Szépen sül a szakdogám, még egy tízezer-ötszáz percig kell sülnie hatvan fokon, hogy kellemesen ropogósan tálalhassam egy ínyenc vizsgabizottságnak; mindenesetre haladásom tanúbizonyságául kiemelek ide egy szösszenetnyi momentumot, mely Japán mandzsúriai agresszióját taglalja nagyvonalakban, mely igen komoly befolyással bírt a Nagy kormányos és a Generalisszimusz duellumára. Alább kortárs videofelvételek is megtekinthetők.
A kelet-ázsiai geopolitikai viszonyok átrendeződésének értelmében a korábbi kínai hegemóniát fokozatosan felváltotta az imperialista nagyhatalommá növekedett Japán uralma. Társadalmának működése immáron elválaszthatatlanul összekapc
solódott a globális gazdasági, illetve politikai folyamatokkal, s az első világháborút követő konjunkturális időszak alatt felgyorsuló gazdasági, és társadalmi változásokkal együtt járó szociális feszültségek új erőket hoztak létre: Japán Kína-politikáját az 1924-1927 közötti időszakban a liberális politikát folytató Minszeito-kabinettel szemben 1927-től Szeijúkai-mineszterelnök, valamint Tanaka tábornok Kínával szemben folytatott keményvonalas fellépése váltotta fel. A Japánban fennálló túlnépesedési válságot katonai expanzió, terjeszkedés formájában vélték megoldani,[1]amiről szemléletes képet festenek egy japán ezredes 1930-as évek közepében írt esszéjének sorai: „Japán számára csupán három lehetőség maradt, hogy enyhítsen a fölös népességből fakadó belső nehézségeken (…) nevezetesen a kivándorlás, a világpiacon való jelenlét és a területi terjeszkedés. Az első út, a kivándorlás nem vezet sehová, mégpedig a többi ország Japán-ellenes intézkedései miatt. A második út, a világpiacon való jelenlét, a kereskedelmi vámok és a kereskedelmi egyezmények hatályon kívül helyezése miatt járhatatlan (…) Ebből következően Japánnak nem marad más lehetősége, mint rálépni az egyetlen, még járható útra.”[2]
Miként a japán élelmiszertermelés nem volt képes lépést tartani a lakosság növekedésének mértékével, ennek következtében növekedett az ország importszükségessége: az 1930-as évekre az élelm
iszerszükséglet közel 15 százalékát már a gyarmatok termelték. Nem pusztán az élelmiszerek terén szorult japán importcikkekre: az 1920-as évekre már fából, rézből és szénből is behozatalra kényszerült, utóbbit elsősorban Korea és Mandzsúria értékesítette, amit az olcsó külszíni fejtés még inkább rentábilissá tett Japán számára.[3]
A japán gazdaság működése nyersanyagfüggősége következtében képtelen volt kivonni magát a világpiaci, és világpolitikai folyamatok alól, ennek nyomán a fellazuló Meiji-korszakbeli imperialista rendben oly politikai improvizációknak engedtek teret, mely háborúba sodorta a szigetországot.[4]Példának okáért az 1927-ben összehívott Keleti Konferencián került elfogadásra a Mandzsúria és Mongólia elfoglalásáról szóló rendelkezet is, mely 1929-re az egyik kínai lap végett Tanaka-memorandumként vált ismertté a világ számára.[5]
A japán külpolitika számára meghatározónak bizonyult a kínai forradalom, illetve a polgárháborús állapot kirobbanása, és az azzal együtt járó japánellenes mozgalmak – úgy, mint a japán áruk ellen intézett bojkott-mozgalom – kibontakozása. Mind Kína belső helyzetét, mind a nemzetközi helyzetet alkalmasnak találták a Tanaka-terv végrehajtására, Korea után Mandzsúria elfoglalását.
1928 árilisában a Mandzsúria elfoglalását – a gazdasági érdekeken túl - időszerűvé tette a Guomindang közeledése a területre, ezért újabb erőket vezényeltek a Shandong-félszigetre, ahol a tüntető tömeggel való ütközés több ezer áldozatot követelő mészárlássá fajult. Június 4.-én, a mandzsúriai hadúr Zhang Z
uolin halálával végződő robbantásos merénylet, mely fiát, Zhang Xueliangot a Guomindang oldalára állította, gyökeresen eltérő végeredményt – a Goumindang hatalmának megszilárdulását Kína északkeleti tartományaiban -, és ezzel a Tanaka karrierjének végét is elhozta.[6].A pacifista politikusok azonban ez után sem képesek befolyásra szert tenni a japán államapparátusban, így a Mandzsúria elfoglalását kitűző akció ezzel korántsem kerül le a napirendről: 1931. szeptember 18.-án bombarobbantást hajtottak végre a mandzsúriai vasútvonalon; majd a japán csapatok megszállták a vasútvonal mentén elhelyezkedő városokat, s 1932 januárjára egész Mandzsúria területét okkupálja a japán haderő, majd március 9.-én megszületik Mandzsukou Japán bábállam.[7]
A Népszövetség nemzetközi vizsgálóbizottságot állított fel, hogy jelentést készítsenek: a helyszínre küldött Lytton-bizottság jelentése alapján törvénytelennek nyilvánították Mandzsúria elfoglalását, az 1922. február 6.-ai washingtoni kilenchatalmi szerződés alapján, mindazonáltal elismerték Japán különleges jogait és érdekeit a területre vonatkozólag. Az 1933. május 31.-ei japán-kínai fegyverszüneti egyezmény értelmében további katonai, illetve politikai előjogot szerzett Japán, valamint a Nagy Faltól délre elterülő nagy kiterjedésű demilitarizált zónát, melyet felvonulási területként használt fel a Kína ellen irányuló háború későbbi stádiumában.[8]
Noha a Népszövetség 1933.február 24.-én egyhangúan felszólította Japánt a Kínával szembeni agresszió megszüntetésére, a japán imperializmus figyelmen kívül hagyta a határozatot, és márciusban a császár ediktumában jelentette be Japán Népszövetségből való kilépését.[9] Az Az 1929-1933-as világgazdasági válság következtében a belső gazdasági problémáik, majd Hitler erőszakos fellépése és a közelgő második világégés előszele következtében a nyugati hatalmak így nem léptek fel Japán expanzív törekvéseivel szemben.
solódott a globális gazdasági, illetve politikai folyamatokkal, s az első világháborút követő konjunkturális időszak alatt felgyorsuló gazdasági, és társadalmi változásokkal együtt járó szociális feszültségek új erőket hoztak létre: Japán Kína-politikáját az 1924-1927 közötti időszakban a liberális politikát folytató Minszeito-kabinettel szemben 1927-től Szeijúkai-mineszterelnök, valamint Tanaka tábornok Kínával szemben folytatott keményvonalas fellépése váltotta fel. A Japánban fennálló túlnépesedési válságot katonai expanzió, terjeszkedés formájában vélték megoldani,[1]amiről szemléletes képet festenek egy japán ezredes 1930-as évek közepében írt esszéjének sorai: „Japán számára csupán három lehetőség maradt, hogy enyhítsen a fölös népességből fakadó belső nehézségeken (…) nevezetesen a kivándorlás, a világpiacon való jelenlét és a területi terjeszkedés. Az első út, a kivándorlás nem vezet sehová, mégpedig a többi ország Japán-ellenes intézkedései miatt. A második út, a világpiacon való jelenlét, a kereskedelmi vámok és a kereskedelmi egyezmények hatályon kívül helyezése miatt járhatatlan (…) Ebből következően Japánnak nem marad más lehetősége, mint rálépni az egyetlen, még járható útra.”[2]Miként a japán élelmiszertermelés nem volt képes lépést tartani a lakosság növekedésének mértékével, ennek következtében növekedett az ország importszükségessége: az 1930-as évekre az élelm
iszerszükséglet közel 15 százalékát már a gyarmatok termelték. Nem pusztán az élelmiszerek terén szorult japán importcikkekre: az 1920-as évekre már fából, rézből és szénből is behozatalra kényszerült, utóbbit elsősorban Korea és Mandzsúria értékesítette, amit az olcsó külszíni fejtés még inkább rentábilissá tett Japán számára.[3]A japán gazdaság működése nyersanyagfüggősége következtében képtelen volt kivonni magát a világpiaci, és világpolitikai folyamatok alól, ennek nyomán a fellazuló Meiji-korszakbeli imperialista rendben oly politikai improvizációknak engedtek teret, mely háborúba sodorta a szigetországot.[4]Példának okáért az 1927-ben összehívott Keleti Konferencián került elfogadásra a Mandzsúria és Mongólia elfoglalásáról szóló rendelkezet is, mely 1929-re az egyik kínai lap végett Tanaka-memorandumként vált ismertté a világ számára.[5]
A japán külpolitika számára meghatározónak bizonyult a kínai forradalom, illetve a polgárháborús állapot kirobbanása, és az azzal együtt járó japánellenes mozgalmak – úgy, mint a japán áruk ellen intézett bojkott-mozgalom – kibontakozása. Mind Kína belső helyzetét, mind a nemzetközi helyzetet alkalmasnak találták a Tanaka-terv végrehajtására, Korea után Mandzsúria elfoglalását.
1928 árilisában a Mandzsúria elfoglalását – a gazdasági érdekeken túl - időszerűvé tette a Guomindang közeledése a területre, ezért újabb erőket vezényeltek a Shandong-félszigetre, ahol a tüntető tömeggel való ütközés több ezer áldozatot követelő mészárlássá fajult. Június 4.-én, a mandzsúriai hadúr Zhang Z
uolin halálával végződő robbantásos merénylet, mely fiát, Zhang Xueliangot a Guomindang oldalára állította, gyökeresen eltérő végeredményt – a Goumindang hatalmának megszilárdulását Kína északkeleti tartományaiban -, és ezzel a Tanaka karrierjének végét is elhozta.[6].A pacifista politikusok azonban ez után sem képesek befolyásra szert tenni a japán államapparátusban, így a Mandzsúria elfoglalását kitűző akció ezzel korántsem kerül le a napirendről: 1931. szeptember 18.-án bombarobbantást hajtottak végre a mandzsúriai vasútvonalon; majd a japán csapatok megszállták a vasútvonal mentén elhelyezkedő városokat, s 1932 januárjára egész Mandzsúria területét okkupálja a japán haderő, majd március 9.-én megszületik Mandzsukou Japán bábállam.[7] A Népszövetség nemzetközi vizsgálóbizottságot állított fel, hogy jelentést készítsenek: a helyszínre küldött Lytton-bizottság jelentése alapján törvénytelennek nyilvánították Mandzsúria elfoglalását, az 1922. február 6.-ai washingtoni kilenchatalmi szerződés alapján, mindazonáltal elismerték Japán különleges jogait és érdekeit a területre vonatkozólag. Az 1933. május 31.-ei japán-kínai fegyverszüneti egyezmény értelmében további katonai, illetve politikai előjogot szerzett Japán, valamint a Nagy Faltól délre elterülő nagy kiterjedésű demilitarizált zónát, melyet felvonulási területként használt fel a Kína ellen irányuló háború későbbi stádiumában.[8]
Noha a Népszövetség 1933.február 24.-én egyhangúan felszólította Japánt a Kínával szembeni agresszió megszüntetésére, a japán imperializmus figyelmen kívül hagyta a határozatot, és márciusban a császár ediktumában jelentette be Japán Népszövetségből való kilépését.[9] Az Az 1929-1933-as világgazdasági válság következtében a belső gazdasági problémáik, majd Hitler erőszakos fellépése és a közelgő második világégés előszele következtében a nyugati hatalmak így nem léptek fel Japán expanzív törekvéseivel szemben.
[1] Edwin O. Reischauer: Japán története. Bp., 1995. 160.p.
[2] Conrad Totman: Japán története.Bp., 2006. 525.p.
[3] Uo.520.p.
[4] Uo. 571.p.
[5] Hani Goro: A japán nép története. Bp., 1967. 147.p.
[6] Németh István (szerk.:) – 20. századi egyetemes történet. II. köt. Európán kívüli országok. 60-61.p.
[7] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Bp., 1983. 314.p.
[8] Uo.
[9] Edwin O. Reischauer: Japán története. Bp., 1995. 150.p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése