A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. január 18., péntek

Nanjing idén először

Kétségbeesett külföldi egyetemisták jajveszékelését viszi a Jangce - felettébb aggasztó híreket hallottam Nanjingból, miszerint véget ért az Ellen's csütörtök esténkénti ingyen sör-akciója  Nem, ez nem lehetséges - véltem, ezért a hét elején Nanjingba utaztam a mendemonda alaposabb kivizsgálása végett. A Shanghai levegőminőségéről tájékoztató alkalmazásom szerint a héten kritikusan szar a város levegője, már csak azért is kézenfekvő volt Nanjingba menni. Meg idén még nem is voltam Nanjingba. Sőt, tavaly augusztus óta nem voltam Nanjingba, ez sem tűrhetett halasztást. A legfőbb indok viszont az volt, hogy Katja és Farrukh átugrottak Shanghaiba, én meg már hónapok óta csak ígérgettem, hogy megyek Nanjingba, és most már tényleg be kellett váltanom szavam. 

Nanjingba, akárha haza jönnék. Ahogy kilépek a vasútállomásról, máris magába burkol a kedves kis (nyolc milliós) déli fővároska sármja, és imádom azt mondani a taxisnak, hogy irány a 南师大,宁海路!A Nanshida campusánál aligha ha van szebb Kínában, ha pedig van, az sem érdekel. Az élményrengetegben turkálva elsőként is vissza a Nanshan hotelba, ismerős arcok a koleszban, kaja a kedvenc kis koreai éttermünkben, Baha, Selim, további ezer éve nem látott barátok kebelre ölelése, a Talking bar, ahonnan még két éve hátunkon cipeltük haza Shogót, bowling, a Shanghai úti Skyways pékségben készült minden szendvicsek szendvicse (drágult is), kedvenc kávézóm a S.I.T., némi forralt bor, majd az új bárok és klubok, amiket nem ismertem. 

Bizony, a mostani menő helyeket nem ismerem már. Hajdanán az én időmben az emberek az Ellen'sbe, meg a Mazzóba jártak. Mindkét placc a feledés homályába merült, helyette viszont ezernyi új, és izgalmas hely nyílt. A régi távozása nélkül az új nem jön - 旧的不去,新的不来, úgy fest a mondás Nanjingra is érvényes. Ettől függetlenül elképesztően jó időt töltöttem kedvenc kínai városomban. Teljesen más emberek, mind a kínaiak, mind a külföldiek, mint Kelet Párizsában, az egész barátságosabb. Shanghait persze nem barátságosságáért szeretjük. 

Shanghaiból az utóbbi hónapokban nem voltam hajlandó kimozdulni, mert mindenem megvan itt. De csak most tudatosult bennem, mennyire hiányzott mindez. 

Ergo megyek Februárban is, vár a "svéd családom", azaz a régi barátok. Meg Nanjing is! 

2012. augusztus 26., vasárnap

Kiérkezés Kínába vol.2.

Huszonharmadikán útra kéltem a csodálatos Aeroflot légitársaság szolgáltatásait igénybe véve, mely leginkább olyan autentikus élményben részesíthet minket, mint a keményüléses vonatok (硬座) Kínában. Ezúttal sokkal nehezebben mentem el otthonról, mint két éve, holott hónapokon át csak fulladoztam otthon, és mindenképp vissza akartam jönni; egy nagy, és leginkább hosszú utazás előtt mégis hajlamos az ember hezitálni. Moszkvába tartva a gépen csak kavarogtak bennem a különböző, háborgó gondolatfoszlányok, majd megérkezve Semerreretyóba sem változott sokat a helyzet. A tíz órás várakozási idő alatt javarészt ostoroztam magam, mint a flagellánsok egykoron, egészen hajnal ötig, mikor egy devótus németajkú választott ki engem az egész repülőtérről, hogy szánjam meg irgalmammal, és engedjem meg neki, hogy küldhessen egy levelet a tabletemről. Odaadtam neki, látom nem érti, átállítottam a készülék nyelvét németre, elindítottam neki a böngészőt, gondoltam innen már menni fog neki a dolog. 

Pár perc múlva tenyérbe temetett képpel mered a yahoo bejelentkezési ablaka fölött, majd ájtatos tekintetét reám veté, ami az én morózus pofámba ütközött: elfelejtette a jelszavát. Talán azt is én szüljem meg bazmeg? Szóval ez a próbálkozás sikertelen volt. Mindenesetre megköszönte segítő szándékomat és továbbállt. 

Már-már kezdek elbóbiskolni, kisvártatva ismét megjelenik vigyorogva egy laptoppal, mert elfelejtette, hogy az is van nála. Bekapcsolja, és odaadja nekem, hogy csináljak rá internetet. Bekapcsolom a wlant a funkcióbillentyűkkel, de nem megy rá automatikusan az elérhető hálózatokra. Kértem legalább a menüt állítsa át angolra, de nem tudta, hogy kell. Fél óráig kerestem a wifi beállításokat, mire sikerült megoldani a problémát, és lett internete. Olyan boldog lett, hogy felajánlotta a német nyelvű bibliáját kompenzáció gyanánt, és nem kértem semmit, csak hogy menjen isten hírével. 

9:25-volt a tervezett beszállás a gépbe, 9:40-kor még a kínaiakkal és oroszokkal hadakoztam a becsekkolásnál, végül sikerrel jártunk, és feljutottunk. Egy idős házaspár ült mellettem, de nem putonghuát beszéltek így szart sem értettem belőle, mit mondanak. Nem mintha figyelni akartam volna őket, mert lassan két napnyi kialvatlanság után az út felét átaludtam, valahol Üzbegisztán felett eszméltem, és már szolgálták is fel a valamelyik sikertelen orosz űrprogramból visszamaradt ötven éve dehidratált űrkonzerveket, szputnyikos cézársalátákat, valamint egy 1X1 centiméteres csokoládédarabot. Mindeközben a gép monitorain végigizgulhattuk Kolja, a semmirekellő alkoholista melodrámáját. 

Mindezek együttes hatására Ulánbátor környékén úgy döntöttem, az előttem lévő illusztrációnak megfelelő pozícióban kivetem magam a gépből, és pejlovakkal folytatom tovább utam. 
A kinti eső miatt a gép ablakából kinézve ráadásul egy nagy szürkeséget láttam, illetve a szárnyon lévő jelzőfény szüntelen villámlásait, ergo egy B-kategóriás kalandfilm díszleteiben éreztem magam, de végül tizenegy után leszálltunk Shanghaiban. A Pudong akkora, hogy leszállást követően még több, mint harminc percet városnéztünk, mire a repülő begurult az állomásra.

A kiérkezést követően mentem a bőröndömért, meg is érkezett, csak éppen nem hiánytalanul. Csak egy műanyag szíjjal voltak lezárva, amit levágtak róla. Ahogy a helyszínen felbontottam, láttam hogy turkáltak benne, az információnál reklamációt nem fogadtak el lévén sem lefóliázva, sem külön biztosítva nem a poggyász. Mint másnap reggel kiderült, pár cuccom mellett a kókai barátaimtól kapott táskát kilopták belőle. Ez azért nehezen felfogható, mert a táska a mi közös, textilre nyomtatott képekkel volt televarrva; hogy ki tud ilyet megvenni, vagy hordani, arra egyszerűen nincs válasz. Nagyon sajnáltam, mert benne volt mindazon szeretet, amivel a barátaim viseltetnek irántam. Soha többet Aeroflot. Ha Mammón is úgy akarja.

Egy utolsó buszra pattanva bementem a Reminguangchang-ra, onnan a vasútállomásra, ahol betalált egy hiéna taxis, kedvező árat kínálva arra, hogy átvigyen Nanjingba. Mivel nem volt kedvem a vonatra várni, én barom belementem az alkuba, aminek eredményeképpen hat kínaival egy kocsiban ülve indultunk meg Nanjing felé, egy három és fél órán át tartó út keretében. Egy pár szót kérdeztem az intimszférámban ülő három szerencsétlentől, amiből nem volt nehéz levágni, hogy feketemunkások voltak. Soha többet fekete taxis.

A menekültvagonnal való megérkezés után becsekkoltam a Fuzimiao International Youth Hostelbe (Pingjiangfu lu 68), ami egy nagyon korrekt hostel; ezelőtt nem kellett hostelt foglalnom Nanjingban, így nem is ismertem az ittenieket, de ezt csak ajánlani tudom. Aludtam pár órát, majd taxiba pattantam és korábbi egyetememre vitettem magam, ahol találkoztam Wang tanárnővel, korábbi kínai tanárommal, elmentünk ebédelni egyet, sokat beszélgettünk, majd elbúcsúztam tőle, de hát amint lesz alkalmam, úgyis visszajövök Nanjingba. Az ebéd után tettem egy kört a kampuszon, hirtelen ezernyi emlék tört fel belőlem, micsoda egy évem volt itt! És ezzel nem vagyok egyedül, asszem' valamennyi csoporttársam így van vele. A jó emlékek mellett egyfajta fájdalmas is nihil is éreztette magát, bár próbálom elfojtani. Az ismerős utcák, az ismerős útszéli árusok, az ismerős furcsa szagok, a készülő ételek illatai, hangok mind az érzékeltették velem, mintha csak tegnap mentem volna el. Pedig már több, mint egy éve is megvan.

Este eljött a hostelba meglátogatni Wang, a legjobb kínai cimborám. Elsörözgettünk, majd aludni próbáltam, de az angol szobatársaim részegen hangoskodtak, aztán meg az egyik úgy horkolt mint egy Baziliszkusz. Másnap délelőtt így nem voltam túlzottan előrébb a jetlag leküzdésében. Délután kimentem sétálni a Fuzimiao negyedbe, majd elindultam az Ellen's felé, ahol Wanggal ütköztünk hat körül. Vagy éjfélig eldumáltunk, közben az ő egyik német ismerőse verődött hozzánk, majd beleütköztem Xaiyang-ba, laoszi haveromba, nagy meglepetés volt mindkettőnk részéről, de nagyon örültünk is egyben, aminek jó pár csintaó látta kárát. Egy fele elbúcsúztunk, visszaindultam a hostelbe. Aludhattam volna, ha nem fúr egyszerre kettő légkalapács felváltva az ablak alatt. Teljesen felfordítják Nanjingot, ugyanis 2014-ben itt lesz a diákolimpia, ezért kiépítenek addigra pár új metróvonalat, etc. Panaszkodnak is az itteniek a nagy felfordulás miatt.

Más barátaim, akik még Nanjingban vannak most egyelőre még otthon készülnek a visszaútra, velük majd máskor futom össze. Nemsokára lesz a 110 éves évfordulója a Nanshidának, mindenképpen szeretnék visszajönni szeptemberben.

Elkortyolom a teámat, és élvezem ezt a szellőt. Most elviselhető az idő Nanjingban, ami annyit tesz, hogy nincs 30 foknál és 60%-os páratartalomnál vészesebb idő. Ma délután összeszedtem magam, elmentem az egyetem környéki kis koreai kajázdás utcácskába, kerestem a szegény kínai nénit is, aki a világ legfinomabb tésztáját főzi, de nem láttam, csak a szemét férjét, aki sosem segít neki, megvetően is néztem rá. Elsétáltam az éjszaki piacra, találkoztam shifuval, a spanommal, aki mindenféle vintage cuccokat szállított nekem, most is vettem tőle egy plakátot. Örültem neki, hogy egyből megismert. Tettem még egy sétát az ismerős helyeken, aztán visszajöttem a hostelba. Holnap reggel pedig visszazúzok Shanghaiba, mely az elkövetkező pár évre fog majd otthonomul szolgálni. 

2012. augusztus 22., szerda

Még egy kókai este

S holnap újfent Kína felé veszem utam. Az indulás előtt ezúttal is felemás érzelmek rabja vagyok, amint el akarom hagyni, hirtelen megnő Kóka gravitációs ereje. Hirtelen sokkal romantikusabbnak, mi több vadregényesnek tűnik. Minden egyes fűszál sokkal hívogatóbb, sokkal bársonyosabb. Kerüljek a távolabbnál is távolabb Keletre, mindig alapvetően kókai leszek.

Hogy mi fog legjobban hiányozni Kókáról a szeretteimen kívül? A felhők. A kék ég és a felhők...

Az elválás nehéz, talán nehezebb is, mint két éve, holott most már tudom hova megyek. Vagy jobbára sejtem, hogyan is tudhatnám! Az eltöltött egy év kint jórészt az új világra való rácsodálkozásból és felületes vizsgálódásból állt. Egy összevetés volt az addig elképzelt képpel, majd annak újraformálása. A mélyebbre való tekintés még csak most kezdődik, az igazi elmerülés, a rejtett szálak kibogozása várat magára. (És elmerülés alatt nem a csintaót értem.) Kína egy nagy és bolond ország, az én szimpátiámban ez jó értelemben vett bolondság, amit mondjuk Európában hiába keresnénk, de jobb nem is keresni; mert kell valami viszonyítási alap. Shanghai pedig egy külön univerzum, az irizáló világakol, népek és kultúrák olvasztótégelye, egy fortyogó katlan, melyben lehetetlen unatkozni. Nem mintha huszonöt évem során egy percet is unatkoztam volna, de ez várhatóan nem Kelet Párizsában fog megtörni. Azon gondolkozom, hogy ez a Kelet Párizsa is egy elbaszott összevetés, Shanghainak nincs párja, punktum. Semleges érzelmeket szerintem senkiben nem ébreszt ez a város, vagy gyűlölik, vagy imádják, ámbátor csak úgy elsétálni mellette, lehetetlen. Feltett szándékom minél jobban megismerni. 

További nagyszerű előnye Shanghainak, hogy közel van Nanjinghoz, ami pedig (igaz, csak általam) deklaráltan a Föld legkirályabb helye, ergo alkalmasint vissza-visszalátogatni elkerülhetetlen. Most is egy gyors vizittel kezdek korábbi egyetememen, meg megkeresem még a városban maradt barátaimat, matyóhímzéstől a tokaji aszúig sok minden vár kiosztásra. Lesz is kinek. 

De nem csak viszek ajándékot, hanem majd hozok is, pontosabban egyelőre csak postázok, hiszen az itthoniakat is emlékeztetnem kell, hogy valakinek nagyon hiányoznak a Föld másik oldalán. Drága anyám és bátyám szakadatlan támogat, hogy én mehessek előre, a legtöbbet most talán azzal szolgálhatok, ha megyek is előre

Úgy érzem csaknem mindenkitől sikerült elbúcsúznom, aki itthon fontos nekem, a búcsúbulim legalább olyan jó volt, akárcsak az előző; a kókaiak pedig a hátamon fogják járni velem Kelet-Ázsiát ajándékuk révén, a kókai páleszt pediglen egyelőre nem vetem be, mert pár kupica képes volna megtizedelni egész Shanghait, olyan kraftos! Nemhogy papramorgó, de kerítésszaggató külleme alapján. Mindenesetre szívből köszönöm! 

Nagyon jó kis baráti körünk van nekünk itt Kókán egy összetartó csapattal, és ez szerintem így is fog maradni az elkövetkezőkben is, mert ilyen különleges kötelékek nem porladnak az esztendőkkel. Kivételesen szerencsésnek tudom magam, hogy a családom mellett ilyen barátokat tudhatok magamnak, ez hatalmas plusz egy ember életében. 

Igyekszem minél előbb jelentkezni, ha megérkeztem, és előre szeretném jelezni, hogy amennyiben nem jelentkezem néhány napom keresztül, az nem azért lesz, mert börtönbe zártak a kínaiak. Én tudom, hogy sokak szemében ez egy rettenetes ország, nekem mégis bejön, a másik blogomon pedig szakadatlan törekedni fogok arra, hogy valamelyest megismertessem. Hobbiból kezdtem írni azt a blogomat is, de sajnos olyan homályos a kép otthon az emberek többségében, hogy már lassan egyfajta kultúrmissziós aspiráció is hajt az írásában. A homály még önmagában nem lenne probléma, az ismeretek hiányából fakadó beteges ellenszenv, idioszinkrázia annál inkább.

Egyébiránt pedig kórósan internetfüggő vagyok, de olyan szinten, hogy csak akkor fogom megmászni a Himaláját, ha majd tudok csekkolni a Csomolungmán. Olvastam a himalaja.blog.hu-n, hogy 7000 méter után nem viszik magukkal a számítógépeiket. Én egy tabletet azért biztosan vinnék. Meg egy laptopot és egy asztali gépet. Szóval gyorsan fogok jelentkezni Kínából is, a Nagy Tűzfal minden sikanériája ellenére is. 

Vigyázzatok magatokra és legyetek jók. Egy év múlva azért bizonnyal találkozunk, addig is furtonfurt csóközön. És köszönöm nektek, hogy ilyen emlékezetesek lettek az utolsó heteim itthon, 2012 kisasszony havában, Kókán.

Szervusztok!

2011. április 5., kedd

Taizhou

Tegnap reggel újfent felkaptuk a hátizsákot, és Jiangsu tartomány északi részére - Tàizhōu-ba (泰州) adagoltunk egy tripet, mivelhogy a Qīngmíngjié-ből (清明节) adódóan szünetünk van.

Taizhou a Népköztársaság jelenlegi elnöke, Hú Jǐntāo szülővárosa, ergo egyszerűen nem lehet szar hely. Vagy mégis?

Mint valamennyi város Kínában, Taizhou sem tegnap pattant ki a földből, de hozzávetőlegesen 2100 éve. A Tavaszok és őszök korában Hǎiyáng (海阳/海陽) majd a Nyugati Han érában Hǎilíng (海陵) néven illették. Taizhou-t, mint "békés vidéket és szerencsés lakosokat" emlegették régtől fogva, s e titulust ma is használják.

Mindazonáltal pusztán a X. századtól kezdve lett teljesen független nagy szomszédjától, Yangzhou-tól. A Ming-dinasztia (1368-1644) idején lendült fel a sókereskedelem, mely számos üzletembert vonzott a városba, prosperitást vonva ezzel maga után. Zhèng Bǎnqiáo, a híres festő, és Méi Lánfāng operaművész otthona többek között, számos ősi utcácska, kanális tarkítja, így amondók voltunk szánunk rá egy napot.

Öten vágtunk neki Yurivel és Katjáékkal, volt ám egy probléma: nem mindenki osztotta a mi elveinket: egységnyi idő alatt a lehető legtöbbet a lehető legolcsóbban szemügyre vételezni, nem úriaskodni, kávéházakban baszakodni, affektálni s lassítani a tempót. Ergo többet is ki lehetett volna hozni ebből a napból.

Ámde reggel még nagy, merész remények paripáján vágtattunk egészen a Taizhou-i vasútállomásra, ahol egy hiéna taxissal - viszonylag jól lealkudva - elvitettük magunkat a közeli Qingtong (溱潼) falvába, melyet a Taihu (溱湖), illetőleg a Taihu-mocsárvilág (溱湖国家湿地公园) nemzeti parkja ölel.

Útközben Farrukh nyomatta tádzsik vicceit, a sofőr eltévedt, de megvilágosodott, így suhantunk végig az út oldalán elterülő, aranyköntösbe bújt repceültetvények (油菜花 yóu​cài​huā​) mellett, melyek az év ezen szakaszában szintén a város vonzerejét voltak hivatottak képezni, több-kevesebb sikerrel.

Elérkeztünk a Taihu-parkhoz, hol máris komplikációk adódtak a jegyárral kapcsolatban, ugyanis a vákuumos fogsorú jegyeladó - vállán egy károgó varjúval - nem akarta elfogadni Nanjing-os diákigazolványunkat, merthogy elmondása szerint pusztán a Taizhou-i diákival vehető igénybe a kedvezmény. Persze kivertem a balhét, hogy Xi'an-tól Sanjiang-ig Kína szerte mindenhol elfogadták, de nem, ők akkor sem fogadják el.

Taizhou a legszemetebb kínai város,

ímhol deklaráltatik. Ergo megvettük a száz yuanes jegyeket, és beléptünk a mocsárvilágba. Egy úszó pagodával - amit a jóakarat hajtott - mentünk át egy szigetre, ahol kacsákra, hattyúkra, kormoránokra csodálkozhattunk rá, ami önmagában rohadt izgalmas és ezért már megérte százhatvan km-t vonatozni. Visszafelé ugyanolyan kéttornyos vízikombájn jött értünk, mintha csak ezzel is üzenetek volna: ez nem a ti napotok, 外国人-ek. Elvileg mától kellett volna kezdődnie a sárkányhajó fesztiválnak (溱潼会船节)- hisz ezért is jöttünk ide - csakhogy még nem kezdődött el...

Nehézkesen visszaorientálódtunk a partra, majd a hiénataxissal a város látványosabb részei felé vitettük magunkat, úgymint a Fengchenghe (风城河) folyó partjára, ami mondjuk tényleg nem rossz látvány.

A problémát az jelentette, hogy a kacsák és ludak olyan szinten elkedvetlenítették utazótársaimat, hogy csak kedvetlenül rugdosták maguk előtt a kavicsokat, hogy Taizhou szar hely, és menjünk haza. Apátia és demoralizáltság- két olyan dolog, mi kiakaszt, ugyanakkor rabszolgahajcsár sem akartam lenni, így meglehetősen nehéz volt a kompániát helyes mederbe terelni. A folyóparton végigsétálva megérdeklődtem, hogy juthatunk el a régi utcákig (老街), és útba is igazítottak bennünket. Úgy kellett vonszolni a többieket, minimális ambíció nélkül inkább rezignáltan jöttek utánam, de végül elértük az ódon utcácskát, aminek bizony megvolt a maga charme-ja.

És itt is, ezernyi út menti filléres 小吃, kifőzde, de persze az egyetlen étterembe kellett mennünk, ami ugyebár a legdrágább is volt egyúttal. A múlt hét óta vajmi ős kaján ragály fojt, aminek egyik velejárójaként, orrdugulás miatt nem érzek semmilyen ízt. Semmilyent. A kaja elmondások alapján finom volt.

Ezt követően már nem ugráltam tovább, örültem, hogy ide elbírtam húzni a népet, menjünk kávéházba.

Kávéházba.

Ki a tököm akar kávéházba menni, ha egyszer utazunk valahova?! Rajtam kívül mindenki e nap, rendeltem hát egy ír habos kávét, Yuri szerint finom volt, én nem éreztem belőle szart se. Mert semmiből sem érzek szart se három napja.

Ezt követően kinavigáltunk, majd folytattuk a céltalan kóválygást, közben Katja megpillantott egy kívülről igen exkluzív, ukrán nemzeti címerrel ellátott sejtelmes objektumot. Az ukrán nacionalizmus szárnyain röpült be az épület ajtaján hatalmas lelkesedéssel, hogy honfitársakkal találkozhat. Ahogy követtük, hamar kiszúrtam a táncrudakat, és éppen óvatosságra intettem volna Katját, amikor egy kupleráj teljes közepén találtuk magunkat, hol is éppen 10-15 az alábbi videóban szereplő dámákkal nagyfokú hasonlóságot mutató, ám ukrán prostituáltnak látszó tárgyak, illetőleg perszónák mustráltak bennünket, volt ám meghökkenés. Száznyolcvan fokos fordulat, au dieu. Szegény Katja teljesen magába szállt, hogy efféle helyek használják országuk zászlaját s ferdítik az ország-imázst...

Az idő közben kezdet farkasordítóssá fajulni, így a vonat indulása előtt még flangáltunk a belvárosban, majd beültünk egy kicsit a KFC-be, végül visszazúztunk a vonatállomásra. A vonatállomás már zárva volt, egy portás úgy nyitotta ki az ajtót, és engedett be a sötét és fagyos váróterembe. Erőtlenül vánszorgott elénk lomha, bús szerelvényünk, s vette kezdetét hosszadalmas utunk vissza a jó öreg Nanjingba.

Nem ez volt életem tripje, amiért nem is annyira a város felelős, bár kétség kívül nem feszül szét látnivalókban, ha Jiangsu vízivárosaira vagyunk kíváncsiak, zarándokoljunk el inkább Yangzhou-ba vagy Suzhou-ba.


2011. március 12., szombat

Yangzhou

"Tornyunk táját elhagyod, búcsúzol, nyugatragy. Yángzhōu-ba: tarka a rét, harmad havában az év. Vitorlád fehérlik még, aztán minden csupa kék:nézem a puszta Jangcét, ahogy elnyeli az ég." - kesergett Li Bai, hogy országos cimborája, Meng Haoran az említett városba teszi át működését. S hogy tettük azt mi is ma egy rövidke trip erejéig.

Nanjingtól nem messze, immáron kétezer-ötszáz éve, a Jangce partján terül el Yángzhōu 扬州 városa, ahol többek között Marco Polo is helytartóskodott kínai kalandjai során. De nem pusztán a velencei vélt vagy valós kalandjainak köszönheti hírnevét, hiszen már a Tavaszok és őszök korától fogva 广陵 Guǎng​líng​-ként ismert település volt, mely az időszámításunk utáni 1800-as évekre egyike lett a Föld azon tíz városának, melynek lélekszáma félmillió főt vagy annál többet számlált.

Kedvező földrajzi fekvéséből vált mindez lehetővé, a Jangce, a Nagy-csatorna valamint a Huái összeköttetésénél egy virágzó kereskedelmi és politikai központ jött létre, nagy kereskedőcsaládoknak, költőknek, festőknek, filozófusoknak adva otthont, ergo a Kína történelme iránt érdeklődőknek igazi kincsesbánya, viszont az átlagfelhasználók sem bánják meg, ha legalább egy napot szánnak rá.

Reggel start, délelőtt érkezés. Taxiba pattanva elsőként irány Puhaddin sírja. A vonatállomástól a város másik végletén lévő sírkert igencsak messze van, és már jócskán harminc yuant kóstált a taxi ármegmondója, a sofőr meg furtonfurt kacsingatott rám, mily szép is az utazótársam. Mindez odáig fajult, hogy megkérdezte, lőhet-e egy képet róla telefonjával. Miyára néztem, bólintottam: lőhetsz főnök, kettőt is, tizenöt yuanes egységáron. Elgondolkozik: nem, nem, túl sok, túl sok. Velem lehet alkudni: elkértem a telefont, csináltam két képet, egyik kevésbé látszott, mint a másik, adtam neki egy tízest, röhögött és intésünkre adta: húzzunk a picsába!

Így érkeztünk meg a Jiefang utcához, a Nagy-csatornától nem messze lokalizálódó (解放南路17号) Puhaddin sírjához (普哈丁墓 Pǔhā​dīng ​mù), aki a Yuan-dinasztia (1271-1368) idején érkezett Kínába az iszlámot terjeszteni. A sír szerint Puhaddin Mohamed, a Próféta XIV. leszármazottja volt​. Számos, a kínai-arab kapcsolattörténetre vonatkozó dokumentum található itt, a híres huízú-k síremlékei mellett. Ezek közül kiemelendő Zhao Yong generális, a kiváló íjász, vagy éppen Zao Baogui (1837-1894), a kínai-japán háború egyik prominens alakjáé, aki a japánellenes felkelés megbízása során vesztette életét Koreában. A szárazföldi csapatok mind feladták magukat rajta kívül, míg a tengeri flottában egyedül egy Shicang nevű tengerész választotta a halált a megalázó fegyverletétel ellenében, így nevük, mint "dupla hűség" szállt tovább. Található itt továbbá egy minaret is, a Xi'an-i Nagy Mecset példájához hasonlatosan szintén pagodának álcázva. Az érdekességek tárházát egy hétszáz éves famatuzsálem bővíti.

A Nagy-csatorna mellett lesétáltunk egy darabon, majd a kanálison átívelő hidak egyikén a közeli 个园 Gè Yuán-be tévedtünk, amelyet egy, Qing-dinasztia korában élt sókereskedő, Huang Zhiyun, építtetett, nem véletlenül:Yángzhō-ban épphogy a Qing-kor hajnalán kezdett igazán prosperálni, ezzel egyidejűleg nagyszabású kertépítkezések kezdődtek, melyek meghatározták a város későbbi arculatát. Az egykori rezidencia a hagyományos déli stílusban épült, leginkább a Suzhou-i Wǎngshīyuán​​-re emlékeztetett. ​Elnevezését a bambuszlevek 个 gè karakterre való hasonlósága alapján kapta, egyébiránt eredetileg több, mint száz bambuszfajta tarkította a placcot. Bámulatos park, bambusz-erdő, tavacskák, rengeteg giccses szikla. Az efféle kínai kertekben található sziklák, kövek anno a gazdagság fokmérőinek számítottak, mert egyrészről drágák voltak, másrészről messziről kellett ideszállítaniuk őket, ergo csak a vagyonosabbaknak lehettek sziklás kertjeik. Tipikus klasszikus-kínai kert, de mindenképp megér egy misét. Apropó, ha xueshengek vagyunk, ne felejtsük otthon a xueshengzhengünket, mert így féláron jutunk belépéshez az egyébként egyre borsosabb jegyek mellett.

A Yanfu Donglu utcájára kilépve haladtunk azon tovább, benéztünk a Zhǔn​tí​-templomba (), melyet még a Ming-korban építettek eredetileg a só-biznisz menedzselésére, és csak később fejlesztették tovább templommá, ma pedig afféle folk-múzeumként tevékenykedik, nem találtam kifejezetten érdekesnek, így az 5-ös buszra pattanva a Dà​míng-templom (​大明寺) következett, ami már évszázadokon keresztül a buddhizmus fontos központjaként üzemelt, egészen, míg el nem pusztították a Taiping-felkelés során. Amit ma láthatunk, az az 1934-es rekonstrukció. Az eredeti templomot Jiàn​zhēn szerzetesnek építették (鉴真), aki építészet, szépművészetet, szobrászatot, orvoslást tanult buddhista polihisztor volt, akit 742-ben meginvitált két japán pap Japánba területi misszionárius-manager kihagyhatatlan lehetőségével, ámde kvázi lehetetlen küldetésnek bizonyult, miképp öt alkalommal sem tudott átjutni a szigetországba a tengeri viharok következtében. Ötödszörre például Hǎi​nán​-ba kötött ki, (ahol magam is szívesen hajótörnék), ő mégsem díjazta különösképp. A hatodik alkalommal, hatvanhat évesen végül sikeresen megérkezett a felkelő Nap földjére, és tíz évig töltötte be munkakörét 763-ban bekövetkezett haláláig. Később a japánok elkészítették viaszszobrát, amit 1980-ban elküldtek Yángzhōu-ba. Emlékcsarnokán kívül itt kapott helyet az eredetileg Song-korban felhúzott, majd 1996-ban újjáépített Qī​líng​-pagoda. A templomegyüttest bejárva a kifelé vezető úton rávettük pillantásunk Yángzhōu fő attrakciójának számító Shòuxīhú-jára (瘦西湖), mely elvileg a Hangzhou-i Xīhú lebutított változata, elnéztünk oda is, de igazából a diáki nyújtotta félárat sem érte meg kívülről a park, nemhogy a teljes - 90 yuanes - rablást. Ekképp az azzal csaknem szemközti Chán-templomba keveredtünk​ (vagy Shàn​, 寺), mely ugyan kevésbé attraktív, de a hegyre felmászva - hol fekszik - kiváló kilátást nyújt a Shòuxīhú-ra, és magára Yángzhōu városára. Pont ezért építették ide.

Már kezdett vége lenni a napnak, így visszaorientálód
tunk a városközpontba, kajáztunk, s mivelhogy itt sem dúskálkodnak a laowai-ok, képesek voltunk megzavarni egy esküvői fotózást, mert a fotós érdekesebbnek talált bennünket, mint a friss házas, pózoló kínai párt. Kora este indult vissza vonatunk, haza Nanjingba. No igen, noha Nanjing nem egy kifejezetten szép város, de mindig jó érzés visszatérni ide, már-már második otthonomba.

Yángzhōu egy kanálisokkal és kertekkel tarkított kínai viszonylatokban kis - négy és fél milliós - porfészek, a Nanjing-i kínaiak szerint élni jó itt, mert lassabb, békésebb, nyugodtabb életritmus jellemzi, mint a Déli Fővárost. Jiāng​sū​ tartományában járva nem megvetendő kitérő.

2011. január 22., szombat

Guilin vol.3. - Daxu

Tempora si fuerint nubila, solus eris - ettől eltekintve egyedül is mennem kellett tovább. Noha engem is valami ragály fojtogatott, folyt taknyom-nyálam, térdem is okvetlenkedett, de én úgy vagyok vele, hogy míg szemem világát el nem vesztem, addig kúszok előre. Kinéztem magamnak Daxu (大圩古镇), az Északi Song-kori, több mint ezer éves városkáját, Guilintől 18 km-re délkeletre. Fontos közlekedési csomópont, ennek következtében a régió kereskedelmi központjaként is funkcionált. (Egyébiránt a Liu Sanjie (刘三姐) musical számos jelenetét is itt forgatták, s ma is gyakorta szolgál helyszínül különböző sorozatoknak.)

Reggel átmentem, a mai városközpont egy lepukkant, indusztriális, nagy, népi kohósított szürreális rémálom; a munkásokat megkérdeztem, merre vannak a nevezetességek: itt nincsen semmilyen nevezetesség. Oké, akkor merre vannak az öreg utcák? Ja, azok arra. Így rövidesen meg is találtam azt a hutongot, amit kerestem, - a Jiefangjie-t (解放街). Tökéletesen megőrződött az utca látványképe, egészen visszarepítően hatott a régi időkbe, kivált, hogy az emberek is letűnt korok árnyékát vonszolták maguk után. Az utcán bazárok, és különböző műhelyek, valamint Ming- és Qing-dinasztiabeli lakások egész hada sorakozott. Az itteni házak jellegzetessége a banxin, banlao 半新半老 - félig új, félig régi dizájn: tulajdonképpen az évszázados épületeket tupírozták fel, meglehetősen sajátos kinézetet kölcsönözve azoknak. Öregek kártyáztak, a legkülönbözőbb dolgokat adták-vették, én meg a csak a fotókat gyártottam. A "Hosszú élet" (Wanshouqiao 万寿桥) íves, szintén Ming-kori hídja a mai napig rendületlen áll a megszámlálhatatlan szekér és lábtalp évszázados koptatásának dacára is. (Noha a Qing-korban Guangxu császár elrendelésére átesett egy renováláson.)

Miután végigtekeregtem a különböző sikátorokon (úgymint a Minzuh Jie-n 民主街), kiértem a Li-folyó partjához, és egy bárkával átvitettem magam a Maozhou-szigetre (毛洲岛), ami egy zöldség-és gyümölcstermesztő placc. Tulajdonképpen arra szolgál, hogy a Bundról jött, a természettől totálisan elidegenedett kínaiak számára bemutassa, mily stációkon megy keresztül egy paradicsom, mielőtt tányérjukba kerül. Akkora teleobjektívekkel jöttek fotózni a kapáló kínaiakat, amikkel életet lehet keresni a Marson. Megnéztem a 'Szerelmesek hídját' (恋爱桥), ami alapvetően attól romantikus, hogy könnyen a folyóba lehet esni róla - pároknak is -, az örök szerelem oltárán áldozva ezzel. A Mopanshan-ra (磨盘山) viszont nem másztam fel, mert a helyiek szerint semmi értelme nem volt.

Visszatértem a városközpontba, megkérdeztem egy Mad Max-béli poszt-apokaliptikus gépezetet vezető masinisztát (itt tényleg csak a naftáért küzdenek szerintem), hogy van-e még valami érdemleges a városban, azt mondta elvisz a közeli falvakba. Vidéki lévén a rurális Kínát részesítem előnyben, így megörültem a lehetőségnek. A korrodált gépszörnnyel meglehetősen elvadult tájakon gázoltunk át, majd a dicső karszthegyek árnyékában megbúvó kicsiny porfészekbe tévedtünk, itt ki is rakott, én meg elindultam. Mivel ez a rész nem éppen szépségéről híres, nem valami turistacsalogató, a turisták egyáltalán nem is tudnak róla, és nem is érdekelné őket. Úgy tűnt legalábbis, hogy én vagyok az első külföldi, akit látnak, úgy néztek rám, mint az inkák Cortezre. Amin megakadt a szemem, az egy omladozó épület falára felfestett 共产党 - KKP szlogen maradványa lehetett, még az ilyen kietlen kis községek sem nélkülözhetik az atyai párt oltalmazását... Kutyák, tyúkok, ludak kergették egymást; gyerekek iszkoltak sikátorról sikátorra, kacarászva jöttek utánam, futkostak mellettem, s kiabálták, hogy laowai-laowai!

Délután vissza is indultam Guilinbe, s mivel a város északi részén tett ki a busz, gondoltam elnézek a Mulong-tóhoz (母龙湖), illetve az ott lokalizálódó Song-kori pagodához (母龙塔), s magához az egykori városfalhoz. Végül visszazúztam a hostelbe, ugyanis rákészültem a következő nagy túrára, a Longsheng (龙胜) - Sárkánygerinc rizsföldekre, és az ott található Zhuang, Yao, Dong, és Miao nemzetiségek által lakott falvak felkutatására.

Guilin vol.2. - Li-folyó, Yangshuo

Ahogy azt előző este megdumáltuk a túraszervező irodánál, reggel nyolcra jöttek volna értünk. Ily mód már 7:50-kor vigyázzban álltunk a hostel recepciójánál. 8:30-kor sem volt jelentkező, ki elvitt volna minket a dokkhoz, ezért nyomattam egy telefont az irodához, hogy várható-e változás ez ügyben még az idén. Jönnek-jönnek, nyugodjunk meg. Oké, még egy kávé. 9:00- nem szégyellitek magatokat?- kérdeztem. Jönnek-jönnek. Közben kaptam egy telefont az idegenvezetőtől (legalábbis akit annak hittem), hogy jó lenne, ha sietnénk, mert a hajó 10-kor indul. Újfent telefonálok, káromlok, elkértem a sofőr számát, és meginterjúvoltam, hogy mégis mi a kurva anyját csinál éppen. Jön-jön. 9:30-ra beállítottak, gyorsan bedobtak minket a scoobydoo-s furgonba, és padlógázzal téptünk a mólókhoz. Odaérvén egy kis bárkára szálltunk, és a nő - kiről azt hittem, hogy ő az idegenvezető - felajánlotta, hogy egy további százasért körbevisznek bennünket Yangshuo (阳朔)-ban, és este vissza is hoznak busszal. Végső soron jó üzletnek tűnt, kicsengettük a mangeszt. Csakhogy a kis rozoga bárkáról átszálltunk egy nagyobb folyami hajóra, és a nő, akinek tejeltünk a bárkán maradt, csekket vagy ilyesmit pedig senki se látott, ez némi bonyodalmat szült majd a későbbiekben.

Ámde egyelőre a hajó orra felé orientálódtunk, és tátott szánkból folyt nyálunk a kristálytiszta Li-folyóba(漓江), melynek egészen le lehetett látni az aljáig. Az 54 km-es út során a távoli horizontba vesző karszthegyek közt araszoltunk végig, nem teljesen e világi tájakon - nem véletlenül forgatták itt a Star Wars III. epizódjának a Kashyyyk bolygóra eső jelenetét. A part mentén bivalyok legeltek, s számos kis halászfalu mellett haladtunk el, láthattuk az itt olybá elterjedt kormoránnal halászókat: az idomított madaraknak gyűrűt tesznek a nyakukra, így nem tudják lenyelni a halat, s amint a felszínre buknak, a halász kiveszi csőrükből a zsákmányt. A mesés dél-kínai víztanyák valamennyi attribútuma megnyilvánult az út során; a halászokon túl bambusztutajos árusok flangáltak a folyón, a part mentén az egyik helyen zöldségeket mostak, tíz méterrel arrébb pedig ruhákat: hiába, a Li-folyó is van olyan intelligens, mint bármely Omo vagy Ariel mosópor. Az út során nem is nagyon találtuk a szavakat, amikor Katjával egymásra néztünk, csak hablatyoltunk, meg mutogattunk, de ugyanarra gondoltunk: hihetetlen ez egész, hogy itt vagyunk. És hihetetlen csodák vannak a világon, amikből minél többet látni kell.

Délután négy fele érkeztünk Yangshuóba, amiről elöljáróban csak annyit, hogy ha választanom kéne, hát ott szeretnék megdögleni.

A kikötőnél egy okosan felépített bazársor várja az érkezőket, hogy már a földet érést követő másodpercekben megadják a turisták számára a lehetőséget büdzséjük lassú felemésztéséhez. Megkezdődött hát az alkudozás a különböző szuvenírokról. S minthogy azt az elején említettem, befizettük a zsét, és ott álltunk sikeresen megérkezve Yangshuóba sok-sok kétely sötét társaságában, hogy akkor most hogyan tovább. Ergo telefon a túraszervezőknek, hogy odáig rendben, hogy itt vagyunk, de hol kellene most tulajdonképpen lennünk, illetőleg hogy is működik ez az idegenvezetés? Erre nemsokára felhív a valódi idegenvezető totál idegben, hogy hol a picsában vagyunk, csak ránk vár a busz. Jól van, baszod, de hova menjünk akkor? Olyan izgalmi állapotban volt a tag, hogy hadart, mint egy állat, és effektíve szart se értettem belőle, mit mond, és amikor visszakérdeztem, de most akkor hova? - az csak még jobban felbőszítette, és még inkább feltekerte a tempót, így a végén már csak afféle szinuszos jeleket fogtam. Már én is kezdtem kissé neheztelni, ott battyogott el mellettem egy öreg kínai néni, odaadtam neki a telefont, hogy bájcsevegjenek ők ketten. A néni pedig megmutatta az utcát, ahol ott állt a busz morózus kínaiakkal megtömve, akik csak a három hülye laowai-ra vártak.

Így indultunk meg megnézni a Hold-hegyet (月亮山), amihez Chang'e és a jádenyúl legendája kapcsolódik. (Egyébiránt lehetséges bicajt is bérelni, sőt a leginkább célszerűbb, mert így szabadon be tudjuk járni az egész környéket. A bringát érdemes a szállást adó hostel/szállodánál igénybe venni, általában napi 20 yuan-es egységáron, máskülönben 200 yuant kell kaució gyanánt tejelni. Mellesleg Yangshuo-ban is van költségkímélő Backstreet Youth Hostel, a Guihua Road 60. szám alatt.) Ezt követően a Jianshan buddshita templomot vételeztük szemügyre, majd pediglen a Yulong (遇龙)-barlangot, vízalatti folyókon vezettek réveteg kínai révészek csodás fényárban úszó cseppkövek valóságos színorgiájához. A nap lezárásaként visszatértünk a Yueliangshan közelében elterülő parkba, és megcsodáltuk az 1500 éves fügefát (大榕树).

Én maradtam maradtam is volna Yangshuoban éjszakára, hiszen sokkal szebb kis városka, mint Guilin, nem mellesleg ragyogó idő is volt a guilinivel ellentétben, de ez a szerencsétlen Yulianna beteg lett, és mindenáron vissza akart menni Guilinbe. Így vissza is buszoztunk este. A lányok estére kidőltek, egytagú farkasfalkaként folytattam másnap utam az ősi Daxu városába.


2011. január 21., péntek

Guilin vol.1. - érkezés vonattal

Közel két héttel ezelőtt indultam meg megvenni a vonatjegyeket a mesés Guilinbe, amiről egy kínai mondás csak úgy tartja, 桂林山水甲天下 - vagyis az ég alatt a legjobb látnivaló, mi létezik. Közeledik viszont a Holdújév, Kína legfontosabb ünnepe, és ilyenkor az egész ország mozgásba lendül, miként mindenki hazautazik. Beszéltem itt Nanjingban dolgozó munkásokkal, akik bizony már egy éve nem voltak otthon, és nekik nincs fészbúkos státuszjelentés, meg istennyila, jó esetben telefon, vagyis mostanra már nagyon haza szeretnének jutni. És amikor egy ekkora populációjú ország valamennyi tagja ezen a gondolatmeneten osztozik, az nemritkán több száz méteres sorokat eredményez a jegyirodák előtt: a tömegnek más jelentése van Kínában, mint Magyarországon. A tekergőző sort látván nekem nem volt három hetem sorbaállásra, így a hülye külföldi szerepében tetszelegve - ki nem tudja mire vélni e sok felsorakozott népen, egyszerűen bemásztam mindenki elé és egy perc alatt vettem négy jegyet. Ám végül csak hárman mentünk, Juli nagy sajnálatomra betegsége miatt nem tudott eljönni. Így lettem megáldva a két ukrán csajjal, Katjával és Yuliannával. Katja aranyos, jól beszél angolul, Yulianna viszont a pánszláv nősténymedve manifesztációja, kinek pillantásában a Kárpátok zordon bús bérce köszön vissza, és belbecst illetően sem szorult belé több vicc, mint Babits mord Jerémiásába. További problémák nála a nyelvi korlátok: ha valamit nem hexameterben mondasz el neki, kevés a valószínűsége, hogy bármit is felfog belőle, legyen az akár angolul, akár kínaiul szavalva. Egyéni problémáik miatt majdnem lekésték a vonatot, én már rég fent ültem, mikor rohanvást szedték lábukat a földet kaparó, indulásra kész dühödt szerelvényre. Én nyugodt voltam, benyomtam egy csintaót, meg némi Korpiklaani-t: az utóbbiakban a melodikus finn trollmetál igen nagy kedvelőjévé váltam. Át is aludtam az út felét, majd lemásztam ágyamból, kiraktam pár sört az asztalra, és vártam az új barátaimra, akik kisvártatva meg is érkeztek, voltak köztük guiliniak is, akiktől hasznos infókat nyertem a tripre vonatkozólag, át is dumáltuk a hátralévő tíz órát. 25 óra után végül megérkeztünk a városba, mely Kína talán legelképesztőbb természeti csodáinak a "cukorsüveg" karszthegyek ölelésével büszkélkedik. A város, melyre a legnagyobb kínai költők, festők, és egyszerű utazók évszázadokon át verték nyálukat mára a világ egyik legnépszerűbb turisztikai látványosságává nőtte ki magát. Örök tavasznak kellett volna lennie, de valahogy nem sokkal volt jobb az idő, mint Nanjingban. Érkezésünk estéjén megízleltük Guilin egyik nevezetes ételkölteményét, a csigát, ami nagyon finom, csak utána ettem még egy bigmacket. A barátságtalan idő ellenére az első nap nagy ambíciókkal indultunk felderíteni a látványosságokat, először Fubo-shan, a város központjából kissé távolabb lévő karszthegy, melyből eszményi kilátás nyílt az alant elterülő környékre. A hegy tetején lévő öreg kínai bácsi - noha nem kértem meg rá - tradicionális papírfaragási technikával kifaragta képmásom, mire kénytelen volt pár yuant elpottyantani neki. Ezt követően robogtunk a Qixing-parkba, hol minden tíz méteren majmokra figyelmeztető tábla volt, de szerintem rég kirántotta már azokat valami éhenkórász kínai. Időközben Yuliana elhagyta pénztárcáját, vonatjegyét, s vele együtt minden ingóságát. Nála itt a trip véget ért morálisan, lassan majd fizikálisan is. N-em meg-uga-tt-am h-ogy vigy-ázz a pénz-ed-re baz-meg, kérdeztem lassan, szótagolva. Volt még egy bankkártyája, vagyis e tekintetben még nem lett volna gond, de a vonatjegy már inkább számított annak, szóval vissza is zúzott az állomásra szerencsét próbálni. Addig Katjával megvizsgáltuk a város jelképének számító Elefántormány-hegyet, ami frappáns nevét onnan kapta, hogy úgy néz ki, mintha egy elefánt inna a folyóból. Az este még végigrohantunk pár túraszervező irodán, és kiválasztottuk a legoptimálisabb hajóutat a Li-folyón Yangshuoba. Ezt követően visszatértünk a Guilin Backstreet Youth Hostelba, ami egy teljesen korrekt hely, bár fűtés nincs - télen lehetőleg ne ezt válasszuk. Jóllehet van ugyan lehetőség elektromos ágymelegítőt bérelni, ami kiküszöbölheti e problémát, érdemesebb talán a helyi LiQ sörbe invesztálni, magam is ekképp cselekedtem. Ittam egy sört, fejemre húztam a sapkám, és elaludtam. Álmomban pedig hősugárzókkal táncoltam.

Másnap pedig jött a Li-folyó, és Yangshuo.

2010. október 10., vasárnap

Hangzhou - 3. nap

Délután kettőkor indult vissza a vonatunk, így volt még időnk egy látnivalóra, nevezetesen Yuefei (1103-1142) mauzóleumára, aki egy ármánynak és árulásnak áldozatul esett híres kínai hazafi volt a Déli Song-dinasztia ideje alatt. A dzsürcsi eredetű Jin-dinasztia ellenében harcolt, a hűség megtestesítőjének számít. Hiába harcolt eredményesen a dzsürcsik ellen, a velük lepaktáló Qin Hui győzködésére a császár visszahívta csapatait. Mivel Yue Fei, mint az ellenállás vezére kockázatot jelentett a galád Qin Hui számára, egy konspirációs eljárás keretében - hazaárulás rágalmával - kivonták az élők sorából fiával, az ugyancsak nagy érdemeket szerzett Yue Yun-nel egyetemben. Hangzhou-ban, a Xihu (Nyugati-tó) partján temették el. Qin Hui-nak és cinkostársainak térdeplő szobra is helyett kapott a mauzóleumban, melyeket azelőtt minden kínai szertartásosan leköpött, de ma már tábla figyelmeztet a köpködés tilalmáról.
A mauzóleum után már tulajdonképpen az állomás felé vettük az irányt, az Y2-es fegyencjáratokat idéző turistabusz végigvitt a városon keresztül. Vonatra pattanva ismét elkezdődött több, mint hat órás malenkij robotunk az emberekkel totálisan teletömött tüzes kocsin. Megint jöttek a mindenizűdrazsékat áruló zsúrkocsisok, az irgalmatlan nagy zsákokat cipelő vidékiek, az egyikük beszédbe is elegyedett velünk, vagyis leginkább Julival, mert én szart se értettem belőle, mit mond. A mellettünk ülő kínaiak tolmácsolták szava járását, történelmi témakörben értekezett. Estére visszaértünk meg visszaértünk Nanjingba.
Mint utóbb kiderült, sikeresen elkerültük a szünet ideje alatt szintén itt tevékenykedő többi eltést, pedig lényegében ugyanazokat a helyeket tekintettük meg, csak kicsit más időben...
Nem semmi egy hónap volt, ezen idő alatt kb. többet utaztam, mint idáig egész életemben.

Hangzhou - 2. nap

Egy újabb mondás Hangzhouval kapcsolatban: 生在苏州, 活在杭州, 吃在广州, 死在柳州 - Szüless Suzhouban, élj Hangzhouban, egyél Guangzhouban, halj meg Liuzhouban; ami arra utal, hogy Suzhou híres jó nőiről, meg általánosságban a szép emberekről, Hangzhou a város szépségeiről, Guangzhou az ottani kajáról, Liuzhouban pedig bámulatos koporsókat gyártottak.
Még mindig Hangzhou, illetőleg annak szépségeinek felderítése volt kitűzve, elsőként is irány a 灵隐寺 Lingyin-templom, a város egyik legrégebbi (chan-) buddhista kolostora, templomegyüttese. Számos romboláson ment keresztül a kolostor, az hogy egyáltalán a ebben a formájában megmaradt, nagyban köszönhető Zhou Enlai-nak, aki a kulturális forradalom idején számtalan történelmi objektumot védett meg a vörös gárdisták esztelen pusztításától. A templom bejáratától nem messze helyezkedik el a 飞来峰 Feilaifeng, ("az ide repült csúcs", vagy "repülő csúcs"), ami mészkőből van, és eléggé eltér a környező hegyek kőzeteitől, talán innen is ered elevezése. A legendák szerint egyenesen Indiából repült ide, mint az omnipotens buddhista törvények megtestesüléseként. Számos faragás, grotto díszíti, a fő barlangja Guanyin-nak, az legnépszerűbb bodhiszattvának van szentelve.
A kolostor számos grandiózus csarnokot foglal magában, olyan látnivalókkal, kegytárgyakkal, mint a 20 méteres Shakyamuni (vagyis a történelmi) Buddha-szoborral, vagy az arhatok csarnokával, ismételt Guanyin-szoborral, etc. A kolostorban persze a mai napig élnek szerzetesek, láthattunk is belőlük néhányat.
A templom előterében lévő zsibárusoknál Juli olyan szinten lealkudta a különféle karkötőket, másegyéb csecsebecséket, hogy hazafele - a vonaton mesélve - a kínaiak forgatták hihetetlenkedve szemüket, hogy ez már advanced kategória gyerekek.

Délután folytattuk utunk a híres 龍井 longjing ("sárkánykút) teaföldekre. A Zhejiang tartománybéli (melynek fővárosa Hangzhou) longjing-i zöld tea messze földön ismert, még a mandzsu eredetű Qing-dinasztia egyik prominens császárától, Kangxi-tól nyerte el a császári tea címet. Igencsak javallott volt tehát megvizsgálni. Már a buszon elkezdett minket mustrálni egy fogatlan kínai néni, akivel miután beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy maga is teatermesztő, van egy ültetvénye. El is kísért saját teaházába, és végül persze ránk tukmálta portékáját, bár eléggé jól sikerült lealkudnunk belőle, a megvett árnál olcsóbban nem kaphattunk volna máshol sem ilyen minőségű, és egyáltalán longjing-i zöld teát, ergo még a termoszt is megtöltve folytattuk tovább a tripet a párába vesző domboldalak lábainál a teaültetvények között, hol imitt-amott rizskalapok szorgoskodtak, valószínűleg emberek is voltak alattuk. Elég hosszúra sikeredett a túra, közben vagy hat esküvői fotózás mellett haladtunk el, egyik brigád nem bírta ki, hogy a waiguo pengyou-kkal, vagyis velünk is gyártson egy portfóliót, szigorúan a vörös csillagos lobogóval egyetemben.
Végül mégiscsak visszaértünk a városba, egy kis regenerálódás a hostelban, majd este még megvizslattuk a 雷峰塔 Leifeng pagodát, melyet eredetileg 975-ben húztak fel az Öt Dinasztia idején, de 1924-ben összeomlott (többek között mert a parasztok elhordták az idős torony tégláit), de 1999-ben elrendelték újjáépítését, és 2002-óta újfent látogatható. Igen impozáns épület, kivált az esti megvilágítás alatt. Tetejéről mellesleg nem mindennapi panoráma terül el a városra. Még egy óránk se volt zárásig, így meglehetősen kutyafuttában zúztunk végig a pagodán, azért a fontosabb látványosságait így is megcsodálhattuk, úgymint a belsejében lévő elképesztő térhatású faképeket.
Az utcák kissé kihaltak voltak estére, a kocsmákban sem tolongtak az arcok, így visszamentünk a hostelbe. A hostel bárjában azért még magamba oktrojáltam egy "Free Cuba" (nálunk inkább Cuba Libreként ismert) kotyvalékot. Amikor már egy húsz perce vártam, szóltam nekik, hogy nem kell Fidel Castro-t felhívniuk a receptért, akkor hozzanak inkább egy pohár vizet, de végül csak megoldották. Ezen este sem kellett álomba ringatni...