Új félév a kapuk előtt

Az új, förtelmes szemeszter menthetetlenül készül ránk vetni vaskos, bősz igáját, hogy aztán visszatérve a néhai, elfeledett rutinhoz újfent a kétségbeejtően szürke csinovnyiklét kopott palástját öltsük magunkra, s naphosszat meredjünk kínai könyveink előtt.

Valójában nem ennyire rossz a helyzet, sőt. Tulajdonképpen talán jobb is lesz, hogy egyáltalán visszatér a régi kerékvágás, a másfél hónapos relaxáció után viszont nehéz tudomásul venni, hogy minden kezdődik előröl. Szállingóznak vissza az emberek, rég látott arcok, újra élettel telik meg a télvíz idejére elnémult campus. Ezenfelül az utcán is egyre több az új az laowai, ami idegesít. Minek jöttek ide, a mi Nanjingunkba...

Remekül telt a szünet, kezdve a Guilin-i trippel, majd soron követték egymást a legkülönfélébb bulik, már-már ki se látszottunk az 1912-negyedből. Hébe-hóba angolt tanítottam, utóbb még a könyveimet is előbányásztam, s bizony önszántamból tanulásra adtam fejem.

Tegnap Shogonál sushi-parti volt, én egyébiránt utálom a sushit, mert alapjaiban véve algába csomagolt rizs, de Shogo annyi féle halat, mártást vonultatott fel, hogy ezek kombinációjából igencsak ízletes falatokat sikerült gyártani. Estére módfelett megmacskásodtunk, talán ebben a Kínában gyártott Kafka nevű orosz vodka is közrejátszott.

Új szobatársam van, egy koreai tag. Kurvára nem örülök neki. Főképp, hogy nem tud kínaiul. Ez az istenátka Minfan minden nyavalyája ellenére jó haverom. Rengeteget segített az első hónapokban, és mivel állandóan pofáztunk, szerintem ettől is jobb lett a nyelvtudásom. Tudott főzni, takarítani, rendesen háztartásbéli vietnami volt. És amikor a hátán cipelte be a szobába a karton csintaókat, tudtam: számíthatok rá. Erre meg egyelőre nem jött vissza, hogy baszná meg, és beosztottak a helyére egy koreait. Tegnap jövünk vissza Yurievel, nyitva az ajtó. No, megjött Minfan - gondoltam, már kiabáltam is, hogy na mi van, visszajöttél te Saigon-i Ricky Martin, mire egy meghökkent tag nézett velem farkasszemet: hát te miért nem a Minfan vagy?! Nem arról van szó, hogy szerettem, amikor énekelt, emellett egy nyelvet soha az életben nem fogok megtanulni, és a vietnami lesz az; ugyanakkor nekem is megvannak a magam idegesítő szokásai, s nagy valószínűséggel számára a magyar nyelv is fájdalmakkal teli. Nem mintha sokat beszéltem volna anyanyelvemen ellentétben vele. Kivált nem reggel. Erre most itt van ez a koreai, de minek?

A tegnapi este után még mindig nem sikerült továbbfejlődnöm a zigóta-állapotból, noha jó lenne, hiszen be kéne mászni a főépületbe regisztrálni. Eltelt egy félév Kínában. De micsoda félév! És lassan már megyek vissza... Az otthoniak persze veszettül hiányoznak, de nincs honvágyam. Jó itt.