Egy barát Tokyóból

Tegnap este szobácskámban narancsot hámoztam egyik könyvem felett görnyedve. Fél tizenegy is elmúlt már. Csöng a telefon, megnézem ki hív: Shogo. 

Na, ennyit a tanulásról, ennyit a narancsról, ennyit a nyugodalmas estéről, mindennek vége. 

Egészen más kezdődik helyette - ez evidens volt. Suit up! 

Shogo, a tokyo-i terminátor, nagyon kedves és nagyon állat barátommal legutóbb szintén Shanghaiban találkoztam tavaly, ámde én magyarhonba  ő pedig a japán fővárosba tért vissza, több mint egy éve nem láttam. Nem változott semmi, se ő, se én, se Shanghai. 

Nagyon jót beszélgettünk a Dr. Wineban, míg Shogóból egy szalzázó űrkovboj nem reinkarnálódott pár üveg burgundi után, bár alapjáraton is hasonló eredményekre jutott volna. 

Shogóval minden egyes buli egy Galaxy Tour, amiben mi vagyunk a főszereplők.  Voltunk egypár jó helyen, ámbár enyhén csicska lett volna fényképeznem. A Zara shanghai-i csőbuznyák vezető divattervezőjétől kezdve kampókezű kínai koldusokig igen sok szereplőt felvonultatott az éjszaka. Shanghai önjelölt császáraival találkozván az az érzésem támadt, én e császárok fegyverhordóinak az apródjának cipőfényesítője szinten vagyok. Nem lesz ez mindig így!

Shogo még ma is városban lesz, emellett Ivan is most érkezett vissza éppen Amszterdamból, ergo a nanjingi triász ezúttal Shanghait okkupálja, egy est erejéig. 

Addig pucolok még egy narancsot. 

Shogo farewell partija

Nagy sajnálatomra legjobb japán cimborám, Shogo holnap Shanghai-ba helyezi át működését, ergo elkerülhetetlen volt a nagykapuval szembeni Talking-ban elterülő képzeletbeli szeszföldek mezejére vágtatni.

Illetékesek körbetelefonálása, s kisvártatva több, mint húsz sörre elszánt mürmidón jelentkezett az utoljára való közös berúgás heroikus megmérettetésére. Yurietől s honfitársaitól egy bájos kis albumot kapott, tele közös bulis-Nanjingos képekkel, s megannyi szívfacsaró üzenettel.

A buli nagyon jól telt, csak az idő múlásával, s az egymást érő pintek elpusztításával Shogo egyre vállalhatatlanabb magatartásformákkal operált, aminek voltak nagyon/ és kevésbé vicces mementói; a vége az lett, hogy a többiek kimentek, és ketten romantikáztunk az egész kocsmában, miként a világért se akart hazamenni, ám végül hármunknak sikerült taxiba oktrojálni. Yurivel elkísértük a biztonság kedvéért, ami további érdekes élményeket szült, hiszen a mámor inkubátorában elég tisztességesen adta az ívet. A fel-feltörő, nem egészen e világi hahotázások után előbb meggyónt, majd sírni kezdett, hogy elrontotta a bulit. Egy, a számos feledhetetlen dialógusunkból:

- Oh come on Shogo, you're a samurai, don't cry.
- I'm not a samuuuraiii.
- Yes you are, trust me, man. So who is the samuraiii?
- I'm the samuurraii.
- Well then.

Végül visszacimbáltuk lakosztályába, ami azért nem volt minden nehézségtől mentes, lévén háromszor akkora, mint mi ketten Yurivel. Sajnálom hogy elzúz, jó barátom. Shanghai persze koránt sincs oly messze, de mégse úgy lesz, mint eddig, hogy este csak úgy elsétálunk hozzá. Ha van 缘分-ünk, akkor nem számít idő és hely - a Föld bármely szeglete évek múltán is - összefutunk.

Végül visszaorientálódtunk a Talkingba, még Aiwennel legurítottunk egy sört, s miként már mélyen az éjszakában voltunk, távozó üzemmódba váltottunk; majd óvatosan nyitottuk ki az egyetem nagykapuja melletti vaskos kiskaput, az alvó portást felébreszteni elkerülendő.

A kolesz furfangos biztonsági őrét könnyűszerrel, ninja-mód kicseleztük, saját tudatlanságára építve önnön kelepcéjébe csalva, jaj, micsoda este volt már megint!

Nehéz tudomásul venni, hogy mindenkinek másfele vezet útja: noha Nanjing egy intergalaktikus űrkikötő, de mindenki továbbáll innen, valószínűleg magam is. Kevés olyan barátom van itt, akiről tudom, hogy öt vagy tíz év múlva is találkozhatok vele e városban, ha van olyan egyáltalán. Ami egyrészről rossz, másrészről jó: kitágul a világ, s annak minden pontján lesz ismerős. A többi már csak a 缘分 dolga...

火锅，玛索，宿醉, etc.

A nyúl éve eleddig nem győz partikban tobzódni, kezdve a szittyó szerdai Intercontinentálos megoldástól át Tianmi szülinapjáig egészen a Republic of Mazzo általunk való kikiáltásáig. Pénteken Aiwen visszajött Japánból, és Tianmi pont aznap ünnepelt, ergo felkerekedtünk a Hunanlu-ra, ismételten (火锅) huoguo-zni. A Hunanlu csillagkoszorús korzója hemzsegett az emberektől, ellenben Nanjing többi részén ördögszekereket hajt a szél, s nesztelen iszkolnak a képzeletbeli atomtámadás túlélői; legalábbis az egyébiránt 7,5 milliós metropolis most leginkább egy nekropolisz: a holdújévi szünetből kifolyólag a Mc Donalds’-on kívül gyakorlatilag minden rabigában kárhoztatik, éttermek, kávézók, piacok, üres, kihalt utcák merednek üveges szemekkel a jajveszékelve tátogó, kámforos vákuumokba. Ez igencsak a bigmackre predesztinálna, amennyiben Juli nem tudna főzni – és minden ellenvetése dacára jól főzni - mert így normális kajákkal is összehozhat a sors, amikkel ráadásul ténylegesen jól lakunk. Hiába is jár körbe esetenként tíz fogás egy kínai étteremben, egy kis paprikás krumplit még magamba tudnék oktrojálni levezetésnek, ám a tegnapi spagetti után gond nélkül beállt az egyensúly az erőben.

Pénteken persze mégiscsak étterembe kellett tévednünk, hisz huogou-zni egyrészről jó, másrészről finom is. Saját fűszerkeveréket keverhetünk össze egy tálkába, aztán abba tunkolhatjuk a frissen főtt húsokat, zöldségeket, tofut, etc. A mellettünk kajázó tv-s stábbal nagymértékben megszaporodtak a 恭喜发财 koczintások, először pusztán az újév miatt, majd miután rájöttek, hogy azért énekeljük a 祝你生日快乐-t Tianminek, mert szülinapja van, ez még inkább elősegítette a Harbin sörökkel való harmadik típusú találkozásokat. Késő este, mint ősi vad, kit rettenet űz hazaloholtunk, majd másnap ismételten a Sun Yat-sen mauzóleumhoz navigáltunk. Végül is még csak egyszer voltunk ott a héten, hétfőn, Juli kínai spanjaival, de most itt van Cong Ying is, Tianmi laoxiangja (egy vidékről származója), volt osztálytársa, és minél több mindent látni szeretne Nanjingból, mielőtt visszazúz malenkij robotolni Hainanra…Ergo harmadszorra néztem már meg a Zhongshanglin-t, valóban elképesztő hely, de legközelebb már csak a jóakarat vihet fel oda. Tianmi-nek ráadásul nem is tetszett, mert ő valami grandiózusabbra várt, de szerintem inkább valami csillogóra, vagy nagyon fénylőre: az ilyesmit tudják értékelni a kínaiak. Majd visszasandáltunk lakhelyünkre, a Guluo negyedbe. Suoguoban az estére készülvén sörrel kapcsolatos retorikus kérdéseket tettem fel, majd megpakoltam málhás lovam, s bevezettem a koleszba. Apropó háziállatok: újfent van egy afgán lány képű flagelláns macskám, ami egyedül az én ajtóm előtt ostorozza magát a folyosón, miközben a Salve Regina-t énekli rekedtem, de valahányszor tudtára adom: tőlem nem kapsz enni bazdmeg.

Miután Aiwenék átjöttek, megkezdtük a rendelkezésünkre álló sörkészletek magunkévá tételét, telefonáltam még a kolesz börtönében rekedt sorstársaknak, ily mód fogtunk taxikat, és indítottunk átfogó támadást az 1912-negyed ellen, s végre valahára a Mazzo-ba (玛索) tévedtem, mi szégyen-gyalázat, hogy csak közel fél év után jött össze, hiszen az egyik legmenőbb klubnak számít, ámde idáig mindig az Eisunban kötöttünk ki. Mazzoba rengeteg a külföldi, így nem lepődik meg azon senki, ha teszem azt egy Abdul nevű pakisztáni kiveszi a dj-kezéből a mikrofont, és torkaszakadtából üvölti a Bad Romance-t. Ütköztünk Pei Juxun koreai cimbiékkel, lejött Shogo is, elég nagy volt bagázs, és már jöhetett is Poker Face. (Ortodox drum’n’basser voltom minden alkalommal az intenzíven fekszik, ha belegondolok: már megint a Wakawakára téptem szét az agyam.)

A Mazzoba valamikor hajnaltájban véget ért az agykibántás, after gyanánt kompániánk a Castle-be vette az irányt, ahol kvázi végig csocsóztunk, megzavarva egy-két feketék-fehérek közti tömegverekedéssel, a tumultuózus szituációban futottam össze Richarddal, Eisunes italfelelősünkkel, de ő sem tudott rendet vágni, végül maguktól lecsillapodtak a kedélyek, noha az este folyamán még pár ízben pont a csocsó-asztalunkhoz hajítottak egy-két arcot. Olyan fél hat fele már meglehetősen megmacskásodtunk, Shogo már bantu törzsfőnökökkel járt kánkánt, így jobbnak láttuk a visszavonulást. Út közben kiszálltam a taxiból, és felpattantam Szent Mihály lovára, annak sörényébe kapaszkodva ügettem haza, a gregorián macskámtól pedig megkaptam az utolsó kenetet.

Már húsz nap sincs hátra a szünetből, rendesen itt van a nyakunkon a következő félév. Mégis, az idő múlása ellenére is valahogy olyan időtlennek érzem az ösztöndíj létet. Afféle Bergson-i időszemléletben tágul ki minden egyes pillanat végtelenségében megélt volta. Vagy pusztán másnapos vagyok? Közrejátszhat, ám ha kinézek az ablakon a sivatag éj sötétségét megtörő, irizáló neonköntösük mögül szigorúan kémlelő felhőkarcolókra, s közben a lenti házból erhu melódiák érik el fülem, sokszor bizony hihetetlennek tűnik, hogy valóban itt vagyok.

Szülinap, KTV, Scarlet

Nos, történetesen a tegnapi napon adódott, hogy szobatársam, Minfan világra jött valahol Vietnam eldugott szegletében 22 esztendővel ezelőtt, így nem mulaszthattuk el ennek illő celebrálását. Először a sarki grillezős megoldásban ettünk össze mindenfélét, egy láda Harbin sör kérdezte meg, hogy csatlakozhat-e hozzánk, és csatlakozhatott. Ezt követően megvártuk a többi kokinkínai cimborát, taxiba pattantunk, és a Hunan lu-n található KTV-be vettük az irányt, (去唱K) ami alatt a Kína, Taiwan, Hongkong, és Japán olybá népszerű karaoke bárjait kell értenünk. Olyan az egész, mint Óz fényes palotája, önálló kis termekkel, melyekben mindenki Lady Gagaként inkarnálódhat, én leginkább az új, énekes Vazul szerepkörében próbáltam helytállni. Amilyen slágerhullámokon szörföztünk végig, csoda hogy nem vesztünk oda, de "gyönge az én tollam, írni erről képet". Megállás viszont nem volt, miképp a közelben ólálkodó Scarlet bárba vonzottak ismeretlen erők, és akik úgy hiszik, így buliznak a kínaiak, azoknak érdemes lenne ellátogatniuk ide, mert az bizony paradigmaváltást eredményezne. Sokáig elvoltunk a buli forgatagában, végül valamikor visszabotorkáltunk. Reggel szét akart tépődni az agyam, volt ám patkányharapás-láz, egész délelőtt csak sompolyogtam, és a nem a Poker Face-t, de a Dies Irae-t énekeltem.

Iuste iudex ultionis, donum fac remissionis ante diem rationis...

Halloween Nanjingban

Reggel Aiwennel elzúztunk az itteni Decathlonba, megvizsgálni, hogy egyáltalán milyen. Elég messze van tőlünk, vagy negyven percet buszoztunk, de végül odataláltunk. Lényegében ugyanolyan, mint az otthoni. Multiplikátoros orsóktól az ugrálókötélen át az űrlényekkel való szadomazo játékok kellékeiig bezárólag valamennyi eszköz készhez kapható a mozogni vágyóknak. Egy túracipőt újítottam, miként Tisza cipellőim előszeretettel törik kerékbe lábaimat egy-egy hosszabb trip során. A Decathlon mellett van egy Metro is, de azt nem bírtuk lecsekkolni, mivelhogy a mester meghívott magához ebédre. A város központjától távolabb lakik, nagyon csendes környéken. Finom kajákat csinált. Ezt követően megnéztük az edzőtermet, hol a későbbiekben fogjuk tovább tornázni wushu ismereteinket.

S noha nem kifejezetten szeretem a Halloween bulikat, mégiscsak társulnom kellett Juliékhoz, hogy kiderítsük, mi folyik a Castle-ban. Nemes egyszerűséggel kommunistának öltöztem. Van egy vörös csillagos katonai kalapom, Maós pólóm, cigisdobozom, kitűzőim, etc. Ehhez társult még egy láda csintaó, így robogtunk tovább Bea, az olasz csaj lakására, hol már elég sokan összegyűltek. Elkezdődtek a szokásos iszogatós-kockázós játékok, amiket nem szeretek: 1., az ivásból ne csináljunk játékot, mert az egy komoly dolog, mint Liszt Ferenc szimfonikus költeményei. 2., egy végletekig tekervényes úton kíván elvezetni ahhoz a stációhoz, mely egy söröskupak lepattintását követően a küszöbön áll. 3., alapvetően pazarlás, miként olyanokhoz jut el ily mód a nedű, kik kuncogva, csacsiskodva baszakodnak, hogy ők nem tudják eldönteni: igyanak-e, vagy inkább pónit kéne simogatniuk. (Én meg zsörtölődök magamban, hogy de mi oroszlánok vagyunk!) Mindettől függetlenül mókás volt, főleg azért, mert úgy itták a sört, mintha legalábbis egy Stroh-t birkóztak volna le, és úgy is érezték magukat. Aztán irányt váltottunk egyenesen a Castle felé, ahol a jelmezbált nagy tiszteletben tartották, így már a placc előtt két méteres szőrös Hófehérkék és vérben fürdő vámpírok tobzódtak, lent a Castleban a biodiverzitás meg értelem szerűen elképesztő méreteket öltött. Rengetegen voltak, Nandáról, Nanshidáról egyaránt. Egy affért követően belevesztem a buli süllyesztőjébe, azon kaptam magam, hogy mindenki eltűzött, magam sem tehettem mást: eltűztem.

61-1912

Még a héten osztogattak itt szórólapokat, hogy miféle bulik várhatóak a campussal majdhogynem szemközti 61 Bárban. Amire elsőként is figyelmes lettem, hogy az egyik fellépő lemezlovász drum’n’bass-t is játszik néhanapján, így erőteljesen szorgalmaztam ennek kiderítését. Este le is zúztunk szobatársammal, a bejáratnál zsörtölődött egy látásból ismerős marokkói forma, hogy szar a buli, irány a Castle. Én azért mégiscsak kíváncsi voltam a placcra – ami mellesleg egy Castle 2.0. - így le is mentünk, de rögvest problémák adódtak: a szórólapokon volt egy kis kupon, melyet elvileg sörre lehetett volna beváltani, de a kasszánál felvilágosítottak, hogy ez nem így működik, hanem magához a belépőhöz dukál egy, azaz egy sör, ami valljuk be: nem sok. Kis tanakodás után végül lemásztunk a nyúlüregbe, ahol egy kommersz kocsma-atmoszférát kerékbe törő elektronikus zenei attak dúlt, ortodox amen break hívő voltom ellenére nagyon is díjaztam a meglehetősen veretős talpalávalót. A placc nem éppen nagyszabású, a tánctér sem elég nagy, de ez senkit nem érdekel, miképp senki sem táncol effektíve, azonkívül hogy ülő helyzetben önálló életét él fejük-lábuk. Az otthoni bulikat idéző okos lámpák generálták a hangulatot, miközben egy képalkotó űrradarhoz hasonlatos lézer pásztázta a távol-keleti becsülettipró szuroksötét kulimászában úszó, Galaktika Magazinból sem kilógó egzotikus publikumát.

Noha a hely nem volt rossz, de némi italnemű halálra ítélését követően támadt fel az ötlet, hogy menjünk el biliárdozni. Játszottunk egy órát, aztán mondom ne szarral töltsük a rétest, jöjjön az 1912 negyed, s persze az Aisen. Taxit fogunk, női sofőr (amiből szokatlanul sok van), megcélozva a következő állomás. A Xinjiekou, vagyis a város központi része, hol az 1912 negyed is lokalizálódik, nincs valami messze az egyetemtől, ezért lepődtünk meg, mikor eleve más irányba vágtattunk tíz perce, mint amibe kellett volna. Hová viszel aranybogár? Lassít, leáll: ő voltaképpen nem tudja, hol van az 1912 negyed…Lett volna anyád magzatvizében egy cápa, akkor hova a picsába hoztál?! Telefonált egyet, s egy gyorsított eljárás keretében megvilágosult, aztán rövidesen el is értünk a tetthelyre.

Aisenben persze azonmód összefutottunk a kongói formával – ki egyébiránt itt dolgozik – onnantól kezdve meg abrakolásunkra sem kellett többet ügyelni, szorgalmasan töltögette a Remy Martinis kancsót. Rendesen ez lesz a törzshelyünk. Ütköztünk pár Nanshida-s formával, meg mindenféle kínai diszkópatkánnyal/királynővel, de háromkor egyszerűen lekapcsolták a bulit, s mindenki megkapta elbocsátó szép üzenetét. Egy utcai árusnál még újítottunk valami szilárd táplálékot, s újfent taxit fogtunk, de az utóbbi sofőrnél nem akadtak komplikációk az útvonallal kapcsolatban. Így nagy sebességgel visszatipliztünk a koleszba, miközben a 社会主义好-t kántáltuk, aztán kisvártatva az álom vizébe gázoltam. Reggel pedig egy „ijesztő, néma kútból” másztam ki éppen morfinista szemekkel meredve Minfan telefonálására: a vietnámi nyelv kiváltképp dallamos. Olyannyira, hogy egy delfint és egy hiénát magáévá tevő bőgőmajom együttes hanghatásából sem lehetne kikeverni, és ez önmagában örvendetes, de nem a reggeli órákban. Bús állatok litániája fáradt fejemnek.

啊呀 vol. 2. - Nincs megállás

Tegnap délutánra megtaláltam a másnaposság kaotikus birodalmából kivezető utat, szöszmötöltem, pepecseltem, tanulgattam. Estefelé Miya áthívott minket kajálni, aztán ott eléggé el is ütöttük az időt, s eszünkbe ötlött, hogy némi sör, némi csipsz igencsak el kellene, a beszerzést követően visszajöttünk a koleszba, és Minfan buzikalóz nótáit voltunk kénytelenek hallgatni, mígnem megelégeltem, és váltottunk. Ezt követően gondoltunk egyet, hogy menjünk el vacsorázni, ütköztünk Miya koreai szobatársával, és további koreai csajokkal, így nem meglepően koreai kajázdába tértünk be, és arra jöttem rá, hogy imádom a koreai kaját. Az asztalok közepén van egy ilyen főzőüst, vagy nem tudom mi, arra pakolják rá a húst, zöldségeket, és előttünk főzik meg. Mindeközben további fogásokat hoznak. Olyan szinten belaktam, hogy úgy ültem helyemen, mint a bádogember, mozdulni nem bírtam. Pedig muszáj volt, mert nem ez volt a végállomás. Először is taxiba pattantunk, és a Castle felé vettük az irányt. Nem is tudom, melyik otthoni helyhez tudnám hasonlítani, talán a Morgóhoz áll legközelebb, de nem a kettőhöz, hanem az egyhez, vagyis ilyen eufóriában túlburjánzott tánczos-zenés kocsmológiai hadszíntér. Valamilyen B-kategóriás horrorfilmet megzenésítő ausztrál banda lépett fel, és azt képzelték magukról, hogy ők a Crazy Town. Aztán kockajátékot játszottunk, a körönkénti veszteseknek inniuk kellet. Ebből adódóan kisvártatva elértük azt a stációt, hogy szintet ugorjunk egy radikálisabb klubba, nem volt mese, irány az 1912 negyed, s irány az Aisen - a hely, ahol tegnap is voltunk. Aisenben újfent összehozott minket a sors az afrikai sráccal, következtetésképp további italneműkkel, ergo ismételten egy nerángass buli nimbusza ragyogta be a hétvége csúcsát. KFC-be hanbao, vagyis hambi, majd taxi, s Nanjing Shifan Daxue.

Ma dolgozzuk le a jövő heti szünet napját, illetve már aki dolgozza, mert én valahogy nem keltem fel fél nyolckor.

Fenébe, rendet kéne már rakni, mert az egy dolog, hogy Minfannal uralkodunk a káosz felett, az asztalon lévő gyümölcsök már elkomposztálták magukat, és olyan rókaszag van a szobánkban, hogy vadászok kopogtattak nemrégiben ajtónkon.

啊呀!

Nos, Minfannal megvettük a borzasztó kínai páleszt, némi sört, és még egy üveg gint, hogy a buli semmiképp se a mi szűkmarkúságunkon fenekeljen meg. Talán ha nem vittünk volna semmit, akkor is ugyanezt a végeredményt kaptuk volna, miként Lizy és Pema szobája be volt tárazva számos náció nemzeti szörnyűségével. Először is újra megismerkedtem csoporttársaimmal, ami sok esetben kissé kínos szituációt szült: végül is csak úgy tíz embert interjúvoltam meg, hogy helló, honnan vagy, mi van veled, és valamennyi azt válaszolta, hogy bazdmeg ott ülök előtted, egy csoportban vagyunk… De ez nem azért van, mert nem lehet megkülönböztetni az ázsiaiakat, hanem mert mindig ugyanazokkal az arcokkal lógok. (Ez volt gimiben is, negyedikben már nagyjából tudtam, hogy kik vannak az osztályunkban.) Ergo az ismételt megismerés avagy újra felfedezés keretében a koreai csajok valami koreai piával kínáltak: kitöltenek egy egészen minimálisat, kvázi egy cseppet a poharamba – kissé lesajnálóan ránézek, kiscsillag, először is én kókai vagyok, ha tudnád min mentem keresztül, nem szúrnád ki a szemem ennyivel. Nyel egyet a csaj, óvakodva csorgatja az alvilági nedűt poharamba, kicsit rásegítek, így lett belőle hozzávetőlegesen egy deci: kiittam, mint az állat. Úgy néztek rám, mintha legalábbis a Szent Grált hörpintettem volna le: s kétségtelen, valamennyi lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy Edvard Munch: Sikoly című képe ne üljön ki arcomra, de gúzsba kötöttem arcizmaimat, és a tumultuózus ingerek hadát egyetlen széles mosolyba konvertáltam, ami olyan szintű tapsvihart váltott ki, mintha a nemeai oroszlán tetemét dobtam volna le vállamról. Meghökkentően szar íze volt. Ezt követően továbbálltam a következő megmérettetések felé. Lelkesen gyártottuk a gin-koktélokat, szegény Minfannak, meg a többi ázsiainak igazából már egy kupicától folyt a nyála, mindenki panaszkodott, hogy rettenetesek ezek az európai italok, én meg folyton folyvást csak fejem csóváltam: Nagyfaterom papramorgó obamája vagy szilvóriuma után élve ásnátok el magatokat. Aztán ilyen számolós-tapsolós játékot játszottunk, hogy aki rosszul tapsol, vagy számol, az iszik. Nem is értettem a játék lényegét, így amikor rám került a sor, hogy mondjak valamit, vagy tapsoljak, automatikusan fenékig kiittam a kezem ügyébe tévedt pohárka tartalmát. Viszonylag sokan összejöttünk, hiszen az egész második emeletnek szólt a meghívás a barátokon kívül, és olyan éjfél felé mintegy húszan az 1912 szórakoztató negyede felé vettük az irányt. Összesen kétszer fizettem az este során, az oda-taxit, meg a vissza-taxit, ami vagy 600 forintomba került, módfelett mérges voltam. Odaértünket követően van itt egy afrikai forma a koleszban, és ő intézte a piánkat, meg minden más egyebet, adott egy külföldieknek szóló VIP kártyát, ami 50%-os kedvezményt foglal magába bárminemű itókára vonatkozólag. Az 1912 negyed kolosszális, sorba vannak egymás mellett a legkülönbözőbb klubok, diszkók, partiarénák. Nem sokat teketóriáztunk, bele is vettettük magunkat az egyikbe. Már a belépést követően más atmoszféra fogadott, mint amit otthon tapasztaltam, minden globalizációs egysíkúság ellenére is valami unikális, füstködös távol-keleti szellem tartotta markában a klubot, bár lehet, hogy csak a füstgép volt. A hely dizájnját illetően igencsak a Csendesre emlékeztet, noha jóval nagyobb annál, de hasonlóan agyament attribútumokkal bír. Üvöltött a Lady Gaga, vele együtt mi is, s multikulturális kompániánk eléggé odatette magát. Az afrikai srác furtonfurt szállította a csintaót, meg minden más egyebet, amit lehetett. Összetalálkoztunk pár olasz csajjal, jaj Istenem tényleg, ma is menni kéne velük valahova, de egyelőre enyhén apokaliptikus állapotok rabja vagyok. Aztán rendesen sakáltanyás mutatványok következtek, szokás volt mondani, hogy külföldön mindig hülyébb az ember, mint itthon. Még a kínai buzikalóz MC-vel is összespanoltunk, ránk testálta Mad Max-es bőrkesztyűjét, amivel igen vicces képek készültek. A többi momentum már afféle "emlékhalom a harc fián". Olyan három fele induló üzemmódba váltottunk, már kicsit megviselődtünk, még benéztünk a KFC-be, ahol végre normális sült krumplit is sikerült zsákmányolnunk, majd taxit fogtunk, és suhantunk a kellemes éjszakában, vissza az egyetemre.