Kiérkezés Kínába vol.2.

Huszonharmadikán útra kéltem a csodálatos Aeroflot légitársaság szolgáltatásait igénybe véve, mely leginkább olyan autentikus élményben részesíthet minket, mint a keményüléses vonatok (硬座) Kínában. Ezúttal sokkal nehezebben mentem el otthonról, mint két éve, holott hónapokon át csak fulladoztam otthon, és mindenképp vissza akartam jönni; egy nagy, és leginkább hosszú utazás előtt mégis hajlamos az ember hezitálni. Moszkvába tartva a gépen csak kavarogtak bennem a különböző, háborgó gondolatfoszlányok, majd megérkezve Semerreretyóba sem változott sokat a helyzet. A tíz órás várakozási idő alatt javarészt ostoroztam magam, mint a flagellánsok egykoron, egészen hajnal ötig, mikor egy devótus németajkú választott ki engem az egész repülőtérről, hogy szánjam meg irgalmammal, és engedjem meg neki, hogy küldhessen egy levelet a tabletemről. Odaadtam neki, látom nem érti, átállítottam a készülék nyelvét németre, elindítottam neki a böngészőt, gondoltam innen már menni fog neki a dolog. 

Pár perc múlva tenyérbe temetett képpel mered a yahoo bejelentkezési ablaka fölött, majd ájtatos tekintetét reám veté, ami az én morózus pofámba ütközött: elfelejtette a jelszavát. Talán azt is én szüljem meg bazmeg? Szóval ez a próbálkozás sikertelen volt. Mindenesetre megköszönte segítő szándékomat és továbbállt. 

Már-már kezdek elbóbiskolni, kisvártatva ismét megjelenik vigyorogva egy laptoppal, mert elfelejtette, hogy az is van nála. Bekapcsolja, és odaadja nekem, hogy csináljak rá internetet. Bekapcsolom a wlant a funkcióbillentyűkkel, de nem megy rá automatikusan az elérhető hálózatokra. Kértem legalább a menüt állítsa át angolra, de nem tudta, hogy kell. Fél óráig kerestem a wifi beállításokat, mire sikerült megoldani a problémát, és lett internete. Olyan boldog lett, hogy felajánlotta a német nyelvű bibliáját kompenzáció gyanánt, és nem kértem semmit, csak hogy menjen isten hírével. 

9:25-volt a tervezett beszállás a gépbe, 9:40-kor még a kínaiakkal és oroszokkal hadakoztam a becsekkolásnál, végül sikerrel jártunk, és feljutottunk. Egy idős házaspár ült mellettem, de nem putonghuát beszéltek így szart sem értettem belőle, mit mondanak. Nem mintha figyelni akartam volna őket, mert lassan két napnyi kialvatlanság után az út felét átaludtam, valahol Üzbegisztán felett eszméltem, és már szolgálták is fel a valamelyik sikertelen orosz űrprogramból visszamaradt ötven éve dehidratált űrkonzerveket, szputnyikos cézársalátákat, valamint egy 1X1 centiméteres csokoládédarabot. Mindeközben a gép monitorain végigizgulhattuk Kolja, a semmirekellő alkoholista melodrámáját. 

Mindezek együttes hatására Ulánbátor környékén úgy döntöttem, az előttem lévő illusztrációnak megfelelő pozícióban kivetem magam a gépből, és pejlovakkal folytatom tovább utam. 

A kinti eső miatt a gép ablakából kinézve ráadásul egy nagy szürkeséget láttam, illetve a szárnyon lévő jelzőfény szüntelen villámlásait, ergo egy B-kategóriás kalandfilm díszleteiben éreztem magam, de végül tizenegy után leszálltunk Shanghaiban. A Pudong akkora, hogy leszállást követően még több, mint harminc percet városnéztünk, mire a repülő begurult az állomásra.

A kiérkezést követően mentem a bőröndömért, meg is érkezett, csak éppen nem hiánytalanul. Csak egy műanyag szíjjal voltak lezárva, amit levágtak róla. Ahogy a helyszínen felbontottam, láttam hogy turkáltak benne, az információnál reklamációt nem fogadtak el lévén sem lefóliázva, sem külön biztosítva nem a poggyász. Mint másnap reggel kiderült, pár cuccom mellett a kókai barátaimtól kapott táskát kilopták belőle. Ez azért nehezen felfogható, mert a táska a mi közös, textilre nyomtatott képekkel volt televarrva; hogy ki tud ilyet megvenni, vagy hordani, arra egyszerűen nincs válasz. Nagyon sajnáltam, mert benne volt mindazon szeretet, amivel a barátaim viseltetnek irántam. Soha többet Aeroflot. Ha Mammón is úgy akarja.

Egy utolsó buszra pattanva bementem a Reminguangchang-ra, onnan a vasútállomásra, ahol betalált egy hiéna taxis, kedvező árat kínálva arra, hogy átvigyen Nanjingba. Mivel nem volt kedvem a vonatra várni, én barom belementem az alkuba, aminek eredményeképpen hat kínaival egy kocsiban ülve indultunk meg Nanjing felé, egy három és fél órán át tartó út keretében. Egy pár szót kérdeztem az intimszférámban ülő három szerencsétlentől, amiből nem volt nehéz levágni, hogy feketemunkások voltak. Soha többet fekete taxis.

A menekültvagonnal való megérkezés után becsekkoltam a Fuzimiao International Youth Hostelbe (Pingjiangfu lu 68), ami egy nagyon korrekt hostel; ezelőtt nem kellett hostelt foglalnom Nanjingban, így nem is ismertem az ittenieket, de ezt csak ajánlani tudom. Aludtam pár órát, majd taxiba pattantam és korábbi egyetememre vitettem magam, ahol találkoztam Wang tanárnővel, korábbi kínai tanárommal, elmentünk ebédelni egyet, sokat beszélgettünk, majd elbúcsúztam tőle, de hát amint lesz alkalmam, úgyis visszajövök Nanjingba. Az ebéd után tettem egy kört a kampuszon, hirtelen ezernyi emlék tört fel belőlem, micsoda egy évem volt itt! És ezzel nem vagyok egyedül, asszem' valamennyi csoporttársam így van vele. A jó emlékek mellett egyfajta fájdalmas is nihil is éreztette magát, bár próbálom elfojtani. Az ismerős utcák, az ismerős útszéli árusok, az ismerős furcsa szagok, a készülő ételek illatai, hangok mind az érzékeltették velem, mintha csak tegnap mentem volna el. Pedig már több, mint egy éve is megvan.

Este eljött a hostelba meglátogatni Wang, a legjobb kínai cimborám. Elsörözgettünk, majd aludni próbáltam, de az angol szobatársaim részegen hangoskodtak, aztán meg az egyik úgy horkolt mint egy Baziliszkusz. Másnap délelőtt így nem voltam túlzottan előrébb a jetlag leküzdésében. Délután kimentem sétálni a Fuzimiao negyedbe, majd elindultam az Ellen's felé, ahol Wanggal ütköztünk hat körül. Vagy éjfélig eldumáltunk, közben az ő egyik német ismerőse verődött hozzánk, majd beleütköztem Xaiyang-ba, laoszi haveromba, nagy meglepetés volt mindkettőnk részéről, de nagyon örültünk is egyben, aminek jó pár csintaó látta kárát. Egy fele elbúcsúztunk, visszaindultam a hostelbe. Aludhattam volna, ha nem fúr egyszerre kettő légkalapács felváltva az ablak alatt. Teljesen felfordítják Nanjingot, ugyanis 2014-ben itt lesz a diákolimpia, ezért kiépítenek addigra pár új metróvonalat, etc. Panaszkodnak is az itteniek a nagy felfordulás miatt.

Más barátaim, akik még Nanjingban vannak most egyelőre még otthon készülnek a visszaútra, velük majd máskor futom össze. Nemsokára lesz a 110 éves évfordulója a Nanshidának, mindenképpen szeretnék visszajönni szeptemberben.

Elkortyolom a teámat, és élvezem ezt a szellőt. Most elviselhető az idő Nanjingban, ami annyit tesz, hogy nincs 30 foknál és 60%-os páratartalomnál vészesebb idő. Ma délután összeszedtem magam, elmentem az egyetem környéki kis koreai kajázdás utcácskába, kerestem a szegény kínai nénit is, aki a világ legfinomabb tésztáját főzi, de nem láttam, csak a szemét férjét, aki sosem segít neki, megvetően is néztem rá. Elsétáltam az éjszaki piacra, találkoztam shifuval, a spanommal, aki mindenféle vintage cuccokat szállított nekem, most is vettem tőle egy plakátot. Örültem neki, hogy egyből megismert. Tettem még egy sétát az ismerős helyeken, aztán visszajöttem a hostelba. Holnap reggel pedig visszazúzok Shanghaiba, mely az elkövetkező pár évre fog majd otthonomul szolgálni. 

Kiérkeztem Kínába

A Kóka-Budapest-Moszkva-Shanghai-Nanjing túra nem egy kellemetes dolog. Ahogyan lezajlott pediglen rendesen kálvária gyanánt is elmegy. A lényegét tekintve itt vagyok, Nanjingban, és ez a lényeg. De mi történt eddig?

Egyrészről nagyon nehéz volt az elválás. A Ferihegyről úgy fordultam ki a kifutóra géppel, mint az alomtól megfosztott kölyökkutya, sírdogálva, bóbiskolva vetettem bele magam felhőországba, ami igen érdekes volt; az út már nem kifejezetten: a szárny mellett ültem, az meg úgy remegett, mintha valaki papírból hajtogatta volna, és celluxozta volna rá a gépmadár testére . Az is idegesített, hogy különösképpen nem terveztem meg előre semmit; majd az adott helyszínekre bízva a dolgot, és ha valamit utálok, az a bizonytalanság, mely frusztrációkat gerjeszt bennem. A bajt az jelentette igazából, hogy nem is volt kedvem megtervezni már az utolsó napokban a továbbiakat, majd ad hoc megoldódnak, véltem. Elérkeztem a Sheremetyevó, magyarosan Semerreretyó reptérre Moszkvába, a neurotikus tünetképződések melegágyába. Megyek a tömeggel, állok be a beléptető kapuhoz, mire egy Valkűrre, Odin harcos leányára emlékeztető orosz asszonyállat – tényleg csak egy tülkös sisak kellett volna búrájára – elkezd hadoválni oroszul. Nem áll le, mondja, mondja, én meg csak nézek széttárt kézzel, és szósodrában erőtlennek tűnő „excuse me”-kkel próbáltam gátat venni az események tovább bonyolódásának. Majd elkaptam szavaiból egy trányzít-ot, mondom trányzít? Dá, trányzít, mutat az ég fölé. Szerintem ő arról beszélt, hogy a mennyországba jutok, ha nem tűnök el innét azonmód, én meg felindultam a lépcsőn, hátha nekem jön valami trányzít. Nos trányzít nem jött, helyette viszont két erdélyi honfitársunkkal ütköztem, ki szintén a trányzít rébuszát próbálták megfejteni. Elorientálódtunk végül a tényleges nemzetközi trányzíthoz, csak ott éppenséggel nem volt senki. Így vártunk két órát, hogy jöjjön egy orosz nő, és beengedjen minket, így kerültünk be a terminálba. De melyikben? Hát ez az. Miként lényegében senki nem beszélt angolul a reptéren, csak később tudhattuk meg talán az egyetlen kommunikációképes stewinak látszó nőtől, hogy a F terminálban vagyunk, amit kerestünk. Ergo jöhetett a már csak 9 órás várakozás a gépre. Még szerencse, hogy jó arc volt a srác és a csaj, mégse egytagú farkasfalkaként kellett működnöm. Számos könyvet adtak unaloműzésre, úgymint Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája, aminek az első részét majdnem le is gyűrtem az órák alatt: elképesztően érdekes fejtegetés a pszichoanalízis voltaképpeni megteremtőjétől, ha hazajövök mindenképp megszerzem. Majd telt-múlt az idő, és lassan elindulhattam beszállni. Abban csak reménykedtem, hogy a poggyászomat átrakták az orosz gépre… (Mellesleg sajnálom, hogy a nagy utazóhátizsákom nem hozhattam ki, kicsit sem felelt meg a kézipoggyász méretének, mondjuk ez várható volt, de az nem, hogy 30 ropit kelljen ráfizetni. Ezért még az állomáson átpakoltam egy kisebb táskába, és azt hoztam most ki.) Beszálltam végül az orosz gépmadárba, ahol az ülések ilyen satujellegűek voltak. Mellém ült Igor, a pusztító, morózus tekintete alapján adtam neki ezt a nevet. Az orosz gépen is olyan szépen, szentimentálisan elmondtak oroszul mindent, hogy ismételten repdestem az örömtől. Módfelett kényelmetlen volt, alvás hiányában már az oxigénmaszkot kerestem, hogy valamitől bekábuljak legalább, de aztán sikerült megtalálnom Az alvók magazinjának az év alvása pózát, lehajtottam a kajatartót, és arra hasaltam rá. Csodálatos érzés volt, míg egy hátborzongató hangfoszlány be nem lopta magát füljárataimba: egy kisgyereket, akit vagy nyújtódeszkával verdestek, vagy az orrán próbálták kiszedni a gerincét centiméterről centiméterre, de olyan hangokat adott, hogy azt hittem én is megdöglök. Hol olyan magas hangon visított, hogy megrepedtek a bordáim, hogy úgy hörgött, hogy a gyomron is összeszorult; mintha egy hiéna és a tyrannoszaurusz pokoli duettjét hallgattuk volna, így aludni sem igazán tudtam a 9,5 órás úton. Ennek eredményeképpen úgy kerültem Shanghaiba, mint Geronimo.

Shanghaiban zakóban az iszonyatos páratartalomban, harminc fokos melegben kerestem taxit, találtam is, de iszonyat pénzt kellett fizetné érte, hogy bevigyen a vonatállomásra a repülőtérről, aminek nem túlzok, ha azt mondom: termináljai egyenként akkorák, mint Kóka. Az autópályán egy félkörívet írtunk le a város körül, ami a legkevésbé sem volt szimpatikus. A távolban szmogba vesző kontúrokban rajzolódtak ki valóságos épületóriások, és igencsak bizarr látványt nyújtott az, hogy reflektorok fénye vágott utat maguknak a mindent körbeszövő kulimászban. Ipari központ, nagyon erőteljesen pollulállt.A 摩天大楼 - k, vagyis a felhőkarcolók árnyékában bújnak meg az egyre kisebb számban lévő tradicionális városzrészek, durva volt látni, ahogy a picike hagyományos lakótelepek felett vészjóslóan meredtek a toronydaruk.

Na de elértem végül a vasútállomásra, ahol kitört a gurulóbőröndöm egyik kereke. Ez volt az a pillanat, mikor letérdeltem a földre, és megpróbáltam hasba szúrni magam valamivel, de nem találtam semmit. Folytattam hát az utam, megtaláltam a jegyirodát, ahol egy halálcsillag méretű kivetítőn volt tízcsillió kínai irásjegy a városokat és a vonatokat jelezve, olyan fáradt voltam már, hogy csak nehezen tudtam egy Nanjing-ot kivenni belőle. Majd ezt követően sikerül elvonszolnom magam a megfelelő pályaudvarra, meg is találtam a vonatot, közben persze húztam magam után a félig döglött bőröndöt, nyakamban a laptoptáska agyonra megpakolva, illetőleg a hátamra szigszalagozva a standard utazótáskám szintúgy totál-tele, elég bizarr látványt nyújthattam. Felszálltam vonatra, eljöttem Nanjingig. Természetesen rögvest betaláltak a hiéna-taxisok, igen szép pénzért elvittek az egyeteme campusára, és végre ideértem. Ezzel be is fejezem első bejegyzésem, mivelhogy a könyvtárban lassan lejár az időm, lépek is lassan, amint lesz több időm, folytatom a sorokat a soron következő élményekkel, úgymint az egyetem, az esti piac, maga a város, és maga Kína.