周璇 - 天涯歌女

Zhōu ​Xuán​ (1918-1957) népszerű kínai énekes és színésznő volt, ki az 1940-es évekre egyike Kína hét énekes sztárjának(七大歌星), mi több talán a legismertebb volt mind közül, elsősorban filmes karrierjéből kifolyólag.

1935-ben forgatta első filmjét, de csak az 1937 Mǎlù tiānshǐ (Az utca angyala) című alkotással emelkedett a sztárok körébe. Egy Shanghai-i énekesversenyen elért második helyezését követően aggasztották rá a 金嗓子 aranytorok/arany-hang becenevet, és kisvártatva a XX. század első felének legnépszerűbb énekese lett Kínában, hol is millióknak ejtette rabul szívét.

Magánélete korántsem volt viharoktól mentes, sikertelen házasságok és öngyilkossági kísérletek kísérték végig 1957-ben bekövetkezett haláláig.

Összesen 43 filmben szerepelt, személyes kedvence a már említett Mǎlù tiānshǐ volt, melynek híres betétdala az alábbi videón látható Tiān​yá​ gē​nǚ​ 天涯歌女, (mit "bolyongó énekesnőnek" szoktak volt fordítani, a tiān​yá egyébiránt a világ végét, távoli tájat takar​).

Dalszöveg:

天涯呀海角觅呀觅知音。

小妹妹唱歌郎奏琴，
郎呀咱们俩是一条心。
哎呀　哎呀　郎呀咱们俩是一条心。

家山呀北望泪呀泪沾襟。
小妹妹想郎直到今，
郎呀患难之交恩爱深。
哎呀　哎呀　郎呀患难之交恩爱深。

人生呀谁不惜呀惜青春。
小妹妹似线郎似针，
郎呀穿在一起不离分。
哎呀　哎呀　郎呀穿在一起不离分。

„Megegyezés, de nem barátság” - a japánellenes egységfront első időszaka 1937-1940

Folytatólagosan következik Mao Zedong és a Kínai Kommunista Párt története, a shaanxi-incidenst követően járunk, hol a japán invázió kapcsán látszólag felfüggesztődött a KKP-GMD antagonisztikus összekülönbözése, elsősorban a közhangulat nyomására. Mint láthatjuk azonban, egyik fél sem gondolta ezt igazán komolyan, viszont a komcsik remekül kihasználták a kvázi-fegyverszünet, a suo placito pszeudo-egységfront nyújtotta legitim kereteket: igencsak kiheverték a hosszú menetelés vérveszteségét...

Az ultimátumot követően a japán haderő bevonult Pekingbe és Tianjin-be, a nyomasztó technikai fölény ellenében fellépni képtelen kínai csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Ezt követően a japánok Sanghajba tették át hadszínterüket, feltételezve, hogy ezzel kapitulációra kényszeríthetik Kínát. November 12.-én Sanghaj elesett, Decemberben 12.-én Nanking is, hol irtózatos mészárlást végzett a japán haderő. Noha a japánok által lerohant közép-kínai országrészen számos nyugati érdekeltség tartózkodott, effektíve semmilyen lépést nem tettek az agresszió ellenében. 1937 novemberében a Népszövetség ismételten elítélte a japán agressziót, ám szankcióval ezúttal sem élt, majd 1938. február 12-13-án Londonban ugyan kiemelt rendezvényként tartották meg a Kínával foglalkozó világkonferenciát, mely során a Japán ellen alkalmazandó intézkedéseket vitatták meg, tényleges eredményt viszont nem tudott felmutatni.[1]

Kínának egyedül a Szovjetunió nyújtott hathatós támogatást, 1937. július 8.-án szovjet-kínai megnemtámadási szerződést kötöttek, mely igen fontos tényezőnek bizonyult Kína honvédelmi harcaiban. Az elkövetkező években a Szovjetunió Kína legnagyobb fegyverszállítója lett, s tulajdonképp az egyetlen forrás, melyből nehézfegyvereket, tüzérségi fegyvereket meríthettek.[2]

A japán-kínai háború kitörése kedvezőleg hatott Mao számára: Jiang beleegyezett a Vörös Hadsereg független irányításába, mely jóllehet formailag a Központi Kormány fegyveres erejéhez tartozott, csak Mao rendelkezett felette, hiába is volt Jiang a kínai hadsereg főparancsnoka. A Vörös Hadsereg ekkor körülbelül hatvanezer katonát számlált, az északnyugati új bázisterületen, Yenan-ban tartózkodó negyvenhatezer fő alkotta egységet 8. Hadseregre keresztelték át, vezetője Zhu De és Peng Dehuai lett. Mao a háború során mindenekelőtt haderejének megőrzésére, illetve a tanácskörzetek kiterjesztésére koncentrált. A tényleges japánellenes harc a Kuomintang haderejére hárult.

1937 áprilisában Yenanban került a KKP Központi Bizottságának Politikai Bizottságának tanácskozására, ahol bírálat alá vették Mao vetélytársát, Zhang Gutao-t, szakadár haditanácsai és kalandorpolitikája miatt, egy koholt összeesküvés váddal kísérletet tettek teljes eltávolítására, a Komintern nyomására azonban – az egység megőrzése végett – felmentette a haditörvényszék, mi több visszahelyezték parancsnoki tisztségébe. A pártvezetés számára komoly problémának bizonyult a parasztok helyzete, kik az agrárreform – vagyis a korábbi földosztás – intézkedéseinek elévülésétől, avagy végre nem hajtásától tartottak. A másik oldalról a vörös katonák pediglen kapitulációként tekintettek a Guomindanggal való megegyezésre. Ekképp a párt egy felvilágosító kampányt indított útnak a pártkáderek, valamint a tömegek számára egyaránt szóló magyarázattal, melyek a Guomindang Központi Végrehajtó Bizottságához intézett garanciapontok tartalmát mutatták be; melyek mint a japán ellenes harc alapvető feltételéhez szükséges belső béke biztosításához hivatottak elérni. Tudatosították ugyanakkor azt is, hogy ez nem jelenti a KKP beolvadását – ezáltal megszűnését, vagy szerepének korlátozását az egységfronton belül. A cél továbbra is a Kínai Kommunista Párt erejének és befolyásának növelése, a forradalom győzelemre vitele maradt.[3]

1937 augusztusában a KKP KB különleges ülésén elfogadta a „Japánnal szembeni ellenállás és a haza megmentésének” 10 pontos programját. Az értekezleten Mao Zedong nem a Komintern irányelveinek megfelelő a Guomindang seregekkel összhangban kívánta megszervezni seregét, hanem a kommunista haderő partizánháborújának folytatását. Szemléletes képet fest erről Lin Piao, a 115. hadosztály vezetőjének 1940-ben a Kominternhez intézett levele: „amikor megkezdődtek a harcok a japán hadsereg és a Guomindang hadserege között, nemegyszer kértem engedélyt a Központi Bizottságtól, hogy erős csapást szervezzenek a japánok ellen. Választ azonban nem kaptam, és ezért Pingxingguang-nál saját kezdeményezésemből kellett harcot kezdenem”[4] A hadműveleteket nem koordinálták a Guomindang csapatokkal, az „önálló és független” partizánháború gyakorlatban a KKP seregek kímélését foglalta magában, a Vörös Hadsereg 1940-ig nem vállalkozott nagyobb szabású hadműveletekbe.

1938. július 1-jén a Guomindang kongresszusi határozata támogatást nyert a KKP-nál a Nemzeti Politikai Tanács létrehozásáról, melynek összetételét a GMD határozta meg, a kommunisták részéről a tanácsot többek között Mao Zedong, Bo Gu, Wang Ming képvislete. A KKP nem táplált illúziókat a Nemzeti Politikai Tanács gyakorlati működéséhez, mindenestre lehetőséget teremtett a kommunista befolyás legális terjesztésére. 1938. október-novemberében került sor a KKP KB VI. plénumára, melynek fő beszámolóját Mao tartotta, s központi témáját a KKP és a GMD együttműködésének problémája adta. Moszkva utasításait követve egyelőre Jiang Jieshi és a nemzeti kormány támogatásáról hoztak határozatot.[5]

A japán-ellenes háború első évében a KKP betartotta ígéretét, és felfüggesztette radikális agrárprogramját, Jiang Jieshi a Nemzeti Politikai Tanács politikai demokratizálódást hivatott rendelkezéseinek értelmében engedélyezte a kommunista irodák létesítését a fővárosban (Nanking elestét követően Hankou-ban), valamint azok napilap terjesztését. A két oldal közötti kényszeredett együttműködés egyre inkább megkérdőjeleződött: 1939 után a Guomindang kormányzat egyre nagyobb aggodalommal tekintett a kommunista terjeszkedésre, s félelmük nem volt alaptalan. 1939 októberében Mao már úgy nyilatkozott, hogy „saját hátországunkban késedelem nélkül és teljes komolysággal politikai reformokat kell végrehajtani, véget kell vetni a Guomindang egypárt-diktatúrájának”[6]További aggodalomra adtak okot a szintúgy ezen időszak során adott kijelentései:„a jelenleg kommunista csapatok ellenőrzése alatt lévő körzetek közigazgatásilag függetlenek Jiang Jieshi-kormánytól. Kína nem válhat teljes egységessé a Guomindang-diktatúra megdöntéséig.”[7]Vagyis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Mao a Guomindang-ot tekinti nagyobb ellenségként, s e nézetét katonai vezérkara is átvette. 1939. július-augusztusában ült össze a KKP KB Politikai Bizottságának ülése Yenan-ban Mao Zedong vezetésével, ki ekkorra már gyakorlatilag teljhatalomhoz jutott, amiben nagy szerepe volt a majdani Kínai Népköztársaság elnöke és hadügyminisztere – Zhou Enlai és Lin Piao – , valamint Mao testvére, Mao Zemin által folytatott, Wang Ming-et és Bo Gu-t, s az 1937-ben Moszkvába visszatért Otto Braun-t – sújtó lejárató kampánynak.[8]

A Yenan-i ülés témáját újfent a japánellenes nemzeti egységfront adta. Mao beszédében Kína nemzetközi helyzetének megváltozását, valamint ennek az egységfrontra gyakorolt hatását elemezte, s megítélésében Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok „most érdekeltek a háború befejezésében”, és ez vezetett el a „kapituláns tendenciákhoz” Jiang Jieshi környezetében, mely okot adott az együttműködés megszüntetéséhez. A Politikai Bizottság azonban szükségesnek tartotta az egységfront fenntartását, de Mao provokatív kijelentései bonyolították Kína belpolitikai helyzetét. A Guomindang várható kapitulációjára építve a nemzeti oldal elleni harc helyességét voltak hivatottak igazolni az elhangzott beszédek. Mao és híveinek köre az egyes körzetek felszabadításában mindenekelőtt a Guomindang kiszorítását, s a Vörös Hadsereg hadipotenciáljának növelésének lehetőségét látták: „fő célunk, hogy a jövőben a Guomindang elismerje a jogunkat Észak-Kínára és a Központi-Kína egy részére is. Erőink Észak-Kínában felülmúlják a központi kormány csapataiét, Központi-Kínában pedig csapataink erősödnek.”[9]

1939-ben ezeknek értelmében a KKP hadereje a Guomindang serege ellen indult, s a japán frontvonalakon túl bocsátkoztak harcba egymással. 1940 januárjára jelentős növekedést mutatott a Zhu De és Pend Dehuai által vezeett 8. Hadsereg létszáma: a kezdeti hatvanezer főről kétszáznegyvenezerre növekedett; Liu Shaoqi 4. Új Hadseregének állománya is legalább harmincezerre bővült, s a vörös bázisterületek is jelentősen kibővültek. A japánellenes hazafias szólamokat a reálpolitika jelszavai váltották fel. Az 1942-ben Yenan-ba érkezett Vlagyimirov, a szovjet hírszolgálati iroda tudósítója is naplójában a következőképpen számolt be a Vörös Hadsereg taktikájáról: „amikor a japánok vereséget mérnek a Guomindang-istákra, a központi kormány hatalma meginog. Ilyenkor azonnal behatolnak ebbe a körzetbe a 8. Hadsereg egységei. Ha kell, olyan áron is megszerzik a hatalmat, hogy fegyvereiket a Guomindang-isták ellen fordítják, akik pedig szövetségeseik a japánellenes egységfrontban.”[10]Mao a kirobbant helyzetet, mint a Guomindang ellen való védekezést igyekezett feltüntetni a Kremlnek, Moszkvába küldött pártfunkcionáriusai –kivált Wang Jiaxiang a „vörös professzor”, és Ren Bishi voltak felelősek az egyoldalú magyarázatokkal, melyek Mao reputációját voltak hivatottak fenntartani. És fel is tartották.[11]

---

[1] Székely Gábor: Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története. Bp., 1998. 256.p.

[2] Halmossy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. Bp., 1983., 425.p.

[3] Otto Braun: Menetelés Kínában 1932-1939. Bp., 1975. 287.p.

[4] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp.,1976. 62.p.

[5] A Kínai Kommunista Párt története 1921-1969. Bp., 1974. 226-228.p.

[6] A jelenlegi helyzet és a párt feladatai. In: Mao Ce-Tung válogatott művei.3.köt. Bp., 1954. 134.p.

[7] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp.,1976. 64.p.

[8] Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 234-235.p.

[9] A Kínai Kommunista Párt története 1921-1969. Bp., 1974. 236.p.

[10] P. P. Vlagyimirov: Kína különleges körzete 1942-1945. Bp., 1976. 98.p.

[11] Jung Chang – Jon Halliday: i.m., 234.p.

A xi’ani incidenstől az egységfrontig, 1936–1937

Újabb szemelvény a KKP és Mao Zedong történetéből, amit érdemes lett volna kronológiai sorrendben közölnöm, hiszen úgy alkotna értelmes egységet, ám ezt már elszalasztottam. (Végtére is önmagukban is érthető momentumok...) Ergo a hosszú menetelést követően járunk, a nagy kormányos első jelentős sikerén túl, mikor is Mao Shaanxiban, azon belül 1936–1937 telén Yan’anban rendezte be bázisát az elkövetkező egy évtizedre. A küzdelem immáron az oroszok fennhatósága alatt álló területekhez való korridor megnyitásáért folyt, hogy a Kreml támogatása által a kínai komunisták hozzájuthassanak mindahhoz az ellátmányhoz, mely a Jiang Jieshi elleni harc további folytatásához szükséges volt. Jiang szándéka az volt, hogy Mandzsúria korábbi hadurának, Zhang Xueliangnak a segítségével körbezárja a vörösöket. Ám Zhang, az „Ifjú Marsall” épp ellenkezőleg, az oroszokkal folytatott tárgyalásokat, s kész volt szövetségre lépni a kommunistákkal, és hadat üzenni a japánoknak, amennyiben a Kreml segítséget nyújtott volna számára a Guomindanggal folytatott harcban. Sztálin számára a japánoknak küldött kínai hadüzenet előnyös lett volna, s ezért látszólag megfontolták a fiatal hadúr kérését, és a KKP-val való kapcsolatfelvételét sürgették, amelyre 1936. január 20-án került sor. Érdekeiket mégsem tudták egybehangolni: az év júniusában, az ország déli tartományaiban Guangdongban és Guangxiben a Guomindang-rezsim ellen indított felkelések idején Mao megpróbálta rávenni Zhang Xueliangot, hogy az alkalmat kihasználva hozza létre északnyugaton önálló államalakulatát, ám az ötletet sem Zhang, sem a Kreml nem támogatta. Zhang ugyanis az egész ország fölött kívánta átvenni a hatalmat, Moszkvának pedig egy egységes Kínára volt szüksége a japánok elleni harcban.[1]

Ennek kapcsán Moszkvában titkos tárgyalásokat folytattak Wang Minggel, továbbá követet küldtek Nankingba, ahol Chen Lifuval, a Jiang Jieshi utáni második számú GMD-vezetővel létesítettek kapcsolatot. Ahogy a tárgyalások haladtak előre, Mao Jianggal szembeni hozzáállása is látszólag változáson ment keresztül, s immáron a Japán-ellenes harcot tekintette – legalábbis ezt színlelte – elsődlegesnek egy Edgar Snow-val (Mao első életrajzírója volt, kinek nyomán alkotott a nyugati világ egy viszonylagosan pozitív képet a Népköztársaságot kikiáltó parasztvezérről) folytatott interjúban: „Akik azt képzelik, hogy a további kínai áldozatok majd – legyenek azok gazdasági, politikai avagy területi engedmények – megállíthatják a japán előrenyomulást, csak illúziókat kergetnek. (…) De most már eleget tudunk, nem csupán Észak-Kínában, de a Jangce alsóbb folyásának völgyében is, valamint déli kikötővárosaink is a japán kontinentális programban szerepelnek. Továbbá világosan látszik, hogy a japán flotta a kínai vizek blokád alá vonására, valamint a Fülöp-szigetek, Indokína, Malajzia és Holland Kelet-India megszerzésére törekszik. Háború esetén stratégiai bázisukká kísérlik meg tenni azokat. Sokan úgy gondolják, hogy lehetetlen lesz Kína számára tovább folytatni a harcot Japán ellen, amint az egyes stratégiai pontokat megszerez a partvidéken, és megerősíti blokádját. Ez badarság. (…) Kína hatalmas nemzet, nem lehet meghódítottnak mondani, míg nincs minden hüvelyknyi területe az ellenség birtokában. Még ha Japánnak egy nagyobb részt sikerült is meghódítania Kínából, száz vagy kétszázmillió emberrel, még akkor is távol állnánk a vereségtől. A kínai emberek készek az élvonalban harcolni szabadságukért, jóval az után is, hogy a japán imperializmus zátonyra fut a kínai ellenálláson.[2] Továbbá „a Kína és Japán közötti ellentétek most a fő ellentétekké váltak, a belső ellentétek pedig másodrangú, alárendelt helyre szorultak.”[3]

1936 nyara és ősze folyamán a KKP megsokszorozta a Guomindanggal kötendő fegyverszünetre való felhívások számát. Jiang Jieshi mégsem mutatkozott hajlandónak az egységfrontra, s ultimátumot adott Zhang Xueliangnak, miszerint vagy felveszi a harcot a vörösök ellen, vagy átáll dél oldalára. Decemberben felerősödtek a Japán-ellenes tüntetések, melyek több helyütt rendőrökkel való összecsapásokba torkollottak. December 10-én Mao táviratot intézett Zhangnak, miszerint a nemzetiekkel folytatott tárgyalásoknak vége szakadt, Jiang Jieshi túlzott követeléseiből adódóan (három népi elv magukévá tétele, a Vörös Hadsereg felszámolása, szovjetek felszámolása). Huszonnégy órával később érkezett Zhang Xueliang válasza, mely Jiang Jieshi letartóztatásáról és a xi’ani főhadiszálláson való fogva tartásáról számolt be. Zhang rendelte el elfogatását, és követelte tőle politikájának megváltoztatását, vagyis a Japánnal való nyílt szembehelyezkedést. A kommunisták kiváló lehetőséget láttak a szituációban. Mao szerint Jiangot „népítélet” alá kellett vonni, s feltárni elkövetett bűneit, Zhang és Sztálin azonban ezt határozottan elvetette. Ugyanakkor egyidejűleg a nankingi kormány baloldali és centrumfrakciójának támogatását is próbálták megnyerni a japánellenes egységfronthoz. Nankingban heves viták kísérték az eseményeket a generalisszimusz támogatói és ellenzéke között. December 24-én Jiang elhagyhatta fogságát, és visszatérhetett Nankingba. A nyilvánosság előtt tagadta, hogy bármit is aláírt volna, de Maót biztosították afelől, hogy tartja magát a megállapodáshoz.[4]Jóllehet 1937 nyaráig a fegyverszünetet indikáló jelek nem voltak egyértelműek egyik oldalról sem, a július 7-ét követő nagy erejű japán offenzíva megváltoztatta a helyzetet: július 28-án Mao ultimátumot nyújtott be, miszerint a Vörös Hadsereg augusztus 20-án a frontra vonul a Guomindang hozzájárulása nélkül is. Végül szeptember 22-én született meg a Guomindang deklarációja a KKP-val való második egységfront létrejöttéről. Otto Braun visszaemlékezése alapján viszont „valahogy az volt a benyomásom, hogy a két fél, a két nagy játékos, Jiang Jieshi és Mao Zedong kettős politikát folytatott. Tudták, hogy a japán elleni háború elkerülhetetlen, s hogy csak egyesült erővel vívhatják meg; de a háború költségeit mindegyik a másikra akarta hárítani. Az elkövetkező évek csak megerősítették ezt az érzésemet.”[5]

---

[1] Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 192.; 195. p.

[2] Edgar Snow: Red Star Over China. New York, 1944. 93.;94. p.

[3] „A Kínai Kommunista Párt feladatai a japánellenes háború időszakában.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. Bp., 1952. 483. p.

[4] Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 346; 350. p.

[5] Otto Braun: Menetelés Kínában 1932-1939. Bp., 1975. 288. p.

Polgárháború Kínában:a Guomindang kifulladása, 1946-1949

1946. március 5-én hangzott el Winston Churcill fultoni beszéde, ebben szerepelt a „vasfüggöny” politikai metaforája, amely az USA és a Szovjetunió közötti feszültség növekedésére utalt. Amint a szovjetek megkezdték visszavonulásukat Mandzsúriából, a területeket a KKP-nak adták át. Jiang Jieshi (Csang Kaj-shek) figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy amennyiben nem a Guomindang hadereje állítja helyre Kína egységét, Északkelet-Kína a KKP fennhatósága alatt marad. 1946. június 26-án amerikai támogatással a Guomindang hadsereg megindította offenzíváját. A már Jiangxiban, majd a japánok ellen alkalmazott meghátrálási taktikával élve a Vörös Hadsereg – melyet ekkorra Népi Felszabadító Hadsereggé kereszteltek át – visszavonult. Mandzsúriában, ahol Jiang erőinek számottevő része felvonult, több támaszukat elvesztették, a nagyobb városok közül csupán Harbinban tartottak ki, amely a legközelebb feküdt az orosz határhoz. A nemzeti hadsereg átvette az irányítást Shanxi, Hebei, Shandong, Henan körzeteiben. 1946 decemberére Jiang Jieshi elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy kijelentse: a kommunisták jelentette fenyegetést a következő év őszére teljesen felszámolják. Az amerikai követek intései, miszerint Mao visszavonuló erői nem mutatták jelét a megadásnak, nem találtak meghallgatásra.[1] Jiang Jieshi katonailag ekkor valóban erőfölényben volt a KKP-vel szemben: a Guomindang 4.300.000. fős hadserege messze fölülmúlta Mao 1.270.000-es seregének létszámát és korszerűségét is, ezen felül valamennyi nagyváros a GMD kezében volt. S az 1946. november 4-én a Guomindang és az Egyesült Államok között megkötött barátsági, kereskedelmi és tengerhajózási egyezmény folytán Jiang megbizonyosodhatott Amerika támogatásáról.[2] (Ezen kereskedelmi szerződéseknek súlyos hatásai lesznek a kínai gazdaságra.)

Mindazonáltal a KKP szilárd hátországgal és hatalmas ellátási bázissal rendelkezett északkeleten, területei több ezer kilométer hosszúságban határosak voltak a Szovjetunióval. További fontos előnyt jelentett a KKP számára, hogy a felszabadított körzetek lakossága a vezető erőnek tekintett Guomindangot tette felelőssé a polgárháború kitöréséért, ami nagymértékben apasztotta Jiang támogatottságát. A Guomindangtól való elfordulásnak gazdasági indítékai is voltak: az említett 1946. november 4-i amerikai–kínai szerződés értelmében az amerikai vállalatok rendkívüli kedvezményekhez jutottak a kínai piacon. 1946-ban, mintegy hat hónap leforgása alatt 27 nagyvárosban 770 kínai vállalat ment tönkre az amerikai dömping eredményeképpen. A polgárháborúra fordított óriási összeg inflációt idézett elő, s további problémát jelentett a folyószabályozás elhanyagolása, valamint a súlyos adóterhekkel egyidejűleg fennálló magas munkanélküliség, az éhínségek, majd a mindennapossá váló tüntetések, melyek együttesen járultak hozzá a Guomindang-Kína gazdasági csődjéhez.[3]

Mao ezzel szemben 1946. május 4-én érvénytelennek nyilvánította a japánellenes háború során a földesuraknak tett engedményeket, s határozatot hozott a földreform végrehajtására, ami a földesurak és a vagyonosabb parasztok földjének kisajátítását, és az „egyenlősítés” és „igazságosság” elvei szerint történő felosztását jelentette a paraszttömegek megnyerése érdekében. Sikerült elnyerni a KKP hazafias és forradalmi propagandájára igen fogékony paraszti népesség támogatását, szemben a Guomindanggal.[4]
1947 februárjára több mint ötven Guomindang-század indult meg a Yan’an központú Különleges Körzet irányában. Március 19-én Jiang Jieshi erői bevonultak az előzőleg kiürített városba, ahol a KKP erői tőrbe csalták őket, igen nagy veszteségeket okozva ezzel. Tulajdonképpen ezt a taktikát alkalmazták számos további város esetében is, sikeresen.[5] Mao Shaanxi tartomány északi részére vonult, körülbelül százötven kilométerre Yan’antól. A Guomindang-offenzíva azonban kezdett megfenekleni: a generalisszimusz legütőképesebb egységeit küldte északkeletre (ahol a lakosság és a lokális hatalmi elit támogatására nem számíthatott), anélkül, hogy biztosította volna a közbenső és közép-kínai területeket, s mindeközben a KKP erőit nem sikerült megsemmisíteniük. Ráadásul a Guomindang-seregek harci morálja igen alacsony volt, nagy méreteket öltött a dezertálók száma, akik „ideológiai átnevelésüket” követően a Vörös Hadseregbe álltak be.[6] Miközben Mao Shaanxi tartományban rejtőzködött, Jiang Jieshi folytatta a városok bevételét, de veszteségéi óriási méreteket öltöttek. Nyárra megkezdődött a Népi Felszabadító Hadsereg stratégiai ellentámadása, melynek létszáma igen gyorsan emelkedett.
Egy éven belül fordult a hadiszerencse, s immáron Peng Dehuai mért vereséget a Xi’an térségében lévő Guomindang-hadosztályokra. Szeptemberben Jiang erői Jinannál, egy újabb vasúti csomópontnál is vereséget szenvedtek. Noha David Barr tábornok, a Kínában tartózkodó amerikai katonai tanácsadók csoportjának vezetője visszavonulást javasolt a jinani helyőrségnek, az ezt figyelmen kívül hagyva kitartott a város védelme mellett, ám szinte teljesen megsemmisült.[7] 1947. október 10-én tette közzé a Népi Felszabadító Hadsereg nyilatkozatát, melynek jelszavai a Jiang Jieshirezsim megdöntése, valamint a népi demokratikus koalíciós kormány megteremtése voltak. A követelések között szerepelt a háborús bűnösök elítélése, a nemzeti kisebbségek politikai egyenjogúsága és autonómiája, az uzsoraszerződések annullálása, s a független külpolitika; továbbá a földesúri birtokok kisajátítása, az ipar és kereskedelem fejlesztése.[8] Az újonnan felszabadított területeken a reformokat a háború végéig elhalasztották.
1948 elejére a nemzeti erők egyre kritikusabb helyzetbe kerültek. Barr tábornok Mandzsúria kiürítését tanácsolta Jiang Jieshinek, az ottani Guomindang-haderő megkímélése érdekében, a generalisszimusz azonban túl későn adott parancsot a visszavonulásra, így ismételten nagy veszteségeket szenvedtek. 1948 nyara és 1949 tavasza között három nagy felszabadító hadműveletre került sor, a küzdelmek színtereiül továbbra is Mandzsúria, észak- és kelet-kínai területek szolgáltak. Az 1948. szeptember 12. és november 12. között vívott liaoxi-shengyangi csatában a Guomindang félmilliós emberveszteséggel volt kénytelen átadni Mandzsúria legfontosabb központjait. 1948. november 7-én indult meg a mandzsúriai harcokat lezáró periódus, a huaihai-ütközettel, mely a polgárháború egyik legjelentősebb katonai eseménye volt. 1948. december. 5-én indult a KKP haderejének harmadik hadjárata Peking, Tianjin és a nagyvárosok visszaszerzéséért.[9]
Az egyre reménytelenebb hadi helyzet következtében Jiang Jieshi újévi beszédében béketárgyalásokat kezdeményezett, s 1949. január 21-én bejelentette lemondását az elnöki posztról, ám ekkor már késő volt. Előtte egy héttel, január 14-én Mao Zedong is közzétette nyilatkozatát, a polgárháborúért a felelősséget a Guomindangra hárította, s pusztán időhúzó manővernek nevezte Jiang Jieshi kiegyezési javaslatait. Ugyanakkor a pacifista hangulat következtében nyolcpontos béketárgyalási javaslatot tett – a Guomindang-alkotmány és jogrendszer felszámolásáról, a hadsereg demokratikus elvek mentén történő átrendezéséről, a háborús bűnösök megbüntetéséről –, amely tulajdonképpen feltétel nélküli megadást indítványozott.[10] A Népi Felszabadító Hadsereg már kétszeres létszámfölényben volt, s április 23-án bevette Nankingot, majd május 27-én a keményen védett Sanghajt is sikerült bevennie. Nanking elestét követően Jiang Jieshi székhelyét Kantonba tette át, de szeptember végén megindult a támadás Guangdong tartomány elfoglalására is.[11]

---

[1] Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 405-408. p.

[2] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 117. p.

[3] Tálas Barna – Viniczei Gábor: A Kínai forradalom útja, a Kínai Népköztársaság gazdasági fejlődése. (kézirat) Bp., 1960. 28. p.

[4] A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 320–321. p.

[5] Jung Chang – Jon Halliday:Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006. 322-323. p.

[6] Várnai Ferenc: A hosszú meneteléstől az agresszióig. Bp., 1979. 60. p.

[7] Edward E. Rice: Mao's Way. London, 1972. 118. p.

[8] A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 332. p.

[9] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 222-223. p.

[10] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 146. p.

[11] Jordán Gyula: Tajvan történte. Bp., 2005. 194-195. p.

A hagyományos kínai társadalom felbomlásától a marxizmusig

A XX. század első felében Kínában egyfajta széthullási folyamat figyelhető meg. A politikai és gazdasági hatalomátvétel nyomán kialakuló új csoportok heterogén összetételűek voltak, és egymást nem ismerő, gyakorta ellenséges szekciókból állták. Az újonnan létrejövő kínai polgárságot pusztán egyéni érdekei mozgatták. Az ipari proletariátus helyzete kiábrándító volt: átlagosan tizenkét órás munkaidő, az elbocsátás folyamatosan fennálló réme, beteg- és balesetbiztosítás nemléte, asszony- és gyermekmunka. A szakszerveződést legfeljebb önsegítő csoportosulások jelentethették, kik az azonos faluból vagy régióból származó emberek tömörülését jelentette. A munkásszervezetek csak 1919-1921-ben tűntek fel, ám 1927-ben Jiang Jieshi (Csang Kaj-sek) szétverte őket. A nacionalista kormány által létrehozott új, hivatalos szakszervezetek, amelyeket a bűnözők és a rendőrség tartottak ellenőrzésük alatt, megakadályozták, hogy 1928 és 1949 között a gyenge kínai munkásosztály szerepet játsszon a politikában.[1]

Nyomasztóan hatott rájuk a függetlenség hiánya, illetve a japán és nyugati vállalatok kényszerítette versenyhelyzet, és éppen emiatt voltak fogékonyak a hazafias szólamokra. Általános helyzetképük hiányában azonban képtelenek voltak elszakadni az idegen kizsákmányolástól, valamint azok gyarmati rendszerüktől, így nem is járulhattak hozzá, hogy Kína kiszabaduljon alávetett helyzetéből. [2]
Meglehetősen komplex kérdést vetett fel az évszázados hagyományokra támaszkodó rendszer megváltoztatásának mibenléte, illetőleg, hogy miként lehetséges az új és a modern szintézisét megvalósítani.[3] Az erőteljes múltközpontú kínai gondolkodásnak fontos következményei voltak: „a kínai valóság, a múltbéli tradíciók és a jelen realitásai nagymértékben befolyásolták a kínaiak gondolkodását bármely külföldi eszmerendszert[4] illetően”[5] – így a kommunizmust is. Egyes nézetek szerint „bármely tan, ha történelmi befolyásra tesz szert, korlátlanul rugalmassá válik[6]” A nyíltabb szellemiségű és az ország súlyos helyzetét átlátó, Japánban és a nyugati országokban járt, tanult értelmiségiek már képesek voltak tükröt tartani saját országuk elé, és értékítéletet alkotni arról. Ám ezen értelmiséget, szakembergárdát is utolérte az általános erkölcsi bomlás: rendkívül bizonytalan életkörülmények, a számukra való munkalehetőség hiánya végett számos esetben a politika vagy a tanítás jelentette a kiutat számukra. Ezekhez a különálló csoportokhoz mindenképpen hozzá kell számolni a katonai vezetők és alárendeltjeik maroknyi csapatát: e rendszerint közepes iskolázottságú emberek kulcsszerepet játszottak a XX. század első felének kínai történelmében.
A különböző csoportosulások közös pontját a kardinális probléma: Kína megmentése képezte.[7] A modernizáció irányába tett lépésekre több alternatíva is kínálkozott: a westernizáció, a tradicionális konfuciánus rendszer újragondolása, a reformok vagy éppen a forradalom útja egyaránt járhatónak tűnt, miképp a XX. század első két évtizedére nagy hatással bíró hagyományorientált nacionalizmus helyét a forradalmi nacionalizmus vette át.[8] E forradalmi nacionalizmus lényegi pontját az egységesített, politikailag integrált nemzetállam létrehozásának törekvése vezette; ezt azonban nagymértékben hátráltatta, hogy e korban a társadalmi összefogás megszűnt, pusztán az egyéni boldogulás maradhatott életcél gyanánt. S részben ez szolgál magyarázatul annak, hogy a kínai értelmiség miért érdeklődött annyira a nyugati középosztályt foglalkoztató eszmék iránt: az egyén romantikus rajongása, az élethalálharc, a legalkalmasabb kiválasztódása. 1927-től úgy tűnt, hogy Kína számára a marxizmus hozhatja el a megváltást.[9]
Kínában a szocializmus, illetve a szocialista eszmék nem voltak teljesen előzményektől mentesek. A Taiping felkelés (1851-64) mintegy hidat képzett a kínai parasztfelkelések, a kínai tradíciók és a kommunista doktrína között. A kínai kommunizmus gyökerei így nem pusztán a nyugati forradalmi tradíciókba (Rousseau, Hegel, Marx, Lenin) nyúlnak vissza, de a titkos társaságokba, tömeges parasztmozgalmakba, illetve az azokat kordába tartani kívánó birodalmi törekvésekben is, melyek mind fontos szerepet képeztek a kínai történelemben[10].

---

[1] James Pinckney Harrison: The Long March to Power. A History of the Chinese Communist Party, 1921-72. New York, 1972. 9.p.

[2] Jacques Gernet:A kínai civilizáció története. Bp.,2005.468.p.

[3] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk. 2001. 2-3. 212.p.

[4] A kínai történelem során természetesnek tűnt valamennyi hit- és eszmerendszer vagy éppen intézmény kínai viszonyokra épített, az ország struktúráinak adekvát, sajátos adaptációja. Mind a buddhizmus avagy az idegen uralkodódinasztiák – a mongol Yuan, a mandzsu Qing – teljes asszimilációja példának tekinthető erre.

[5] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk. 2001. 2-3. 234.p.

[6]Richard Pipes: A kommunizmus. Bp., 2004. 147.p.

[7] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk. 2001. 2-3. 212.p.

[8] Uo.

[9] Jacques Gernet:i.m.,469.p.

[10] James Pinckney Harrison: i.m., 6.p.