Negyeddöntős országok története- Spanyolország: a reconquistát követő ujjászületés

A negyeddöntős, most már döntős, a 2010-es világbajnokság részt vevő országokból már csupán Spanyolország maradt, s miként eleddig jobbára az egykori spanyol gyarmatok leválásáról, függetlenedéséről , illetve egyáltalán megszületésükről esett szó, nem lesz ez másként a gyarmattartó esetében sem, hiszen az ország a VIII. század óta a muszlim mórok kezén volt egészen a XV. századig, igaz, folyamatosan szűkülő területekkel, miközben két nagy regionális hatalmi potenciál emelkedik fel, s dinasztikus házasságkötésükkel megelőlegezik az egység útján megteremtődő központi hatalmat, Spanyolországot.

A XIV. és XV. század nagyobbik részében olyan, mint Hispánia pusztán egy egyházszervezeti fogalom volt, melyet két rész alkotott: León-Kasztília, valamint Aragónia-Katalónia. Ezek közül Kasztília igen kiterjedt, s fejlett volt, társadalma a hierarchikus feudális rend mintapéldája. Azaz: volt főnemesség, privilégiumokkal rendelkező felső osztálya, mely a XIV. században a rico hombre, alto home, avagy richus homo nem hivatalos neveken szerepelt. Alattuk állt a köznemesség: a hidalgo-k (de infanzón, és miles nobilis is ugyanezt a réteget jelzi); mely a lovag - caballero felett volt rangban, a késő középkorra a két társadalmi réteg gyakorlatilag összemosódott.
A városfejlődés eredménye volt, hogy a meggazdagodott kasztíliai polgárok már képesek voltak lovagként felszerelni magukat, így létrejött a polgári rendű lovag típusa. A városok arra is jogot szereztek, hogy saját szabadságuk védelmére fegyveres testvériségekbe - hermandades - rendeződjenek. A városok ezáltal katonai és gazdasági központokká váltak egyszersmind, ráadásul helyi önkormányzattal. Az ország részeit rosszabb utak kötötték össze, mint a "javítás" során szerfölött szétkúrt 31-es főút, ezért lehettek oly fontosak a körzetek várásai - Sevilla, Murcia, Cuenca, Medina del Campo, etc.
Kasztília parasztsága a reconquista után végtelenül boldog lehetett: a visszanyert területek újrabenépesítéséért személyes szabadságot nyert, és sokáig meg is őrizhették szabad községeiket. Európában egyedülálló módon a parasztközösség maga választotta urait - senores, nem mintha ez pillangóktól övezett harmóniát jelentett volna. A merino juhtenyésztést meglehetősen rosszallva figyelték a földművelők, hiszen azok érdekeit sértette. A juhtenyésztők szervezete, a Mesta ugyanis legeltetési jogot szerezett az állami és közösségi földeken egyaránt, kapálsz, mint egy állat, jön egy juhnyáj, és még kapálni sem tudsz. A kisparasztok lesüllyedéséhez ez is hozzájárult (nem azért, mert nem tudtak kapálni a juhoktól...). A külkereskedelmet viszont fellendítette a merino-gyapjú, melyet leginkább olasz városokba exportáltak, a XV. századtól már Németalföldre is.
Ahogy véget ért a reconquista, és nagyjából betelepültek a földek, belendült a termelés a nemesi birtokokon, a földesurak rögvest letörölték a csokimázat pofájukról, már nem kellett babusgatni a jobbágyokat többé, hisz volt belőlük elég. Ebből adódóan - valamint a jobb belátásból fakadóan - már szépen elkezdhettek pénzbéli javaikat a földesurakra testálni. A paraszt felett a senior gyakorolta bírói jogokat is. Az immáron más tulajdonán élő kasztíliai parasztok - a solariego - ugyan elhagyhatta urát, csak akkor földjét is otthagyta annak. A Cortez 1385. évi petíciójából megítélve nem rajongott értük túlságosan: "erősen adóztatnak, mindenfajta erőszakot, törvénytelenséget és rosszat követnek el, amiért is az említett községeket és falvakat a pusztulás és elnéptelenedés fenyegeti". Ez aztán parasztfelkelések vezetett, úgymint 1476-ban Córdoba mellett lévő Fuente-Ovejuna községében. Az andalúziai hely lakóihoz nem viszonyult valami szentimentálisan Guzman földesúr, akit 14 emberével együtt bespájzoltak a föld alá, és Córdoba védelme alá helyezték magukat. A királyi hatalom szorgos vizsgálódásait a falusiak bátran állták, így jóváhagyták, hogy Córdoba felsőbbsége alá juthassanak.
A katolikus egyház, a reconquista során nem csak eszmeileg erősödött meg, de a földbirtok nagyságát tekintve sem kellett szégyenkezniük. A reconquistát vezető királyi hatalom, és a központi kormányzat szintúgy megszilárdult, noha a Cortez, a nemesség és a városok rendi képviselete gátat szabott az abszolút királyi hatalomnak. Ez vezet a nemesség és a királyság összekülönbözéséhez, és a XV. század vérfürdőihez: XI. Alfonz (1312-1350) utódlásáért törvényes fia, I. (Kegyetlen) Péter (1350-1369) és féltesó, Henrik, Trastamara grófja folytattak agresszív véleménycserét, és Henrik amondó volt, hogy saját kezűleg szúrja le Pétert, és le is szúrta. II. Henrikként (1369-1379) uralkodott így Káin bűnének terhével. I. János, utána III. (Beteges) Henrik követte, ki utóbbi csak 11 esztendős volt, így belviszályok üthették fel fejüket, akárcsak a soron következő II. János kiskorúsága alatt. Ő és tökös fia, IV. (Tehetetlen) Henrik (1455-1474) uralma alatt az uralkodói hatalom sokat vesztett tekintélyéből. A reményt egyedül az jelenthette, hogy a Tehetetlen húga, Kasztíliai Izabella trónvárományos férjhez ment II. Aragóniai Ferdinándhoz 1469-ben, és Kasztília királynője lett, míg férje Aragónia királya. Balra a képből nem derül ki, hogy személy szerint ez jó volt-e nekik.
Az egyesülés nem jelenthetett azonosságot, már csak a két ország eltérő társadalmának eltérő fejlődési struktúrái, valamint eltérő terjeszkedési tendenciái miatt sem. A közös királyságon belül Katalónia és Aragónia egyaránt megőrizték külön intézményeiket. A gazdasági prosperitás kedvező mederbe terelte a katalán nyelv és műveltség fejlődésének áradatát, a szövetség létrejöttével is megőrizte autonómiáját. Megmaradt az aragón és katalán Cortez különállása is, az együttes ülések a cortez generales nevet viselték. A Mediterráneum felé kacsintgató Aragónia-Katalónia és az óceánra nyitott León-Kasztília szintén fejlesztette kereskedelmi és hadiflottáját is, kifejlesztve a tengernagyi tisztséget. (Egyébiránt a kasztíliai almirante, és a katalán almirant szó az arab amir al-mu'minin szó átvétele, ami a Hithűek parancsnokát és hithűek vezetőjét jelenti egy általam talált fordításban.)
A XIV. században az aragónok és katalánok egyaránt jelentős gazdagságra tettek szert a Mediterráneum nyugati medencéjükben az általuk irányított kereskedelmi forgalomból. Barcelonának a királyok több ízben juttattak kiváltságokat (1444, 1473). Népessége még egy nagy polgárháborút követően is - a kor viszonyait tekintve - 20.000 fővel igen nagynak volt mondható.
Aragónia-Katalónia felemelkedésének legfőbb indikátora európai egyházpolitikai küzdelmekbe való aktív részvétel, kiemelkedő egyházi egyéniségeinek viszonylagos önállósága. Ilyen volt Ferrer Szent Vince (c. 1350-1419) katalán domonkos rendi író, hittudós, ki heves vitákba bonyolódott a széles körben utált Husz Jánossal a konstanzi zsinaton: "Ti vakabbak a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja"? Ferrer az avignoni pápa híve volt, és értekezést írt - A kortárs egyházszakadásról címmel VI. Orbán pápa megválasztásának érvénytelenségéről.
Az arab-berber mórok hatalmuk fokozatos visszaszorulását követően is javarészt helyben maradtak. Egy részük - rosszmájúak szerint csak színleg - megkeresztelkedett, és ők lettek a moriszkók. A hitükben megmaradt mórok még a XIV-XV. század folyamán is megbecsülésnek örvendtek kézműves tevékenységük miatt, mely mellett főképp kereskedelemmel foglalatoskodtak. Pompás építkezésük és kerámiakészítésük tovább hatott. Jogi státuszukat tekintve mudejárok, vagyis adófizető, de az iszlám szerint élő, mór szokásokat megtartó lakosok voltak.
Az egykori mór kalifátus maradványa még mindig őrizte függetlenségét. A Sierra Nevada lábánál elterülő Granada város fénykorát a Naszridák uralma alatt élte (1238-1492), virágzott selyemipara és kereskedelme. Az Alhambra építészeti együttese, erődök, mór paloták, a Naszridák nyári rezidenciája mind-mind a XIV-XV. század építészeti gazdagságára hívják fel a figyelmet. A Naszridák hatalma Potemkin-falu volt, leginkább Kasztíliától függtek, az adót szépen le kellett csengetniük, és katonai kontingensek kiállítására voltak kötelezve. Granada igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ragaszkodik az iszlámhoz: csak arabul beszéltek, keresztény mozarabokat nem is tűrtek városukban. Ügyesen kihasználták a kasztíliai belviszályokat, intrikákat, s V. Muhammad ben al-Ahmar uralkodó és vezíre Ibn al-Hatib az 1350-1360-as években valamelyest restaurálta parányi országának hatalmi pozícióit. 1364 végén a mór uralkodó követséget küldött a már említett I. (Kegyetlen) Péterhez, kasztíliai királyhoz Sevillába, a békeviszony megerősítésére, és a baráti viszony megerősítésére: selyemcuccokat, és nehéz aranyszerszámmal felszerelt fajtatiszta lovakat küldött Péternek kegyetlenségének mérsékletéül.
Granada elfoglalását (1492) követően viszont a születendő spanyol monarchia végleg kiszorította a mórokat és a muzulmán hatalmat. Kolumbusz ez évben érte el Amerikát. Ugyanakkor Spanyolország egyesülése nem jelentett teljes mértékű összeolvadást, plasztikusan mutatja ezt Izabella címere: a 2. és a 3. mező oroszlánjai Leónt, az 1. és 4. mező tornyos bástyái Kasztíliát, a beékelt gránátalma pedig Granadát jelzi. A regionális és nyelvi különbségek mellett is valamennyi tekintetben párhuzamos társadalmi fejlődési irány és tagozódás jellemezte a spanyol kultúra fejlődését.
Mindazonáltal a parasztmozgalmak leszerelése, a lázongó főurak szeparatizmusának elfojtása, a városi gazdasági érdekek érvényesüléséhez segítése, a két irányú tengeri forgalom előmozdítása, vagy éppen a szellemi élet kordában tartása mind-mind e két eltérő regionális uralom anakronisztikus voltára hívta fel a figyelmet, s a tényleges egység mielőbbi létrejötte mellett érvelt, melynek a már említett 1469-es dinasztikus házasságot követően 1479-ben realizálódott.

Irodalom:Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor. II.köt.Bp., 2005. 214-221.p.

A halál tánca

Nem fogunk a szó szoros értelmében táncra perdülni, ellenben elvonatkoztatunk és visszaugrunk néhány száz évet a történelembe.
Ismert tény, hogy a középkori Európa népességét változó intenzitással pusztító ragályok - pestis, tífusz, torokgyík, himlő, bíborláz, etc. - egész hada sújtotta, a bármikor lecsapható "százfejű hidra", a halál árnyékában a kor emberét így gyakran foglalkoztatta saját rövid életének, s az elmúlásnak gondolata. Kénytelenek voltak állandó jelenlétével számolni, ami a legkülönbözőbb ikonográfiai ábrázolásokban nyert teret, amik közül az egyik a halál tánca (danse macabre, totentanz, etc.).

A járványok közül a legsúlyosabb a pestis volt, melynek roppant dossziéja folyamatosan gyarapodott az évszázadok során, a történelem reflektorfényében azonban leginkább az 1348-as pandémia szerepel, mely az akkori Európa demográfiai mutatóit leosztotta hárommal. A néphit szerint Kelet bosszúja volt a kereszteshadjáratokért, noha a mus rattusok - vagyis a fekete patkányok - már a Karoling uralkodók idején (VIII. század) is jelen voltak bolháikkal együtt, tehát a pestis már igen korán létezett, a krízis viszont valóban a XIV. század közepére esett, és szörnyű veszteségeket eredményezett, ami az emberek halálról alkotott felfogását is nagymértékben befolyásolta. Számos képzet született a halál alakjáról, megnyilvánulási formáiról, melyek a művészetben öltöttek testet, úgy mint jelen tárgyalt halál tánca alkotásokban is. A festett, vagy vésett képek kolostorok külső falán, templomok belsejében, családi kriptákban és egyéb cuki helyeken voltak megtalálhatóak.
Ezen ábrázolásokon a klérus tagjai és világiak egyaránt szerepelnek, legyen szó püspökökről, bíborosokról, egyszerű lelkészekről, vagy éppen királyokról, kereskedőkről, parasztokról: a halál nem válogatott, mindenkivel eljárta táncát, nemre, korra, társadalmi státuszra való tekintet nélkül. A halált csontvázakkal vagy hullákkal szimbolizálták, kezükben részint lándzsák, íjak és nyílvesszők, (néhol még temetkezéshez szükséges szerszámok is) részint hangszerek voltak, mely utóbbiakon az élet kigúnyolásának melódiáit játszották. A szereplők általában hierarchikus sorrendben jelentek meg, avagy vertikális elrendezésben, a táncba hívott áldozat alatt, vagy fölött pedig csontvázak éktelenkedtek. Fenyegető, és sokszor szarkasztikus megjegyzéseket társítottak a képekhez a halál szájából; az emberek által közölt sorok nem meglepően kétségbeesésről szóltak, és kegyelemért esedeztek. Az illusztrált jelenetekben keresztre feszítés, a körmenetet élén lévő pap, és egyéb halállal kapcsolatos témák kerültek fókuszba.
Noha a haláltánc képi ábrázolásinak tradícióinak első megnyilvánulását a párizsi Cimetière des Innocents beli 1424-es haláltánc festményt tekintik, egy 13. századi irodalmi műfajban, a Vado Mori-ban ("felkészülök a halálra") is fellelhetők előzményei. Francia területeken elterjedt latin nyelvű költemények voltak, általában két strófás alkotások, melyben a legkülönbözőbb társadalmi osztályúak lamentáltak hamarosan bekövetkező, elkerülhetetlen végzetükről. Ez után tizenegy sorban tizenegy haldokló ember: egy király,egy pápa, egy püspök, egy lovag, egy tudós, egy gondolkodó, egy fiatalember, egy öregember, egy szegény, valamint egy bolond. Más vélemények szerint a haláltánc ábrázolások az elmúlással kapcsolatos középkori költészeten kívül a ferences és domonkos rendi szerzetesek prédikációból, a misztériumokból és babonákból eredeztethetőek.
A haláltánc illusztrációk műfaja a XV. századba lett népszerű, kivált Közép-Európa területein lelhetők fel effajta alkotások(Franciaország, Németország, Svájc, Észak-Olaszország területén nagy számban, de Horvátországban is), a legismertebb haláltánc ábrázolás éppen Beram városának Szent Mária templomában, Horvátországban, mely művet Kastavból való Vincent készítette segédeivel 1474-ben. Impozáns munka.

Felhasznált irodalom:

Fernand Braudel: A mindennapi élet struktúrái. A lehetséges és a lehetetlen. Bp., 2004. 81.-82.p.
www.medievalwall.com
www.lamortdanslart.com

Engel Pál:Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigomond-korban

Az értekezések a történeti tudományok köréből sorozat 83. számaként jelent meg Engel Pál Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban című műve[1], mely a feudális magyar állam történetének egy igen vitatott periódusát kívánja új fényben megvilágítani. A hazai historiográfiában meghonosodott Luxemburgi Zsigmondot jellemző általános érvényű megfogalmazások szerint könnyelmű, pazarló, tekintélyes Anjou királyaink birtokait elherdáló és országa helyett leginkább saját érdekeit előtérbe helyező uralkodó. Engel Pál, a második világháború utáni magyar medievisztika európai rangú képviselője azonban igyekszik revideálni e nézeteket, s bemutatni a kollektív emlékezetből azt az évszázadok során lassan eltűnő képet, mely egykoron nagyformátumú egyéniségként tartotta számon Zsigmondot. Az aprólékos vizsgálatok ugyanis megmutatták, hogy a királyi birtokstruktúra változása a korszak hatalompolitikai szerkezetét jól megvilágítja.[2] Következtetéseit elődeihez hasonlóan a Zsigmond-kori levéli forrásanyagra alapozza, melynek feldolgozásába a hetvenes évek elején vágott bele, és ezen dokumentumok felhasználásával egészen újszerű képet fest Zsigmond magyarországi politikájáról.

Engel Pál 1938. február 27-én született Budapesten. 1956-ban iratkozott be az ELTE-re, történelem-könyvtár szakra. A diploma megszerzése után könyvtárakban helyezkedett el, előbb az Egyetemi Könyvtárban tevékenykedett, majd hosszú ideig (14 évig) a Posta Központi Szakkönyvtárát vezette, végül rövid, átmeneti ideig a Széchényi Könyvtárban dolgozott. 1982-től haláláig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa volt, ezt a majdnem két évtizednyi kutatóintézeti munkát csak bő egy esztendőnyi időszak szakította meg 1996-97-ben, amikor az MTA Könyvtárát igazgatta. A hatvanas évek nem tartoztak a magyarországi középkorkutatás fényes korszakaihoz. A szellemi életben 1949-ben bekövetkezett fordulat ekkorra éreztette igazán súlyos hatását. E hatások közt korántsem az állampárti ideológia kötelező alkalmazása volt a legrosszabb. 1956 után hallgatólagosan tudomásul vették, hogy résztanulmányokat a marxizmustól közismerten távol álló kutatók is publikálnak, Budapesten pedig az 1970-es évektől - legalábbis a középkorászokra nézve - megszűnt az ideológiai nyomás. Károsabbnak bizonyult, hogy időközben olyan tudományos szemlélet és módszerek konzerválódtak, amelyek már a húszas évek végén is, a harmincas években pedig végképp elavultnak számítottak. E szemlélet az értékmegőrzés címén tudomást sem vett a társadalomtudományok újabb eredményeiről.[3]

Ellentétben Engel Pállal, aki hosszú évek munkájával áttanulmányozta a korszak teljes okleveles anyagát (erről a munkáról fogalmat adnak a Századok c. folyóiratban megjelent forrásközlései, valamint „Honor, vár, ispánság" (Bp., 1982.)című kötete. A céljai között szerepelt, hogy minél több, lehetőség szerint az összes, a tárgyra vonatkozó forrást össze kell gyűjtse, majd ezeket csoportosítva egy gyűjteményt - mai szóval élve adatbázist – hozzon létre. Monografikus tanulmányokban mutatta a XIV.-XV. századi harcokat, az új arisztokrácia kialakulását és szerepét a legújabb történeti, történet-szociológiai szempontok felhasználásával, a legmodernebb egyetemes történeti művekből adódó összehasonlítási lehetőségek bevonásával. Újszerű szemléletmódja alapján kerülnek bemutatásra munkáiban a Zsigmond-kori méltóságok és tisztségviselők társadalmi és vagyoni helyzete, a kormányzati intézmények működésese. (Századok 1985, 1988) Különösen sokat foglalkozott Zsigmond király személyéről, uralma jellegéről, politikájának európai távlatairól (Századok 1984, 1987).

A történelem újfajta tanulmányozásának elengedhetetlen feltétele volt, hogy ekkor jött létre a teljes középkori anyag egységes levéltári rendszere. Korábban Mályusz Elemér és tanítványai, majd Györffy György is így dolgoztak. Most azonban a társadalomtörténetre, ráadásul a forrásokban gazdag késő-középkori társadalomtörténetre fektették a hangsúlyt. Bónis György, Fügedi Erik, Kubinyi András - közös volt bennük, hogy Engelhez hasonlóan ekkortájt egyikük sem dolgozott kiemelt kutatóhelyen - egymástól függetlenül mind így láttak hozzá adatgyűjtéseikhez. A módszert ugyan a társadalom történetének leírása érdekében alkalmazták, valójában azonban a filológia kivételével a középkori történetkutatás szinte minden ágára kiterjesztették. Engel Pál élete végéig folyamatosan egészítette ki és rendszerezte adatait, amelyeket jórészt munkássága első három évtizedében gyűjtött össze. A hetvenes évek a Zsigmond-, a nyolcvanas évek az Anjou-kor kutatásával teltek, mikor is – számos résztanulmány mellett- elérkezettnek látta az időt, hogy addigi hatalmas forrásgyűjtését gyarapítva kézikönyv formájában adja közre. Több ilyen munkája is született. Az első az 1996-ban megjelent Magyarország világi archantológiája 1301-1457.c kétkötetes munka, a História Könyvtár, Kronológiák, Adattárak 5. kötete. Ez a kézikönyv nem csupán az országos és megyei tisztségviselők teljes jegyzékét nyújtja a rá vonatkozó forrásokkal együtt, hanem mutatója geneológiai adatokat is tartalmaz, valamint közli a korszak várai és kastélyai teljes jegyzékét is. (Ennek kézirata alapján kapta meg mellesleg a doktori fokozatot[4]). A másik kézikönyv a középkor végi arisztokrácia és tekintélyes nemesi családok teljes geneológiája[5] lett. Ez CD-ROM-ként 2001-ben – együtt az archontológia javított szövegével- Magyar Középkori Adattár címen jelent meg.[6]

A Országos Levéltár feltáró munkájának köszönhetően (melyben ő maga is tevékenyen részt vett) elegendő forrásanyag állt Engel rendelkezésére a Zsigmond-kor hatalmi viszonyainak megállapításához .A királyi várak 1437 körüli megoszlására vonatkozó feljegyzéseket felhasználva vizsgálja a birtokstruktúrát, az ez idáig mellőzött forrásanyag révén elődeitől eltérően rekonstruálja a XV. századi állapotokat. A mű számottevő részét képező Adattárban kap helyet az 1437-es királyi várjegyzéken kívül a magyarországi és szlavóniai várak birtoklástörténete 1387-1437 között, valamint ugyanezen időintervallum alatt szolgált megyeispánok névjegyzéke is. Az Adattár első részében összesen 343 vár szerepel, egyidejűleg valamivel kevesebb, mintegy 320-ra becsüli a szerző az erődítmények számát. A királyi vár (castrum, a szűkebb értelemben vett vár), melyeknek hálózata biztosította az ország ellenőrzését, elsősorban hatalmi pozíciókat képviselt. A várak élén a király által megbízott tisztségviselők álltak, kik a kormányzást tekintélyes nagyságú territoriális egységek keretében számos várral rendelkezve végezték. E territoriális egységek vizsgálata útján próbálja a szerző a tárgyalt időszak kormányzati rendszerét rekonstruálni.

Zsigmond uralkodását tekintve két korszakot különböztet meg: az 1387-1403-ig valamint az 1403-1437-ig terjedő időszakot. Az első időszakot az ifjú király felettébb bőkezű adományai, s az arisztokrácia fölénye jellemzi. Ez időszak alatt az Anjou korban még domináns szerepet játszó királyi birtok elveszette hegemóniáját, az átformálódott a birtokstruktúra, az egyes arisztokrata családok oligarchikus térnyerése figyelhető meg. Ez az arisztokrácián belüli differenciálódáshoz, a mágnások rendi elkülönüléséhez (a XV. század végén) valamint az arisztokrácia alsóbb réteginek köznemességbe olvadásához vezetett. Számos család (többek között Lackfi, Bebek, Szécsényi, Kanizsai, Losonczi, Rátót,Garai) birtok gyarapítását, s az azzal járó kivételes befolyást eredményező politikai tisztségeket részletezi, melyek következtében Zsigmond kezdetben e nagyhatalmi klikk döntéseinek volt kénytelen engedni. A királyi politika fordulatát Engel körülbelül 1392-re datálja, mihelyst az ország területi egysége viszonylag helyreállt. Ettől kezdve próbálta meg magához ragadni a hatalmat a király. Kezdeti pártfogói közül sokan elpártoltak mellőle, a még meglévő csekély számú támasza mellé új párfogókra volt szüksége. Sok esetben emelt fel köznemesi sorból származókat (többek között Perényi Miklós, Sárói László) és idegeneket (például Stiborici Stiborc). Önálló politikájához ez elengedhetetlen volt. Az 1401-1403 közötti években tetőződő belpolitikai válságot követően azonban a királyi hatalom fokozatos térnyerést követi nyomon a szerző. Továbbá az adománypolitikában beállt fordulatra is felhívja a figyelmet: véget vet a hallatlan mértékű adományoknak, saját híveit is az előbbiekhez képest moderáltabb nagyságú földdel jutalmazza, példaként említve a Pálóciakat, vagy a Tallóciakat. Mindezen felül az elherdált királyi földek visszaszerzését is megkísérelte, nem is eredménytelenül, bizonyítja ezt Engel az 1397-1437 közötti királyi várak számának 31%-os növekedésével.

Részletes bemutatásra kerül az 1401-1403 közötti belpolitikai krízishelyzet, mely során az uralkodó előrelátásáról tesz tanúbizonyságot. Országos konfliktusként mutatja be eme időszakot, melyben a,,régi rendszer” főurai, főpapjai is fellázadtak a király ellen, ám eredménytelenül. Zsigmond fogságba kerülése, majd szabadulását követően a királyi hatalom ismét szilárd talapzaton állt. A szerző a király körültekintő politikáját igazolja megbocsátó engedékenységével: a vérontás és megtorlás elmaradt, személyükben senkinek nem esett bántódása; sőt a birtok összegének kifizetésével megtarthatták birtokaikat az ellenszegülők, teljes jószágvesztésre kevés esetben került sor. Továbbá Zsigmond nem zárta el a későbbiekben sem meghódolt ellenfelei felemelkedés lehetőségét, Rohonci András vagy Cékei Márton példája is ezt igazolja. Összességében Engel arra világít rá, hogy bár a régi arisztokráciának többé már nem volt lehetősége osztozni a hatalomgyakorlásban, de ettől függetlenül társadalmi megbecsülésük csorbítatlan maradt. Zsigmond király oldalán állókra csekély számuk miatt igen sok feladat hárult. A mű a kormányzásban leginkább mérvadó személyekre fókuszál, így kerül bemutatásra Garai Miklós, Cillei Hermann, Stiborici Stibor, Ozorai Pipó, valamint Eberhard zágrábi püspök birtokgyarapodása, valamint tisztségeik, illetve feladataik meghatározása. A szerző által,,ötösfogat”-nak tituált csoport számára megkülönbözetett szerep hárult egészen halálukig, mely nehezen pótolható veszteségeket okozott Zsigmondnak. Az, hogy a király többségében hívekkel vette körül magát, mindvégig töretlen ellenállást váltott ki a magyar nemességből. A konszolidáció ennek következtében nem volt komplikációktól mentes: bár a királyi hatalma s tekintélye immáron megkérdőjelezhetetlennek bizonyult, népszerűsége azonban mindinkább lefelé ívelt. Engel többek között ezzel magyarázza az erőskezű uralkodóval szembeni későbbi kép kialakulását. Azonban arra is fényt vet, hogy tulajdonképpen nem állt módjában a királynak nélkülözni az idegen főurak szolgálatát, utalva a kezdeti biztonsági intézkedésekre, a későbbiekben, pedig mint Európa tekintélyes fejedelmének úgyszólván velejárója volt az udvarában nap, mint nap megforduló külföldi főpapok, főurak népes serege. A szerző nem hagyja említés nélkül azt a tényt sem, hogy a magyar királyság eme periódusa alatt az utolsó, viszonylagos békével teli időket éli. [7]

Zsigmond további belpolitikai céljaként az ellenzék felszámolását tűzte ki. Az új tisztségek közül,,megvesztegetés” gyanánt a leggazdagabb családok (Bebekek, Kanizsaiak, Újalakiak) képviselői is részesültek. Ezeknek köszönhetően könnyebben elfogadhatóvá vált talán számukra is az új rendszer.

Engel a kormányzati rendszerben bekövetkezett változások közül három fontosabbat emel ki. Elsődlegesnek számít ezek közül a centrális és lokális adminisztráció szétválása. Értendő ez alatt az államigazgatási és a területi hatáskör elkülönülése. Mindkét kör tisztségviselői az uralkodónak tartoznak beszámolási kötelezettséggel és egymástól függetlenül működnek. Ez azért jelentős, mert a hatalmat csak közösen, egymásra utalva gyakorolhatták. A szerző említést tesz továbbá a kormányzati pozíciók koncentrálódására is. Az ország ellenőrzése a már említett,(Zsigmond révén) újdonsült főurak (Ozaorai,Stibor,Maróti,Perényi) kezében összpontosult, kiknek hatalmi apparátusa szembeötlő méretekkel rendelkezik, s valamennyi territoriális egység gondozásuk alatt áll. Végezetül azt a nem elhanyagolható tényt is megemlíti az író, hogy a király egyre gyakoribb és mindazonáltal huzamosabb ideig tartó külföldi utazása ellenére is képes az általa teremtett rendszer stabilitása megőrzésére. A hatalmi szervezetek kialakulást végig kíséri a mű, külön kitérve az igazgatási egységhez tartozó várak felsorolásával. A birtokszervet vizsgálata során Engel arra a megállapításra jutott, hogy Keleten a Csáki, Nyugaton a Rozgonyiak , Délen aTallóci család, Északon a királyné, Cillei rendelkezett a birtokok legnagyobb részével.

Az epilógusban összegzésre kerülnek a tanulmányban már elhangzottak, konklúzióként a sajátos uralmi struktúra, mely alatt (a király személyi miatti) egyelőre stabil, bár a későbbiekben bukásra ítélt királyi hatalom rajzolódik ki. A műi igen terjedelmes részét képezi az Adattár, mely nagy segítséget nyújt a Zsigmond-kor iránt érdeklődőknek, ugyanakkor természetesen a kutatók számára is egyaránt.

Az Adattár első része a magyarországi, erdélyi és a szlavóniai várak 1387-1437 közötti időszak birtoklástörténtével kezdődik. E területeken belül minden bizonyíthatóan fennálló vár adatai megtalálhatóak az adattárban. Az anyaggyűjtést a kizárólagos erődítmény értelmében használatos castrum-ra korlátozza Engel. Forrásanyagának bázisa a már említett Zsigmond-kori Oklevéltár, mely kiegészül az Országos Levéltár Fényképgyűjtemények állagaival, az Országos Levéltár Középkori Gyűjteményeinek regesztáival; a Liptói Múzeum okleveleivel, családi levéltárak forrásanyagaival s továbbá Mályusz Elemér saját készítésű regesztagyűjteményével. A várak alfabetikus felsorolásban kapnak helyet, megnevezésre kerül a megye vagy a területei egység, melyen elhelyezkednek, majd a birtoklástörténeti áttekintést a várnagyok és várkapitányok neve és működésük időtartalma következik. A vár topográfiai azonosításához szükséges adatok is lajstromozva vannak. Tömör lényegre törő megfogalmazásban könnyen áttekinthető adatokat tartalmaz az Adattár első fejezete, mely a lehető legrészletesebb áttekintést nyújtja ezen a téren. Akárcsak az Adattár második része, mely a Zsigmond-kori megyeispánok névjegyzékét tartalmazza, Erdély, valamint Körös és Zágráb megye kivételével. Az archontológiai összeállításban Holub József módszerét alkalmazta a szerző.

A Adattár harmadik részét a királyi várak 1437. évi jegyzéke képzi. Magát a feljegyzést az 1600-as évekre datálja a szerző, mely minden bizonnyal másolata egy korábban készültnek. Voltaképpen Zsigmond 1437-es halálakor bekövetkezett királyi birtokok jegyzéke. Tartalma a várak valamint a bortokok felsorolásán kívül nem terjed ki másra. A forrást hat különböző részre különítette el Engel (I: Királyi várak, II: Királynéi várak, III: Királyi birtokok, IV: Magánszemélyeknek élethossziglan adományozott várak, V: Elzálogosított királyi várak, s végül VI: Tallóci Matkó horvát-szlavón bán és testvérei kezén lévő várak is külön csoportot képviselnek). A feljegyzés kivételesen pontos adatokkal szolgál a királyi birtokszervezet eloszlásáról.[8]

Engel Pál tárgyalt művében fő céljául tűzte ki, hogy megbízható, a kutatási eredményeinek legfrissebb álláspontját tükröző adatokat szolgáltasson a hazai középkori politikai történet, illetve a politikai és gazdasági elitet jelentő hivatalviselők és nemesi családok tanulmányozásához. Munkájának szemlélete, a források értékelésében alkalmazott kritikája, feldolgozási módszere tette őt kiemelkedő középkorásszá. Ezen műve kétség kívül nagy segítséget jelentett a hazai történeti kutatás fejlődésében, véleményem szerint igen hasznos segédkönyv, bátran tudom ajánlani a középkori politikai hatalmat képviselő nemesség iránt érdeklődőknek, illetve - az adattárnak köszönhetően- a várkutatók számára is egyaránt.

---

[1] 400 példányban jelent meg e kötet, melynek megírásában nagy segítségére volt a szerzőnek Mályusz Elemér illetve Borsa István is. (Pozsonyi Zoltán:In Memoriam: A középkor krónikása. Megemlékezés Engel Pál történész életművéről. In: Jászkunság. 47. 2001. 3-4. 166.p.)

[2] Pozsonyi Zoltán:In Memoriam: A középkor krónikása. Megemlékezés Engel Pál történész életművéről. In: Jászkunság. 47. 2001. 3-4. 166.p.

[3] Tringli István:Megemlékezés:Engel Pál. In: Magyar Tudomány 2002.4. 519.p.

[4] Kubinyi András: Engel Pál. In: Századok. 136. 524.p.

[5] Mely tartalmazza a korszak báróit, főpapjait, kancellárjait, az ispánokat, várnagyokat, lovagokat, apródokat, országgyűlési követeket, egyéb más méltóságokat; továbbá a családok pontos, hiteles levéltári forrásokon alapuló leszármazástábláját készítette el.

[6] Kubinyi András: Engel Pál. In: Századok. 136. 524.p.

[7] Az uralkodó politikájának változását a Sárkányos-társaság megalapításával igazolja a szerző. Az 1408. december 12-én megalakult lovagi társaságot huszonkét báró alkotta. Ez a lépés a társaságba választott főméltóságok iránti királyi kegy illetve megbecsülés kifejeződését jelképezte. Tulajdonképpen ez által nyilvánította ki köszönetét szabadító és támogatói iránt.

[8]Engel továbbá azt is hozzáteszi, hogy a jegyzék nem teljes: hiányoznak belőle a macsói bán, az erdélyi vajda, az erdélyi székelyispán várai, valamint két jelentős királyi vár, Gölnic és Huszt is.

Anno Domini 933

1848. március 15.-e nimbusza mellett elfeledkezünk egy fájdalommal teli eseményről: 933. március 15.-én ugyanis kalandozó őseink vereséget szenvedtek Merseburgnál. Szokványos szászországi büntetőhadjáratnak indult az egész, miképp Madarász Henrik elfelejtette feladni a rózsaszín csekket a Magyarok nyilaitól ments meg Uram minket Kft. részére. Henrik közel egy évtizede a magyarok őrző-védő szolgálatait élvezte néminemű aranyformátumú ellenszolgáltatás ellenében, és ez idő alatt kellőképpen megerősödött ahhoz, hogy megtagadja e sarcot, és fityiszt mutasson ősapáinknak. 933 első hónapjaiban ezért meg is indultunk, két részre vált seregünk Szászország bekerítését tervezte, ami annyira nem sikerült. A nyugati és déli irányból támadókat szétszórták, a kelet felől jövők pedig Riadénél (Merseburg mellett) nyílt ütközetbe keveredtek Henrik királlyal, és a magyarok harcmodora ellen felkészített szász és thüringiai csapatok könnyűszerrel megfutamították őket, megkóstoltatván ezzel a magyarokkal a bukás keserű ízét. Ergo Henriket nem sikerült rábírni a védelmi pénz további folyósítására. S bár a kalandozások történetének egyik legsúlyosabb fiaskóját könyvelhettük el, a magyarok vállalkozókedvét ezzel nem lehetett szegni. A csata lefolyását egyébként pedig a német Widuking és az itáliai Liudprand művei őrizték meg. Úgyhogy tűzzük ki a kokárdát mindenképpen, de mértékletesen ünnepeljünk, hiszen e kurdarc beárnyékolja e napot.

Egy nap a városban

Reggel midőn felhúzám redőnyöm milliónyi nyílvessző formájában lövell rám az üdítő napsugár. Gondolám jó nap lesz. Ez a mai volt az az igazi őszi idő, melyet a legjobban szeretek. Derült, kellemesen hűvös. Ez az ősz. Előbb a konfúzió intézet, majdan megbízatásom újfent az Buda várába vezényelt, ha már ott vagyok, akkor szét is nézek. Restaurálják a Mátyás templomot, valóban szemkápráztató lesz ezzel az új díszcseréppel. Aztán megyek tovább a nem túl széles várutcán, szeretem a hangulatát. Szeretem az archaizáló megoldásokat. Elidőzök egy kicsit az MTA kertjében, majd misszióm bevégeztével továbbállok. Visszaérvén a Szentháromság térre, mondom jobban megnézem én ezt a Mátyást templomot, meg a Halászbástyát is beveszem vala. Másodjára még szebbnek találtam. A halászbástyáról pediglen nagyszerű kilátás

nyílt.









A kiváltságosokat kétfogatos kocsi vitte úri kedvük szerint. Nem buszoztam, inkább végigsétáltam a váron keresztül, egészen a Nemzeti Galériáig, majd onnan az OSZK liftén lejutva újra az avarszinten találtam magam. Nolens-volens visszamegyek az intézeti zsolozsmára, s olyan medievisztikus szellem szállt meg, hogy az ora et laborát énekeltem magamban. S mikoron délután három órakor közhírré tétettem, hogy mára elhagyom az intézetet, a rám forduló kérdő tekinteteknek csak annyit mondtam: Haraguvék Isten és veté őt ez munkás világba bele! Por és hamu vogymuk! Ezzel elhagyám a campust, az frusztrációm gaz forrását. Ha már így visszarévedeztem középkori ábrándokba, mi sem tűnt következetesebbnek, mint elnézni a Nemzeti Múzeumban megrendezésre került nagy sikerű Királylányok messzi földről című, katalóniai-magyar kapcsolatokat feltáró kiállításra. Mióta tudomásom van róla szerettem volna megnézni, most viszont rá is szántam magam. Már belépéskor megragadott a kiállítás légköre, valami bizsergető aurája van ezeknek az évezred viharait túlélt régiségeknek. Mindig eltűnődök azon, hogy milyen hihetetlenül mély távlatba is nyúl vissza egy-egy oklevél, kard, ékszer, kódex, bármely tárgy története. Egy ezredfordulón kelt okirat, Európa mely szegletén született, kik írták, milyen emberek voltak, milyen világban éltek? Érdekes ezekbe belegondolni, egyebek iránt természetesen részletes leírás dukált minden egyes kiállított darabhoz, de én mindegyik fölött elfantáziáltam egy kicsit. Nem bírok betelni látványukkal. Egy honfoglalás korabeli karperec, melyet ősapáink viseltek, s egy lándzsahegy, mellyel ősellenségeinket vonták ki az élők sorából; egy XII. századból származó kódex, melyet ismeretlen művész díszített elképesztő iniciáléval egy félhomályos helységben, gyertyafénynél: és most én is láthatom tulajdon szememmel. Szimplán fantasztikus. Kronologikus sorrendben vezettek egymás után a termek, így a már említett honfoglalás korától egészen Mátyás király uralkodásáig érhettünk el. Már 942-ben betörtünk Katalónián keresztül az Ibériai-félszigetre,amúgy, hol Lérida városág jutottunk, ám ongori őseink a córdobai kalifa fogságába estek: innen származik az egyik legkorábbi írásos feljegyzés a magyarokról. Majd a dinasztikus kapcsolatokat terítékre tűzve jöttek a királynék: az Árpád-ház szent dinasztiának számított a korban, és valamennyi máig élő uralkodó-dinasztia magáénak tudhat Árpád-házi felmenőket, minthogy a beházasodási stratégiának kulcsfontosságú szerepe volt, így Európa egy nagy család volt voltaképpen. Királyok szintjén persze, bár nem is, de ebbe most nem mennék bele. No de visszatérve a hercegnőkre, érdekes dolog, hogy példának okáért Árpád-házi Jolánta (I. Jakab hitvese)az egyik legnagyobb tiszteletben álló aragóniai hercegnőként él a mai napig. Ő egyébként a középkori királynéi ideál megtestesítője: termékeny (10 lurkó), jó diplomata, jó tanácsadó. Gyermekei, unokái útján életszemlélte, példája, szentsége Ibériában, Itáliában, Franciaországban egyaránt elterjedt volt. Másik oldalról például az 1196-ban a mi távoli földünkre tévedt Aragóniai Konstancia Imre király hitveseként, kinek hozománya között szerepel egy címerkép, mely új megvilágításba helyezi azt a szerencsétlen, a bornírt nép, valamint az obskurantista média által meghurcolt, kerékbe tört Árpád-sávos zászlót is; melyet ugye teljesen magunkénak vallunk, jóllehet érdemes lenne tudnunk, hogy az Aragóniai uralkodóház heraldisztikai motívumait viseli nyomon, s éppen Konstancia Magyarországra kerülésével, ergo a XII. század legvégére terjedt csak el. Ami nem mindegy, bár ezt nehéz lesz azoknak a formáknak beadni, akik a sumeroktól eredeztetnek minket, akárcsak "nagymagyar" honfitársainknak. [Mi az hogy nem a miénk bazmeg?!] De a kiállítás, meg annak tartalma nem nekik szólt, mert ők saját történelmüket sem ismerik, más országokét pedig nem is akarják. No de tovább menve Mátyás udvarához értünk, köztudott, hogy Aragóniai Beatrix volt Podjebrád Katalin után második hitvese. E vonatkozásba XV. századi katalán irodalom volt bemutatva, de ott volt az 1488-as Thuróczy-krónika is, annak nagyon örültem. Érdekes mozzanat volt, ahogy hallottam a tárlat vezető csaj szájából (ki mellesleg évfolyamtársam volt, csak muzeológiás nem véletlenül, látásból vágtam, amennyiben nem tévedtem) hogy Mátyás corvinái amolyan fennhéjázó propaganda művek voltak: gyönyörű kezdő oldalak, teli hihetetlen illusztrációkkal, ez úgy tíz oldalon keresztül, majd üres lapok végig. Befejezetlen művek számos esetben. Mátyás csak kinyitotta kódexeit: 'ezt figyeld, milyen könyvem van haver', aztán már össze is csapta őket. 'Az semmi, akkor még ezt nézd meg, baszki', és szintúgy csak az eleje volt megmunkálva, attól függetlenül, hogy több száz üres lap alkotta a súlyos kötetet. Vicces. Aztán szó esett ugye a Nándorfehérvárt követő Kapisztrán-Hunyadi őrületről, Hunyadi európai hírű törökverőként lovagi eszményképet testesített meg; számomra mégis ellenszenves figura, legfőképpen az európai történelem egyik legkétesebb - szerintem az egyik legelbaszottabb - diplomáciai lépése, az 1444-es szegedi béke miatt: Hunyadi óriási uradalmakért cserébe hajlandó volt megegyezni a pogány kutyákkal, kudarcba fullasztva ezzel a nagyreményű keresztes hadjáratot. No mindegy. A kiállított tárgyak közül egy számszeríj tetszett a legjobban, elég brutális volt. Lábbal, vagy külön erre szolgáló gépezettel lehetett csak felhúzni ezeket. Anno azt hallottam, hogy a számszeríjászok privilegizált katonák voltak, külön segédekkel, de egyben a leggyűlöltebbek is: ha bevettek egy várat, a várvédő katonák életét általában megkímélték, de a számszeríjászokat mindig kivégezték. Mert a számszeríj átütötte a páncélt is, és nem éppen a lovagi harcmodor "gyere ki-játszuk le' elveit követte, hogy egy lőrésből száz méterről kilőnek egy tankként előretörő bádogembert. De érdekelt ott engem minden, éppoly izgalommal tekintettem meg mindent, mint Po a Kung Fu Pandában a templom ereklyéit. Az elején még fotózgattam párat, de észrevett egy felügyelőnő, és utána mint egy keselyű körözött fölöttem, pedig azt az íjat nagyon le akartam fotózni. A Zsigmond-kori faragott dísznyeregről nem is beszélve. Azért így is csináltam pár képet. Mire kiértem már a városban is pislákoltak a köztéri lámpák fényei fogadván a lassan elterülő mélysötét leplet. Majd Keletiben még beleütköztem egy perui pánsípos kompániába, kik azért zenélnek, hogy kordában tartsák az emberevő óriás lemmingeket, mint ahogy tudjuk azt a South Park óta. Adtam nekik egy százast, de ezzel megfosztottam magam egy gyrostól. Oda se neki.

Ja, és majdnem elfejeltettem, Mátyás király az Isten kegyelméből nemesi rangra emelt - holott már az voltam annak előtte is - de most egy oklevél formájában tudtára adta ezt széles e világnak.