Shanghai - Kóka - Tokyo

Ezek a helyek a leginkább meghatározóak eddigi életemben. Kivált az első kettő, a harmadik pedig újfent egy új korszak kezdete. 

A cím csalóka pedig, hiszen csak Kókáról akartam írni valamit Kókáról. Hasonló hangulatban vagyok, mint anno Nanjing, majd Shanghai előtt. A kókai fűszálak a legszebbek, bassza meg. Falusi vagyok én, ki tízmilliós nagyvárosokban él, s többek között azon is minduntalan csodálkozik, hogy mennyire Kókátlanok e helyek. Minden érem kétoldalú ugyan, hiszen szívem pedig a japánok fővárosában van, ami nem hagy választást, és igazából csak a kókai fűszálak hamis illúzióinak köszönhetően hiszem azt, hogy létezik választás. 

Nincs választás, menni kell. Megyek is, egy pofont balról, egyet jobbról adtam magamnak, baromi jó volt itthon na, a család és barátok mindig tesznek arról, hogy nehéz szívvel hagyjam itt őket, mert hisz legyek is bárhol a világban, nincs oly nap, hogy ne hiányoznának. 

Szuperek vagytok, csók-cunami. 

Még egy kókai este

S holnap újfent Kína felé veszem utam. Az indulás előtt ezúttal is felemás érzelmek rabja vagyok, amint el akarom hagyni, hirtelen megnő Kóka gravitációs ereje. Hirtelen sokkal romantikusabbnak, mi több vadregényesnek tűnik. Minden egyes fűszál sokkal hívogatóbb, sokkal bársonyosabb. Kerüljek a távolabbnál is távolabb Keletre, mindig alapvetően kókai leszek.

Hogy mi fog legjobban hiányozni Kókáról a szeretteimen kívül? A felhők. A kék ég és a felhők...

Az elválás nehéz, talán nehezebb is, mint két éve, holott most már tudom hova megyek. Vagy jobbára sejtem, hogyan is tudhatnám! Az eltöltött egy év kint jórészt az új világra való rácsodálkozásból és felületes vizsgálódásból állt. Egy összevetés volt az addig elképzelt képpel, majd annak újraformálása. A mélyebbre való tekintés még csak most kezdődik, az igazi elmerülés, a rejtett szálak kibogozása várat magára. (És elmerülés alatt nem a csintaót értem.) Kína egy nagy és bolond ország, az én szimpátiámban ez jó értelemben vett bolondság, amit mondjuk Európában hiába keresnénk, de jobb nem is keresni; mert kell valami viszonyítási alap. Shanghai pedig egy külön univerzum, az irizáló világakol, népek és kultúrák olvasztótégelye, egy fortyogó katlan, melyben lehetetlen unatkozni. Nem mintha huszonöt évem során egy percet is unatkoztam volna, de ez várhatóan nem Kelet Párizsában fog megtörni. Azon gondolkozom, hogy ez a Kelet Párizsa is egy elbaszott összevetés, Shanghainak nincs párja, punktum. Semleges érzelmeket szerintem senkiben nem ébreszt ez a város, vagy gyűlölik, vagy imádják, ámbátor csak úgy elsétálni mellette, lehetetlen. Feltett szándékom minél jobban megismerni. 

További nagyszerű előnye Shanghainak, hogy közel van Nanjinghoz, ami pedig (igaz, csak általam) deklaráltan a Föld legkirályabb helye, ergo alkalmasint vissza-visszalátogatni elkerülhetetlen. Most is egy gyors vizittel kezdek korábbi egyetememen, meg megkeresem még a városban maradt barátaimat, matyóhímzéstől a tokaji aszúig sok minden vár kiosztásra. Lesz is kinek. 

De nem csak viszek ajándékot, hanem majd hozok is, pontosabban egyelőre csak postázok, hiszen az itthoniakat is emlékeztetnem kell, hogy valakinek nagyon hiányoznak a Föld másik oldalán. Drága anyám és bátyám szakadatlan támogat, hogy én mehessek előre, a legtöbbet most talán azzal szolgálhatok, ha megyek is előre. 

Úgy érzem csaknem mindenkitől sikerült elbúcsúznom, aki itthon fontos nekem, a búcsúbulim legalább olyan jó volt, akárcsak az előző; a kókaiak pedig a hátamon fogják járni velem Kelet-Ázsiát ajándékuk révén, a kókai páleszt pediglen egyelőre nem vetem be, mert pár kupica képes volna megtizedelni egész Shanghait, olyan kraftos! Nemhogy papramorgó, de kerítésszaggató külleme alapján. Mindenesetre szívből köszönöm! 

Nagyon jó kis baráti körünk van nekünk itt Kókán egy összetartó csapattal, és ez szerintem így is fog maradni az elkövetkezőkben is, mert ilyen különleges kötelékek nem porladnak az esztendőkkel. Kivételesen szerencsésnek tudom magam, hogy a családom mellett ilyen barátokat tudhatok magamnak, ez hatalmas plusz egy ember életében. 

Igyekszem minél előbb jelentkezni, ha megérkeztem, és előre szeretném jelezni, hogy amennyiben nem jelentkezem néhány napom keresztül, az nem azért lesz, mert börtönbe zártak a kínaiak. Én tudom, hogy sokak szemében ez egy rettenetes ország, nekem mégis bejön, a másik blogomon pedig szakadatlan törekedni fogok arra, hogy valamelyest megismertessem. Hobbiból kezdtem írni azt a blogomat is, de sajnos olyan homályos a kép otthon az emberek többségében, hogy már lassan egyfajta kultúrmissziós aspiráció is hajt az írásában. A homály még önmagában nem lenne probléma, az ismeretek hiányából fakadó beteges ellenszenv, idioszinkrázia annál inkább.

Egyébiránt pedig kórósan internetfüggő vagyok, de olyan szinten, hogy csak akkor fogom megmászni a Himaláját, ha majd tudok csekkolni a Csomolungmán. Olvastam a himalaja.blog.hu-n, hogy 7000 méter után nem viszik magukkal a számítógépeiket. Én egy tabletet azért biztosan vinnék. Meg egy laptopot és egy asztali gépet. Szóval gyorsan fogok jelentkezni Kínából is, a Nagy Tűzfal minden sikanériája ellenére is. 

Vigyázzatok magatokra és legyetek jók. Egy év múlva azért bizonnyal találkozunk, addig is furtonfurt csóközön. És köszönöm nektek, hogy ilyen emlékezetesek lettek az utolsó heteim itthon, 2012 kisasszony havában, Kókán.

Szervusztok!

Hezitációs stáció

Mibe ismét kerültem, tinédzserkori hangulatváltozások zaklatnak azóta, hogy megtudtam, irány Kína. Egészen odáig arra vártam, hogy összejöjjön, aztán, mikor megtudtam, hogy összejött, csak akkor eszméltem, hogy tényleg el kell tűzni. Aztán, mikor megtudtam azt is, hogy Nanjing lesz desztinációm, iszonyat rápörögtem, de még olyan szinten a tegnapi buli hatása alatt vagyok, hogy azon tanakodtam, hogy tuszkolok bele ennyi barátot két utazótáska Prokrusztész-ágyába.

Persze, egy év nem a világ, másrészről meg maga a világ, amiből már oly régóta szeretnék látni valamit, és olyan szintű kultúrfless lesz, amire talán mindig is vágytam. Viszont most azon gondolkozok, hogy mi lett volna, ha románul kezdek el tanulni, és nem kínaiul. Vagy szlovákul. Mindkettő közel van, és tulajdonképpen mindkét ország területe minket illett (nagyrészt). De nem, rendben van ez így, csak tudjátok úgy szeretnék jövő héten is egy ilyen bulit rendezni... Mert ki tudja, mikor lesz a következő.

Tegnap még ráadásul afteroztunk egyet a Hársfában, hol szokatlan zenés mulatságra került sor, ami nem minden tekintetben jelent pozitívumot: ha egy átlag magyar becsülettipró szórakoztatómotorját túlkalibrálják, akkor bizony a kiégett ötvenes szeszegerek fröccs helyett a buliba egyedül először elengedett tizenhat esztendős kiscsillagokra képzik át magukat; és az ezzel járó faszulós-nyomulós násztáncot végignézni embert próbáló dolog. No igen, itt nincs arckontroll, és másegyéb diszkrimináció sem, így az sem okozhatott feltűnést, hogy egy komposztálható hordtáskával beoldalazunk, leülünk egy asztalhoz, kiszolgáljuk belőle magunkat, és legalább három fajta sört iszunk, mikor a korcsma malátaszörp-repertoárja összesen az Ászokban ölt testet. Vakított a lézer, azonkívül csak megmutatkozott, hogy nem aludtam effektíve szart se, így kisvártatva hazakullogtam. Nanjingban mindenképp fel kell térképeznem az ottani kocsmakultúrát.

Tegnap még átjött Bálint is, ki a bulin nem tudott részt venni, örültem neki, mert legalább így elköszönhettem tőle is. De asszem' mindenkitől sikerült végül, ki kedves számomra, így egyrészt megnyugodva, másrészt kicsit búslakodva - hogy itt kell hagynom őket - ugyanakkor a kalandvágytól fűtve vágok neki a tripnek. Továbbá tényleg szeretnék jól megtanulni kínaiul, s tényleg szeretnék már látni belőle valamit, ha már ennyit olvastam-tanultam róla, de nehéz az elválás, miként: I like Kóka. És lájkolom a barátaimat, szeretteimet, családomat is, kik utóbbiak folyamatos támogatása nélkül sehol se tartanék. Soha se szóltak bele, mit csinálok, csak bízhattak, hogy csináljam, még ha ez nagy áldozatokkal is járt részüktől. Nem tudok eléggé hálás lenni nekik, illetve csak azzal, hogy befejezem, amit elkezdtem.

Ergo kicsit nehéz szívvel indulok meg holnap után, mindazonáltal boldogan is, hiszen van miért, kiért visszajönnöm, és e tudat velem lesz.

Ezt tartom most leginkább ideillő nótának:

Végső visszaszámlálás

Egy kövér hétvégém maradt Kóka védőszárnyainak oltalmazásában, miként jövő héten Kedden elragad a gépmadár rettenet karmaival. Mindenből az utolsót nyomjuk, az utolsó horgászat, holnap az utolsó buli, ma pedig szerintem az utolsó foci volt a pályán. Úgy beszélek, mintha legalábbis villamosszékre szíjaznának Kedden, és nem egy gyönyörű országba mennék azt csinálni, amit a legjobban szeretek; de egy szürkés, poros kéz csak fogja vállam, s folyton ráncigál. És azt is tudom, hogy ugyanez a kéz fog visszatartani Kínából.

Viszont most kint voltunk a kókai focipályán, hol egy dekádot végigfutballoztunk. Az edzések, a meccsek, tornák, a közös élmények nagyon összekovácsolták kompániánkat, a csapat többé-kevésbé most is együtt van, mindazáltal a gravitációs középpontban a fetisizált golyóbist felváltotta a sörkorcsolya, a passzolgatástól is hullott már hajunk. Időközben néhány keselyű szállt a keresztlécre, s várta, mikor döglik meg valaki kocogás közben.

Az emlékek ellenben mindannyiunkban nagyon élénken mozogtak, az évtized alatt száznyi sztori halmozódott fel. Példának okáért én évekig csere voltam, mielőtt a kezdőcsapatba kerültem, s ennek kapcsán is számos anekdota van, úgymint mikor beálltam az utolsó percben, kaptam egy sárgát - mivelhogy nem vártam meg a lejövő játékost -, jegyzőkönyvbe vették a szabálytalanságot, majd lefújták a meccset. Hiába no, ha már a nevemet hallottam, rohantam befele pályára, nem néztem se Istent, se embert. Pedig volt, hogy pusztán vízért küldtek.

Vagy éppen a tornák, Nike-kupa, szekszárdi általános iskolák tornája vagy mi 2002-ben, hol is másodikok lettünk, bizony. Egyébiránt valóban nagyon jó kis csapatunk volt, évekig aláztuk a környező falvak egyesületeit, csak aztán kimentünk Erdélybe egy tornára - 34235 meccs óta veretlenül, ebből adódóan nem kis mellénnyel - és valamennyi csapat szarrávert minket, becsúszott egy 16:2 is. (Ennek azért megvolt az előzménye, egy galád bableves elbánt alakulatunkkal, és azért nem voltunk képesek kihozni a maximumot magunkból. Meg a minimumot se.) Egy időben pár szezon erejéig NBII-NBIII-ba toltuk, ott is biztonsággal megálltuk helyünket, mindenkori szereplésünk edzőfüggő is volt persze. De a körzeti meccseknek is megvan a maga romantikája, afféle falvankénti összemérkőzés (melyet gyakorta verbális és fizikai jellegű összekülönbözés is kísért). Valóban nagyon jó kis csapat volt.

Jó volt újra a gyepen, még ha levegőt nem is kaptunk. Jó volt a fű illata, még ha allergiás is vagyok rá. Jó volt az öreg kútból inni, még ha vasoxidos is vize.

Korabeli kókai képeslapok vol. 4.

Schweitzer-féle üzlet, piacztér, Hangya-szövetkezet, atyámfiai, őnagyságosan tekintetes urak-hölgyek, etc.

Korabeli kókai képeslapok vol. 3.

Igen, szemlátomást valaha stranddal és csendőrlaktanyával rendelkeztünk, de előbbi még az özönvíz előtt kiszáradt; utóbbit pedig maga az özönvíz mosta el.Nincs is attraktívabb turista csalogató, mint a csodaszép római katolikus temető.

Korabeli kókai képeslapok vol. 2.

Folytatván a közlést az óriási méret miatt kissé lejjebb vettem a felbontást, de így is gond nélkül megtekinthetők, mi több tisztán olvashatóak a helyenként mosolyt fakasztó sorok. Közel száz év távlatából érdekes visszatekinteni az egykori falu arculatára: az oly jellegzetes épületek, mint a templom, kápolna, zárda, avagy a mostani óvoda épülete mit sem változott; ezektől eltekintve viszont valamennyi, elsősorban a további posztokban helyet kapó épületet közül már a múlt süllyesztőjébe veszett. Az "úrleány" és "úrhölgy" titulus nem valami hermafrodita életformát takar, ellenben az arisztokrata származású, de legalábbis tekintetes méltóságot viselő úrhoz/urakhoz kötődő hölgyemények illendő megszólítását jelentette, ergo Miczikét is ez illette.

Korabeli kókai képeslapok

Nagyfaterom a kókai falumúzeum voltaképpeni megalapítója, s 1998-as megalakulásától kezdve tárlatvezetője is. Vasárnaponként gyakorta benézek hozzá, mikor ott van, mindig mutat valami érdekességet. Legutóbb egy Kókáról szóló képeslap-gyűjteménnyel gazdagodott a tárlat, amit nem átallottam beszkennelni, s jelen hasábokon megjeleníteni. Trianon előtt még a Magyar Királyi Posta kézbesítette a képeslapokat, utána már csak a Magyar Posta. Tanulságos, mily gyöngybetűkkel írták némely sorokat, vagy hogy éppen 1902-ben "veszödelmes lóversenyt rendöztek".A képeslapokat Bolgár Tamás gyűjtötte.

Nyáreste némi szalonyikával megspékelve

Augusztus is egyre jobban szedi a lábát, csak úgy szökdécselünk az idő tengelyén. Ám igyekszünk azt a lehető legjobban kitölteni, tegnap sem tettünk másképp. Legújabb sikersztorink lezárásakor, minthogy mondottam volt összetalálkoztunk Fábival és Nórival, kik egy kapitális szalonnát húztak-vontak maguk előtt, éppúgy, mint hajdanvolt piramisépítők az asszuáni gránitot. A szalonnához viszont nem társul ilyetén geometriai kompozíció, sem szakrális tartalom, mindazáltal a magyar nutritív betevők zászlóshajója, pontosan ennek tükrében gyűltünk is össze.

De nem pusztán erről volt szó, Nóriék rendesen bekészítettek minden földi jót, hogy ne kelljen száraz torokkal diskurálni, miként az nem helyénvaló. Igen hangulatos kis kertben, Artúr király kerekasztalánál nagyszámú fáklyafények csintalan játszadozása mellett oktrojáltunk magunkba különféle ételt-italt. Nagyon jól elvoltunk, a csillagos égboltra vetve pillantásom eszembe ötlött, hogy egy hónap múlva a világ másik oldaláról fogok visszagondolni már-már vadregényes kis falvam miliőjére, s vele együtt barátaimra egyszersmind. Na de tudom, hogy iszonyat nagy trip lesz az is, valamint, hogy nem örökre megyek, és igen jó úton haladunk Újkenyér havának maradandóvá tételében. Jövő héten például ismét feláldozzák magukat a mátrai mártírok, és mint ahogy a nyár eleddigi - tulajdonképpen valamennyi - spontán bulijához hasonlóan rengeteg légből kapott ötlet nyerhet még megvalósítást, s üde színfoltot emlékeinkben. Hiába, csak telnek éveink! Bár így telne az összes.

Isten veled, Primavera!

Kikémlelvén az ablakból a láncra vert égboltra, melyet baljós fellegek állítottak ádáz seregük avantgárdjául, nem nehéz belátni mily csúfondáros vereséget szenvedett a felfuvalkodott Tavasz. Flóra, Héliosz, Perszephoné, Pomóna, Auróra hol vagytok? Itt csak pusztulásnak van hajnala. Hol vagytok elrejtőzvén ti gyáva, félelemtől reszkető kocsonyák? Senki sincs, ki segítő jobbot nyújtana Kóka elesett népének, míg az alattomos, nagy fehér fagyos hópelyhek irgalmat nem ismervén; némán, de tántoríthatatlanul hullanak alá lassan megdermesztve Böjtmás havának hófehér sírhantján világra jött szépreményű, sudár kardvirágját. A téltemetés visszájára fordult, s az olvadt, piszkos hó tetemének kapart verem most menedékül szolgál a rettentő köd, vicsorgó dér és annak diabolikus jégrémei ellen. Tompa, homályos, elmosódott tónusok, hályogos vak remények estek bele akaratlan egy ördögi örvénybe, mely mindent elragadott. Ami idáig az erőtől duzzadó, zamatos, buja életet, a dicsfényben tündöklő megújhodást szimbolizálta, most durván, gazul eltaposva sínylődik, mélyen a fagyos földbe tiporva. Hősök, héroszok, titánok csonthalma tornyosul keservesen füstölő kis gunyhónk mögötti elátkozott, meddő réten. Kályhácskánk tüze egyre bátortalanabb lángon ég, holott már valamennyi bútorunkat elnyelte. Regém befejeztén azonmód rádobom laptopomat egyszersmind, s talán ez lészen az utolsó bejegyzésem mindörökre. Ám ennél több a baj. Fára felakasztott, kihűlt, dermedt mókushullák pörögnek körbe lassan elképzelt tengelyük körül, és ez a tengely maga a halál tengelye. Odébb cinegék könyörtelen testvérharca dúl az utolsó magvakért a lassacskán vérszivattyúvá aljasult madáretetőbe. Bizonnyal nincs kiút, bizonnyal itt a vég, bizonnyal újfent eljött, s eltemetett minket a könyörtelen Tél. Iszonytató csend szállá meg a Körtefalapos utcát, az elfojtott, vagy talán a megfojtott lét üveges szemeinek semmibe révedő, üres pillantása tükröződik vissza az elsötétült, elbukott horizonton. Télidő, farkasidő. Eltűnő nyomok. Távoli hörgésbe fulladó sikolyok, alábbhagyó, keserves zokogás...Borzong az egész világ. Yggdrasil árnyékából elősettenkedő vérszomjas Fenrir már tudja: közel a Ragnarök ideje. Ja várjál, az csak a szomszéd kutyája, bocs. Mégis ketyeg végső óránk, kárhozat.

Az Úr 2010. esztendejének Böjtmás havának 7. napján Kókát újfent hóbörtönbe vetették. De miért már megint minket, kegyetlen sors?

Wass Albert-est

Legalábbis így halottam, hogy ez lesz ma a művelődési házban. Valami jófajta irodalmi estre számítottam, erre kiderült, hogy voltaképpen a magyar kultúra napját celebráljuk, s csak azon belül fog Simó József, a Czegei Wass Alapítvány magyarországi elnöke beszélni. Viszonylag nagynak mondható a kultúr előadó terme, ám a tanító és óvónő-gárdán, valamint a fél termet megtöltő énekkaron kívül nemigen voltak látogatók, főleg, ha a szülőket is beleszámoljuk, kik fellépő gyereküket jöttek fotózni. Most végül is A kultúra nem sok mindenkit érdekel ebben az országban, ebben a faluban, főleg hogy a Vacsora-csatában ma Schobert Norbi fog beleszarni Delhusa Gjon levesébe; Wass Albert meg aztán pláne nem; nekem például egyik közeli ismerősöm kérdezte tőlem, hogy ki az. Nos, ajánlom mindenki figyelmébe a Koltay Gábor filmjét, az Adjátok vissza a hegyeimet!, melyet a következő címről akár le is lehet szedni. Nem is tudtam ezelőtt, hogy ez a Rékasi ilyen intellektuel forma, valahogy nem bírta levedleni fejemben Barta Zsolt figuráját, de ebben a dokumentumfilmben más oldalát ismerhetjük meg. Ízelítőnek itt egy beszélgetés a rendezővel:

Szóval rövidesen a színpadra lépett Simó József, egy délceg székely úr, aki elvileg a magyar himnuszt interpretálta, elmondta, hogy a himnusz első és nyolcadik strófája invokáció, valamint a keletkezéséről és az utóéletéről regélt, hogy Erdélyben hogyan élik meg a magyar himnuszt, s közben gyakorta idézett Wass Alberttől, majd lényegében egész további mondanivalója Wass Albert megidézéséből állt. Megható volt hallani, hogy a II. bécsi döntést követően az ifjak egy csoportja az istálló mögül tanulta a magyar himnuszt, amit eleddig nem szavalhattak...Tényleg nagyon szépeket, és nagyon jól idézett, még a rágót is külhoni szemétnek éreztem számban, mindazonáltal szerintem lehetett volna kissé átgondoltabb is előadása; mert azzal egyet értek, hogy ne nézzünk TV-t, és hogy ne cigizzünk, ellenben gyártsunk minél több gyermeket, ám én vagy irodalmi előadást tartanék, vagy egy felvilágosító kampányt indítanék útra, a kettőt azonban nem keverném. De hát ezért nem én tartottam az előadást, és talán ezért sem volt rossz összességében. Majd jöttek a fuvolás-zongorás-énekkaros előadások, s néhány vers is. Én viszont utálom, ha egy verset felolvasnak. Egy verset szavalni kell, kihúzott mellel előállni, és szavalni. Nem papírról olvasni, és közben időnként fel-feltekinteni, ejnye. Majd jöttek a kókai néptáncosok, és nagyon szépen táncoltak, jó lenne, ha én is tudnék, mert így legmagyarabb attribútumom -melyet fel tudok mutatni - maximum egy kurjongatásban ölt testet, azon kívül, hogy szeretem a gyulai kolbászt. Tényleg ügyesek voltak, még ha e videóból nemigen is világlik ki:

Kókai panoráma

Mostanában rákaptam a panoráma képek gyártására:

Telefonhoz képest viszonylag jó minőségűek, mindazáltal akkor lesz ez látványos funkció, ha majd egyszeriben Kókánál egzotikusabb vidékeket is lencsevégre kaphatok. Bár Kóka is szép a maga valójában, szép bizony.