Végső visszaszámlálás

Egy kövér hétvégém maradt Kóka védőszárnyainak oltalmazásában, miként jövő héten Kedden elragad a gépmadár rettenet karmaival. Mindenből az utolsót nyomjuk, az utolsó horgászat, holnap az utolsó buli, ma pedig szerintem az utolsó foci volt a pályán. Úgy beszélek, mintha legalábbis villamosszékre szíjaznának Kedden, és nem egy gyönyörű országba mennék azt csinálni, amit a legjobban szeretek; de egy szürkés, poros kéz csak fogja vállam, s folyton ráncigál. És azt is tudom, hogy ugyanez a kéz fog visszatartani Kínából.

Viszont most kint voltunk a kókai focipályán, hol egy dekádot végigfutballoztunk. Az edzések, a meccsek, tornák, a közös élmények nagyon összekovácsolták kompániánkat, a csapat többé-kevésbé most is együtt van, mindazáltal a gravitációs középpontban a fetisizált golyóbist felváltotta a sörkorcsolya, a passzolgatástól is hullott már hajunk. Időközben néhány keselyű szállt a keresztlécre, s várta, mikor döglik meg valaki kocogás közben.

Az emlékek ellenben mindannyiunkban nagyon élénken mozogtak, az évtized alatt száznyi sztori halmozódott fel. Példának okáért én évekig csere voltam, mielőtt a kezdőcsapatba kerültem, s ennek kapcsán is számos anekdota van, úgymint mikor beálltam az utolsó percben, kaptam egy sárgát - mivelhogy nem vártam meg a lejövő játékost -, jegyzőkönyvbe vették a szabálytalanságot, majd lefújták a meccset. Hiába no, ha már a nevemet hallottam, rohantam befele pályára, nem néztem se Istent, se embert. Pedig volt, hogy pusztán vízért küldtek.

Vagy éppen a tornák, Nike-kupa, szekszárdi általános iskolák tornája vagy mi 2002-ben, hol is másodikok lettünk, bizony. Egyébiránt valóban nagyon jó kis csapatunk volt, évekig aláztuk a környező falvak egyesületeit, csak aztán kimentünk Erdélybe egy tornára - 34235 meccs óta veretlenül, ebből adódóan nem kis mellénnyel - és valamennyi csapat szarrávert minket, becsúszott egy 16:2 is. (Ennek azért megvolt az előzménye, egy galád bableves elbánt alakulatunkkal, és azért nem voltunk képesek kihozni a maximumot magunkból. Meg a minimumot se.) Egy időben pár szezon erejéig NBII-NBIII-ba toltuk, ott is biztonsággal megálltuk helyünket, mindenkori szereplésünk edzőfüggő is volt persze. De a körzeti meccseknek is megvan a maga romantikája, afféle falvankénti összemérkőzés (melyet gyakorta verbális és fizikai jellegű összekülönbözés is kísért). Valóban nagyon jó kis csapat volt.

Jó volt újra a gyepen, még ha levegőt nem is kaptunk. Jó volt a fű illata, még ha allergiás is vagyok rá. Jó volt az öreg kútból inni, még ha vasoxidos is vize.

Hollandok, ti pöcsök!

Ezt kell megélnem, hogy buzirókák emeljék a trófeát magasba. Egy dolog vigasztal: Casillas többet sírt, mint védett. És még fog is, mert Van Bommel van akkora sintér, hogy utána megy Madridba, és úgy rácsúszik álmában, hogy nem kel fel többet. Aztán jön csak a karatekölyök De Jong, aki telitalppal rendezi át belső szerveit a 2002-es BL-döntő óta inkább sirdogáló, mintsem érdemi munkát végző, ám az egekig magasztalt kapusnak.

Jóllehet Iniesta gólja megérdemelt volt - ha mindenáron bíróság elé szeretnénk állítani a tényeket, és a vallatás súlya alatt, reflektorfényben kikényszerítenénk a csontig maró igazságot -; Spanyolország győzelme egyedül Hollandia impotenciájából fakadt, és hogy Van Bommel egyelőre nem harapta át a torkukat, de ami késik, nem múlik.

Aki tudja, hogyan lehet egyáltalán Spanyolországnak szurkolni, az antipátia stoplis manifesztációinak, az küldje el megfejtését Budapestre, a Zsákbamacska Zrt.-be. Kisorsoljuk többek között Puyol haját, aki ezentúl tonzúrával fog játszani, miután leforgatták vele a Zsákos Frodó legújabb kalandjai című thriller-sorozat első negyven évadját.

Haragszom továbbá Chilére, kiknek legfőbb feladata lett volna análterrorban részesíteni Hispánia hetvenkedő hülyegyerekeit, akárcsak a hollandokra, akiknek tigrishere őrleményt tudnék javasolni potencianövelés gyanánt.

Konklúzió: Hollandia ezen a bolygón nem fog világbajnokságot nyerni, legalábbis addig nem, míg Davids földi inkarnációja fel nem tűnik, már ha Davids maga vissza nem tér, és erre annyi esély sincsen, mint a Halálcsillag elpusztítására.

Tehetetlen Henrik, te tehetsz mindenről!

Foci Monty Python-módra

Latin-amerikai kitekintő vol.1. - Mexikó

Olyannyira felháborított az elhibázott bírói ítélet, mely az agyonajnározott argentin válogatottat nem kis előnyhöz juttatta, hogy tennem kell valamit a számomra szimpatikus játékot mutató mexikói válogatott érdekében. S ez esetemben nem lehet más, mint Új-Spanyolország függetlenné válásának történetének dióhéjban történő megvilágítása.

Visszaröppenünk a hosszú XIX. század elejére. Az észak- és közép-amerikai -ekkor még - spanyol kézen fekvő területek, vagyis Új-Spanyolország alkirályságának elszakadási mozgalmát Napóleon tevékenysége indította el. Annak hallatán ugyanis, hogy a korzikai őrizetbe vetette a spanyol uralkodócsaládot, és a trónra bebulizta öccsét, már 1808-ban agressziót, majd népi mozgalmat szült Mexikóvárosban, mely az alkirályság tulajdonképpeni leválását eredményezte. Az új vezetés kezdetben tartotta magát az anyaországi (sevillai) Központi Junta utasításaihoz, ám miután az 1810-ben elmenekült, egyből felcsapták fejüket az elszakadási törekvések. Ennek jellegzetessége, hogy első vezetői nem a kreolok (gyarmatokon született spanyolok), de a meszticek (félvér indiánok) voltak. Ekképp az 1810 decemberében megindult felkelés vezetője Miguel Hidalgo falusi pap volt, kinek seregét javarészt indián bányászok és parasztok alkották, akikkel Mexikóvárosba vonult. Serege viszont olyan szinten fegyelmezetlen volt, hogy elnézve rajtuk káromkodott és fütyörészett - ergo nem vállalkozhattak ostromra. Emellett rosszul felszereltek is voltak, így a spanyol királyi csapatoknak nem esett nehezükre 1811 januárjában szétverni őket; a menekülő Hidalgo is a spanyolok fogságába került, akik nem átallották kivégezni őt.
A mozgalom azonban ezzel korántsem ért véget, Hidalgo egy híve s bizalmasa, a mesztic José Morelos plébános a fővárostól délre folytatta tovább a szervezkedést, és állt annak élére. 1812-ben jelentős sikereket ért el, és a Mexikóvárostól délre elterülő területek tekintélyes része fölött tudhatta fennhatóságát, implikálva ebbe Acapulco oly fontos kikötőjét is egyúttal. 1813 őszén kongresszust hívott egybe, ahol alkotmányt dolgoztak ki Morales demokratikus és republikánus nézetein alapozva. Ezt persze a kreol politikusok, valamint az egyházi körök igen ellenségesen fogadták, ami a felkelés vezetőségének kettéválásához vezetett. Másrészről az anyaország helyzetének stabilizálódása következtében 1814-ben a royalista erők félig agyonverték a felkelőket, a kongresszus menekülő üzemmódba kapcsolt, az utóvédharcokban Morelos szintúgy a spanyolok kezére került; ők meg az ilyen labdákra - mint Hidalgo esetében - lecsaptak: Morelest 1815-ben kivonták az élők sorából.

Vagyis Mexikó függetlenségére ekkor még óriási szorzóval lehetett volna fogadni, ám az 1820-as cádizi felkelés jelentősen csökkentette a várható nyereményt: a cádizi felkelés során az Amerikába szánt csapatok megtagadták az engedelmességet, a felkelők bátorságának felszításához ennyi már elég is volt. Ekkor került az események színterébe végül egy kreol tiszt, Augustín de Iturbide (aki megelőzőleg amúgy a spanyolok oldalán harcolt). Iturbide szövetségre lépett a felkelőkkel. A velük kötött egyezség 1820-ban, majd a "Hármas Garancia" exponenciálisan növelték Iturbide népszerűségi indexét, mely utóbbi a katolikus vallás védelmét, a spanyol köldökzsinórtól való elválást, továbbá egy alkotmányos monarchia létesítését deklarálta, s minden tekintetben nivellálta a "félszigetieket" (azaz a spanyolokat), a kreolokat és a meszticeket. Az új alkirály lemondott, az egyesített erők kiszorították a spanyol erőket. Csakhogy ezt követően Iturbidét mindenki császárnak szerette volna. Az előző mondat valóságtartalma pedig kissé sántít: valójában senki sem szerette volna császárnak, ám a katonaság szapora kacsingatásai és fegyvertisztogatásai láttán nem volt, ki ellenszegüljön, így Iturbide - ha mindenáron engem akartok alapon - 1822. május 18-án császárra kiáltotta ki magát, júliusban meg is koronázták I. Augustín néven. Jóllehet a republikánus erőknek ez annyira nem volt ínyére, igen hamar szervezkedni kezdte ellene, és már 1823 elejére elérték lemondását, a fiaskó után Iturbide száműzetésbe vonult. A hír hallatán azonban, hogy a Szent Szövetség támogatást nyújt Spanyolországnak Mexikó ellenében, 1824-ben mégis visszajött, hogy az ellenállás élére álljon, ellenben a hír vaklárma volt. Iturbide tehát hatalmas elánnal visszatért Mexikóba, akárcsak Schumacher az F1-be, de mivelhogy az információáramlás akkoriban nem volt olyan őrületes, mint napjainkban, arról nem értesült, hogy időközben halálra ítélték egykori sikerei földjén; legnagyobb sajnálatára elfogták végrehajtották az ítéletet. 1824 októberében pediglen érvénybe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya.

Élhettek volna boldogan, erre ma egy téves bírói ítélet miatt (is) kikapnak 3:1-re Argentínától...