Húsvét Kínában

Fù​huó​jié​ (复活节) - vagyis Húsvét a magunk módján Kínahonban, Katja és Danila révén, kik nem győztek száznyi tojást kipingálni, s órán szétosztani azt. Ezúton is köszönjük nekik!

Új félév a kapuk előtt

Az új, förtelmes szemeszter menthetetlenül készül ránk vetni vaskos, bősz igáját, hogy aztán visszatérve a néhai, elfeledett rutinhoz újfent a kétségbeejtően szürke csinovnyiklét kopott palástját öltsük magunkra, s naphosszat meredjünk kínai könyveink előtt.

Valójában nem ennyire rossz a helyzet, sőt. Tulajdonképpen talán jobb is lesz, hogy egyáltalán visszatér a régi kerékvágás, a másfél hónapos relaxáció után viszont nehéz tudomásul venni, hogy minden kezdődik előröl. Szállingóznak vissza az emberek, rég látott arcok, újra élettel telik meg a télvíz idejére elnémult campus. Ezenfelül az utcán is egyre több az új az laowai, ami idegesít. Minek jöttek ide, a mi Nanjingunkba...

Remekül telt a szünet, kezdve a Guilin-i trippel, majd soron követték egymást a legkülönfélébb bulik, már-már ki se látszottunk az 1912-negyedből. Hébe-hóba angolt tanítottam, utóbb még a könyveimet is előbányásztam, s bizony önszántamból tanulásra adtam fejem.

Tegnap Shogonál sushi-parti volt, én egyébiránt utálom a sushit, mert alapjaiban véve algába csomagolt rizs, de Shogo annyi féle halat, mártást vonultatott fel, hogy ezek kombinációjából igencsak ízletes falatokat sikerült gyártani. Estére módfelett megmacskásodtunk, talán ebben a Kínában gyártott Kafka nevű orosz vodka is közrejátszott.

Új szobatársam van, egy koreai tag. Kurvára nem örülök neki. Főképp, hogy nem tud kínaiul. Ez az istenátka Minfan minden nyavalyája ellenére jó haverom. Rengeteget segített az első hónapokban, és mivel állandóan pofáztunk, szerintem ettől is jobb lett a nyelvtudásom. Tudott főzni, takarítani, rendesen háztartásbéli vietnami volt. És amikor a hátán cipelte be a szobába a karton csintaókat, tudtam: számíthatok rá. Erre meg egyelőre nem jött vissza, hogy baszná meg, és beosztottak a helyére egy koreait. Tegnap jövünk vissza Yurievel, nyitva az ajtó. No, megjött Minfan - gondoltam, már kiabáltam is, hogy na mi van, visszajöttél te Saigon-i Ricky Martin, mire egy meghökkent tag nézett velem farkasszemet: hát te miért nem a Minfan vagy?! Nem arról van szó, hogy szerettem, amikor énekelt, emellett egy nyelvet soha az életben nem fogok megtanulni, és a vietnami lesz az; ugyanakkor nekem is megvannak a magam idegesítő szokásai, s nagy valószínűséggel számára a magyar nyelv is fájdalmakkal teli. Nem mintha sokat beszéltem volna anyanyelvemen ellentétben vele. Kivált nem reggel. Erre most itt van ez a koreai, de minek?

A tegnapi este után még mindig nem sikerült továbbfejlődnöm a zigóta-állapotból, noha jó lenne, hiszen be kéne mászni a főépületbe regisztrálni. Eltelt egy félév Kínában. De micsoda félév! És lassan már megyek vissza... Az otthoniak persze veszettül hiányoznak, de nincs honvágyam. Jó itt.

少林功夫

Vagyis Shaolin Gongfu. Ma volt az első edzésem, egy csoporttársam már évek óta különféle harcművészetekben utazik, tájékoztattam, hogy engem is érdekelne a dolog, így ma bemutatott mostani mesterének, Hu-nak. Hu egészen konkrétan a Henan tartománybéli Shaolin-kolostorban nevelkedett, vagyis a shaolin gongfu szülőhelyén. Mióta elhagyta a kolostort, meghízott, meg eltunyult mondja végletekig szerényen, de igazából nem tartana neki sokáig pusztán mentális képességeivel kivonni bárkit is a szamszárából, avagy egy suhintással szilánkosra törni egy rozmár gerincét; de pont, hogy az ahimszá miatt nem bántana senkit. Csak illusztráció gyanánt mutatott egy-két kombót, afféle haláltigris-lecsapósólyom dupla-szaltót, alig bírtam szemmel követni mozdulatait, nagyon nagy penge. A világ nagy részét bejárta még ifjúkorában a gongfu bemutatók útján.

Iszonyat jó volt az edzés. Kivált, hogy egészen különleges aurát kapott a campus, holnap van október 1-je, a legnagyobb nemzeti ünnep Kínában, már érezhető a felhajtás, minek egyik mellékvágányaként a campus épületei, ősöreg fái irizáló fényekben tündökölnek a megvilágítás végett; hihetetlen volt ilyen körülmények közt gongfu-t tanulni.

Ergo holnap reggel kelés, újfent irány edzeni, igaz, most a shifu nélkül, de muszáj gyakorolnom. Tegnap voltam taiji-n, ami szintén érdekes volt, de az gyökeresen más jellegű, mint a gongfu, s utóbbi nagyon megfogott.

书法 - kalligráfia

Délutáni fakultatív program keretében hétfőként kalligráfiánk van, ami egy nagyon érdekes dolog. A kalligráfia egy intuitív művészet, melyhez 文房四宝 "a tanulás négy kincse" szükségeltetik, vagyis ecset, tus, tusdörzsölő kő, valamint a papír.

Az ecset egy bambuszcsőbe közvetlenül vagy csontgyűrűvel rögzített szőrpamacs.

A legfontosabb színanyag a fekete tus.

Hagyományosan ez a tus önmagában, szilárd formában nem lenne felhasználható. Ezért használtak egy másik eszközt, "a tanulás négy kincsének" sorában a negyediket, a tusdörzsölő követ. (Ez egy kerámia vagy kőlap, amelyen mélyedés található.) De manapság már persze bármelyik papírboltban lehet dobozos tust venni, így tusdörzsölőköre nemigen van szükség.

A kínai papír a hagyomány szerint Cai Lun okossága, mint ahogy arról már korábban beszámoltunk a kínai könyvnyomtatás kapcsán.

Nálunk általánosan "rizspapír" néven emlegetik a Távol-Keleti papírokat. (Azt mondjuk nem árt tudni, hogy bár elvétve és kis mennyiségben valóban jelen van a rizsszalma, mint alapanyag a papírkészítésben, azonban korántsem számottevő. A jobb minőségű papírokat részben bambuszrostból, részben egyes fák háncsrostjaiból nyerik.)

Módfelett érdekes volt az óra, viszont kurvára nem sikerült a táblán lévő vonásokkal megegyezőket produkálnom, illetve nekem tetszett, de a tanár szerint szerint randák lettek.

A harmadik hét

Kicsit mérséklődött a hőmérséklet, mi egyúttal semmitmondó szürkeségbe taszította az égboltot, így már alig van 25 fok, rendesen fázok... Azért napi 50-szer így sem árt egy zuhany, de mértékekkel elviselhetőbb, mint az elmúlt két hétben. Igazából ez az első olyan hét, hogy elvileg valamennyi órám meg lesz tartva, reggel nyolctól délig, majd fél kettőtől négyig űzzük az ipart fakultatív órák keretében, melyek nem minden esetben hasznosak, kissé kezdetleges szintjükből kifolyólag. Bírnék egy lépcsővel erősebb csoportot is, de olyan gyatra a szókészletem, hogy így is rengeteget tanulok. A csoportban hemzsegnek a japánok és a koreaiak, mely utóbbiakat a kínaiak utálják, legalábbis a kőművesek, kikkel nemrégiben diskuráltam, szerintük ugyanis idejönnek, letelepednek, elveszik munkájukat. Összesen négy europoid van a kompániában velem együtt, Miya, a svájci csaj, egy svéd forma, meg egy hamburgeren felnőtt amerikai. A tanárok viszont elég profik, ergo meg vagyok elégedve.

Visszatérve a kajára, az elmúlt napokban jött rá a gyomrom, hogy már nem bundás kenyereket küldök le neki kivizsgálásra, és ezt igen nehezen vette tudomásul. A kínai kulináris kombinatorika három fő alakban manifesztálódik: 1., rizs zöldség hús 2., hús, zöldség, rizs. 3., zöldség, rizs, hús. Ehhez társulnak különböző szószok, levesek, de mivel sajnos nyelvem ízlelőbimbói a rántotthúsra szakosodtak, kvázi egyre megy az összes. Mondjuk lehet azért, mert mindig marhahúsos megoldást rendelek. A kínai kifőzdéken kívül voltam xinjiangi (uygur), hongkongi, és koreai kajázdákban, talán utóbbiak nyerték el leginkább tetszésem. Ma először ettem olyat, amit egy szinten tudnék hozni a rántott hús, krumpli, és dinsztelt káposzta triászával.

Ki kell ma másznom az éjszakai piacra, mert már három hete vagyok itt lassan, de még mindig nincs se huzatom, se takaróm, csak egy mosolygó kutyás párnám, és már igencsak jó lenne, ha nem ezen a szar, kivénhedt matracon aludnék, amit még valamikor az ópiumháborúk idején gyártottak úgy másfél évszázada. De miután közel tíz órát vártam Semerreretyón Moszkvában, és kilenc és fél óráig utaztam gránitkemény üléseken úgy, hogy egy kisgyerek hiénakutya hangokat imitált, majd kitört a gurulós bőröndöm kereke Shanghaiban, és órákig vonszoltam magam után ;semmi, de semmi egyébre nem vágytam, mint egy deszkákból készült fekvőalkalmatosságra, ahol alkalomadtán kinyújtózhatok. Tele vagyok szúnyogcsípésekkel, jó lenne, ha nem maláriásokkal.

És igen, újra, és újra megszólalt a szobatársam mobilja, de te még életedben nem hallottál ekkora heterofób kínai buzikalóz nótát. Hiába ordibálok neki, hogy vegye fel, nincs bent a szobában. Holnap veszek egy nundzsakut és széttöröm azt a telefont a picsába.

Egyébiránt az eleddig készített képek egy része elérhető a következő címen: http://picasaweb.google.com/110996174897565834281/Nanjing?authkey=Gv1sRgCLi2qrDduPGY_gE#

Helló, Nanjing!

Megérkeztem tehát Nanjingba. Ahogy kiléptem a vasútállomásról, egyből körül vett a város aurája, s ahogy végignéztem rácsodálkozva minden apró mozzanatra a taxi ablakából, elégedetten konstatáltam, hogy bizony, ez Kína! Jogosan merül fel mondjuk a kérdés, hogy mi mégis mi legyen, Litvánia?

De nem ebben az értelemben gondoltam, hanem hogy valami ilyesminek képzeltem, ilyennek láttam képeken-filmekben, ergo nem hazudtolta meg magát semmilyen tekintetben. Minden olyan, mint a képeken, valódi nagyváros, több száz emeletes toronyházakkal, ugyanakkor igen sok zöld városrésszel is egyszersmind. Odaértem az egyetemre, egy nagy plakát üdvözli az újonnan jött diákokat, a készséges portás be is vezetett abba az épületbe, ahol a regisztrációs teendőket végeztük. Persze még mindig vonszolva döglött bőröndömet, kikészülve a klímától léptem be, ahol egyetemista csajszik várták a magamfajtákat, majd gardíroztak a délután folyamán. Nagyon rendes és segítőkész volt a Jessica művésznévre hallgató csaj és kompániája. Miután a regisztrációval megvoltunk, elkísértek a koleszba. A campuson végigsétálva úgy kapkodtam a szemem a pálmafákról a tradicionális kínai épületektől a szökőkutakig, kőfaragások, hogy a végén összeütköztek kiugró szemgolyóbisaim. Valami hihetetlen környezet, valóságos fa-matuzsálemek által körült ölelt hamisítatlan kínai építészeti megnyilvánulások, számtalan park, (a mai napon pedig egy káprázatos tavat is felfedeztünk), mindez istentelen kabóca-koncerttel kiegészítve; több, mint két napnyi utazással, s 9000 kilométerrel hátam mögött ez több inger volt egyszerre, mint amennyit biztonsággal fel tudtam volna dolgozni.

Először a Nanshan hotelba mentünk be, ami egy igen színvonalas apartmanszerűség, a szerencsésebbeket ide osztják be, amikor töltöttük ki az adatokat, és néztem körbe, csak úgy vertem a nyálam, milyen helyre kerültem, aztán mikor végeztem, s megkaptam kulcsom, szomorúan vettem tudomásul, hogy akkor menjünk, és nézzük meg a valódi helyet, hol lakni fogok. Így toltam fel kint kimúlt gurulni már régóta nem guruló bőröndöm még jó pár lépcsőfokon, hogy a Nanshan hotel mögött megpillantsam az International Students Dormitory, és vegyem birtokomba lakosztályom, ami egyébiránt teljesen korrekt. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nekem egy 5 csillagos lakosztályban négy fal négy csillagot jelent, egy ágy pedig már az ötödiket, nagy elvárásaim sosem voltak, de ez ettől függetlenül is azt kell mondjam baráti. Van egy kis előtér, mellette mosdó, majd egy társalgórész TV-vel, és végül a kellően nagy hálószoba két szobával, szekrénnyel, íróasztalokkal. Ami külön érdekes, hogy a hálószobából nyílik egy kifejezetten szárítóhelység, a kimosott ruhák számára, folyamatos fűtés van benne, és vállfák, valamint ablakok, amikből kilátás nyílik a városra. Alattunk standard kínai házak vannak, bennünk a standard kínai élet attribútumaival. A lényeg a kolesszal kapcsolatban, hogy itt lehet majd bulizni is, a Nanshan hotelba szerintem kínai harangba zárna a recepciós részegen.

Elvileg van egy vietnámi szobatársam, érdekes körülmények között találkoztam vele: tegnap estére már igencsak lefáradtam a megannyi megpróbáltatástól, és le is dőltem este. Olyan éjjel egy fele csattog-villámlik valami, egy homályos alak közeledik a szobába, reflexből ragadtam magamhoz szótáram és kínaiul kiabálva keltem ki ágyamból, hogy mégis ki a tököm vagy te, hogy csak így berontasz ide, rendesen ráhoztam a frászt szerencsétlenre, aztán felvilágosított, hogy a szobatársam lenne. Vagy úgy mondom, akkor kezet ráztam vele, és nem győztem elnézést kérni tőle, rárontottam, mint Retekszisz. Kocsmázni volt a forma, ezért egyből megbocsátottam neki. Visszaadta a szótáramat is. Ha minden rendben mondom, akkor visszadőlök Csipkerózsika-álmomba, és vissza is dőltem. Reggelre nyomát se láttam az arcnak, ki se pakolt a poggyászából.

Reggel kilencre visszamentem a regisztrációs-épületbe, mert szóltak még tegnap, hogy adnak majd kínai sim-kártyát. Aztán végül is délután egy órára sikerült is kézhez kapnunk, na mindegy. Amikor kérdezték, hogy van-e már szobatársam, említettem a vietnámit, volt ám meglepetés, lévén nem jelentkezett még be a tag. Picsa tudja, mit csinál az itt egyáltalán. Sokkal érdekesebb viszont, hogy itt találkoztam össze Julival, nagy szerencsénkre egy helyre osztottak be minket az egyetemet illetően, annyi differenciával, hogy a Nanshan hotelban szállásolták el, egy koreai mellé, aki jelenleg nincs itt, viszont megelőzőleg olyan szinten belakta már szobáját, hogy alig volt már hely pakolni neki valamit. Majd tudatja a koreaival, hogy ez így nem mehet tovább. Mellesleg lesz még egy magyar rajtunk kívül, de őt nem ismerjük. Ez is csoda, hogy ketten ugyanitt vagyunk. Miután Juli regisztrációja is lezajlott, elmentünk kajázni egyet az egyetemmel szemben lévő utcasorra, és 10 yuanért, (kb. 320 forintért) belaktunk, mint az állat. De én még annyi zöldséget életemben nem ettem, mint amennyi egy tálon volt. Nem tetszik ez nekem. Többször írtam megelőzőleg, hogy valamennyi zöldséget deportálnék erről a húscentrikus bolygóról, viszont ettől függetlenül egész jó volt a kaja. Elfelejtettem előző bejegyzésben írni, hogy az egyetem mellett van egy kínai Mc’Donalds, többiek jóslatának megfelelően először ide térbe be elemózsia végett, de ilyen szar sajtburgereket még életemben nem ettem, egyik a kukában landolt. Ergo nyugi, tovább hízni bizonnyal nem fogok, mi több, ha egy év zöldségezés után nem áll vissza a koleszterinszintem, akkor soha életbe nem fog. A kaják fűszerezése mértékkel markánsabb az itthoni kínai kajázdák megoldásainál, a csípős tényleg csípős, ergo oly nagy gond nincsen. Majd megszokom.

Délután regenerálódtunk egy kicsit, majd estefele elnéztünk az esti, vagy éjszakai piacra. Csakhogy utolért bennünket a tájfun. Igen, a tájfun, van az is, ami nem kifejezetten baj, hiszen valamelyest lehűti ezt az alapjáraton rothasztó időt. Ezt megszokni nem fogom tudni, magas a páratartalom, hőség van, nehezen viselem. Szóval elindultunk, épp akkor bontakozott ki a piac, vettünk párnát, huzatot, Juli lealkudott mindent, mint az állat, elég jól tolja, akárcsak a kínait. Aztán az áthatolhatatlan esőfüggöny meghátrálásra késztetett bennünket, behúzódtunk egy táskaárus nő bodegájába, majd mikor kissé enyhült az eső, visszaindultunk az egyetemre. Így is szarrá áztunk. Az éjszaki piac nagyon érdekes, pedig az eső el is mosta az egészet, ennél csak pezsgőbb szokott lenni. A közlekedés afféle erős kutya baszik alapon működik, a közlekedési lámpák jobbára tájékoztatás gyanánt funkcionálnak, lehet menni, meg nem is, effektíve csak azt nem írják ki, hogy csinálj, amit akarsz. Persze nem annyira gázos a helyzet, de figyelni kell. Fokozottan.

Különben számos piac van még erre ezen kívül, külön zöldségpiac is, miegymás. Egy zöldségboltban olyan zöldségek és gyümölcsök voltak, amiket még életembe nem láttam. Le is fotóztam egyet, Dávid hallod, erre kéne átváltanod Dinnye helyett! Akkora, mint egy dinnye, csak ilyen tüskés. Majd megtudakolom, micsoda.

Betértünk még a délutáni kajáldába, egy újabb adag tofuköltemény elszavalásának céljából, majd könyvtár. Az időeltolódás bátyámékhoz 7, anyámékhoz 6 óra, a könyvtár meg csak fél tízig van nyitva, így túl sokat nem tudunk beszélni, mivel az otthoniak még javában dolgoznak-tanulnak, mikor nálunk már az éji bogarak koppannak nagyot a falban. Azért így is tudunk gond nélkül beszélgetni, szerencsére a skype-ot nem érinti az internet-cenzúra, ami fészbúkot s a bloggert sújtja. Fészbuk függő voltam, csoda, hogy életben vagyok három nap kihagyás után, dolgozom a megoldáson; egyébiránt akinek van valami megoldása, ne habozzon kommentben, vagy akár postagalambbal elküldeni.

Összességében már nagyjából rendben vagyok, lokálpatrióta lévén iszonyatosan hiányoznak az otthoniak, mind a szerettek, mind a barátok; viszont jól érzem magam az új környezetben. Pedig még kvázi semmit se láttam belőle. Fura lesz, hogy egy évig itt fogok élni.

Irány Nanjing!

Nanjing, Nanking, 南京 - ahogy tetszik - lett végül desztinációm, igazából a legkevésbé számítottam rá, de korántsem bánom. Sőt! Pekingtől mintegy 1200 km-re délre, Shanghaitól 300 km-re nyugatra fekszik, Jiangsu tartomány fővárosa. Érdekes például, hogy az angol szövet szó - a nankeen - szintúgy Nanjing városából adódik, a selymet is kezdetben nankeen szóval illették, ha jól tudom. Kínai normákkal mérve sem egy porfészek a maga 5,8 millió lakosával. (Nálunk meg olyan címlapok jelennek meg, hogy 10 millió alatt a magyarság...) Történelme során több ízben volt Kína fővárosa,elnevezése déli fővárost jelent, szemben Pekinggel - Beijing - mely alatt északi fővárost kell értetünk. Asszem' még a Mingeknek volt egy zseniális ötlete 1421-ben, hogy mi lenne, ha a stratégiai szempontból tökéletesen értelmetlen, s nehezen védhető Pekingbe tennék át a székhelyüket, aztán úgy is maradt. (Noha többek között Kubiláj is utóbbi helyen/városban rendezkedett be - nem sokkal azt megelőzőleg - Yuan-dinasztiával az 1270-es években, Kambalük talán pont Peking helyén volt, de mindjárt utána is nézek.) Ergo a 南京师范大学 tanulója leszek Szeptembertől, s egészen megjött a kedvem hozzá! Nagyon is.

Pedig tutira vettem, hogy úgyis Pekingbe küldenek, de még a tanulmányi tervben írtam, hogy szeretném a pekingi könyvtárakat kutatni, hiszen ez évtől válik kutathatóvá több kínai kommancs memoárja, említettem is nekik, hogy engem ezek érdekelnének; szerintem már pusztán emiatt is deportáltak 1200 km-re Pekingtől, csak a biztonság kedvéért, na ott keresgessek...Pedig itt is lesz mit! Ha más nem, pandákat.

Jesszusom! Kínában nem lesz töltött káposzta!