A kínai Kolumbusz(ok)

A kínai Ming-kor (1368-1644) első fele híres volt a hosszú tengeri utazásokról, expedíciókról, amelyeket egy többek között egy eunuch, 郑和 Zheng He vezetett. Az eunuchok valamennyi nagy civilizáció - Egyiptom, Perzsia,Róma, Görögország történelmének gyakori arcai voltak. Kínában már a legendás ősi uralkodóház, a Xia-dinasztia korától (i.e. XXI.század) egészen az utolsó császári uralkodócsaládig, a Qing-dinasztiáig, vagyis több, mint háromezer évig folyamatosan és állhatatosan őrködtek a császár ágyasai és az udvar rendje felett. Igen irigyelt munkakört töltöttek be, ám ez bizonyos helyrehozhatatlan biológiai veszteséget és nélkülözést vont maga után; ám a császárnak ezután nem kellett attól tartania, hogy az ágyasok és az eunuchok kapcsolata túlságosan elmélyül.

Ugyanakkor az eunuchok a későbbiek folyamán egyre nagyobb feladatkörrel rendelkeztek, és a mandarinok kilencfokozatos hierarchiájában egészen a harmadik szintig tolhatták fel magukat, egyes főeunuchok akár még egy második helyet is elcsíphettek. Érdekes momentum, hogy némely családok a gyermek biztos jövője érdekében kasztráltatták a kis lurkókat, hogy majd belőled tekintélyes hivatalnok válik, fiam. (A non plus ultra már csak az lehetett, hogy ez után nem vették fel eunuchnak.) És egyébként, miután sor került a biológiai alkalmassá tételre, az egykori "fiú" nyakába akasztott kis bőrzacsiban megkapta a leválaszott, majd olajban megfőzve tartósított tegnap még meglévő testrészét, hogy halála után legalább teljes értékű ember válhasson belőle. (Foggal-körömmel védték is e zacsit haláluk végéig. Egyébiránt a 包 bāo - kis zacskó kínai szó egy szójáték értékű kifejezés, mert ugye zacskót, táskát jelent, de más hangsúllyal és írásjeggyel - 宝 bǎo kincset jelent, aminek értelmét így a zacskó tartalma magyarázza...)
S ezen eunuchok vezette kínai küldöttségek indultak útra nagyszabású tengeri expedíciókra, melyek a XV. századi Kína egyértelmű műszaki fölényéről tudósítanak Spanyolországgal és Portugáliával szemben, miként e nemzetek hajói csak a század végén indultak hosszú, nyílt tengeri utakra. Kína fölénye a XI. századi hajózási hagyományokra vezethető vissza. Ezzel kapcsolatban egyszer egy belga prof. tartott egy érdekes előadást, és ő a kínaiak hosszú távú tengeri hajóutainak megvalósíthatóságát a hajón való zöldségtermesztéssel magyarázta: a tengerészek legádázabb ellenfelei nem a Leviátánok vagy egyéb tengeri szörnyek voltak, de a skorbut. A skorbut pedig C-vitamin hiány. Vagyis: a hajón való egyoldalú táplálkozás miatt nem lehetett egészen a XV. század végéig hosszú tengeri utakat megtenniük az európai hajósoknak, ellenben a kínaiak "lebegő kertjeiről" már a híres arab utazó, Ibn Battúta is beszámolt. A hajón termesztett zöldségekből és gyümölcsökből biztosítva volt a vitaminellátásuk, mely így kizárta a skorbutot.
Így váltak lehetővé az első nagyobb expedíciók - melyek kereskedelmi és egyben diplomáciai jellegűek is voltak - 1403-ban indultak (a Yongle uralkodói korszakban) a délkeleti partvidékre, majd Jávára és Szumátrára, (ami nem véletlen, hiszen vízi úton történő szállítás és közlekedés sokkal olcsóbb és egyszerűbb volt, mint a szárazföldi, erre a mondás, hogy : "Délen szállj hajóra, északon pattanj lóra".) Ezt követően Malakába, sőt az India délnyugati csücskében fekvő Kochiba is elhajóztak. Valószínűleg az olyan nagy kikötők, mint Kanton, Quanzhou és Fuzhou már a 13. századtól rendszeres kereskedelmet folytattak ezekkel a távoli vidékekkel, mivel más módon igen nehéz volna magyarázatot adni a megújuló diplomáciai kapcsolatokra. Az is egyértelmű, hogy a Ming császárok expanziós elképzelései nagyban hasonlítottak a mongolok szemléletére, még ha a motiváció meg is változott: többé már nem pusztán a meghódított területek gazdaság zsákmányolása volt a cél, hanem a Ming Birodalom tekintélyének elismertetése szupremáciájának biztosítása Délkelet-Ázsiában és az Indiai-óceán térségében. A nagy tengeri expedíciókkal egy időben zajlottak a katonai hadműveletek Vietnamban, s az ország kínai megszállása is pontosan erre az 1406-tól 1424-ig terjedő időszakra tehető.
És ezeket az utakat vezette a yunnani születésű, muszlim eunuch, Zheng He (1371-1433) akinek apja haǧǧi volt, vagyis olyan muszlim, aki eleget tett a Ḥaǧǧ kötelessének, azaz elzarándokolt Mekkába. A Mingek pengéjétől megnyomorított ifjú húsz év múltán már a herceg egyik legfőbb támogatója lett. Életének csúcsa azonban a tengerésznagyként vezetett nagy expedíciói voltak.

Miután 洪武帝 Hongwu császár 1382-ben visszafoglalta Yunnan tartományt, Zheng He Pekingben. Yan hercegének, a későbbi Yongle császárnak a szolgálatába állt a hercegi ágyasok lakosztályában. Családneve eredetileg Ma (a Muhammad első szótagja) volt, de 1404-ben felvette a Zheng nevet. Miután már betöltött néhány fontos katonai posztot, megbízták annak ; tengeri expedíciónak a vezetésével, amelyekre Yongle (1403-1424) és Xuanri 1435) császárok uralkodása alatt került sor (és nem mellesleg stratégaként kulcsszerepe volt abban a lázadásban, amely Zhu Dit 1402-ben Yongle („Örök Boldogság”) néven a császári trónra juttatta.) Az expedíciók dátumai és útvonalai:

1. 1405-1407: 313 hajó és 27870 ember indult útnak. Az elért területek: Champa Királyság (Vietnam délkeleti partvidéke), Jáva, Szumátra, Malaka, Ceylon, Calikut (India délnyugati csücske). A jávai királyságban, Majapahitban Zheng He beleavatkozott a trónért folyó belviszályokba, a szumátrai Palembangban (Délkelet-Szumátra) pedig a helyi kormányzat és a kínai kolónia közötti konfliktusba.
2. 1407-1409: Calikut, Kochi (szintén a Malabar-parton), valamint Ceylon. Ezen a helyen a kínai admirális sztélét emeltetett, amelyen az állt, hogy Calikut, Kochi és királyságai immáron a Ming Birodalom adófizető államai, megszilárdítva ezzel a kereskedelmi kapcsolatokat az Indiai-óceán térségében.
3. 1409-1411: Sziám, Malaka, a Malabar-part, Ceylon. Zheng He, ellenszegülve Maiakat magának követelő Majapahit Királyságnak, itt is sztélét emeltetett. Ceylon szigetén vereséget mért a királyi hadseregre, mely a császári flotta egyetlen jelentősebb szárazföldi ütközete volt. Ugyanekkor történt, hogy ökumenikus szellemiségének jegyében a muszlim Zheng adományokat juttatott egy buddhista templomnak.
4. 1413-1415: Calikut és a Perzsa-öböl kapujában fekvő Hormuz. Miután elhagyta Szumátrát, a flotta egy része, anélkül, hogy kikötött volna, egyenesen Adanba (Áden) és Afrika keleti partvidékére hajózott, amelyet a szomáliai Magadisunál értek el. Az út hossza cirka 6000 kilométer volt. A negyedik expedíció során a kínai csapatai nem bírták megállni, hogy be ne avatkozzanak a Szumátra északnyugati részén elterülő Atjeh Szultánság belügyeibe. Ennek az útnak a nyomán, amely első ízben vezetett messzebb Indiánál s szelte át az Arab-tengert, csaknem húsz állam küldte el adóját, valamint követeit Kínába, ezzel is elismerve a Ming-császár tengerentúli befolyását.
5. 1417-1419: Hormuz. A flotta egy része Szumátráról az ádeni és a szomáliai partok felé indult, ahonnan Áden és Hormuz ismételt érintésével 1420-ban tértek vissza, mely a korszak leghosszabb tengeri útjának számított. Aden szultánja egzotikus ajándékokkal, zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal, struccokkal és osztrigákkal kedveskedett Zheng hajósainak.
6. 1421-1422: Zheng He flottája Szumátrán kötött ki, míg egy másik hajóraj Kelet-Afrika és a Perzsa-öböl felé vette az útját. Zheng He flottája a császár diplomáciai ingajárataként folytatta küldetését: évek múltán hazaszállította a követeket, hogy utána újabb külföldi méltóságokkal a fedélzetén térjen vissza Kínába.
7. 1431-1433: a Champa Királyság, Jáva, Palembang (Délkelet-Szumátra). Malabar-part, Hormuz. Néhány hajó Calikutból al-Giddába, Mekka kikötőjébe indult, majd Áden érintésével, körülhajózva az Arab-félszigetet, ismét csatlakoztak a flottához. Ezzel lezárult a kínai felfedezők aranykora, egyben Zheng He élete is. A tengernagy feltehetően a hazafelé vezető úton halt meg, s a tengeren temették el.
Zheng armadájának hajói éppoly lenyűgözőek voltak, mint az általuk megtett távolság. A valaha készült legnagyobb faépítésű hajók mellett eltörpültek volna a portugál és spanyol felfedezők vitorlásai. A kisebb teher-, hadi- és ellátmányszállító hajók több tízezer főnyi legénysége elvitte Kína hírét a nagyvilágba. A Zheng He parancsnoksága alatt álló flotta összesen 62 óriási hajót számlált. Egyes hajózási szakértők szerint a 120 méteres vitorlások legnagyobb szélessége akár 50 méter is lehetett: ehhez kilenc árboc, 4600 négyzetméternyi főfedélzet és legalább 3000 tonna vízkiszorítás tartozott – tízszer nagyobbak voltak Vasco da Gama zászlóshajójánál. (S ha belegondolunk, hogy már az 1420-as és 30-as években ekkora hajóhaddal, és ennyi emberrel indultak útra a kínai felfedezők - legfőképpen Zheng He -, mikor Kolumbuszék évtizedekkel később, alig száz emberrel, 3 hajóval vágtak neki az Atlanti-óceánnak, akkor talán jogosabb lenne a portugál Zheng He cím...)
A kutatók véleménye eltér a tényleges méreteket illetően, de még a legóvatosabb becslések is arra mutatnak, hogy bizonyosan ezek voltak a valaha vízre bocsátott legnagyobb, fából készült hajók.
A kapcsolatok, amelyeket Zheng He a negyedik expedíció során létesített a Közel-Keleten, kétségkívül közrejátszottak abban, hogy az egyiptomi Mamlük Birodalom két követséget is küldött Nanjingba, egyet a 15. század első negyedében, egyet pedig 1441-ben. A kínai flotta egyértelmű erőfölényével magyarázható, hogy a 15. század első felében szinte teljesen eltűntek azok a japán kalózhajók, amelyek a dinasztia megalapításának idején jelentek meg először a kínai partok mentén. Minden bizonnyal megfontolt döntés eredménye volt, hogy egy muszlimot - aki mindezek mellett figyelemre méltó személyiség és nagy tudású férfiú volt - nevezzenek ki főparancsnoknak és nagykövetnek azokra a vidékekre, ahol már régen áttértek az iszlámra, illetve ahol éppen akkor kezdődött ennek a vallásnak a térhódítása. Zheng He sikereinek emléke olyan élénken élt Délkelet-Ázsiában, hogy egy voltaképpeni istenkultusz alakult ki a személye körül ezeken a vidékeken, amely még napjainkban is létezik. A tiszteletére emelt templomok a sanbao miao nevet viselik, amely Zheng He rangjára (sanbao taijian) utal. Az 1405 és 1433 közötti tengeri utakat földrajzi könyvek kiadása követte, amelyek gazdagították és pontosították a kínaiaknak az óceánokról és a part menti országokról felhalmozott tudását. A leghíresebbek a következők: a Xiyang fanguozhi (Értekezés a nyugati óceánok barbár királyságairól- 1434); a Xingcha shenglan (A csillagokba tartó hajó csodás felfedezései- 1436); valamint az 1451-ben megjelent Yingya shenglan (Az óceánok csodái), amelyet Zheng He egyik útitársa, egy Ma Huan nevű eunuch adott ki, aki részt vett az első, a negyedik és a hetedik expedícióban.
Zheng He tengeri útjainak következménye az volt, hogy általuk ismét előtérbe kerültek a kínai kereskedelem és a kínai kivándorlók egykori útvonalai Délkelet-Ázsia és Dél-India kikötői felé.
Azt gondolhatnánk, hogy miután Zheng He 1433-ban utolsó útjáról hazaérkezett, lezárult egy négy évszázadig tartó korszak az ország történelmében, amely során Kína Ázsia vezető tengeri hatalma volt. A kínai haditengerészet a 16. században, tehát éppen a leghevesebb kalóztámadások idején valóban hanyatlásnak indult, ezt bizonyítják azok a nehézségek, amelyekkel a flotta a kalóztevékenység felszámolása során szembetalálta magát, de ezt támasztják alá azoknak az európaiaknak a beszámolói is, akik akkoriban kezdtek feltűnni Kelet-Ázsia tengerein. A kínai hadiflotta gyengesége azonban nem zavarta a kereskedelmet és csempészetet: a kínai partvidék, Japán, a Fülöp-szigetek, Sziám és Délkelet-Ázsia más országai közötti kereskedelem soha nem virágzott inkább, mint a 16. században. Ebben az időszakban Kína többé már nem volt az a tengeri nagyhatalom, mini a 15. század elején. Zheng He expedíciói után ugyanis felhagyott azzal a politikával, hogy befolyásai kiterjessze az óceánokra.

Irodalom:
Bárdi László: Kína. Pécs, 2007. 209.p.
Raymond Dawson: A kínai civilizáció világa. Bp., 2002. 161.p.
Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Bp.,2005. 312-315.p.
+terebess.hu

Egy székely szabólegény kalandjai

Gyerekkoromtól kezdve mindig is nagy érdeklődést mutattam a földrajzi felfedezők, pionírok, világvándorok és kalandorok iránt, kik származásukra, vagyoni helyzetükre való tekintet nélkül indultak neki egy veszélyekkel teli, nagyon is bizonytalan, ugyanakkor feltárulkozásra váró új, izgalmas világba, hogy aztán csodás felfedezéseket tegyenek. Régmúlt idők utazói, régmúlt idők erkölcseivel és bátorságával, a hétköznapi emberek számára elképzelhetetlen régiókon, vad tájakon életüket kockáztatva vágtak neki a homályos térképfoltoknak, a szerencsésebbek feje fölé a siker font koszorút, míg mások életüket áldozták ismeretlen tájakon. Ezeket az embereket tekintem igazából példaképemnek, s közölük is elsősorban Jelky Andrást, kinek a képen látható szobra, a vándorbottal kezében a glóbuszon lépkedő szabólegény már szimbólummá vált. Szeretnék én is ilyen vándor lenni. Csak úgy, játszi könnyedséggel járni-kelni a világban, mint a vándorok. "Vándor vagy, és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréshez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy"- mondotta Márai Sándor.Ha valaki, hát Jelky maradéktalanul eleget tett Márai intéseinek, ehhez azonban érdekes tudni életútját is. A bajai szabómester kisebbik fia maga is édesapja foglalkozását kívánta űzni a családi hagyományoknak megfelelően. S a korabeli céhes viszonyok szerint peregrinációra adta fejét, és 1754. március 13-án nekivágott az akkori világ fővárosának, Párizsnak. Gyalogszerrel. Már pusztán e ténybe lehetetlen a mai embernek belegondolni, én már Sülysáp után elvesznék az autópályát követve; holott még nagyapámék gyerekkorukban gyakorta gyalog jártak Kókáról fővárosunkba, 40 kilométer azért ily mód nem kis táv. Jelky meg Párizsnak vágott lábbusszal több, mint 250 éve. Ezt nevezem én bátorságnak. Bár Párizsba indult, de nem juthatott el oda egy váratlan verbuválás kapcsán. A császárváros Bécset követően Prágába ment, majd német földön haladt tovább Drezdát, Lipcsét, Nürberget érintve, majd Aschaffenburgba került, hol sor kerül az erőszakos sorozásra Nagy Frigyes porosz király seregébe. Következő állomása Rotterdam volt, hol egy hollandus emberkereskedő csalta fel hajójára, megmutatni a hajón fellelhető cuccokat, csak aztán egy véletlenül pont beesett egy a hajó fedélzetén lévő csapóajtón 85 társa közé... Boonekamp Richárd névre hallgatott a holland emberkufár, ki Kelet-Indiába kívánta transzportálni az ember-árut, ám az Atlanti-óceánon egy végzetes viharba keveredtek, a mindössze néhány főt számláló életben maradt hajótörött közt volt Jelky András is. A tengeren hánykódva végül megpillantották egy angol hajó fedélzetéről, ennek köszönhette életét. Az angol hajó pediglen az akkor holland kézen lévő gyarmatra, Surinamebe tartott, hol egyébként kedvenc futballjátékosom, Edgar Davids született. Az ott uralkodó klíma azonban korántsem volt játékos, s mindenképp szabadulni akart székely szabólegényünk Paramaribó kikötőjéből, és sikerült is neki egy portugál hajó fedélzetén 1756 tavaszán visszajutni Lisszabonba, Európába. Itt azonban nem lelt munkát, s jólelkű csövesek tartották életben, míg rá nem tette lábát egy Máltára tartó vitorlásra. Desztinációjukat azonban nem érhették el, miképpen arab kalózok ütöttek rajta riptik az ő fregattjukon. Jelkynek eddig tartott nagy szabadsága, és már vitték is Algériába, így tudósít Afrikában eltöltött első napjairól: "Mindenfele tarkabarka sokaság járkált, kavargott és kiabált érthetetlen nyelven, rikító színű öltözékek kápráztatták el a szemet és terhes, kábítóan fűszeres illat töltötte meg a levegőt" A fekete-kontinensen megismerkedhetett a rabszolgák mindennapjaival, lévén maga is az volt. De nem sokáig tűrte a rabigát, s egy hajmeresztő kaland során sikerült megszöknie fogva tartói tömlöcéből, újfent egy portugál hajó fedélzetén Afrika megkerülésével, 1757. májusában a kínai portugál gyarmat, Makaó földjére lépett. Nem nagy jövő várt rá. Különösen, hogy akaratlanul is megsértett egy meglehetősen magas méltóságú mandarint, amiért jött megint a dutyi -amit el lehet képzelni... Ámbár szokásosan nem hosszú ideig itt sem volt rab madár, hisz a császári helytartó közbenjárásának köszönhetően szabadon bácsáták. A trip következő állomása Kanton, egy holland kereskedelmi telep, hol megélhetés végett kénytelen volt ismételten katonának állni, zsoldosnak szegődött. Így juthatott el holland Kelet-India gyarmati fővárosába, Batáviába, a mai Jakartába, ergo Jáva szigetére. Az ottani helytartó, Peter Albert van der Parra bizalmába fogadta, mentesítette a katonai szolgálat alól. Sőt, miután megtudta igazi foglalkozását, szabóműhelyt is nyithatott. Élete végre kezdett konszolidálódni, különösen, hogy egy jómódú gyarmatos család leányát, Elisabet Sequint vette nőül. Kitűnő munkájával, világlátott tapasztalataival, megnyerő modorával csakhamar nagy tekintélyre tett szert. Ráadásul a gyarmati hadsereg tisztjeként számos vállalkozást, missziót hajtott végre, csak úgy másodállásban. Ő lészen az első hazánkfia, ki Srí Lankára, az Éden szigeteként emlegetett földi paradicsomba tehette lábát. Ott eljutott egyébként egészen a sziget szívébe, Dalida Maligawához, a "Szent Fog" templomához, hol a hagyomány szerint Buddha fogát őrizték. Ezt követően a mintegy hatezer kilométerrel keletebbre található Maluku szigetekre vezetett katonai expedíciót. A Fűszerszigeteken Ternate uralkodóval kellett kereskedelmi egyezményt kötnie, de ez is magában rejtett némi parát, lévén a sziget lakói fejvadászok voltak. Sikerült is kannibálok fogságba kerülnie, s a klasszikus metódusnak megfelelően bambuszketrecben hizlalgatták, a soron következő törzsi lakomára, mint fő-fogásnak szánva. Úgyse ettek még világvándort. De Jelky nem az a fajta volt, ki beletörődött sorsába, s hagyta volna magát lassú tűzön kondérba megfőni, ellenben azt életrajzírói sem tudják pontosan mily módon, de meglépett emberevő vendéglátóitól. Nem volt megállás, mint a Kelet-indiai társaság megbízottja hivatalos küldöttként ment tovább a felkelő nap országába, Japánba, szintén első magyarként lépve Nippon földjére. Itt is eredménnyel járt, újabb kereskedelmi szerződést köthetett. Utazásai és munkája következtében igencsak megbecsült polgárrá vált, titkos tanácsosi ranggal, valamint egy prosperáló szabóműhellyel büszkélkedhetett. Szeretett felesége váratlan halálát követően azonban eluralkodott rajta a honvágy, és elhatározta, hogy visszatér szittya földre. 1776. október 25-én indult haza, fia és lánya kíséretében előbb Amszterdamba, majd Bécsbe, végül 1778-ban Budára települt. Itt bőkezűen támogatta a fiatal mesterlegényeket, kik hozzá hasonlóan szakmai kalandtúrára adták fejüket. Az igencsak kalandos életű Jelky András egyike volt a XVIII. század kevés számú magyar világvándorának. Szinte az egész Földet bejárta tulajdon lábával, éppúgy, akárcsak szobrán látható. Távoli utazásainak híre honfitársainak is ablakot nyitott a nagyvilágra, s érdeklődést ébresztett a Föld egzotikus szegletei iránt. De szeretnék én is ilyen vándor lenni...

(Kubassek János: Útkeresők. Magyar utazók és földrajzi felfedezők. Bp., 2008. 16-19.p.)