火锅，玛索，宿醉, etc.

A nyúl éve eleddig nem győz partikban tobzódni, kezdve a szittyó szerdai Intercontinentálos megoldástól át Tianmi szülinapjáig egészen a Republic of Mazzo általunk való kikiáltásáig. Pénteken Aiwen visszajött Japánból, és Tianmi pont aznap ünnepelt, ergo felkerekedtünk a Hunanlu-ra, ismételten (火锅) huoguo-zni. A Hunanlu csillagkoszorús korzója hemzsegett az emberektől, ellenben Nanjing többi részén ördögszekereket hajt a szél, s nesztelen iszkolnak a képzeletbeli atomtámadás túlélői; legalábbis az egyébiránt 7,5 milliós metropolis most leginkább egy nekropolisz: a holdújévi szünetből kifolyólag a Mc Donalds’-on kívül gyakorlatilag minden rabigában kárhoztatik, éttermek, kávézók, piacok, üres, kihalt utcák merednek üveges szemekkel a jajveszékelve tátogó, kámforos vákuumokba. Ez igencsak a bigmackre predesztinálna, amennyiben Juli nem tudna főzni – és minden ellenvetése dacára jól főzni - mert így normális kajákkal is összehozhat a sors, amikkel ráadásul ténylegesen jól lakunk. Hiába is jár körbe esetenként tíz fogás egy kínai étteremben, egy kis paprikás krumplit még magamba tudnék oktrojálni levezetésnek, ám a tegnapi spagetti után gond nélkül beállt az egyensúly az erőben.

Pénteken persze mégiscsak étterembe kellett tévednünk, hisz huogou-zni egyrészről jó, másrészről finom is. Saját fűszerkeveréket keverhetünk össze egy tálkába, aztán abba tunkolhatjuk a frissen főtt húsokat, zöldségeket, tofut, etc. A mellettünk kajázó tv-s stábbal nagymértékben megszaporodtak a 恭喜发财 koczintások, először pusztán az újév miatt, majd miután rájöttek, hogy azért énekeljük a 祝你生日快乐-t Tianminek, mert szülinapja van, ez még inkább elősegítette a Harbin sörökkel való harmadik típusú találkozásokat. Késő este, mint ősi vad, kit rettenet űz hazaloholtunk, majd másnap ismételten a Sun Yat-sen mauzóleumhoz navigáltunk. Végül is még csak egyszer voltunk ott a héten, hétfőn, Juli kínai spanjaival, de most itt van Cong Ying is, Tianmi laoxiangja (egy vidékről származója), volt osztálytársa, és minél több mindent látni szeretne Nanjingból, mielőtt visszazúz malenkij robotolni Hainanra…Ergo harmadszorra néztem már meg a Zhongshanglin-t, valóban elképesztő hely, de legközelebb már csak a jóakarat vihet fel oda. Tianmi-nek ráadásul nem is tetszett, mert ő valami grandiózusabbra várt, de szerintem inkább valami csillogóra, vagy nagyon fénylőre: az ilyesmit tudják értékelni a kínaiak. Majd visszasandáltunk lakhelyünkre, a Guluo negyedbe. Suoguoban az estére készülvén sörrel kapcsolatos retorikus kérdéseket tettem fel, majd megpakoltam málhás lovam, s bevezettem a koleszba. Apropó háziállatok: újfent van egy afgán lány képű flagelláns macskám, ami egyedül az én ajtóm előtt ostorozza magát a folyosón, miközben a Salve Regina-t énekli rekedtem, de valahányszor tudtára adom: tőlem nem kapsz enni bazdmeg.

Miután Aiwenék átjöttek, megkezdtük a rendelkezésünkre álló sörkészletek magunkévá tételét, telefonáltam még a kolesz börtönében rekedt sorstársaknak, ily mód fogtunk taxikat, és indítottunk átfogó támadást az 1912-negyed ellen, s végre valahára a Mazzo-ba (玛索) tévedtem, mi szégyen-gyalázat, hogy csak közel fél év után jött össze, hiszen az egyik legmenőbb klubnak számít, ámde idáig mindig az Eisunban kötöttünk ki. Mazzoba rengeteg a külföldi, így nem lepődik meg azon senki, ha teszem azt egy Abdul nevű pakisztáni kiveszi a dj-kezéből a mikrofont, és torkaszakadtából üvölti a Bad Romance-t. Ütköztünk Pei Juxun koreai cimbiékkel, lejött Shogo is, elég nagy volt bagázs, és már jöhetett is Poker Face. (Ortodox drum’n’basser voltom minden alkalommal az intenzíven fekszik, ha belegondolok: már megint a Wakawakára téptem szét az agyam.)

A Mazzoba valamikor hajnaltájban véget ért az agykibántás, after gyanánt kompániánk a Castle-be vette az irányt, ahol kvázi végig csocsóztunk, megzavarva egy-két feketék-fehérek közti tömegverekedéssel, a tumultuózus szituációban futottam össze Richarddal, Eisunes italfelelősünkkel, de ő sem tudott rendet vágni, végül maguktól lecsillapodtak a kedélyek, noha az este folyamán még pár ízben pont a csocsó-asztalunkhoz hajítottak egy-két arcot. Olyan fél hat fele már meglehetősen megmacskásodtunk, Shogo már bantu törzsfőnökökkel járt kánkánt, így jobbnak láttuk a visszavonulást. Út közben kiszálltam a taxiból, és felpattantam Szent Mihály lovára, annak sörényébe kapaszkodva ügettem haza, a gregorián macskámtól pedig megkaptam az utolsó kenetet.

Már húsz nap sincs hátra a szünetből, rendesen itt van a nyakunkon a következő félév. Mégis, az idő múlása ellenére is valahogy olyan időtlennek érzem az ösztöndíj létet. Afféle Bergson-i időszemléletben tágul ki minden egyes pillanat végtelenségében megélt volta. Vagy pusztán másnapos vagyok? Közrejátszhat, ám ha kinézek az ablakon a sivatag éj sötétségét megtörő, irizáló neonköntösük mögül szigorúan kémlelő felhőkarcolókra, s közben a lenti házból erhu melódiák érik el fülem, sokszor bizony hihetetlennek tűnik, hogy valóban itt vagyok.