Könyvnyomtatás Kínában - Gutenberg előtt

Egy néhai bölcsészbuliról emlékszem a Gutenberg Halottra, akinek nevével azonosítjuk az előző posztban, Luther és a reformáció során láthatóan kardinális jelentőségű nyomdatechnikai eljárások feltalálását és alkalmazását. Mármint Johann Gutenberggel persze, aki tényleg halott, viszont még meg sem született, mikor Kínában, őt megelőzőleg közel fél évezreddel már a szövegek ipari sokszorosításán törték a fejüket, nem is eredménytelenül.

Azt eddig is tudtuk, hogy a papír megalkotásával Kína közvetett módon taszigálta előre az európai tipográfiát, annak materiális fundamentumának megteremtésével. Kínában, társadalmi sajátosságaiból adódóan művelt emberek országában, a tanulásnak -melyet az élet forrásaként tisztelnek - gigantikus irodalma van. A legrégebbi írásos emlékek az ún. jóslócsontokhoz - 甲骨文 jiăgŭwén - kapcsolhatók, melyek felfedezése egy érdekes sztorit takarnak: egy bizonyos Wang Yirong tudós mandarin még a múltszázad fordulóján járt Pekingben, és egy patikában járva azokra a megkövesedett csontokra vetette figyelő pillantását, melyeket - vele egyetemben - a derék kínai parasztok a legkülönfélébb betegségek ellen véltek elsőrendű medicinának: sárkánycsontoknak tudták őket. Kissé rázoomolva a "sárkánycsontokra" különös karcolatok ötlöttek neki szembe, s miként maga is műgyűjtő volt, és jól ismerte a régi feliratokat, rögtön feltűnt neki, hogy ősi feliratokat tart kezében. Később, tüzetesebben megvizsgálva rájött, hogy nemhogy ősi, de a legősibb kínai írás emlékeket tartja kezében, melyeket a kínaiak évszázadok óta összeőröltek, és gyógyításra használták. Olyan régi korokból származtak ugyanis, hogy az emberek elfelejtették, mik azok. Ezeken, a többnyire teknősbéka, vagy marhalapocka csontokon egy-egy rövid kérdést tettek fel, majd tűzön izzítva a csonton keletkező repedésekből megállapították, hogy érdemes-e a császárnak a szomszédos állam ellen hadat indítania, jó termés várható-e, etc. (Az újabb időkben pedig, hogy melyik kocsmába érdemes menni.) És általában a választ, illetve a jóslat eredményét is rávésték, miszerint igen, jó, hogy a császár meghódította ezt az államot, (vagy hogy a császár pórul járt), jó termés volt, miegymás. Összesen kb. 2500 karaktert tudtak megkülönböztetni, ezeket tekintik a ma létező - legteljesebb szótárak szerint - hozzávetőlegesen 49.000. írásjegy alapjának. És ezen ősi írásos emlékek alapján feltételezik, hogy a könyv Kínában már a Shang-dinasztia idején (i.e. 1765-1123) létezhetett.
Meglehetősen gyakoriak a jóslócsontok karakterei között a mai könyvet, vékony füzetet jelölő, számlálószóként is funkcionáló 冊 (egyszerűsítve 册) cè írásjegyhez hasonló karcolatok. A vízszintesen egy széles hurok által által keresztezett négy függőleges vonalból álló írásjegy a könyvet valóban legősibb formájában ábrázolja: a fa- vagy bambuszlapok, amelyekre lakkba mártott, hegyes pálcikákkal függőlegesen írtak, és amelyeket bőrszíjak, vagy selyemzsinórok kötöttek össze, és tartottak a megfelelő sorrendben. (Ezért probléma, ha egy ásatás során, az elporladt bőrszíjak miatt egy halom bambuszlapot találnak, akkor lehet legózni, mi követ mit...)
Ezek a lapokból álló könyvek több évszázadon keresztül voltak használatban, már Confucius is ilyeneket használt az Yiqing (Változások Könyve) értelmezéséhez. Közép-Ázsia sivatagjából úgy ötven évvel ezelőtt kerültek elő a legrégibb kínai könyvek: ezek fából, vagy bambuszból készült lapok, szótárok, kalendáriumok, orvosi receptgyűjtemények, és a selyemút felügyeletével megbízott kínai helyőrségek ügyes-bajos mindennapi életével kapcsolatos hivatalos dokumentumok. Javarészt i.sz. 98 és 137 közötti évszámok szerepelnek rajtuk, és az innen származó forrásokon bizonyos fejlődés érhető tetten: az írást tintával és ecsettel rótták rájuk. El lehet képzelni - kivált, ha falapokról volt szó - mily terjedelmes volt egy ilyen könyv, és a bőrszíjak mily kevesek voltak összetartásukhoz, ezért is váltottak fel lassacskán a rugalmasabb selyemmel az elszakadozó bőrszíjakat. A kb. 30 cm szélesre szőtt anyagot a két végén többé-kevésbé dekorált fapálcára tekerték fel, mely az egészet tartotta.
A selyem azonban nem a legolcsóbb cuccok közé tartozott, így azt is váltani kellett, előbb piheselymet, majd egyre közönségesebb anyagokat, úgymint régi vászonrongyot, kendert, eperfa kérgét, de még halászhálót is alkalmaztak, mígnem sikerült olyan pépet kreálniuk, melyre a szárítás után írni lehetett. Kínában nagy tradíciója volt, hogy ha a Császári Udvarban bevált valami, akkor a pórnépnek is, mint jótéteményt juttatták el. S mivel Kínában minden dolog feltalálásához egy-egy személyt, adott esetben kultúrhéroszt kapcsolnak, nem volt ez másképp a papírral sem, mely a Császári Műhelyek igazgatójának, Cai Lun eunuch nevéhez kapcsolható i.sz. 105-ben.
A selymet tehát felváltotta a papír ( kivéve a fényűző kéziratok kapcsán). A kis méretű íveket (25X45 cm) egymás mellé ragasztották, melyek így egy szalagot alkottak, és egy hosszú pálcika segedelmével fel-le tekergették azt. Ha valamit elő akartak keresni, akkor igen körülményes volt az egészet kigöngyölíteni, ezért hamar felmerült az óhaj, hogy a szöveg bármely részéhez azonmód hozzáférhessenek anélkül, hogy százhúszezer folyókilométernyi papírt szétborítsanak.
Éspedig a kegyes szándék, hogy az indiai szent könyveket majmolják (vékony és hosszú pálmalevelek, melyeket cérna fog össze), és annak szükségessége, hogy a külön nyomtatott oldalakból álló könyvet hozzanak létre, csakhamar átalakította a könyv külső megjelenését. A Dunhuang barlangban előkerült V-X. század közöttre datálható kéziratok közt akad olyan, mely erős papírból készült lapokra íródott, s melyeket átlyukasztva zsinórral fűztek össze. Néha ezeket a lapokat az élüknél összeragasztották, létrehozván ily mód a hosszúkás, harmonikaszerűen kinyíló könyv archetípusát, amiket a kínaiak "örvénykönyveknek" hívnak, érzékeltetve ezzel a gyors mozgást, ahogy a lapok az olvasó szíve óhaja szerint gyorsan peregnek. Ez a könyvformátum akkora siker lett, hogy egy arab szerző, Mohammad Ibn Ishaq 989-ben nem bírta szó nélkül hagyni: "a kínaiak vallásukkal és tudományaikkal foglalkozó könyveiket papírlapokra írják, amelyek olyan formában nyílnak ki, mint a paraván." Ez az indiai-kínai kombinációjú könyvforma szolgált a buddhista és taoista szövegek lejegyzésére, metszet-, és festménygyűjteményekhez, vagy éppen kalligráfiai minták felületének.
Viszont a papír önmagában igen sérülékeny volt, ezért minden a lapot a közepén kettéhajtottak, és az összes lapot e hajtás mentén összeragasztották, ugyanakkor szabadon lebeghettek, akárha szárnyak lennének, innen ered a "pillangókönyv" elnevezés. Ez a könyv tökéletes "adathordozónak" bizonyult a kéziratok számára, ám egy szöveg nyomtatása keféléssel a domborúan metszett és befestékezett fatáblára az ívnek csupán egyik oldalán volt megoldható. Ezért, hogy az üresen maradt hátoldalt elrejtsék, a lapokat kettéhajtották és összevarrták, de nem a hajtásnál, hanem a szélüknél. A rendkívül vékony kínai, koreai, és japán papírok alkalmasak voltak ilyetén fűzésre, amelyen mindmáig semmit sem változtattak. A könyveket vízszintesen fektették a polcokra, s mivelhogy minden könyvecske gerincén olvasható volt a benne lévő szövegekre utaló indikáció, az olvasó elé tárult a mű felépítésének részletes tartalomjegyzéke.
A kínaiak találékony emberek lévén igen korán elkezdték kutatni a szövegek sokszorosításának praktikus és tescogazdaságos útját. Időszámításunk kezdetén figyelemre méltó tudásra tettek szert a metszés művészetében, akár a nagy márványsztélék esetében, melyekre homorúan vésték a klasszikus szövegeket, akár a talizmánpecsétekről, melyeket buddhista és taoista szerzetesek használtak mágikus formulák, vagy szentképek sokszorosításához.
A könyvnyomtatáshoz a domborítva és fordítottan kivésett pecsét technikájának kifejlődése és elterjedése vezetett. Már időszámításunk környékén több ilyen pecsét létezett, és a szerzetesek már ekkor teleírták őket különböző formulákkal. Hamarosan imádságok kísérik Buddhát és bódhiszattvákat ábrázoló, nagyméretű képek, melyek többek között a hívek hálószobáinak falát voltak hivatottak díszíteni. Aztán persze az írnokok egyre merészebbekké válnak, és megszaporodnak a vállalkozások, melyekben az imákat röpiratok, azokat pedig rövid, vallásos művek, majd népszerű szövegek: kalendáriumok, szótárak követnek.
A mozgatható karakterekkel végzett nyomtatás első kísérletit az alkimista kovácsmesternek, Pi Chengnek tulajdonítják (1041-1048), akinek agyag és folyékony ragasztó felhasználásával sikerült olyan karaktereket létrehoznia, melyek tűzben megkeményedtek. A szedés egy papírhamuból, viaszból és enyvből készült keverékkel bevont vaslemezen történt, és vaskeretek biztosították, hogy a helyén maradjon. A szedést kissé felmelegítették, majd hagyták kihűlni, ezáltal a karakterek tökéletesen tapadtak, a nyomtatást követően pedig újabb melegítéssel visszanyerték őket. Mozgatható karakterkészletet a módfelett kemény jujubafa metszésével és ólom vagy réz öntésével is megkíséreltek létrehozni, de ez ritkaságszámba ment. (Par example a XVIII. századi, 10.000 fejezetből álló Gǔjīn Túshū Jíchéng 古今圖書集成 nyomtatásánál, melyhez a rézkaraktereket nem öntötték, hanem metszették. A karakterek 214 csoportjába történő osztályozásának új módszere a mandzsu eredetű Kangxi császár nevéhez, pontosabban rendeletéhez fűzhető, az általa készíttetett szótár felcsillantotta a reményt, hogy a több tízezer karakter praktikus osztályozásával könnyebb lesz őket megtalálni, illetőleg a használatot követően visszahelyezni. A betűk öntésének és a munkaerő eltartásának költségei ellenben akkora összegekre rúgtak, hogy kizárólag a császár engedhetett meg magának ilyesmit. Ezeket az irdatlan méretű hivatali kiadványokat a tisztviselők és a művelt rétegek mintegy munkaeszközként kapták, így előállítási áruk nemigen számított. A rendkívül folyékony kínai tinta sem volt igazán alkalmas a fémmel történő nyomtatáshoz. Ráadásul egy esztétikai és szentimentális vezérelv: egy könyv lapjait végigolvasva a kínaiak szeretik viszontlátni egy szép kalligráfia reszketését és ennek vagy annak a kalligráfusnak a szöveggel finom harmóniában álló, csodálatra méltó stílusát. Éspedig a fametszet szépen visszatükrözi ezt, ezért néhol napjainkig hűek hozzá. A szétszedhető karaktereket csak a XX. században alkalmazták ismét, népszerű kiadványokra és újságokra korlátozva.
Marco Polo, ki bandukolása során mindenre oly kíváncsi, s rácsodálkozó volt, elámult a Kínában forgalomban lévő bankjegyek láttán, azt viszont már nem veszi észre, hogy metszett táblákról nyomtatták őket... Ergo ezen, az emberiség fejlődése szempontjából óriási jelentőségű technológiának lehetőségei szemlátomást számos utazó figyelmét elkerülték, de legalábbis egyikük sem tartotta méltónak őket arra, hogy beszámoljon róluk.



Irodalom:
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 77-82.p.
Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 18-21.p.

Negyeddöntős országok története - Németország: Búcsú a búcsútól

Az előző posztban felmerült Luther, és az általa elindított reformáció, a Német-római Birodalom kapcsán ez kerül most terítékre a VB-országok soron következő fejezetéből. Az utókor reformáció címen illeti a történelem színpadára 1517-ben lépő Luther Márton ténykedésétől az 1648-ig terjedő periódust, mely a konfesszionalizáció, vagy felekezetképződés időszaka; én pusztán 1523-ig tárgyalom az eseményeket kizárólag Luther szempontjából, főképp a kiváltó okokra és a mozgatórugókra fókuszálva. A Luther által elindított reformációt tudniillik számos, az egyházban, politikában, és társadalmi viszonyrendszerben bekövetkezett változás előzte meg. Megváltozott a laikusok és az egyház viszonya, illetve az egyházzal kapcsolatos elvárások: a közvetítő egyház helyett lelkipásztori egyházra lett volna szükség. Az igazi vallásosságra mutatkozó igényeket jól példázzák az Európa különböző vidékein fellángoló aszketikus közösségek, melynek egyszerű hívei igyekeztek távol maradni az egyház túlburjánzott intézményrendszereitől; hitüket pusztán az egyéni tapasztalás útján kívánták megélni.

Az Európa nyugati szélén megerősödő államok, a Német-római Birodalom tartományainak, pontosabban azoknak fejedelmeinek növekvő autonómiája következtében a pápa szupremáciája gyengébb és gyengébb lett. A Rómától való függés lazítása valamennyi világi hatalom létérdekké vált.
Az új eszmék, gondolatok terjeszkedésének eleddig nem látott teret engedett Johan Gutenberg találmánya útján létrejövő technikai fejlődés. A kölcsönös reciprocitás jegyében a nyomtatás legalább annyira segítette a reformáció elterjedését, mint amennyire reformáció hozzájárult a nyomtatás fellendüléséhez.
1517. október 31-én Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyeteme Szentírás-professzora Vitatkozás és a búcsú címmel tette közzé 95 tézisét. A latin nyelven megfogalmazott tételek kizárólag akadémikusoknak, tudós köröknek szóltak, és központi problematikája a búcsú-kérdés volt.
A búcsú Luther korában a pápai kúria legismertebb privilégiumának, és elsődleges bevételi forrásának számított, mely az évszázadok alatt létrehozta a maga gigantikus igazgatási apparátusát. Érdekes dolog volt ez a búcsú. Már a IX. században találkozhatunk olyan képzetekkel, hogy akik részt vesz a "hitetlenek" elleni küzdelmekben, az mentesül a vezekléssel járó büntetések és megrovások alól. Ez volt a fundamentuma a XI. század második felében létrejött keresztes búcsúnak, mely értelmében a keresztes háborúkban való részvétellel ki lehetett úgymond "váltani", vagyis elengedni az egyházi büntetéseket, a satisfactio-kat (pl.:böjtölés, zarándoklat, vagy éppen számkivetés). A későbbiek folyamán a búcsú jelentősége szintet lépett, már az Isten által kiszabott tisztítótűzbeli büntetést is elengedte. A tisztítótűz meghatározott ideig tartó büntetés formájában a bűnös embert tisztította meg földi léte során elkövetett vétkeitől, s egyedül a pápa rendelkezhetett vele. "Ez a lelkek feletti roppant hatalmat jelentette", a tisztítótűz időtartalmának lerövidítését-meghosszabbítását, mely a középkori skolasztika szerint a pápák törvényes jogát képezte, hiszen egyedül ők rendelkeztek az egyház titkos kegyelmi kincsével (thesaurus meritorum), amely a kereszthalált halt Krisztus és az összes szentek fölöslegben lévő érdemeiből gyűlt össze. Az elképzelés, miszerint minden hívő, mint az egyház misztikus testének tagja részesülhet ezekből az érdemekből, nem volt új dolog. Az viszont, hogy a pápa kénye-kedve szerint osztogathat ezekből a kegyelmi kincsekből a jóakaratú emberek számára, csak XIII.-XIV. századi metódus. A tömegigényekhez való alkalmazkodás remekül szemléltei a búcsú értékének csökkentését. Az idők során már annyian szerettek volna bűnbocsánatot szerezni maguknak, hogy a XII. századtól már pénzért is kaphattak búcsút, és akkor már el se kellett menni a Szentföldre, sem pedig keresztesháborúkban részt venni. A pápák ellenségeik ellenében rafinált módon - a kereszténység ügyét hírből sem szolgáló - valamennyi hadjáratot egyszerűen búcsút biztosító keresztes háborúvá avattak (lásd a IV. keresztes háborúk történetét, a kereszteslovagok (keleti) keresztény Konstantinápolyban véghezvitt brutális mészárlását, és rombolását. Ergo ilyenekért is lehetett bűnbocsánatot nyerni...). Majd VIII. Bonifác (1294-1303) 1300-ban meghirdette a jubileumi évet, mely során, ki hét római zarándoktemplomot végigjárt, teljes búcsút nyert. Eredendően 100 évente került sor megrendezésére, ám olyan népszerűségnek örvendett, hogy előbb 50, majd 33, végül 25 évente sor került jubileumi búcsúkra. És ami a legalja, nemsokára már az is megkaphatta a teljes búcsút, aki maga helyett valaki mást küldött a zarándokútra, avagy kiköhögte az utazás költségeit...(Átküldöd a szomszédot Jeruzsálembe, és még neked lesz megbocsátva.) A XV. századtól a búcsú már univerzális jövedelemforrásul szolgált az egyháznak: templomépítkezésre, Hollandiában gátépítésre, a pápák itáliai háborúira, török elleni védekezésre, sőt halottak számára (!) is kifizetett pénz is búcsúnyeréssel járt.
A könyvnyomtatás új technikáinak elterjedésével már nyomtatott formában kerültek forgalomba a pénzért árusított, bűnbocsánatot igazoló búcsúcédulák. Aki búcsúlevelet vett, annak már nem kellett aggódnia semmiért, földi vétkei megbocsátást nyertek, onnantól fogva okleveles jámborként tengethette mindennapjait. A jámborság foka is mérhető volt, mintegy okmányszerűen fellehetett mutatni, egyfajta "túlvilágra szóló biztosítási kötvényként", haza lehetett vinni. A búcsúcédulákon szerepelt, hogy a bűnös milyen mértékben nyert feloldozást: a búcsúcard bronz alapcsomag értelem szerűen erősen korlátozott engedményeket foglalt magában, ám egy búcsúcard gold totális megváltás 2000 megvásárlását követően már gond nélkül lehetett paráználkodni, utólag-előre megbocsátásban részesült. Vagy valami ilyesmi. És ez ellen lépett fel Luther.
Luther vallási alapelveit a bibliai tanulmányai során, 1511-1512 körül alakította ki, melynek lényege: csak a hit által, csak kegyelem által, csak Krisztus által, csak a Szentírás által - sola fide, sola gratia, solus Christus, sola Scriptura - felismerése lett tanításának alapja. Az isten kegyelméből fakadó hit egyedüli üdvözítő erejéből származó elgondolás alapvetően rengette meg a búcsúcédulák árusításának népszerűtlen intézményét. A 95 tézis pusztán laza összefüggésben álló tételek sora, melyek Luther hitvallását foglalják keretbe, prédikációk formájában, helyenként pedig harsány politikai jelszavakkal közbeékelve támadóalakzatot vesz fel a bullák ellen. Luther nem akarta nagy dobra verni ezt az egészet. Megmutatta néhány barátjának és püspöknek véleményezőleg, éppúgy, mint én saját irományaimat 1-2 haveromnak. Csak aztán ő vallást alapított, nekem meg összesen 4 hívet sikerült összeboronálnom 3 év alatt. Igaz, én nem haverkodom mainzi érsekekkel, brandenburgi és merseburgi püspökökkel. Na de Luther spanjaira visszatérve, érdemes kitérni a mainzi érsekre, Albertre.

Albert a Hohenzollern-dinasztiából származott, mainzi érseki méltóságából adódóan a választófejedelmek egyike is volt. A fennhatósága alá tartozó területeken a pápától kapott engedély - a plenáris búcsú - értelmében 8 évre megkapta a búcsú meghirdetésének, a kampány intézésének, illetve lebonyolításának jogát, és ez nem kis dolog volt. Albert már befolyásos egyházi és politikai személyiséggé vált: 1513-ban, 23 éves korában magdeburgi érsekké lett, s még ebben az évben megkapta a Halberstadti Püspökség adminisztrátorságát is. 1514-ben lett mainzi érsek, a két érsekséggel együtt már a birodalom egymástól távol eső részein is igen jelentős gazdasági-politikai befolyásra tett szert, persze ez elég sokba került neki: a kánonjog eleve tiltotta a magas egyházi méltóságok halmozását, melyek közül a mainzi érsekség az egyik legmagasabb volt; s kinevezése fejében a pápa a szokványos pénzösszegen felül 29.000. gulden kompenzációra tartott igény, mely horribilis összeg volt, ugyanakkor a kánonjogot a szőnyeg alá söpörte. Albert így kénytelen volt az augsburgi Fuggereknél hitelt felvenni, s maga (Gazdag) Jakob Fugger protekciója végett nyerhette el Albert a Szent Péter-székesegyház építésének támogatását szolgáló búcsút. Mint láthatjuk: Albernek létérdeke volt a búcsú-biznisz.
Éppen ezért Albert úgy vélte, hogy ez a sehonnai wittenbergi okoskodó rossz hatással lehet üzletére. Először a mainzi egyetemre továbbította Luther téziseit, az egyetem persze rögvest elítélte 1517. december 17-én Luthert, és az ügy további kivizsgálását a pápái kúriára bízta. A mainzi érsek "szakvéleményével" ellátott 95 pont Rómában landolt még december folyamán. A pápát különösképp nem érdekelte az ügy, ha túlságosan fickándozik, maximum máglyára küldjük Luthert a 95 hülyeségével együtt, gondolta.
Eközben egy főállásban Domonkos-rendi búcsúprédikátort, másodállásban inkvizítort - Johann Tetzelt szétvágta az ideg, hiszen maga is érintett volt a búcsú körüli vitában: halálosan megfenyegette Luthert, s kettejük későbbi rivalizálása az Ágoston-, és Domonkos-rend duellumává növi ki magát. A disputa csakhamar akadémiai szintre lép, tézisek és ellentézisek vad összecsapásává, irodalmi csatározássá emelkedik. A vita kezdett elmérgesedni, Luther Rómában való feljelentése a küszöbön állt, a Domonkos-rendiek Frankfurtban a templomi szószékből fütyörészve, kuncogva, fejcsóválva hirdették, hogy Luthert három héten belül megpirítják a máglyán. Ez már kissé keményebb ügy volt, mint Tetzel magánvéleménye.
X. Leó pápa ellenben még mindig lazán kezelte az ügyet, próbálta rávenni Luthert Johann von Staupitz Ágoston-rendi generális, Luther elöljárója s atyai pártfogója útján, hogy gyorsan szívjon vissza mindent, és menjen Isten hírével, csöndben, halkan. Luther ezt megtagadta, és hűbérura, Bölcs Frigyes titokban biztosította támogatásáról. 1518 áprilisában jelent meg nyomtatásban Luther prédikációja, a Beszéd a búcsúról és a kegyelemről, röviden, emészthető formában, és német nyelven, 20 cikkelyben foglalta össze mondanivalóját, és igazándiból ez a könyvecske tette ismertté széles körben, és 1520-ra több, mint húsz kiadást él meg: először indul meg Európában az a folyamat, amit ma sajtókampánynak nevezünk. A könyv lehet, hogy önmagában senkit nem győzött meg, mindenesetre kézzel fogható bizonyítéka annak a meggyőződésnek, amint a birtoklása testesít meg, továbbá érveket szolgáltat azok számára, akiket már meggyőztek, lehetőséget nyújtott hitük elmélyítésére, pontosításra, és ami talán a legfontosabb: biztosíthatta azokat az elemeket, ismereteket, melyek segítségével a vitákban diadalmaskodtak, és az ingadozókat maguk mellé állíthatták. A közönség az ekkoriban elterjedő könyvek, és a szintén nagyon fontos szerepet játszó nyomtatott szórólapok útján tájékozódhatott a reformátorok - így Luther - tevékenységéről, az általuk folytatott hitviták állásáról, etc. Ha felpróbáljuk mérni, micsoda jelentősége volt ekkoriban a nyomtatásnak, elég, ha az imént említett szórólapokra, vagy éppen a plakátokra gondolunk: a reformáció minden egyes fontos epizódjában találkozhatunk egy plakáttal: Luther 1517. október 31-én plakátot ragaszt ki Wittenbergben, az Ágoston-rendiek kápolnájának ajtajára. A búcsúcédulákkal kapcsolatos tézisek németre fordítva szerte elterjednek a mai Németország területén. Már két héten belül bizonyos fokú ismeretségre tesznek szert. 1521-ben Luther, kit a wormsi Birodalmi Gyűlés alá idéztek, a császári hírnök nyomában végighalad Németországon, és meghökkenve konstatálja, hogy minden városban ki van függesztve V. Károly ediktuma, mely könyvei elégetéséről szól. A tömegek pedig éppen az ilyen falragaszok útján értesültek egyáltalán a kárhoztatott, vagy betiltott művek létezéséről, melyeket aztán igyekeztek mielőbb beszerezni... A wittenbergi nyomdák számtalan kis könyvecskét dobtak piacra, melyeken sem dátum, sem a kiadó neve nem szerepel, a mű címlapján viszont Luther Márton hangzatos neve, és a reformátor arcképét ábrázoló metszet került, hogy mindenki megismerhesse vonásait. Ugyanakkor azon nyomban megjelennek az erőszakos, és botrányt keltő gúnyiratok: 1520-1530 között 630 ilyen Flugschriftet ismerünk, melyben különféle karikatúrákkal és illusztrációkkal tették nevetségessé a pápát, és a szerzeteseket, ilyen volt a Szamár-pápa vagy a Borjú-pápa, macskafejű barátok, etc. Ez már több volt a soknál.
A domonkosok Johann Eckkel teljesen felspanolták magukat, ki egy nagy tekintélynek örvendő tudományos nagyság volt a bajorországi Ingolstadt egyetemén, s Luther legfőbb ellenfele lett. Azt már Eck is érezte, hogy a búcsú - amúgy tisztázatlan dogmatikai előfeltételei - mellett pártoskodni tényleg nem sok rációra vall, és egy sokkal jobb dolgot talált ki, miszerint Luther a maga a pápa tekintélyét támadja. Háh, ebből gyere ki kis barátom! S ami még ennél is szörnyűbb rágalom volt, Luthert cseh eretnekséggel vádolta. Eck nagyon okosan használta fel ezt a vádat, hiszen a huszita háború borzalmai, és a Husz Jánostól való iszonyodás még nagyon elevenen éltek az emberek köztudatában, különösen Szászországban, ott valakit csehként illetni olyan volt, mintha boszorkánysággal vádolták volna, vagy mintha nit mondanának, mi több, az ellenség szinonimáját értették alatta. Szóval Luthert "csehséggel" vádolták.
1518. április 25-én ült össze Staupitz generális elnökletével az Ágoston-rendi szerzetesek szász kongregációjának konventje Hiedelbergen, ahol Luther elsöprő sikert aratott, és itt kezdett kialakulni a "Luther-párt". Itt Luther már nem pusztán a búcsúról prédikált, hanem az egyház egy másik nagy bulijáról, a kiközösítésről. A XVI. századra ugyanis a kiközösítés politikai szerszám lett. E félelmetes eszközt a pápai kúria eredendően csak nagyon komoly ügyekben alkalmazta, csak aztán az egyházi pénzügyigazgatás egyre erőteljesebb bürokratizálódása folytán végül az adóbehajtás közkedvelt módozata lett. Kiközösítették a jobbágyot, ha nem fizetett dézsmát, magas rangú egyházi méltóságokat, ha valamely oknál fogva adósak maradtak a pápai kúria irányában. Majd egész közösségekre is kiterjeszthetőnek vélték, és nem csak a szentségeket vonták meg az exkommunikálás során, de megtiltották, hogy a bűnössel bármiféle kapcsolatot- természetesen gazdasági kapcsolatot - tartsanak fenn. Ha ez nem lenne elég, a fizetései határnapok kiközösítései terminusok is voltak, vagyis ha Hétfőig nem tejelsz, elvesszük portád, ki vagy közösítve, szabadon megölhetnek, és soha nem üdvözülsz. És ezt legalább olyan könyörtelenül végrehajtották, mint ahogy azt profitorientált világunk fináncoligarchiái által kézben tartott bankok teszik manapság a törleszteni képtelenekkel: nekem az egyetem miatt nyitnom kellett anno bankszámlát, s jövedelem híján pusztán a kezelési költségből összejött rajta mínusz háromezer forint, és kaptam egy felszólítást, hogy amennyiben holnapután nem térdepelek le az OTP fallosza elé, szerveimről szóló szabad rendelkezésük értelmében elkobozzák májam-lépem, és 120 év börtönbe zárnak kívül az exoszférán, továbbá negyedíziglen megcsonkítják nemzetségem. Sok tekintetben tehát keveset változik a világ, már nincsenek Luther Mártonok, csak Fuggerek. A XVI. század második felében azonban még voltak Lutherek, illetve csak egy, de ő felemelte hangját immáron a búcsú mellett a kiközösítés ellen is, ami tovább növelte népszerűségét, így persze nem kerülhette el sorsát.
X. Leó megbízására a Domonkos-rendi szerzetes, Silvestro Mazzalini elkészítette teológiai szakvéleményét, melynek végső következtetése, hogy a pápa tévedhetetlen, akárcsak a római egyház, ergo a pápa tekintélyének doktrínájából kiindulva Luther is eretnekké vált; hiszen aki a búcsúval kapcsolatban azt meri állítani, hogy az egyház nem teheti meg, amit valójában megtesz, az bizony eretnek.
1518-ban, Augsburgban került megrendezésre a Birodalmi Gyűlés, I. Miksa császár leköszönt, ezáltal az utódlás biztosítása volt a gyűlés elsődleges feladata. Miksa unokáját, Károlyt, Spanyolország királyát, Burgundia hercegét akarta a Habsburg császárok sorába állítani. X. Leó pedig I. Ferenc francia királyt preferálta, éppen, hogy ne Habsburg legyen már megint a császár.
Ez közvetlenül kihatott Luther ügyének alakulására: a küszöbön álló császárválasztás következtében a szász választófejedelem szava hirtelen roppant fontos lett a pápai kúria számára. Leó ugyanis azt gondolta, hogy ha nem sikerül I. Ferenc királyt jelöltetnie, akkor Frigyes választófejedelemre irányítja hátszelét Károly ellenében. Bölcs Frigyes ebben a pillanatban Miksa császár szemében is módfelett szimpatikussá lett, szintén az utódlásban betöltött befolyása végett. Miksának közben eszébe ötlött, hogy ez a Luther még egy ütőkártya lehet a kezében a pápai kúriával szemben, így levélben kérte szász unokafivérét, vegye oltalmazó szárnyai közé a wittenbergi szerzetest, holott nemrégiben éppen ő maga kérte Luther eretnekperének felgyorsítását. Várjatok a máglyával fiúk!
Bölcs Frigyes e politikai konstellációnak köszönhetően tudta elérni, hogy Luthert ne Rómában, hanem a birodalom területén hallgassák ki: ugyanis ahogy betette volna lábát a pápai városba, ott már semmi sem menthette volna meg az elégetéstől, Augsburgban az esetleges halálos ítélet pedig úgysem került volna végrehajtására. 1518-ban került sor az audienciára, Cejatan bíboros vezetésével. Cejatan megpróbálta diplomatikusan elintézni a kényes ügyet, bizonyos tekintetben maga is vevő volt az egyházi reformokra, viszont szemében a pápai primátus megkérdőjelezhetetlennek számított. Luther azonban a legfelsőbb tekintélyt nem a pápában, hanem a Szentírásban látta, és Cejatan hiába kérte többszöriben, hogy Luther monnyonle, azaz vonja vissza téziseit, a Ágoston-rendi hajthatatlan volt. Luther hívei és barátai úgy gondolták, hogy Cejatan most már biztos elfogatja Luthert, és tűzön tisztítja meg tisztátalan lelkét, ezért rávették, hogy meneküljön. Október 20-ról 21-re virradó éjszaka Luther elhagyta a várost, és visszatért Wittenbergbe. Cejatan nagy taktikus volt. Azt semmiképp sem akarta, hogy önhatalmúlag elfogassa Luthert, és a lépés ódiuma a pápai küldöttségre háruljon, viszont ha a szász választófejedelem tenné ezt, akkor mindannyiuk sajnálatára kénytelenek lennének Luther Rómába cipelni és végre elégetni, ezért levelet intézett hozzá. Bölcs Frigyes olyan bölcs volt, hogy egyelőre nem csinált semmit, és sokatmondóan pislogott. (Különben valamennyi nagyobb sikerét ennek köszönhette.) Egyelőre Luther is hallgatott, ellenfelei is hallgattak.
1519-ben viszont már tényleg meghalt I. Miksa, jöhetett a várva várt császárválasztás: X. Leónak nem sikerült I. Ferencet bebuliznia, hiába osztogattak szét fél millió dukátot a választófejedelmek között. Ekkor a pápa megkísérelte Frigyest császárnak jelölni, aki azonban most is volt olyan bölcs, hogy elutasította ezt, annak ellenére, hogy a pápai kúria elküldte neki legmagasabb kitüntetését, az Aranyrózsa-rendjelet. Konklúzióként a pápa belátta, hogy az anti-Habsburg oppozíció reménytelen, így jobb híján Miksa unokájára, Károlyra fordította mosolygó orcáját. Károly megválasztásában a zsozsó mondta ki a végső szót. A Fuggerek e célból megszervezték saját konzorciumukat, melyben a Welsereken kívül itáliai bankházak is érdekeltséget vállaltak; összességében kétszer annyi pénzt voltak képesek belefektetni az ügybe, mint X. Leó pápa. Károlynak a korona mindenki megvesztegetését követően összességében 852.189 guldenjébe fájt, ebből a Fuggerek 543.585-öt folyósítottak. 1520. október 23-án Aachenben megkoronázták V. Károlyként.
Luther eközben lázas kánonjogi tanulmányokba fogott, mélyre ásta magát a pápai bullákban, dekretálisokban, kánonjogi gyűjteményekben, hogy valamit kezdeni lehessen ez a pápai primátussal. Eljutott arra a meggyőződésre, hogy az ő legfőbb ura Krisztus, nem pedig egy ember, legyen az bármekkora hatalommal bíró. Barátainak írott leveleiben ekkor tűnik fel az Antikrisztus kifejezés a pápa szinonimájaként.
Az 1520-as év során Rómában sem tétlenkedtek, újra előkapták Luther eretnekperét a lipcsei disputa után. X. Leó a per hátterében a Habsburgok sakkban tartásán ügyködött a pápai hatalom helyreállításával, melynek fontos lépése volt Luther félreállítása. Eck gyorsított a tempón, az év júniusában bocsátották ki az Exsurge Domine kezdetű bullát, Luther mintegy találomra kiválasztott 41 tételét eretneknek minősítették, 60 napon belüli visszaszívásra kötelezték, vagy különben eretneknek nyilvánítják, szólt a fenyegetés. Luther a legkevésbé sem hátrált meg, sőt, ekkor szerezte legjelentősebb reformátori írásait, úgymint A német nemzet keresztény nemességéhez a kereszténység állapotának megjavítása ügyében, németül, mely felszólította a császárt, fejedelmeket, nemeseket az egyház átfogó reformjaira, népies, közérthető formában. A következő, terjedelmesebb latin nyelvű művét, Az egyház babiloni fogságáról címűt már a tudósvilágnak szánta, éles hangvétel, logikus érvelés jellemzi. A zsidók babiloni fogságához hasonlítja a keresztényeknek a pápaság rabságában történő sínylődését. A harmadik, latin és német nyelven egyaránt megfogalmazott alkotást, A keresztény ember szabadságárólt szintén 1520-ban szerezte, inkább egy vitairat, mintsem prédikáció, arra figyelmeztet, hogy a jámbor, jó cselekedetektől még nem lesz senki azonmód jóvá és jámborrá, viszont a jó és jámbor emberek cselekedetei jók és jámborak.
Luther a legtöbbet publikáló, és legolvasottabb szerzővé lett Európában. Művei tíz, vagy még több kiadást értek meg. Nyomdák és "irodalmi támaszpontok" egész hálózatai alakultak szerte a kontinensen, Augsburg, Strassbourg, Bázel központokkal. Közben a pápa és Eck továbbra is a fenyegető bullával erőlködött, mindazonáltal az átokkal fenyegető bulla esetében annyit sem tudtak sok helyütt elérni, hogy azt egyáltalán kifüggesztessék. V. Károly tekintélye, mint láthattuk Németalföldön, egyelőre tartotta magát Róma tekintélye. Ám példának okáért az eretnekség elleni harc fellegvárában, Kölben fenyegetésekben részesítették a pápai bullákat hirdető nunciusokat. Luther egyetemes zsinathoz fellebbezett.
1521. január 27-én nyitotta meg V. Károly első birodalmi gyűlését Wormsban. A birodalmi gyűlés számtalan pontja közül csak az egyik volt a vallás kérdése. Luther császári kísérettel érkezett Worsmba, nagy dolog volt elérni, hogy egyáltalán meghallgassák. V. Károly éles hangvételben eretneknek nyilvánította, a rendek eszközöltek ki haladékot számára, majd április 25-én elhagyta Worsmot, Bölcs Frigyes színleg elrabolta, és jól bezárta a csúnya-ronda Luthert Wartburg várába. Itt György lovag (Juner Jörg) álnéven élt.
Jóllehet az 1521-es wormsi ediktum kimondta Lutherre a birodalmi átkot, tanai mégis gond nélkül terjedtek tovább, és az 1522-es nürnbergi birodalmi gyűlés belátta, hogy a wormsi ediktum végrehajtására nincs mód. A tanítások gyakorlati következményeként Wittenbergben számos fontos, az eljövendőkben az egész birodalom területén mintául szolgáló reformintézkedést vezettek be: átalakították az istentisztelet, a koldulás betiltásáról rendelkeztek, valamint az oltárok számának csökkentéséről, a szentképek eltávolításáról. Az 1522-23-as években csúcsosodott ki a Német-római birodalom vallási megújhodása. Központja Wittenberg, és a szász-türingiai vidék volt, de a tanok rövidesen átlépték a birodalom sorompóit, illetőleg távoli szegleteit: Tirol, Salzburg, Morvaország, Németalföld, vagy éppen Magyarország. Óriási szerep jutott az új eszmék terjesztésében a prédikációknak, zsoltároknak, koráloknak, s a kocsmától az egyetemig mindenhol tér nyílt információ-, és véleménycserére. Mind emellet a már említésre került nyomtatott médiumoknak is meghatározó szerepük volt, hiszen a röpiratok, plakátok a legszegényebb rétegekhez is eljuthattak. 1517 és 1530 között mintegy 10.000 röpirat 10 millió példányban került kiadásra. 1520 és 1523-ra tehető a kiadások csúcsa. Ez idő során került megjelenésre Luther wartburgi vártartózkodása alatt lefordított német nyelvű biblia is. A teljes Ószövetséggel együtt 1534-ben jelent meg nyomtatásban, s noha már több, mint 18 német nyelvű fordítás létezett már ekkor, mégis Lutheré lett a legkelendőbb, elsősorban közérthető, beszélt nyelvi stílusából adódóan. A mai napig a legfontosabb bibliafordítás német nyelvterületen.

Irodalom:
Krász Lilla: A reformáció és a német vallásháborúk. In: Poór János (szerk.): A Kora újkor története. Bp., 2009. 283-301.p.
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 280-288.p.