61-1912

Még a héten osztogattak itt szórólapokat, hogy miféle bulik várhatóak a campussal majdhogynem szemközti 61 Bárban. Amire elsőként is figyelmes lettem, hogy az egyik fellépő lemezlovász drum’n’bass-t is játszik néhanapján, így erőteljesen szorgalmaztam ennek kiderítését. Este le is zúztunk szobatársammal, a bejáratnál zsörtölődött egy látásból ismerős marokkói forma, hogy szar a buli, irány a Castle. Én azért mégiscsak kíváncsi voltam a placcra – ami mellesleg egy Castle 2.0. - így le is mentünk, de rögvest problémák adódtak: a szórólapokon volt egy kis kupon, melyet elvileg sörre lehetett volna beváltani, de a kasszánál felvilágosítottak, hogy ez nem így működik, hanem magához a belépőhöz dukál egy, azaz egy sör, ami valljuk be: nem sok. Kis tanakodás után végül lemásztunk a nyúlüregbe, ahol egy kommersz kocsma-atmoszférát kerékbe törő elektronikus zenei attak dúlt, ortodox amen break hívő voltom ellenére nagyon is díjaztam a meglehetősen veretős talpalávalót. A placc nem éppen nagyszabású, a tánctér sem elég nagy, de ez senkit nem érdekel, miképp senki sem táncol effektíve, azonkívül hogy ülő helyzetben önálló életét él fejük-lábuk. Az otthoni bulikat idéző okos lámpák generálták a hangulatot, miközben egy képalkotó űrradarhoz hasonlatos lézer pásztázta a távol-keleti becsülettipró szuroksötét kulimászában úszó, Galaktika Magazinból sem kilógó egzotikus publikumát.

Noha a hely nem volt rossz, de némi italnemű halálra ítélését követően támadt fel az ötlet, hogy menjünk el biliárdozni. Játszottunk egy órát, aztán mondom ne szarral töltsük a rétest, jöjjön az 1912 negyed, s persze az Aisen. Taxit fogunk, női sofőr (amiből szokatlanul sok van), megcélozva a következő állomás. A Xinjiekou, vagyis a város központi része, hol az 1912 negyed is lokalizálódik, nincs valami messze az egyetemtől, ezért lepődtünk meg, mikor eleve más irányba vágtattunk tíz perce, mint amibe kellett volna. Hová viszel aranybogár? Lassít, leáll: ő voltaképpen nem tudja, hol van az 1912 negyed…Lett volna anyád magzatvizében egy cápa, akkor hova a picsába hoztál?! Telefonált egyet, s egy gyorsított eljárás keretében megvilágosult, aztán rövidesen el is értünk a tetthelyre.

Aisenben persze azonmód összefutottunk a kongói formával – ki egyébiránt itt dolgozik – onnantól kezdve meg abrakolásunkra sem kellett többet ügyelni, szorgalmasan töltögette a Remy Martinis kancsót. Rendesen ez lesz a törzshelyünk. Ütköztünk pár Nanshida-s formával, meg mindenféle kínai diszkópatkánnyal/királynővel, de háromkor egyszerűen lekapcsolták a bulit, s mindenki megkapta elbocsátó szép üzenetét. Egy utcai árusnál még újítottunk valami szilárd táplálékot, s újfent taxit fogtunk, de az utóbbi sofőrnél nem akadtak komplikációk az útvonallal kapcsolatban. Így nagy sebességgel visszatipliztünk a koleszba, miközben a 社会主义好-t kántáltuk, aztán kisvártatva az álom vizébe gázoltam. Reggel pedig egy „ijesztő, néma kútból” másztam ki éppen morfinista szemekkel meredve Minfan telefonálására: a vietnámi nyelv kiváltképp dallamos. Olyannyira, hogy egy delfint és egy hiénát magáévá tevő bőgőmajom együttes hanghatásából sem lehetne kikeverni, és ez önmagában örvendetes, de nem a reggeli órákban. Bús állatok litániája fáradt fejemnek.