Kyoto-ban összesen öt gésa-negyed található, amik hanamachi-ként, vagyis 'virág városként' ismeretesek. Ezek közül háromnak (Gion, Pontocho, Kamishichiken) egész jó reputációja van a másik kettőhöz (Gion Higashi, Miyagawa) képest. Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak e szolgáltatások igénybevételét, minekutána a tárgyalt perszónák elképesztő összegekért dolgoznak.

A gésa világ spektrumának másik vetületén tanyáznak a fürdős-gésák, akik nevükhöz illően fürdőházakban foglalatoskodnak, és a legtöbb japán egyszerű kurvaként néz le rájuk. Rendszerint egy kevésbé fontos pártfogó gardírozza őket (mármint hogy jár hozzájuk), főként irodai munkások és más effélék, kiknek persze büdzséje is szerényebb a 'virág városok' látogatóinál. Ezek a fürdős gésák remekül kiegészítik jövedelmeiket, hogy happyend-et is magába foglal szolgáltatásuk, ugyanakkor mégsem keverendők össze a hagyományos szajhákkal, mert exkluzívabb kollegináikhoz hasonlóan szintén jártasak a tradicionális japán táncművészetben és zenében. Akárhogy is, a 'hanamachi - virágvárosi' gésák a legkevésbé sem tekintik őket gésáknak, az egyazon, univerzális 'gésa' kategóriába vételtől pedig harakirihez folyamodnának.
Ahogy arról már volt szó, eredendően többnyire nagyon fiatalon megkezdik a gésa neveltetését. Némelyik lányka kvázi zálogként került egy-egy okiya-ba, vagyis gésa-házba. Majd ezt követően ugye hangyoku -ként vették őket számításba. (Mondjuk ez nem volt bevett gyakorlat a jó hírnek örvendő negyedekben, és az 1950-es években teljesen ki is kopott ez a szokás).A gésák gyakorta saját lányaikat is mesterségük címerében nevelték fel, ezen lányokat hívták atotori-nak, vagyis örökösnek, kik jó eséllyel pályáztak az okiya megöröklőinek.
Az okiya hierarchiáját illetően a maiko tanítványként ugyebár a rangsor alján kapott helyett, szerződés kötötte az adott gésa-házhoz. Az okiya ellátta étellel, szállással, kimono-val, obi-val (utóbbi a kimono-hoz tartozó ruhadarab), s valamennyi működéséhez szükséges kellékkel, valamint taníttatását is állta. Ami igen jól jött számukra, hiszen tetemes költségeket emésztett fel egy gésa kiképzése; no persze amint elkezdtek keresni, vissza is kellett téríteniük ezen összeget az okiya-nak.
A maiko, mint minarai-ként kezdte meg tanulmányai rögös útját, mely "figyelve tanulást" jelent. Először is kellett kerítenie egy onee-san-t, vagyis "idősebb nővért", egy gésát, aki mentoraként fogadta. Az onee-san dolga volt, hogy elvigye őt az ozashiki-be, a teaházba, ott szépen, szentimentálisan leültesse, és bemutatni neki saját munkáját. Ilyképp nyerhetett a maiko bepillantást a szakmába, s nézhetett egyben potenciális kliensek után. Noha a minarai-k is a teaházak s bankettek miliőjének részeseivé váltak így, szpektátor voltukból fakadóan nem vehettek aktívan részt az ottani ténykedésekben. A kimono-juk mértékekkel gondosabban volt kidolgozva, mint egy kommersz maiko-kimono, ekképp inkább az beszélt helyettük. Fel lehetett bérelni egy minarai-t is a partikra, de hívatlan vendégnek számítottak a mentoraiknak, az onee-san-oknak rendezett bulikon, s csupán harmadáron honorálták jelenlétüket az általánydíjhoz képest. Ezért a minarai-k általában egy különleges teaházban kaptak elhelyezést, a minarai-jaya-ban, ahol az okaa-san-tól, a "mutertől", a teaház tulajdonosnőjétől tanulhattak. E tanulás során olyan beszélgetési és játékasztali technikákat sajátíthattak el, amikről az iskolában nemigen esett szó. Ez a stádium ritkán tartott egy hónapnál tovább.
Rövidesen megkezdődött a tréning következő lépcsőfoka, amikor már maiko-ként, "táncoló lányként" nevezték őket, és ezen a fokon évekig is állhattak. A maiko a feljebbvaló gésa mentoruktól lesték a hivatás fortélyait, követték őket kötelezettségeik színtereire. Nagyon fontosnak számított az onee-san és az imouto-san, azaz a nővér-húgi közötti kötelék: alapvetően szükséges volt, hogy a nővér lehetőleg minden helyzetre felkészítse a húgit, a növendék-gésát, a mesterség csínját-bínját feltárja neki, hogy aztán a hanamachi-ban már fitten muzsikáljon. Egy maiko 5 féle hajkoronát viselhetett, ami egyúttal tanulmányainak szintjét is indikálta. Az onee-san tanította meg a sajátos tea-felszolgálási metódusra, a shamisen-en való játszásra, (e videón nem a lemezjátszó, hanem a pengetős-hangszer), általános cseverészésre, táncra, miegymásra. S ugyancsak az onee-san segít a maiko-nak profi nevet választani, kanji-kkal.
A maiko tanulmányainak három kardinális pontja volt: elsőként hagyományos művészeti képzés, melyek a hanamachi gésa iskoláiban zajlottak. Majd jöhetett a szórakoztatás művészetének elsajátítása, a már említett teaház-partikon, megfigyelő-üzemmódban. A harmadik stáció a hanamachi összetett világában való navigáláshoz szükséges szociális képességek megszerzésére irányult. Tiszteleti nyelv alkalmazása, ajándékozás, és a látogatások a japán társadalom struktúrájának fundamentumát képzik, döntő fontosságúak a maiko számára is egyszersmind, kapcsolati rendszerének kiépítése végett; mely által, mint gésa létezhet. A maiko-k a japán turizmus egyik legnagyobb látványosságának számítanak. Megjelenésük élesen különbözik egy teljesen képzett gésáétól. Mondhatni a tradicionális japán nőiesség csúcsát jelentik. A maiko kimono-jának a hátán könnyedén pihenő skarlátvörös peremű gallérja kihangsúlyozza a tarkót, ami a legfontosabb erogén zónának számít a japán szexualitásban. Ugyanazt a fehér sminket viselik tarkójukon, mint arcukon, két vagy három csíkot csupaszon hagyva, feltárva így eredeti bőrszínüket - nekünk, a nyugati kultúrkörben ez a dekoltázzsal egyenértékű. (De gustibus non est disputandum...) Kimono-ja világos, színpompás, választékos obi-val kötve. Apró lépéseket tesznek, és hagyományos fapapucsot viselnek, amit okobo-nak hívnak, mely még egy Buffalo-nál is magasabb.
20-22 évesen a maiko-t már teljes jogú gésává léptetik elő, az erikae 襟替え-szertartás során, ami a gallér kifordítását jelenti, és immáron nem a vadító piros gallért, hanem a fehér-gésa gallért kezdik el hordani. Két-három, de akár öt év is eltelhet, mire idáig eljut a maiko, attól függően, mennyi idősen debütált. Most már teljes áron dolgozhat idejéért, s gésa marad egészen visszavonulásáig. A gésa-jelölt életében fontos esemény a mizuage, a szüzesség elvesztése, melynek szintén komoly szertartása van. A maiko-k szüzességét árverésre bocsájtják. Akiket a gésa-jelölt nővére –kijelöl–, a maiko-nak meg kell ajándékozni egy ekubo nevű süteménnyel. Majd a kiválasztott és megajándékozott férfiak elkezdenek az okiya vezetőjénél licitálni a jelölt mizuage-jára. Aki a több pénzt ígéri, az veheti el a maiko szüzességét. A jelöltek többsége egy számos férfit ajándékoz meg. Maga a szertartás szakéivással kezdődik, és happyend-el végződik. Viszonylag gyorsan lezajlik, a deflorációra inkább üzletként, mint kéjutazásra tekintenek. Egyébként 1959-óta illegális gyakorlatnak számít.

Japán nagyon erőteljesen férfi-dominált társadalma szöges ellentétben áll a gésák matriarchális világával. A nő férjének alárendelt szerepe évszázadok óta megcsontosodott tradíciónak számított, lényegében nem dolgoztak, pusztán a háztartással és gyerekneveléssel foglalatoskodtak. A férfi számára az egészséges utód megléte számított a házasságnál, nem elsősorban a szerelmi viszony elmélyüléséből születtek az eljegyzések. A szórakoztatás így a gésákra hárult. (A gésák hajadonok maradtak, ha mégsem, úgy természetesen vissza kellett vonulniuk.) Ekképp tulajdonképpen a gésa volt minden, ami a feleség nem, ami "férfivá tette a férfit". Műveltségük végett olyan szolgáltatásokat nyújtottak, amilyeneket a feleség nem volt képes: a nőiességből fakadó klasszikus szórakoztatásról volt szó esetükben, nem felpróbálásukról, hiszen az az oiran-ok, 花魁 és yūjo-k 遊女 profilja volt. Japán kulturális fejlődésében a nő megalázkodására és engedelmességére tendált, ami abból az ideológiából származott, hogy minden hatalom forrása a férfi volt. A gésa és patrónusa közti viszony nagyon különleges aspektusa volt életüknek: a gésák folytonos csábítása, elragadó bájaik ellenére sem volt szexuális viszony közöttük, ez is volt az egyik oka, hogy a férfiak visszajártak a szórakoztatásért. S az, hogy nem hagyták magukat meghódítani, nagymértékben növelte megbecsülésüket, presztízsüket is a férfiak körében, hiszen tulajdonképpen ők irányítottak.

A gésák Japán legsikeresebb üzletasszonyainak számítottak. Társadalmukat teljes mértékig ők irányították. Kifogástalan üzleti érzék nélkül a teaházak tulajdonosnői csődbe mentek volna. Az okaa-san-ok, a tulajdonosok vállalkozók is voltak, akiknek szolgáltatásaik a társadalom gond nélküli mederben való folydogálásához voltak elengedhetetlenek. Egy Mineko Iwasaki-val készült interjú szerint, aki minden idők egyik legsikeresebb gésájaként volt nyilvántartva: a gésa-rendszert erősen támogatták, hogy elősegítsék a független és gazdaságilag önellátó nő megjelenését. A japán nő számára a függetlenséghez vezető nagyon kevés út közül a leginkább járható volt. Anélkül láthatták el saját magukat, hogy nem kerültek a férjtől való függésbe, a feleség létébe. Egy szigorúan matriarchális rendszerben éltek, melyben a nők domináltak. A férfinak "csak" mint szórakoztatottnak volt létjogosultsága e világban. (Esetleg mint fodrásznak, vagy kimono készítőnek...) De e világ működésébe nem nyerhettek bepillantást, pontosan ez gondoskodott "a nőt" körülvevő füstködös misztériumról, hogy a gésa mindig végletekig elegáns, mindig hihetetlenül vonzó, mindig felkészült, mindig remek beszélgetőpartner, mindig maximális szolgáltatást nyújt.
A modern gésák továbbra is a hanamachi-ban élnek, legalábbis tanulóéveik alatt. A legtöbb gésa már megengedheti magának, hogy függetlenül éljen. A gésák manapság gyakorta középsuli vagy főiskola után kezdik meg tanulmányaikat; sokan csak felnőttkorukban. Viszont ugyanazokat a tradíciókat folytatják, ugyanazokon a hangszereken tanulnak játszani (shamisen, shakukachi, dobok,) ugyanazon hagyományos dalokat, táncokat, s persze teaszertartást tanulnak, nem beszélve az irodalomról és költészetről. A klasszikus japán táncokat a Hanayagi iskolában oktatják, aminek legjobb táncosai nemzetközileg adják elő művészetüket. Ugyanúgy földig érő selyem kimono-ban tárják fel e komplex tradíció elemeit klienseik számára, mint anno. Elsősorban ugye Kyoto-t tekintik a gésa-hagyomány legerősebb zászlóvivőjének, a bejegyzés kezdetén említett gésa negyedei gyűjtőnevükön geiko-ként ismeretesek. Tokyo-ba járva Shimbashi, Asakusa és Kagurazaka "virágvárosait" érdemes felkeresni gésa-ügyileg. Az 1920-as években még mintegy 80.000 gésa tevékenykedett, már az a szám 1000-2000-re apadt, kivált a turizmus miatt van jelentősége. A "virág és fűzfa világa"a klasszikus művészetek jelentőségének erőteljes jelenkori hanyatlásából kifolyólag igencsak megfakult. Ugyanakkor még most is működnek teaházak, chashitsu-k 茶屋, és hagyományos japán éttermek - ryōtei-ek, ahol beléjük lehet botlani. 2007-ben viszont már egy ausztráliai antropológus nő is debütálhatott Sayuki néven, hát úgymond felhígult a szakma...



Felhasznált irodalom:

Conrad Totman: Japán története. Bp., 2006.

Martha Feldman - Bonnie Gordon: The Courtesan's arts: cross-cultural perpectives. Oxford, 2006.
+wikipédia

A gésákról vol. 1

A japán kultúra számomra egyik legérdekesebb szegmensét a gésák világa adja, kik alapjában véve testesítik meg valahogy Kelet egész misztériumát. Negédesen finomkodó, lágyan cseverésző, intelligens, italt töltő, alázatos, minden vágy beteljesítője - ez mind a gésa személyének nimbusza. Róluk szól e bejegyzés.
Elsőként is maga a szó, illetve az írásjegyek 芸者 geisha tagjaiból a 芸 gei művészetet jelent, míg a 者 sha pedig a kínaiban zhě - nek ejtendő, és egy nominalizáló partikula, akárcsak a japánban, így a szóösszetétel jelentése 'művészetet végző' [a kínai és a japán nyelv kapcsolatáról dióhéjban: a klasszikus kínai műveltséget, és az azzal járó kínai írást valamennyi Kínát övező ország, úgy mint Japán vagy éppen Korea átvette, csak aztán rájöttek, hogy nekik ez annyira mégsem fekszik, így fabrikálták meg saját írásrendszerüket mind Koreában, mind Japánban. No most a japán nyelvben található bonyolultabb írásjegyek, a kanji-k, azok nem mások, mint klasszikus kínai írásjegyek. A jelentésük többnyire megegyezik az eredeti kínai írásjegyekével, viszont olvasatuk más. A 者-t ezért lehet japánul sha-nak, kínaiul zhě-nek ejteni, jelentéstartalmuk azonban egyezik.] A gésákra vonatkozólag a geiko elnevezés is használatos, elsősorban nyugat-Japánban, Kyoto körzetét beleértve. A gésa növendékeket 舞妓maiko (ami táncoló gyermeket jelent) vagy pedig 半玉 hangyoku (ami alatt fél-drágakövet értünk, féláron is dolgoztak a 'kifejlett' gésákhoz képest) címekkel illették. Illetőleg létezett egy további, általánosabb forma: 御酌 o-shaku ('aki piát tölt'; italt töltő), mivelhogy ez is hozzátartozott a címben szereplők mesterségének címeréhez. A gésa közösséghez tartozó lánynak nem feltétlenül kellett maiko-ként kezdenie, megvolt rá a lehetőség, hogy kapásból gésaként kezdje meg karrierjét. Mindazonáltal akárhogy is indított, mind a maiko-ként, mind gésaként több éves felkészülés előzte meg debütálását, a nagyközönség előtt való bemutatását, mint amit például az Egy gésa emlékiratiban láthattunk:

Egyszer élőben is szívesen szemrevételeznék egy ilyen mutatványt (mellesleg egy-egy bulit követően hasonló koreográfiával bírok, mint Sayuri 1:40-től 2:16-ig, azzal a különbséggel, hogy én nem kelek fel). Nagy kár, hogy Hatsumomo ilyeténképpen nem dobta be magát. No de visszakanyarodva az elkezdettekhez, 21 év fölött már általában túl öregnek számított egy nő ahhoz, hogy maiko váljon belőle, s így a közösséghez való csatlakozás, majd a beavatást követően teljes jogú gésaként állt szolgálatba. Egyebek iránt, aki végigjárta a ranglétrát, -ergo volt maiko- nyilvánvalóan sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendett, különösen későbbi, 'szakmabeli' éveikben. A Tokyo-i gésák általában 18 éves korukban kezdtek hangyoku-ként, kevéssé idősebben, mint például Kyoto-i kollegináik - arra vonatkozóan, hogy az előbb elhangzottak mely időszakokban voltak így, [valószínűsíthetően csak a későbbi korokban] nem találtam egyelőre konkrét adatot, mert egyébként - a történelem során - általában már nagyon fiatalon erre a pályára állították a kislányokat, nemritkán 3 vagy 5 éves kortól. Akik még ily fiatalon kezdtek, kezdő éveikben shikomi -k ('szolgák') illetve minarai-k ('figyelő tanítványok') voltak, és ez a szerepkör meglehetősen sokáig tartott, lényegesen tovább, mint a közel kortárs időkben.
A gésák és kéjnők [a kettő egyáltalán nem ugyanaz] elszeparált, engedéllyel működő vörös lámpás negyedekben laktak - úgy mint a Kyoto-i Shimabara avagy az Edo-i [Tokyo régi neve] Yoshiwara-negyed. Általánosan pedig karyukai-ként, vagyis a 'virág és a fűzfa világaként' voltak ismeretesek, melyből a voltaképpeni kurvákra, mint színes virágokra asszociáltak, míg a gésák a fűzfa, az egyszerű, szerény, de erős és rugalmas természetet testesítették meg. Ezek a negyedek saját belső önkormányzattal rendelkeztek, mely a városi hatóságok felügyelete alatt állt. A prostitúció csakis itt volt legális, (persze az illegális kiadása is éppúgy virágzott). E vigadalmi negyedekben összetett belső hierarchia alakult ki bonyolult érintkezési szabályokkal, etikettel, mely voltaképpen egy kicsinyített mása volt a társadalom egészének.
A gésák eredete után kutatva vissza kell ugranunk a korai XVII. századba, a korba, mikor még szó sem volt gésákról. Elődüket tekintve már létezett egyfajta sajátos kombinációja az éjszakai pillangónak és a művésznek, és a kettő közti határ ekkor még impresszionisztikusan elmosódott. Erotikus tánccal, és különböző színházi megoldásokhoz hasonlatos elemekkel szolgáltak közönségük számára. A fellépésnek ezen új típusa kabuku-ként terjedt el a japán köztudatban, mialatt 'vad és felháborítót' értettek. Annyira azért nem találták felháborítónak, hogy ne létesítsenek kabuki-színházakat [a kabuku-t végző táncost kabuki-nak nevezték], mely így úgymond intézményes keretet biztosított a mesterség számára. És eme 'színtársulatoknak' lelkes közössége is akadt ám: e pontnál érdemes kitérni kicsit a japán kurtizánok szerepkörére. A férjek alapvetően nem tartoztak hűséggel hitvesüknek, és igazándiból nem is náluk kerestek szexuális vagy romantikus kalandokat-élményeket, hanem a szerelem szakavatott mesterinél, a kurtizánoknál. És a japán hatalom pontosan e célból létesítette vörös lámpás negyedeit, hogy e nők helyben maradjanak és dolgozzanak, az ide járó formák pedig kikapcsoljanak egy kicsit...
Kisvártatva e negyedek a mennyei örömök forrásává avanzsálódtak, és ennek csupán egy része volt a sex. Ugyanis a rendkívül műveltségre szert tett kurtizánok már hipnotikus tánccal, simogató énekkel, és andalító instrumentális megoldásokkal kápráztatták-kényeztették el klienseiket. A gésákra így elsősorban mint akik táncot, éneket és zenét eladókra tekintettek. (Persze ez árukban is kifejeződésre juttatódott, végtére is csak tekintélyes vagyonnal rendelkezők vehették igénybe e szolgáltatásokat.) És tulajdonképpen ez vezetett el ahhoz, hogy tevékenységük professzionális szintre emelkedjen, melynek célja a tökéletes szórakoztatás lett. Az ilyen értelemben vett 'szórakoztatóra' értett geisha kifejezés a XVIII. század fordulóján kezdett elterjedni, és bármily meglepő is, először férfiakat értettek alatta (itt megjegyezném, hogy példának okáért a XVII. századi Edo-ban fénykorát élte a biszexuális szórakoztatóipar, ami annak is betehető volt, hogy zömében férfiak lakták a várost...Ám a permanens nehézségekkel küzdő paraszti családok kénytelenek voltak a városba küldeni lányaikat, így ez visszaszorította a férfi prostitúciót. Szóval itt volt a kutya elásva.) Nekik viszont csak addig volt szerepük a vendégek mulattatásában, míg a kurtizánok színre nem léptek. Az 1760-as évektől viszont egyre több nő csatlakozott a férfiakhoz a gésa művészetében, és hála istennek hamarosan teljesen ki is szorították őket. Az első nő, aki a geisha kifejezést használta magára értve, egy Kikuya nevű örömlány volt, szintén Edo-ból. Ő már teljes állásban teljesítette hivatását: a 'szórakoztatót'. És ezt követően számos nő, attól függetlenül, hogy adtak-e szexuális szolgáltatást vagy sem, egyaránt geisha-nak kezdte nevezni magát. Ettől kezdve viszont fokozatosan elkülönült egymástól a gésa és a hagyományos kurva: a vörös lámpás negyedekben élő gésáknak szigorúan tilossá vált testi örömöket áruba bocsátani, (hiszen azzal szegény ringyók kenyerét vették volna el), ezzel párhuzamosan egyre nagyobb tisztelet vívtak ki maguknak. Most nyilván a negyeden kívül már más volt a helyzet, de a fő profiljukon ez egyáltalán nem változtatott.
A cifra cédák eképpen pedig egyszerűen kezdtek kimenni a divatból, helyüket pedig a végletekig elegáns, kívánatos és respektált gésák vették át.

A következő részben megpróbálunk a kimono mögé nézni.

Felhasznált irodalom:
Conrad Totman: Japán története. Bp., 2006.
Martha Feldman - Bonnie Gordon: The Courtesan's arts: cross-cultural perpectives. Oxford, 2006.
+wikipédia