Por és hamu vogymuk

Miután megjártam az Örök várakozás csarnoka névvel is illethető tanulmányi osztályt. Bemegyek ma kilencre, hogy az abszolutúriumot megcsinálom tíz perc alatt, és még a 10:20-as vonattal eltiplizek haza. Odaérek, már egy légiónyi deák állt a földszint 15. vészjóslóan meredő, vaskos ajtajai előtt. Beállok a sorba, siessünk-siessünk gondoltam, 11-re otthon kéne lennem. Eltelik fél óra, fogy az oxigén, a helyzet azonban változatlan. Mondom majd felgyorsulunk. Mögém újabb hadrendek csatlakoztak; mikor tízet ütött az óra, már közel tíz centimétert sikerült előre haladnom. Egyesek sátrat vertek, süldő malacot tűztek a nyársra, s szépen, szentimentálisan sütögettek. Némelyek térdepeltek, és jajveszékelés közepette ostorozták magukat, mint a flagellánsok egykoron; s volt, ki buddhista zarándokok módjára hason csúszva vezekelt. Mások gobelint hímeztek, farigcsáltak, 11-kor megpróbáltam elvágni a torkomat egy bicskával.

Nem sikerült.

Ekkor különböző kőeszközöket kezdtem pattintgatni magamnak, hátha jók lesznek valamire. A 15-ös szobából időnként kinyújt egy hatalmas, nyálkás polipkar éles tapadókorongokkal, és próbálta hessegetni a népet, hasztalan. Egy nő időközben megszült, az egyik nyitott ablakon őszi leveleket sodort be a szél. Lőttek villámháborús tervemnek. Aki kidőlt, azt felpakolták egy szekérre, és vitték tovább. 12 lehetett már, igen közel voltam az ajtóhoz, ahonnan folyamatosan jöttek ki az emberek, mégse ment be más helyükre. Srácok, nem kéne valakinek esetleg bemenni? Nem bántásból -vagy mert már három órája állok itt - mondtam, csak hogy ha úgy gondoljátok. Nem, nem - válaszol egy csaj, mert azok máshová várnak. 12:00 - kijön a TO-s asszonyállat, hogy köszönjük a részvételt, jövő héten próbálkozzanak újra, hátha akkor adásba kerülnek. Persze nem mozdul senki, mivelhogy senki nem fog innen elmászni. 12:30, egy lány lohol a folyosón az embertömeg között, elesik egy székben, amit ámokfutásában nem vett észre; kurva nagyot koppan és fut tovább, majd bemegy egy ajtón. Úgy éreztem eljött az ideje, hogy én is cselekedjek, kijött egy forma; mire mint az őrült, ki letépte láncát berontok, és ekkor megértettem mindent: bárdok zengik nótájukat, csörgősapkás udvari bolondok bohóckodnak, és tonzúrás, üvegszemű szerzetesek festenek szájjal bámulatos iniciálékat. A számítógépek monitorjába karót szúrtak, és kereszteket festettek rájuk. A nyomtatókat felborították s fokhagymával szórták be. A tanulmányi osztályon nem élnek efféle ördögi masinériákkal, ők még mindig kézzel, pontosabban szájjal róják a sorokat, gondosan megformálva minden egyes betűt. Mi járatban lovag, kérdé az egyik: anyádat keresem feleltem, és az abszolutóriumomat szeretném. Vagy úgy, szólal, elővesz egy kódexet, közben kipottyan az üvegszeme. Ideadnád az üvegszemem, jó lovag? Odaadtam neki az üvegszemét, lapozgatja szúette könyvét, majd a komoly, öreg Vejnemöjnenhez hasonlatosan szóval mondja, fölfeli: roppant különös, roppant különös! Históriás, ki kelet-ázsiai kultúrák diszciplínával vagy vala?! Igen. Márpedig fiam, énszerintem ilyen szak pedig nincsen, kuncog. Akkor erőltesd meg picit a fantáziádat - buzdítottam, mert én innét el megyek jusson nélkül. Forgatja, szagolgatja az indexem, számolja a krediteket, körzővel rajzol, majd megnyálazza az ujját és felemeli a levegőbe. Ezután egy kis zacskót akaszt le a nyakából, melyben apró csontok és csillogó kövek vannak, kiborítja elém, széttúrja őket, és ritmikusan kántál közben valamit. Majd megmerevedik, s fekete csönd köszön be. Várok így egy fél órát, mire megszólal: készen vagyunk. Valóban van ilyen szak, minden rendben van. Már épp megakartam gyújtani egy tűzijátékot, mikor villás nyelvét újra felém nyújtja: lenne még valami. Itt egy papiros, vidd el a könyvtárba, hogy igazolják: nincs tartozásod, sem priuszod. Kiverekedem magam a zsörtölődő emberszőlők gyűrűjéből, tűzön és vízen át eljutok a könyvtárba, egy hatalmas bullával igazolják isten báránya mivoltom, vízen és tűzön visszamegyek, ismételten utat vágok magamnak, és diadalittasan rácsapok a TO-s néni asztalára: veni, vidi, vici. No lám, ilyen gyors volt, fiatal úr? Majdnem jó, a központi olvasón kívül szükség volna a tanszéki könyvtár pecsétjére is. Ez volt az a pont, amikor kivettem a zsebemből a korábban pattintott kőeszközömet, hogy valamit félig agyonverek vele, aztán végül visszasüllyesztettem. Héraklészt hányszor szopatták? Tizenkétszer. Annyinál még úgyse járunk, akkor vissza a tanszéki könyvtárba. Ajtói tárva, beröppenek, mint egy boldogságos pillangó, két nő ül az asztalnál, csak egyik sem tartozott az általam ismert könyvtárosok közé, azért persze meginterjúvolom őket. Pityeregve toltam oda az orrommal eléjük nyamvadt papirosom, mire jót röhögtek, lévén egy konferencia résztvevői voltak, ami bent volt a könyvtárban. De tudod mit, kérdi az egyik: menj, és kopogj be mindenhova ezen a folyosón, valaki majd kijön. Kimegyek, ránézek a folyosóra: káromkodok és fütyörészek, mint a Hortobágy poétája, és hazajövök. Ezért a szar semmiért kell újfent bemennem Pestre a jövő héten.