Kínpanoráma a koleszban

Mostanában nem alszok valami jól. Eleve meglehetősen nehezen szenderülök álomba, érzékenyebb a fülem, mint Heimdallé, pedig az ő figyelmét még a midgardi birkák gyapjának növekedése sem kerülhette el. Idáig nem volt gond a koleszban, de a felettünk lévő állatfarmon bizonyára megkezdődött a párzási időszak, és annak velejáróira lehettünk figyelmesek az elmúlt egy hétben.

Múlt hét hétfőn kezdődött, hogy felettünk hallhatóan megszaporodtak az egy szobára jutó koreaiak. Táncolgattak, nevetgéltek - nem baj no, laissez faire, ők is érezzék egyszer jól magukat az életben. (Egyszer. Nem kétszer. Egyszer.)
Kedden újfent begyújtották a rakétákat, ugráltak, a hím egyedek nászénekekkel próbálkoztak, Justin Timberlake koreaiul a tizenegyedik csapás, Minfan fülelt is, hátha ismeri valamelyiket, de gyorsan lekapcsoltam, mielőtt eszébe jutott volna neki a 代表我的心. Basszátok meg - javallottam, de rendben, én nem szakítok meg semmilyen aktust, inkább iszok egy sört. Szerda, Csütörtök: a felettünk dúló orgia mit sem veszít lendületéből, szekrényeket borítanak, korbácsolós India Jones-os erotikus kéjjátékokat játszanak (én nem tudom, mi volt az a hozsannázós csapkodás) rapszodikus, erősödő-gyengülő vonyítások, ritmikus kántálás, egyre növekvő moraj: baszki Minfan, ezek megátkoznak bennünket - jutott eszembe a koreai samanizmus. Szombatra egy katartikus extázis keretében kifulladtak. (Egyébiránt ezen időszak alatt mi tanulni próbáltunk.)
Vasárnap újra kezdődött a műsör, csakhogy már nehezteltem is. Olyan éjjel egy fele megszámoltam hány töltény van a tárban, majd vérben forgó szemekkel felmentem a harmadik emeletre - egyébiránt ez a puskát kellett volna szituáció. Útközben minden élőlénynek, ami szembe jött velem, felidéztem József Attila egynémely sorát:

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok a koreaiknak: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok a koreaiknak: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok a koreaiakra: Nagyon fáj. Fáj bizony, hogy nem bírok aludni már egy hete, mert minden nap fesztiváloznak. Kopogok, kijön egy tag: miért, miért csináljátok? - kérdem. Hát ők nem tudták, hogy áthallatszanak. Nem tudtátok?! Oda se neki - bólintottam a világ összes irgalmával - majd lesz még nálunk olyan buli, hogy menedékjogot kértek Észak-Koreában. Visszamegyek. Lefekszem. Szarnak az alkotmányra, hajnali háromkor kezdődik megint a pszichocirkusz. Ismételten felmegyek, s mint Columbo állok az ajtóban, veszek elő egy noteszt, s teszek fel furfangosabbnál furfangosabb kérdéseket, úgymint: mégis mikor a kurva anyátokba tervezitek, hogy lefekszetek végre, majd jegyzeteltem. Azóta nem jelentkeztek.

Volt ma egy tingshuo vizsgám, elég rossz lett, nem feltétlenül a koreaiak sikanériáiból kifolyólag, de ez van. Holnap meg hanyu, oh irgalom atyja ne hagyj el.

Dióhéjban

Először is: a szobatársamhoz hozzávágom Ricky Martint: társuljanak, énekeljenek torkukszakadtából vietnami cserkészdalokat, házasodjanak össze, neveljenek kazuárokat, randizzanak hóhérral, amit akarnak. De nem itt. Nagy hiba volt behozni a TV-t. Fatális.

Másodszor is: hideg van. Nemrégiben eleddig ismeretlen zimankó tette be ordas lábát Nanjing küszöbére, parkolópályára kell tennem rövidnadrágom, meg minden röviddel kezdődő ruhadarabom. Még a Ferihegyen kiraktam a sálat, hogy minek, majd veszek kint. Voltunk az éjszakai piacon, de ma módfelett drágák és makacsok voltak. 20 yuan egy sálért? Emberek ezek?
Mondjuk egy Maós cigis-dobozt nem hagyhattam ki, fojtogató anyagi helyzetem minden dacára sem. Még mindig nem jelezték elvtársaink a kolesz faliújságán, hogy mikor szeretnének a szocializmus titkaiba, valamint a havi ösztöndíj adagba beavatni. Ezen a héten már ildomos volna. Nem mintha nem elvezném a menzán feltálalt kiszart-kígyóbőröket, melyeket jobb híján, legalábbis olcsóbb híján oktrojálok magamba; mindazáltal nem volna nagy gond, ha egyszer önerőmből mosolyognék ebéd után, és nem az élelemnek álcázott átkot tálcámra szóró "Vakolj Bébi" 2010-es verseny döntős elvtársnője rajzolna pofámra zsírkrétával Joker-vigyort.
Holnap szétnézek a piacon, hátha van valami kalitkás taun-taun, legalábbis prémmel rendelkező állatnak látszó tárgy, amiből takarót hasíthatok - miképp ez a mostani pléd kezdi elveszteni szerepkörét -, és nem szeretnék megfagyva kiállítva lenni a Harbin-i jégfesztiválon, mivelhogy a koleszban a fűtés léte zavaros teóriák halmazát bővíti.

Harmadszor: tegnap valami olyan szinten vízhajtó teát ittam Katjánál, hogy utána kipisáltam a Kelet-Kínai tengert.

Dióhéjban ennyi. Edzésen ma megkérdeztem a mestert, hogy mikor leszünk már rohadt állatok, de azt mondta, hogy nem ma. Újabb elemekkel bővült veszedelmes wushu-tárházam. Egy Johnny Cage, vagy egy Sub Zero már nem ellenfél. Tényleg nagyon veszélyes vagyok.

Ora et labora

Dolgoztunk ma, mint egy állat. Mármint hogy munkanap volt, de a legelső órán nyugodtan ránk húzhatták volna a hullazsákot, vagy körberajzolhattak volna minket, superman-alváspozícióban próbáltuk megmenteni az egész világot.

Aztán délután elmentünk fodrászhoz. Egy pink felsős buzikalóz vett kezelésébe, most azt nem mondhattam neki, hogy úgy vágd le, mint a Hetyei Ildi, ezért csak annyit mondtam, hogy picivel rövidebbre. De amikor megragadta az ollót, már láttam, hogy valami groteszk alkotóvágytól reszketnek ujjai. Úgy alakította a fejem, mintha agyagból volna, rövid, gyors mozdulatok, itt egy metszés, ott egy vágás, szögmérő, nyissz, szögmérő, nyissz. Végeredmény gyanánt a "Buziróka" fantázianevű 2010-es hajmanöken verseny fődíjára is pályázhatnék, de jó így is.

Két nap után meglett Minfan, a szobatársam, el is énekeltettem vele a Celine Dion My heart will go on-t, ez egyik kedvenc száma. A Hotel California-n kívül, amiről fingja nincs, miről szól, de a refrént minduntalan végigvonyítja. Valaki végtelenül elkalibrálta zenei ízlését, álmából felkelve Britney Spearst szavalni mondjuk nem kis dolog.

A miénknél eklektikusabb kolesszoba a világon nincsen, ezernyi kivégzett sörtetem, permanens rókaszag, és Celine Dion triásza olyan szinten megdöbbentő összhatást eredményez, hogy Alíz még Csodaország után is felkötné magát nálunk.

宿醉

Tegnap késő este az álomba taszító fáradság súlyos láncait próbáltam éppen elreszelni egy rozsdás ráspollyal, mikor csöngettek az ajtón. Kimegyek, három vietnami kiscsaj áll az ajtóban, ahogy kinyitottam a bejáratot, a huzattól becsapódott az ablak, meg szerintem villámlott is egyet, de olyan szinten megrettentek, mint a farkast megpillantó őzikék. Tény, hogy már borotválkoznom kéne, de szívélyes mosolyom valamelyest eloszlatta félelmeiket, s megkérdeztem őket, miben segíthetek. Mondták, hogy menjek le, mert fel kell hozni a sört. A sört? A sört. Így kezdődött.

Felhoztuk a sört, felráztuk az egész emeletünket. Mindenki szépen levette a cipőcskéjét, papucskáját, óvatosan lépkednek befele poszt-apokaliptikus kuplerájunkba, de aztán rájöttek, hogy nálunk más rendszer van, mint egy normális kolesz-szobában, par exemple Mel Gibson volt itt tegnap, hogy itt szeretné forgatni a Mad Max 4-et, aminek semmi akadálya, hisz ilyen szürrealista rémálmot még Dali sem tudna festeni.

Nem telt meg túlságosan szobánk, alig voltunk tízen, viszont betáraztunk rendesen a különféle földi javakból. Rágcsálnivalónak vietnami-koreai cimboráink ilyen összeaprított sült baromfi-nyakat hoztak, és nem, nem kell szörnyűségre gondolni: iszonyatosan csípős, de még pont az a vállalhatóan-iszonyatosan csípős csontos-húsdarabok, sör mellé eszményi párosítás.

Egyébiránt a boltban vettem ananászos-sört, de kb. olyan volt, mint a citromos Gösser, semmi értelme. Apropó ananász! A kedvenc rántotthúsos kajázdámban ananászos hamburgert próbáltam ki akaratomon kívül, nem túlzottan nyerő kombináció.

Az ázsiaiak valóban nem nagy ivók, olyan kettő fele már azt se tudták, melyik létsíkon rekedtek meg, de nekem is jó kedvem volt ám, na nem a sörtől, hanem mert általában jó kedvem van.

Reggel aztán volt szerencsém kezet rázni a Keleti Poklok Szent Császárával, adott nekünk egy felmosórongyot, meg egy seprűt, de most már olyan szintű tisztaság van, hogy Coccolino maci nálunk legelteti szivárványsörényű ezüstpónijait.

És még így is maradt annyi sörünk, amivel áttudunk telelni.

Megtudhattam továbbá, hogy kínai nevem - 窦琦 (Duoqi) - koreaiul egy rajzfilmkacsa nevével azonos kiejtésű.

Helló, Nanjing!

Megérkeztem tehát Nanjingba. Ahogy kiléptem a vasútállomásról, egyből körül vett a város aurája, s ahogy végignéztem rácsodálkozva minden apró mozzanatra a taxi ablakából, elégedetten konstatáltam, hogy bizony, ez Kína! Jogosan merül fel mondjuk a kérdés, hogy mi mégis mi legyen, Litvánia?

De nem ebben az értelemben gondoltam, hanem hogy valami ilyesminek képzeltem, ilyennek láttam képeken-filmekben, ergo nem hazudtolta meg magát semmilyen tekintetben. Minden olyan, mint a képeken, valódi nagyváros, több száz emeletes toronyházakkal, ugyanakkor igen sok zöld városrésszel is egyszersmind. Odaértem az egyetemre, egy nagy plakát üdvözli az újonnan jött diákokat, a készséges portás be is vezetett abba az épületbe, ahol a regisztrációs teendőket végeztük. Persze még mindig vonszolva döglött bőröndömet, kikészülve a klímától léptem be, ahol egyetemista csajszik várták a magamfajtákat, majd gardíroztak a délután folyamán. Nagyon rendes és segítőkész volt a Jessica művésznévre hallgató csaj és kompániája. Miután a regisztrációval megvoltunk, elkísértek a koleszba. A campuson végigsétálva úgy kapkodtam a szemem a pálmafákról a tradicionális kínai épületektől a szökőkutakig, kőfaragások, hogy a végén összeütköztek kiugró szemgolyóbisaim. Valami hihetetlen környezet, valóságos fa-matuzsálemek által körült ölelt hamisítatlan kínai építészeti megnyilvánulások, számtalan park, (a mai napon pedig egy káprázatos tavat is felfedeztünk), mindez istentelen kabóca-koncerttel kiegészítve; több, mint két napnyi utazással, s 9000 kilométerrel hátam mögött ez több inger volt egyszerre, mint amennyit biztonsággal fel tudtam volna dolgozni.

Először a Nanshan hotelba mentünk be, ami egy igen színvonalas apartmanszerűség, a szerencsésebbeket ide osztják be, amikor töltöttük ki az adatokat, és néztem körbe, csak úgy vertem a nyálam, milyen helyre kerültem, aztán mikor végeztem, s megkaptam kulcsom, szomorúan vettem tudomásul, hogy akkor menjünk, és nézzük meg a valódi helyet, hol lakni fogok. Így toltam fel kint kimúlt gurulni már régóta nem guruló bőröndöm még jó pár lépcsőfokon, hogy a Nanshan hotel mögött megpillantsam az International Students Dormitory, és vegyem birtokomba lakosztályom, ami egyébiránt teljesen korrekt. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nekem egy 5 csillagos lakosztályban négy fal négy csillagot jelent, egy ágy pedig már az ötödiket, nagy elvárásaim sosem voltak, de ez ettől függetlenül is azt kell mondjam baráti. Van egy kis előtér, mellette mosdó, majd egy társalgórész TV-vel, és végül a kellően nagy hálószoba két szobával, szekrénnyel, íróasztalokkal. Ami külön érdekes, hogy a hálószobából nyílik egy kifejezetten szárítóhelység, a kimosott ruhák számára, folyamatos fűtés van benne, és vállfák, valamint ablakok, amikből kilátás nyílik a városra. Alattunk standard kínai házak vannak, bennünk a standard kínai élet attribútumaival. A lényeg a kolesszal kapcsolatban, hogy itt lehet majd bulizni is, a Nanshan hotelba szerintem kínai harangba zárna a recepciós részegen.

Elvileg van egy vietnámi szobatársam, érdekes körülmények között találkoztam vele: tegnap estére már igencsak lefáradtam a megannyi megpróbáltatástól, és le is dőltem este. Olyan éjjel egy fele csattog-villámlik valami, egy homályos alak közeledik a szobába, reflexből ragadtam magamhoz szótáram és kínaiul kiabálva keltem ki ágyamból, hogy mégis ki a tököm vagy te, hogy csak így berontasz ide, rendesen ráhoztam a frászt szerencsétlenre, aztán felvilágosított, hogy a szobatársam lenne. Vagy úgy mondom, akkor kezet ráztam vele, és nem győztem elnézést kérni tőle, rárontottam, mint Retekszisz. Kocsmázni volt a forma, ezért egyből megbocsátottam neki. Visszaadta a szótáramat is. Ha minden rendben mondom, akkor visszadőlök Csipkerózsika-álmomba, és vissza is dőltem. Reggelre nyomát se láttam az arcnak, ki se pakolt a poggyászából.

Reggel kilencre visszamentem a regisztrációs-épületbe, mert szóltak még tegnap, hogy adnak majd kínai sim-kártyát. Aztán végül is délután egy órára sikerült is kézhez kapnunk, na mindegy. Amikor kérdezték, hogy van-e már szobatársam, említettem a vietnámit, volt ám meglepetés, lévén nem jelentkezett még be a tag. Picsa tudja, mit csinál az itt egyáltalán. Sokkal érdekesebb viszont, hogy itt találkoztam össze Julival, nagy szerencsénkre egy helyre osztottak be minket az egyetemet illetően, annyi differenciával, hogy a Nanshan hotelban szállásolták el, egy koreai mellé, aki jelenleg nincs itt, viszont megelőzőleg olyan szinten belakta már szobáját, hogy alig volt már hely pakolni neki valamit. Majd tudatja a koreaival, hogy ez így nem mehet tovább. Mellesleg lesz még egy magyar rajtunk kívül, de őt nem ismerjük. Ez is csoda, hogy ketten ugyanitt vagyunk. Miután Juli regisztrációja is lezajlott, elmentünk kajázni egyet az egyetemmel szemben lévő utcasorra, és 10 yuanért, (kb. 320 forintért) belaktunk, mint az állat. De én még annyi zöldséget életemben nem ettem, mint amennyi egy tálon volt. Nem tetszik ez nekem. Többször írtam megelőzőleg, hogy valamennyi zöldséget deportálnék erről a húscentrikus bolygóról, viszont ettől függetlenül egész jó volt a kaja. Elfelejtettem előző bejegyzésben írni, hogy az egyetem mellett van egy kínai Mc’Donalds, többiek jóslatának megfelelően először ide térbe be elemózsia végett, de ilyen szar sajtburgereket még életemben nem ettem, egyik a kukában landolt. Ergo nyugi, tovább hízni bizonnyal nem fogok, mi több, ha egy év zöldségezés után nem áll vissza a koleszterinszintem, akkor soha életbe nem fog. A kaják fűszerezése mértékkel markánsabb az itthoni kínai kajázdák megoldásainál, a csípős tényleg csípős, ergo oly nagy gond nincsen. Majd megszokom.

Délután regenerálódtunk egy kicsit, majd estefele elnéztünk az esti, vagy éjszakai piacra. Csakhogy utolért bennünket a tájfun. Igen, a tájfun, van az is, ami nem kifejezetten baj, hiszen valamelyest lehűti ezt az alapjáraton rothasztó időt. Ezt megszokni nem fogom tudni, magas a páratartalom, hőség van, nehezen viselem. Szóval elindultunk, épp akkor bontakozott ki a piac, vettünk párnát, huzatot, Juli lealkudott mindent, mint az állat, elég jól tolja, akárcsak a kínait. Aztán az áthatolhatatlan esőfüggöny meghátrálásra késztetett bennünket, behúzódtunk egy táskaárus nő bodegájába, majd mikor kissé enyhült az eső, visszaindultunk az egyetemre. Így is szarrá áztunk. Az éjszaki piac nagyon érdekes, pedig az eső el is mosta az egészet, ennél csak pezsgőbb szokott lenni. A közlekedés afféle erős kutya baszik alapon működik, a közlekedési lámpák jobbára tájékoztatás gyanánt funkcionálnak, lehet menni, meg nem is, effektíve csak azt nem írják ki, hogy csinálj, amit akarsz. Persze nem annyira gázos a helyzet, de figyelni kell. Fokozottan.

Különben számos piac van még erre ezen kívül, külön zöldségpiac is, miegymás. Egy zöldségboltban olyan zöldségek és gyümölcsök voltak, amiket még életembe nem láttam. Le is fotóztam egyet, Dávid hallod, erre kéne átváltanod Dinnye helyett! Akkora, mint egy dinnye, csak ilyen tüskés. Majd megtudakolom, micsoda.

Betértünk még a délutáni kajáldába, egy újabb adag tofuköltemény elszavalásának céljából, majd könyvtár. Az időeltolódás bátyámékhoz 7, anyámékhoz 6 óra, a könyvtár meg csak fél tízig van nyitva, így túl sokat nem tudunk beszélni, mivel az otthoniak még javában dolgoznak-tanulnak, mikor nálunk már az éji bogarak koppannak nagyot a falban. Azért így is tudunk gond nélkül beszélgetni, szerencsére a skype-ot nem érinti az internet-cenzúra, ami fészbúkot s a bloggert sújtja. Fészbuk függő voltam, csoda, hogy életben vagyok három nap kihagyás után, dolgozom a megoldáson; egyébiránt akinek van valami megoldása, ne habozzon kommentben, vagy akár postagalambbal elküldeni.

Összességében már nagyjából rendben vagyok, lokálpatrióta lévén iszonyatosan hiányoznak az otthoniak, mind a szerettek, mind a barátok; viszont jól érzem magam az új környezetben. Pedig még kvázi semmit se láttam belőle. Fura lesz, hogy egy évig itt fogok élni.