Guilin vol.3. - Daxu

Tempora si fuerint nubila, solus eris - ettől eltekintve egyedül is mennem kellett tovább. Noha engem is valami ragály fojtogatott, folyt taknyom-nyálam, térdem is okvetlenkedett, de én úgy vagyok vele, hogy míg szemem világát el nem vesztem, addig kúszok előre. Kinéztem magamnak Daxu (大圩古镇), az Északi Song-kori, több mint ezer éves városkáját, Guilintől 18 km-re délkeletre. Fontos közlekedési csomópont, ennek következtében a régió kereskedelmi központjaként is funkcionált. (Egyébiránt a Liu Sanjie (刘三姐) musical számos jelenetét is itt forgatták, s ma is gyakorta szolgál helyszínül különböző sorozatoknak.)

Reggel átmentem, a mai városközpont egy lepukkant, indusztriális, nagy, népi kohósított szürreális rémálom; a munkásokat megkérdeztem, merre vannak a nevezetességek: itt nincsen semmilyen nevezetesség. Oké, akkor merre vannak az öreg utcák? Ja, azok arra. Így rövidesen meg is találtam azt a hutongot, amit kerestem, - a Jiefangjie-t (解放街). Tökéletesen megőrződött az utca látványképe, egészen visszarepítően hatott a régi időkbe, kivált, hogy az emberek is letűnt korok árnyékát vonszolták maguk után. Az utcán bazárok, és különböző műhelyek, valamint Ming- és Qing-dinasztiabeli lakások egész hada sorakozott. Az itteni házak jellegzetessége a banxin, banlao 半新半老 - félig új, félig régi dizájn: tulajdonképpen az évszázados épületeket tupírozták fel, meglehetősen sajátos kinézetet kölcsönözve azoknak. Öregek kártyáztak, a legkülönbözőbb dolgokat adták-vették, én meg a csak a fotókat gyártottam. A "Hosszú élet" (Wanshouqiao 万寿桥) íves, szintén Ming-kori hídja a mai napig rendületlen áll a megszámlálhatatlan szekér és lábtalp évszázados koptatásának dacára is. (Noha a Qing-korban Guangxu császár elrendelésére átesett egy renováláson.)

Miután végigtekeregtem a különböző sikátorokon (úgymint a Minzuh Jie-n 民主街), kiértem a Li-folyó partjához, és egy bárkával átvitettem magam a Maozhou-szigetre (毛洲岛), ami egy zöldség-és gyümölcstermesztő placc. Tulajdonképpen arra szolgál, hogy a Bundról jött, a természettől totálisan elidegenedett kínaiak számára bemutassa, mily stációkon megy keresztül egy paradicsom, mielőtt tányérjukba kerül. Akkora teleobjektívekkel jöttek fotózni a kapáló kínaiakat, amikkel életet lehet keresni a Marson. Megnéztem a 'Szerelmesek hídját' (恋爱桥), ami alapvetően attól romantikus, hogy könnyen a folyóba lehet esni róla - pároknak is -, az örök szerelem oltárán áldozva ezzel. A Mopanshan-ra (磨盘山) viszont nem másztam fel, mert a helyiek szerint semmi értelme nem volt.

Visszatértem a városközpontba, megkérdeztem egy Mad Max-béli poszt-apokaliptikus gépezetet vezető masinisztát (itt tényleg csak a naftáért küzdenek szerintem), hogy van-e még valami érdemleges a városban, azt mondta elvisz a közeli falvakba. Vidéki lévén a rurális Kínát részesítem előnyben, így megörültem a lehetőségnek. A korrodált gépszörnnyel meglehetősen elvadult tájakon gázoltunk át, majd a dicső karszthegyek árnyékában megbúvó kicsiny porfészekbe tévedtünk, itt ki is rakott, én meg elindultam. Mivel ez a rész nem éppen szépségéről híres, nem valami turistacsalogató, a turisták egyáltalán nem is tudnak róla, és nem is érdekelné őket. Úgy tűnt legalábbis, hogy én vagyok az első külföldi, akit látnak, úgy néztek rám, mint az inkák Cortezre. Amin megakadt a szemem, az egy omladozó épület falára felfestett 共产党 - KKP szlogen maradványa lehetett, még az ilyen kietlen kis községek sem nélkülözhetik az atyai párt oltalmazását... Kutyák, tyúkok, ludak kergették egymást; gyerekek iszkoltak sikátorról sikátorra, kacarászva jöttek utánam, futkostak mellettem, s kiabálták, hogy laowai-laowai!

Délután vissza is indultam Guilinbe, s mivel a város északi részén tett ki a busz, gondoltam elnézek a Mulong-tóhoz (母龙湖), illetve az ott lokalizálódó Song-kori pagodához (母龙塔), s magához az egykori városfalhoz. Végül visszazúztam a hostelbe, ugyanis rákészültem a következő nagy túrára, a Longsheng (龙胜) - Sárkánygerinc rizsföldekre, és az ott található Zhuang, Yao, Dong, és Miao nemzetiségek által lakott falvak felkutatására.