A Kóka-Budapest-Moszkva-Shanghai-Nanjing túra nem egy kellemetes dolog. Ahogyan lezajlott pediglen rendesen kálvária gyanánt is elmegy. A lényegét tekintve itt vagyok, Nanjingban, és ez a lényeg. De mi történt eddig?
Egyrészről nagyon nehéz volt az elválás. A Ferihegyről úgy fordultam ki a kifutóra géppel, mint az alomtól megfosztott kölyökkutya, sírdogálva, bóbiskolva vetettem bele magam felhőországba, ami igen érdekes volt; az út már nem kifejezetten: a szárny mellett ültem, az meg úgy remegett, mintha valaki papírból hajtogatta volna, és celluxozta volna rá a gépmadár testére . Az is idegesített, hogy különösképpen nem terveztem meg előre semmit; majd az adott helyszínekre bízva a dolgot, és ha valamit utálok, az a bizonytalanság, mely frusztrációkat gerjeszt bennem. A bajt az jelentette igazából, hogy nem is volt kedvem megtervezni már az utolsó napokban a továbbiakat, majd ad hoc megoldódnak, véltem. Elérkeztem a Sheremetyevó, magyarosan Semerreretyó reptérre Moszkvába, a neurotikus tünetképződések melegágyába. Megyek a tömeggel, állok be a beléptető kapuhoz, mire egy Valkűrre, Odin harcos leányára emlékeztető orosz asszonyállat – tényleg csak egy tülkös sisak kellett volna búrájára – elkezd hadoválni oroszul. Nem áll le, mondja, mondja, én meg csak nézek széttárt kézzel, és szósodrában erőtlennek tűnő „excuse me”-kkel próbáltam gátat venni az események tovább bonyolódásának. Majd elkaptam szavaiból egy trányzít-ot, mondom trányzít? Dá, trányzít, mutat az ég fölé. Szerintem ő arról beszélt, hogy a mennyországba jutok, ha nem tűnök el innét azonmód, én meg felindultam a lépcsőn, hátha nekem jön valami trányzít. Nos trányzít nem jött, helyette viszont két erdélyi honfitársunkkal ütköztem, ki szintén a trányzít rébuszát próbálták megfejteni. Elorientálódtunk végül a tényleges nemzetközi trányzíthoz, csak ott éppenséggel nem volt senki. Így vártunk két órát, hogy jöjjön egy orosz nő, és beengedjen minket, így kerültünk be a terminálba. De melyikben? Hát ez az. Miként lényegében senki nem beszélt angolul a reptéren, csak később tudhattuk meg talán az egyetlen kommunikációképes stewinak látszó nőtől, hogy a F terminálban vagyunk, amit kerestünk. Ergo jöhetett a már csak 9 órás várakozás a gépre. Még szerencse, hogy jó arc volt a srác és a csaj, mégse egytagú farkasfalkaként kellett működnöm. Számos könyvet adtak unaloműzésre, úgymint Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája, aminek az első részét majdnem le is gyűrtem az órák alatt: elképesztően érdekes fejtegetés a pszichoanalízis voltaképpeni megteremtőjétől, ha hazajövök mindenképp megszerzem. Majd telt-múlt az idő, és lassan elindulhattam beszállni. Abban csak reménykedtem, hogy a poggyászomat átrakták az orosz gépre… (Mellesleg sajnálom, hogy a nagy utazóhátizsákom nem hozhattam ki, kicsit sem felelt meg a kézipoggyász méretének, mondjuk ez várható volt, de az nem, hogy 30 ropit kelljen ráfizetni. Ezért még az állomáson átpakoltam egy kisebb táskába, és azt hoztam most ki.) Beszálltam végül az orosz gépmadárba, ahol az ülések ilyen satujellegűek voltak. Mellém ült Igor, a pusztító, morózus tekintete alapján adtam neki ezt a nevet. Az orosz gépen is olyan szépen, szentimentálisan elmondtak oroszul mindent, hogy ismételten repdestem az örömtől. Módfelett kényelmetlen volt, alvás hiányában már az oxigénmaszkot kerestem, hogy valamitől bekábuljak legalább, de aztán sikerült megtalálnom Az alvók magazinjának az év alvása pózát, lehajtottam a kajatartót, és arra hasaltam rá. Csodálatos érzés volt, míg egy hátborzongató hangfoszlány be nem lopta magát füljárataimba: egy kisgyereket, akit vagy nyújtódeszkával verdestek, vagy az orrán próbálták kiszedni a gerincét centiméterről centiméterre, de olyan hangokat adott, hogy azt hittem én is megdöglök. Hol olyan magas hangon visított, hogy megrepedtek a bordáim, hogy úgy hörgött, hogy a gyomron is összeszorult; mintha egy hiéna és a tyrannoszaurusz pokoli duettjét hallgattuk volna, így aludni sem igazán tudtam a 9,5 órás úton. Ennek eredményeképpen úgy kerültem Shanghaiba, mint Geronimo.
Shanghaiban zakóban az iszonyatos páratartalomban, harminc fokos melegben kerestem taxit, találtam is, de iszonyat pénzt kellett fizetné érte, hogy bevigyen a vonatállomásra a repülőtérről, aminek nem túlzok, ha azt mondom: termináljai egyenként akkorák, mint Kóka. Az autópályán egy félkörívet írtunk le a város körül, ami a legkevésbé sem volt szimpatikus. A távolban szmogba vesző kontúrokban rajzolódtak ki valóságos épületóriások, és igencsak bizarr látványt nyújtott az, hogy reflektorok fénye vágott utat maguknak a mindent körbeszövő kulimászban. Ipari központ, nagyon erőteljesen pollulállt.A 摩天大楼 - k, vagyis a felhőkarcolók árnyékában bújnak meg az egyre kisebb számban lévő tradicionális városzrészek, durva volt látni, ahogy a picike hagyományos lakótelepek felett vészjóslóan meredtek a toronydaruk.
Na de elértem végül a vasútállomásra, ahol kitört a gurulóbőröndöm egyik kereke. Ez volt az a pillanat, mikor letérdeltem a földre, és megpróbáltam hasba szúrni magam valamivel, de nem találtam semmit. Folytattam hát az utam, megtaláltam a jegyirodát, ahol egy halálcsillag méretű kivetítőn volt tízcsillió kínai irásjegy a városokat és a vonatokat jelezve, olyan fáradt voltam már, hogy csak nehezen tudtam egy Nanjing-ot kivenni belőle. Majd ezt követően sikerül elvonszolnom magam a megfelelő pályaudvarra, meg is találtam a vonatot, közben persze húztam magam után a félig döglött bőröndöt, nyakamban a laptoptáska agyonra megpakolva, illetőleg a hátamra szigszalagozva a standard utazótáskám szintúgy totál-tele, elég bizarr látványt nyújthattam. Felszálltam vonatra, eljöttem Nanjingig. Természetesen rögvest betaláltak a hiéna-taxisok, igen szép pénzért elvittek az egyeteme campusára, és végre ideértem. Ezzel be is fejezem első bejegyzésem, mivelhogy a könyvtárban lassan lejár az időm, lépek is lassan, amint lesz több időm, folytatom a sorokat a soron következő élményekkel, úgymint az egyetem, az esti piac, maga a város, és maga Kína.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése