Egy székely szabólegény kalandjai

Gyerekkoromtól kezdve mindig is nagy érdeklődést mutattam a földrajzi felfedezők, pionírok, világvándorok és kalandorok iránt, kik származásukra, vagyoni helyzetükre való tekintet nélkül indultak neki egy veszélyekkel teli, nagyon is bizonytalan, ugyanakkor feltárulkozásra váró új, izgalmas világba, hogy aztán csodás felfedezéseket tegyenek. Régmúlt idők utazói, régmúlt idők erkölcseivel és bátorságával, a hétköznapi emberek számára elképzelhetetlen régiókon, vad tájakon életüket kockáztatva vágtak neki a homályos térképfoltoknak, a szerencsésebbek feje fölé a siker font koszorút, míg mások életüket áldozták ismeretlen tájakon. Ezeket az embereket tekintem igazából példaképemnek, s közölük is elsősorban Jelky Andrást, kinek a képen látható szobra, a vándorbottal kezében a glóbuszon lépkedő szabólegény már szimbólummá vált. Szeretnék én is ilyen vándor lenni. Csak úgy, játszi könnyedséggel járni-kelni a világban, mint a vándorok. "Vándor vagy, és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréshez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy"- mondotta Márai Sándor.Ha valaki, hát Jelky maradéktalanul eleget tett Márai intéseinek, ehhez azonban érdekes tudni életútját is. A bajai szabómester kisebbik fia maga is édesapja foglalkozását kívánta űzni a családi hagyományoknak megfelelően. S a korabeli céhes viszonyok szerint peregrinációra adta fejét, és 1754. március 13-án nekivágott az akkori világ fővárosának, Párizsnak. Gyalogszerrel. Már pusztán e ténybe lehetetlen a mai embernek belegondolni, én már Sülysáp után elvesznék az autópályát követve; holott még nagyapámék gyerekkorukban gyakorta gyalog jártak Kókáról fővárosunkba, 40 kilométer azért ily mód nem kis táv. Jelky meg Párizsnak vágott lábbusszal több, mint 250 éve. Ezt nevezem én bátorságnak. Bár Párizsba indult, de nem juthatott el oda egy váratlan verbuválás kapcsán. A császárváros Bécset követően Prágába ment, majd német földön haladt tovább Drezdát, Lipcsét, Nürberget érintve, majd Aschaffenburgba került, hol sor kerül az erőszakos sorozásra Nagy Frigyes porosz király seregébe. Következő állomása Rotterdam volt, hol egy hollandus emberkereskedő csalta fel hajójára, megmutatni a hajón fellelhető cuccokat, csak aztán egy véletlenül pont beesett egy a hajó fedélzetén lévő csapóajtón 85 társa közé... Boonekamp Richárd névre hallgatott a holland emberkufár, ki Kelet-Indiába kívánta transzportálni az ember-árut, ám az Atlanti-óceánon egy végzetes viharba keveredtek, a mindössze néhány főt számláló életben maradt hajótörött közt volt Jelky András is. A tengeren hánykódva végül megpillantották egy angol hajó fedélzetéről, ennek köszönhette életét. Az angol hajó pediglen az akkor holland kézen lévő gyarmatra, Surinamebe tartott, hol egyébként kedvenc futballjátékosom, Edgar Davids született. Az ott uralkodó klíma azonban korántsem volt játékos, s mindenképp szabadulni akart székely szabólegényünk Paramaribó kikötőjéből, és sikerült is neki egy portugál hajó fedélzetén 1756 tavaszán visszajutni Lisszabonba, Európába. Itt azonban nem lelt munkát, s jólelkű csövesek tartották életben, míg rá nem tette lábát egy Máltára tartó vitorlásra. Desztinációjukat azonban nem érhették el, miképpen arab kalózok ütöttek rajta riptik az ő fregattjukon. Jelkynek eddig tartott nagy szabadsága, és már vitték is Algériába, így tudósít Afrikában eltöltött első napjairól: "Mindenfele tarkabarka sokaság járkált, kavargott és kiabált érthetetlen nyelven, rikító színű öltözékek kápráztatták el a szemet és terhes, kábítóan fűszeres illat töltötte meg a levegőt" A fekete-kontinensen megismerkedhetett a rabszolgák mindennapjaival, lévén maga is az volt. De nem sokáig tűrte a rabigát, s egy hajmeresztő kaland során sikerült megszöknie fogva tartói tömlöcéből, újfent egy portugál hajó fedélzetén Afrika megkerülésével, 1757. májusában a kínai portugál gyarmat, Makaó földjére lépett. Nem nagy jövő várt rá. Különösen, hogy akaratlanul is megsértett egy meglehetősen magas méltóságú mandarint, amiért jött megint a dutyi -amit el lehet képzelni... Ámbár szokásosan nem hosszú ideig itt sem volt rab madár, hisz a császári helytartó közbenjárásának köszönhetően szabadon bácsáták. A trip következő állomása Kanton, egy holland kereskedelmi telep, hol megélhetés végett kénytelen volt ismételten katonának állni, zsoldosnak szegődött. Így juthatott el holland Kelet-India gyarmati fővárosába, Batáviába, a mai Jakartába, ergo Jáva szigetére. Az ottani helytartó, Peter Albert van der Parra bizalmába fogadta, mentesítette a katonai szolgálat alól. Sőt, miután megtudta igazi foglalkozását, szabóműhelyt is nyithatott. Élete végre kezdett konszolidálódni, különösen, hogy egy jómódú gyarmatos család leányát, Elisabet Sequint vette nőül. Kitűnő munkájával, világlátott tapasztalataival, megnyerő modorával csakhamar nagy tekintélyre tett szert. Ráadásul a gyarmati hadsereg tisztjeként számos vállalkozást, missziót hajtott végre, csak úgy másodállásban. Ő lészen az első hazánkfia, ki Srí Lankára, az Éden szigeteként emlegetett földi paradicsomba tehette lábát. Ott eljutott egyébként egészen a sziget szívébe, Dalida Maligawához, a "Szent Fog" templomához, hol a hagyomány szerint Buddha fogát őrizték. Ezt követően a mintegy hatezer kilométerrel keletebbre található Maluku szigetekre vezetett katonai expedíciót. A Fűszerszigeteken Ternate uralkodóval kellett kereskedelmi egyezményt kötnie, de ez is magában rejtett némi parát, lévén a sziget lakói fejvadászok voltak. Sikerült is kannibálok fogságba kerülnie, s a klasszikus metódusnak megfelelően bambuszketrecben hizlalgatták, a soron következő törzsi lakomára, mint fő-fogásnak szánva. Úgyse ettek még világvándort. De Jelky nem az a fajta volt, ki beletörődött sorsába, s hagyta volna magát lassú tűzön kondérba megfőni, ellenben azt életrajzírói sem tudják pontosan mily módon, de meglépett emberevő vendéglátóitól. Nem volt megállás, mint a Kelet-indiai társaság megbízottja hivatalos küldöttként ment tovább a felkelő nap országába, Japánba, szintén első magyarként lépve Nippon földjére. Itt is eredménnyel járt, újabb kereskedelmi szerződést köthetett. Utazásai és munkája következtében igencsak megbecsült polgárrá vált, titkos tanácsosi ranggal, valamint egy prosperáló szabóműhellyel büszkélkedhetett. Szeretett felesége váratlan halálát követően azonban eluralkodott rajta a honvágy, és elhatározta, hogy visszatér szittya földre. 1776. október 25-én indult haza, fia és lánya kíséretében előbb Amszterdamba, majd Bécsbe, végül 1778-ban Budára települt. Itt bőkezűen támogatta a fiatal mesterlegényeket, kik hozzá hasonlóan szakmai kalandtúrára adták fejüket. Az igencsak kalandos életű Jelky András egyike volt a XVIII. század kevés számú magyar világvándorának. Szinte az egész Földet bejárta tulajdon lábával, éppúgy, akárcsak szobrán látható. Távoli utazásainak híre honfitársainak is ablakot nyitott a nagyvilágra, s érdeklődést ébresztett a Föld egzotikus szegletei iránt. De szeretnék én is ilyen vándor lenni...

(Kubassek János: Útkeresők. Magyar utazók és földrajzi felfedezők. Bp., 2008. 16-19.p.)