A kínai Kolumbusz(ok)

A kínai Ming-kor (1368-1644) első fele híres volt a hosszú tengeri utazásokról, expedíciókról, amelyeket egy többek között egy eunuch, 郑和 Zheng He vezetett. Az eunuchok valamennyi nagy civilizáció - Egyiptom, Perzsia,Róma, Görögország történelmének gyakori arcai voltak. Kínában már a legendás ősi uralkodóház, a Xia-dinasztia korától (i.e. XXI.század) egészen az utolsó császári uralkodócsaládig, a Qing-dinasztiáig, vagyis több, mint háromezer évig folyamatosan és állhatatosan őrködtek a császár ágyasai és az udvar rendje felett. Igen irigyelt munkakört töltöttek be, ám ez bizonyos helyrehozhatatlan biológiai veszteséget és nélkülözést vont maga után; ám a császárnak ezután nem kellett attól tartania, hogy az ágyasok és az eunuchok kapcsolata túlságosan elmélyül.

Ugyanakkor az eunuchok a későbbiek folyamán egyre nagyobb feladatkörrel rendelkeztek, és a mandarinok kilencfokozatos hierarchiájában egészen a harmadik szintig tolhatták fel magukat, egyes főeunuchok akár még egy második helyet is elcsíphettek. Érdekes momentum, hogy némely családok a gyermek biztos jövője érdekében kasztráltatták a kis lurkókat, hogy majd belőled tekintélyes hivatalnok válik, fiam. (A non plus ultra már csak az lehetett, hogy ez után nem vették fel eunuchnak.) És egyébként, miután sor került a biológiai alkalmassá tételre, az egykori "fiú" nyakába akasztott kis bőrzacsiban megkapta a leválaszott, majd olajban megfőzve tartósított tegnap még meglévő testrészét, hogy halála után legalább teljes értékű ember válhasson belőle. (Foggal-körömmel védték is e zacsit haláluk végéig. Egyébiránt a 包 bāo - kis zacskó kínai szó egy szójáték értékű kifejezés, mert ugye zacskót, táskát jelent, de más hangsúllyal és írásjeggyel - 宝 bǎo kincset jelent, aminek értelmét így a zacskó tartalma magyarázza...)
S ezen eunuchok vezette kínai küldöttségek indultak útra nagyszabású tengeri expedíciókra, melyek a XV. századi Kína egyértelmű műszaki fölényéről tudósítanak Spanyolországgal és Portugáliával szemben, miként e nemzetek hajói csak a század végén indultak hosszú, nyílt tengeri utakra. Kína fölénye a XI. századi hajózási hagyományokra vezethető vissza. Ezzel kapcsolatban egyszer egy belga prof. tartott egy érdekes előadást, és ő a kínaiak hosszú távú tengeri hajóutainak megvalósíthatóságát a hajón való zöldségtermesztéssel magyarázta: a tengerészek legádázabb ellenfelei nem a Leviátánok vagy egyéb tengeri szörnyek voltak, de a skorbut. A skorbut pedig C-vitamin hiány. Vagyis: a hajón való egyoldalú táplálkozás miatt nem lehetett egészen a XV. század végéig hosszú tengeri utakat megtenniük az európai hajósoknak, ellenben a kínaiak "lebegő kertjeiről" már a híres arab utazó, Ibn Battúta is beszámolt. A hajón termesztett zöldségekből és gyümölcsökből biztosítva volt a vitaminellátásuk, mely így kizárta a skorbutot.
Így váltak lehetővé az első nagyobb expedíciók - melyek kereskedelmi és egyben diplomáciai jellegűek is voltak - 1403-ban indultak (a Yongle uralkodói korszakban) a délkeleti partvidékre, majd Jávára és Szumátrára, (ami nem véletlen, hiszen vízi úton történő szállítás és közlekedés sokkal olcsóbb és egyszerűbb volt, mint a szárazföldi, erre a mondás, hogy : "Délen szállj hajóra, északon pattanj lóra".) Ezt követően Malakába, sőt az India délnyugati csücskében fekvő Kochiba is elhajóztak. Valószínűleg az olyan nagy kikötők, mint Kanton, Quanzhou és Fuzhou már a 13. századtól rendszeres kereskedelmet folytattak ezekkel a távoli vidékekkel, mivel más módon igen nehéz volna magyarázatot adni a megújuló diplomáciai kapcsolatokra. Az is egyértelmű, hogy a Ming császárok expanziós elképzelései nagyban hasonlítottak a mongolok szemléletére, még ha a motiváció meg is változott: többé már nem pusztán a meghódított területek gazdaság zsákmányolása volt a cél, hanem a Ming Birodalom tekintélyének elismertetése szupremáciájának biztosítása Délkelet-Ázsiában és az Indiai-óceán térségében. A nagy tengeri expedíciókkal egy időben zajlottak a katonai hadműveletek Vietnamban, s az ország kínai megszállása is pontosan erre az 1406-tól 1424-ig terjedő időszakra tehető.
És ezeket az utakat vezette a yunnani születésű, muszlim eunuch, Zheng He (1371-1433) akinek apja haǧǧi volt, vagyis olyan muszlim, aki eleget tett a Ḥaǧǧ kötelessének, azaz elzarándokolt Mekkába. A Mingek pengéjétől megnyomorított ifjú húsz év múltán már a herceg egyik legfőbb támogatója lett. Életének csúcsa azonban a tengerésznagyként vezetett nagy expedíciói voltak.

Miután 洪武帝 Hongwu császár 1382-ben visszafoglalta Yunnan tartományt, Zheng He Pekingben. Yan hercegének, a későbbi Yongle császárnak a szolgálatába állt a hercegi ágyasok lakosztályában. Családneve eredetileg Ma (a Muhammad első szótagja) volt, de 1404-ben felvette a Zheng nevet. Miután már betöltött néhány fontos katonai posztot, megbízták annak ; tengeri expedíciónak a vezetésével, amelyekre Yongle (1403-1424) és Xuanri 1435) császárok uralkodása alatt került sor (és nem mellesleg stratégaként kulcsszerepe volt abban a lázadásban, amely Zhu Dit 1402-ben Yongle („Örök Boldogság”) néven a császári trónra juttatta.) Az expedíciók dátumai és útvonalai:

1. 1405-1407: 313 hajó és 27870 ember indult útnak. Az elért területek: Champa Királyság (Vietnam délkeleti partvidéke), Jáva, Szumátra, Malaka, Ceylon, Calikut (India délnyugati csücske). A jávai királyságban, Majapahitban Zheng He beleavatkozott a trónért folyó belviszályokba, a szumátrai Palembangban (Délkelet-Szumátra) pedig a helyi kormányzat és a kínai kolónia közötti konfliktusba.
2. 1407-1409: Calikut, Kochi (szintén a Malabar-parton), valamint Ceylon. Ezen a helyen a kínai admirális sztélét emeltetett, amelyen az állt, hogy Calikut, Kochi és királyságai immáron a Ming Birodalom adófizető államai, megszilárdítva ezzel a kereskedelmi kapcsolatokat az Indiai-óceán térségében.
3. 1409-1411: Sziám, Malaka, a Malabar-part, Ceylon. Zheng He, ellenszegülve Maiakat magának követelő Majapahit Királyságnak, itt is sztélét emeltetett. Ceylon szigetén vereséget mért a királyi hadseregre, mely a császári flotta egyetlen jelentősebb szárazföldi ütközete volt. Ugyanekkor történt, hogy ökumenikus szellemiségének jegyében a muszlim Zheng adományokat juttatott egy buddhista templomnak.
4. 1413-1415: Calikut és a Perzsa-öböl kapujában fekvő Hormuz. Miután elhagyta Szumátrát, a flotta egy része, anélkül, hogy kikötött volna, egyenesen Adanba (Áden) és Afrika keleti partvidékére hajózott, amelyet a szomáliai Magadisunál értek el. Az út hossza cirka 6000 kilométer volt. A negyedik expedíció során a kínai csapatai nem bírták megállni, hogy be ne avatkozzanak a Szumátra északnyugati részén elterülő Atjeh Szultánság belügyeibe. Ennek az útnak a nyomán, amely első ízben vezetett messzebb Indiánál s szelte át az Arab-tengert, csaknem húsz állam küldte el adóját, valamint követeit Kínába, ezzel is elismerve a Ming-császár tengerentúli befolyását.
5. 1417-1419: Hormuz. A flotta egy része Szumátráról az ádeni és a szomáliai partok felé indult, ahonnan Áden és Hormuz ismételt érintésével 1420-ban tértek vissza, mely a korszak leghosszabb tengeri útjának számított. Aden szultánja egzotikus ajándékokkal, zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal, struccokkal és osztrigákkal kedveskedett Zheng hajósainak.
6. 1421-1422: Zheng He flottája Szumátrán kötött ki, míg egy másik hajóraj Kelet-Afrika és a Perzsa-öböl felé vette az útját. Zheng He flottája a császár diplomáciai ingajárataként folytatta küldetését: évek múltán hazaszállította a követeket, hogy utána újabb külföldi méltóságokkal a fedélzetén térjen vissza Kínába.
7. 1431-1433: a Champa Királyság, Jáva, Palembang (Délkelet-Szumátra). Malabar-part, Hormuz. Néhány hajó Calikutból al-Giddába, Mekka kikötőjébe indult, majd Áden érintésével, körülhajózva az Arab-félszigetet, ismét csatlakoztak a flottához. Ezzel lezárult a kínai felfedezők aranykora, egyben Zheng He élete is. A tengernagy feltehetően a hazafelé vezető úton halt meg, s a tengeren temették el.
Zheng armadájának hajói éppoly lenyűgözőek voltak, mint az általuk megtett távolság. A valaha készült legnagyobb faépítésű hajók mellett eltörpültek volna a portugál és spanyol felfedezők vitorlásai. A kisebb teher-, hadi- és ellátmányszállító hajók több tízezer főnyi legénysége elvitte Kína hírét a nagyvilágba. A Zheng He parancsnoksága alatt álló flotta összesen 62 óriási hajót számlált. Egyes hajózási szakértők szerint a 120 méteres vitorlások legnagyobb szélessége akár 50 méter is lehetett: ehhez kilenc árboc, 4600 négyzetméternyi főfedélzet és legalább 3000 tonna vízkiszorítás tartozott – tízszer nagyobbak voltak Vasco da Gama zászlóshajójánál. (S ha belegondolunk, hogy már az 1420-as és 30-as években ekkora hajóhaddal, és ennyi emberrel indultak útra a kínai felfedezők - legfőképpen Zheng He -, mikor Kolumbuszék évtizedekkel később, alig száz emberrel, 3 hajóval vágtak neki az Atlanti-óceánnak, akkor talán jogosabb lenne a portugál Zheng He cím...)
A kutatók véleménye eltér a tényleges méreteket illetően, de még a legóvatosabb becslések is arra mutatnak, hogy bizonyosan ezek voltak a valaha vízre bocsátott legnagyobb, fából készült hajók.
A kapcsolatok, amelyeket Zheng He a negyedik expedíció során létesített a Közel-Keleten, kétségkívül közrejátszottak abban, hogy az egyiptomi Mamlük Birodalom két követséget is küldött Nanjingba, egyet a 15. század első negyedében, egyet pedig 1441-ben. A kínai flotta egyértelmű erőfölényével magyarázható, hogy a 15. század első felében szinte teljesen eltűntek azok a japán kalózhajók, amelyek a dinasztia megalapításának idején jelentek meg először a kínai partok mentén. Minden bizonnyal megfontolt döntés eredménye volt, hogy egy muszlimot - aki mindezek mellett figyelemre méltó személyiség és nagy tudású férfiú volt - nevezzenek ki főparancsnoknak és nagykövetnek azokra a vidékekre, ahol már régen áttértek az iszlámra, illetve ahol éppen akkor kezdődött ennek a vallásnak a térhódítása. Zheng He sikereinek emléke olyan élénken élt Délkelet-Ázsiában, hogy egy voltaképpeni istenkultusz alakult ki a személye körül ezeken a vidékeken, amely még napjainkban is létezik. A tiszteletére emelt templomok a sanbao miao nevet viselik, amely Zheng He rangjára (sanbao taijian) utal. Az 1405 és 1433 közötti tengeri utakat földrajzi könyvek kiadása követte, amelyek gazdagították és pontosították a kínaiaknak az óceánokról és a part menti országokról felhalmozott tudását. A leghíresebbek a következők: a Xiyang fanguozhi (Értekezés a nyugati óceánok barbár királyságairól- 1434); a Xingcha shenglan (A csillagokba tartó hajó csodás felfedezései- 1436); valamint az 1451-ben megjelent Yingya shenglan (Az óceánok csodái), amelyet Zheng He egyik útitársa, egy Ma Huan nevű eunuch adott ki, aki részt vett az első, a negyedik és a hetedik expedícióban.
Zheng He tengeri útjainak következménye az volt, hogy általuk ismét előtérbe kerültek a kínai kereskedelem és a kínai kivándorlók egykori útvonalai Délkelet-Ázsia és Dél-India kikötői felé.
Azt gondolhatnánk, hogy miután Zheng He 1433-ban utolsó útjáról hazaérkezett, lezárult egy négy évszázadig tartó korszak az ország történelmében, amely során Kína Ázsia vezető tengeri hatalma volt. A kínai haditengerészet a 16. században, tehát éppen a leghevesebb kalóztámadások idején valóban hanyatlásnak indult, ezt bizonyítják azok a nehézségek, amelyekkel a flotta a kalóztevékenység felszámolása során szembetalálta magát, de ezt támasztják alá azoknak az európaiaknak a beszámolói is, akik akkoriban kezdtek feltűnni Kelet-Ázsia tengerein. A kínai hadiflotta gyengesége azonban nem zavarta a kereskedelmet és csempészetet: a kínai partvidék, Japán, a Fülöp-szigetek, Sziám és Délkelet-Ázsia más országai közötti kereskedelem soha nem virágzott inkább, mint a 16. században. Ebben az időszakban Kína többé már nem volt az a tengeri nagyhatalom, mini a 15. század elején. Zheng He expedíciói után ugyanis felhagyott azzal a politikával, hogy befolyásai kiterjessze az óceánokra.

Irodalom:
Bárdi László: Kína. Pécs, 2007. 209.p.
Raymond Dawson: A kínai civilizáció világa. Bp., 2002. 161.p.
Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Bp.,2005. 312-315.p.
+terebess.hu

100 év azonosság - 100 év változás

Óra után elnéztem a Néprajzi Múzeum címben szereplő jelenlegi kiállításra, mely Torday Emil, híres magyar Afrika-kutató életútját és munkásságát, valamint a tavaly nyáron emlékére tett expedíció eredményeit mutatja be. Torday neve nemzetközileg nagy hírnévnek örvend, csak persze szülőhazájában nem, mert ő már sajnos nem költözhetett be a VV-villába, de még a gigászi Vacsora-csatába sem vágtathatott be Bukhephaloszon, minekutána mindketten távoztak az élők sorából e grandiózus médiabéli megmérettetések létrejötte előtt. Bárkivel ellehetne diskurálni ebben az országban BB Éviről, Győzikéről, vagy éppen Pákóról -kiknek minden egyes fingását szájtátva figyeli a mélyen tisztelt szittya publikum-, ám ha egy olyan ember kerül szóba, aki úgy tett le valamit az asztalra, hogy nem "celeb", már a madár se látta. És ez szomorú.

Mert bizony 1875. június 22-én született Budapesten egy Torday Emil nevű gyerkőc, ki iskoláit szülővárosában, majd Münchenben végezte, és 1895-ben Brüsszelbe költözött, ahol öt éven át banktisztviselőként dolgozott. A földrajzi és etnográfiai tudományok vonzották leginkább, Henry Morton Stanley és David Livingstone könyveit falta. A belga állam szolgálatába lépett és így juthatott el a legsötétebb Afrikába, Kongóba,mint közigazgatási hivatalfőnök.
Ugyanis a II. Leopold (vagy Lipót), Belgium második uralkodója nagyfokú érdeklődést mutatott a gyarmati kérdés iránt, és ő volt az, ki bátorította a belgákat, hogy "terjeszkedjenek a tengereken túlra". Eképpen ő kezdeményezte továbbá az afrikai Kongó-medence megszerzésére irányuló törekvéseket, mely francia érdekekbe ütköztek. Ezért került sor 1884-ben a Kongó-konferenciára Berlinben, hol Bismarck döntő-bíráskodott, és február 24.-én aláírtak egy egyezményt, mely a gyarmatosítás történetében egyedülálló módon II. Leopoldot nevezte meg a Kongó-medence szuverén tulajdonosának, mely Kongó Szabad Államként vonult be a történelembe. Ergo mintha te vagy én kaptam volna meg egy földrészt, nem pedig Magyarország. (Cserébe a Monarcha biztosítékot nyújtott a kereskedelem illetve a hajózás teljes szabadságára Kongóban. A természeti kincsek kiaknázása miatt fellépő pénzügyi nehézségek következtében II. Leopold 1908-ban átruházta a jogát a belga államra, így alakult meg Belga Kongó.) Ennek a belga gyarmatosítás következtében - kiépített utak, vasutak, az újonnan felfedezett viziutak immáron lehetővé tették a kontinens eleddig ismeretlen területeire való benyomulást is. Kongó gazdasági szempontjait tekintve az őserdőben található kaucsukfa, illetőleg a gumiexport volt első helyen, de az értékes trópusi fát is nagy ütemben termelték kifele. A belga kereskedők, ültetvényesek, katonák érdekeiket brutális módon érvényesítették, az európai protokoll és etikett által elfojtott állatot itt kiengedték magukból az egyes monseiur-ok és herr-ek, és mister-ek, hogy kezeket csapkodjanak le kisbaltával; aztán hazamenjenek Belgiumba teázni. Mindenesetre ötmillió kongói nem éppen magától halt meg.
Torday 1900-ban utazott Bomába, Kongó Szabad Állam fővárosába. "Kincses szigetet vártam, s helyette dögleletes mocsárra találtam"- írja. A gyarmatosítókkal ellentétben nagyfokú empátiával viseltetett a helybéliek iránt, mégis velük érkezett, így nem volt könnyű dolga a bennszülöttek bizalmának elnyerésében. Sokat utazott Matadi és Kinshasa környékén, és a Kongó folyamon. Fekete kísérői kalauzolásával jutott el a Kongó-medence azon vidékeire, hol fehér ember még álmában sem járt. Ahogy Kubassek János írja, "a dzsungelek belsejében gyakran zajlottak le olyan rémdrámák, melyek az európaiak számára szinte felfoghatatlannak tűntek. Az ellentmondások mindenkit meghökkentettek." Torday megemlékezése szerint: "Az európai civilizáció és az afrikai barbárság legrosszabb hajtása sajátságosan keveredett. Ott volt Leopoldville, ez a fejlődő városka, néhány százfőnyi fehér lakosságával, a tengerpartra vivő vasútjával, hajóépítő műhelyeivel, amelyekben egész tekintélyes nagyságú hajók épültek, a villamosvilágítás tervben volt éppen, az egészségügyi intézkedések terén is megtétettek az első lépések. Voltak áruházak, missziók, szállók, kórház, fogház, törvényszék, katonai zenekar." Éles kontrasztot állított ennek a város szomszédságában évszázados elmaradottságban és nyomorban tengődő emberek falvai. A fehérek felfogásával ellentétes szokásokat betiltották a bennszülötteknek. Pedig a bűn és az erény mást jelentett a kongóiak, és mást az európaiak számára, ahogy erről részletesen beszámolt. Első négyéves kiküldetése keretében Katangába került. Mintegy húsz nap alatt hajózott fel a Kongó folyón Stanleyville-ig (ma Kisangani), leevezett a Stanley-zúgókon a nagyszerű vagenya evezősökkel. 1900-tól 1904- ig itt, az afrikai tavak vidékén, végezte kutatómunkáját. 1905-től 1907-ig az angol Royal Anthropological Institute megbízásából folytatta kutatásait a Kongó déli mellékfolyóinak vidékén. Felfedezőutakra indult, vadászott, a luba népcsoport területén tevékenykedett, elsajátította nyelvüket (amihez expedíciója végére még hét(!) egyéb kongói nyelvet is csak úgy mellékesen hozzácsapott.), és ezáltal gondolkodásmódjukat is. Torday bebarangolta a Kongó-medence legeldugottabb vidékeit is, ahogy lapátkerekes gőzhajóján utazva a következő megfigyelést tette:"ahogy feljebb és feljebb kaptat a hajó a Kongón, a benszülöttek ruhái egyre fogyatékosabbá válnak...végül semmire zsugorodnak." A mocsárvilágban elkapta a sárgalázat és a maláriát is, bennszülött kísérői azonban kigyógyították az "őserdő patikájával". "Már a koporsómat is megcsináltatták. Amikor átestem a válságon, újból kellett járni tanulnom"-írja. Ám folytatta útját. A Marungu helységnél azonosította a Livingstone által a Tanganyika-tó partján megjelölt Akalonga-fokot, így földrajzi felfedezést is tett egyszersmind. 1907 – 1909-ben, harmadik útja során a Kassai, Sankuru és Kwilu folyók mentén végzett antropológiai és nyelvészeti tanulmányokat, valamint néprajzi gyűjtést a British Museum részére. Ezen útjai során kereskedelmi érdekeltségek és telephelyek felállítása volt elsődleges feladata az angolok részére. Ekkor születtek meg első értekezései a mbala, mbuun, yansi, hungaan, kwesi és yaka népekről. Embertani és néprajzi megfigyelései úttörő jelentőségűek, és a gyűjtött tárgyi anyag is páratlanul értékes, mi több a világ egyik legsokrétűbb Afrika-gyűjtemények egyike (még úgy is, hogy csupán egy része élte túl a világháború bombázásait). A hosszabb lélegzetvételű kutatás során ellátogatott a Kuba Királyságba, a busongókhoz és a ngongókhoz. Szorgalmasan hazaküldözött tárgyait és jegyzeteit Thomas Athol Joyce, a British Museum munkatársa gondozta, és rendezte azokat publikálásra készre. Nevük alatt számos tudományos publikáció és monográfia jelent meg. Torday Emil legjelentősebb felfedezései az afrikai emberekhez köthetőek. Egyedülálló nyelvtudása lehetővé tette, hogy számos emberrel közvetlen kapcsolatba kerülhessen, megismerve így az egyes törzsek tagjainak életviszonyait, szokásait, viselkedését és jellemvonásait. Vérbeli antropológussá vált az Afrikában töltött évek alatt, és kis híján ott is vesztette életét. Egyik utolsó útja során egy váratlanul rátámadt orrszarvú csaknem eltaposta, és e balesetet követően hónapokig mozgásképtelenné vált, és nem is épült föl egészen. Idegileg, fizikailag egyaránt megrokkant, élete végéig csak mankóval tudott járni. Magyar és angol nyelvű bedekkerei izgalmas olvasmányok, "melyek igazi tükröt adnak a fekete földrész lakóinak életéről, szokásairól.
1911-ben visszalátogatott Magyarországra, hol a Magyar Földrajzi Társaságban Lóczy Lajos üdvözölte, szóba került a pécsi tudományegyetem néprajzi tanszékére való kinevezése, ám végül elmaradt. "Nem válhatott prófétává a maga hazájában, hiába szerzett már külföldön dicsőséget."Utolsó éveit London Brompton városrészében töltötte. Szeretett volna még visszatérni Afrikába, ám ezt már nem tette lehetővé állapota. Hugának írt levelében így szólt: "Afrika az én egyetlen bűnöm. (...) Ez jobb, mint az ivás és a bódítószerek." Élete vége jobbára szenvedésekkel volt terhes, egy félrediagnosztizált afrikai betegség miatt például az összes fogát kihúzták..."A sors fintora, hogy a londoni Shaftesbury Avenne Francia Kórházban halt meg, néhány lépésre attól a könyvkiadótól, mely A bushongok ösvényén című nagy sikerű könyvét elindította a világhír felé..."

Egy további érdekes anekdota, hogy Kubassek felkereste 1989-ben Torday lányát, Ursulát egy idősek otthonába, aki beszámolt arról, hogy a román követség diplomatái anno felkeresték apját, és felajánlották neki a Torda környéki birtokok évi jövedelmének folyósítását, ha felveszi a román állampolgárságot. Torday Emil azonban visszautasította a kecsegtető ajánlatot, és megmaradt független tudósnak.

A kiállítás maga nem volt olyan nagyszabású, mint amilyenre számítottam, mindazonáltal elképesztő fotók vannak kiállítva, mint ahogy abból néhány itt is látható. A kongóexpedíció.hu-n további érdekességekre lelhetsz, elsősorban persze a tavaly nyári Torday-emlékútról, kisfilmek és interjúk formájában. Csak ajánlani tudom, mint ahogy a kiállítást is.

Ezek a patkónak látszó tárgyak a dzsimbuk, melyek fizetőeszközül szolgáltak anno. Tordayék is egyébként vasrudakat adtak cserébe az őslakosoknak a különböző tárgyakért cserébe.





Ez pediglen egy elefántagyarból fabrikált Buddha-szobrot ábrázol. Hogy jutott el Buddha ismerete Kongóba? Ha valaki tudja, mindenképp árulja el!





Ezek meg kongói gyerekek által készített játékok, csúzlik, maszkok, etc. Azok a kör alakúak focik. Mármint fociznak velük.






E bejegyzés elkészültéhez felhasználtam a kiállítás háttéranyagát, valamint a következő műveket:
Kubassek János:Magyar utazók és földrajzi felfedezők. Bp.,2008. 150.-155.p.
19. századi egyetemes történelem. 1789-1914. Bp., 2005. 364.-365.p.