A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajz. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. május 1., szombat

A Vörös Grófnő

Felvettem egyszer egy női memoárok órát, hogy miért, az isten se tudja. Illetve tudja, mivelhogy ez tűnt a legkönnyebben abszolválhatónak az adott társadalomtörténeti tanegység blokkból, s ezért is esett ezen órára a választás, ám korántsem bántam meg, mert ugyebár egészen másképp fest egy korszak megítélése női szemszögből, érdekességüket adva ezzel. Az olvasott művek közül Andrássy Katinkáé, a későbbi Vörös Katáé tűnt leginkább szimpatikusnak feldolgozásképpen, melyet egyébiránt tényleg csak ajánlani tudok.

A magyar arisztokrácia két fényes családjának – az Andrássyaknak és a Zichyeknek – a házasságából, gróf Andrássy Tivadar harmadik lányaként született a memoár szerzője, gr. Andrássy Katinka (1898-1986). Andrássyként Magyarország egyik legbefolyásosabb arisztokrata családjában nevelkedett: édesapja gróf Andrássy Tivadar, a dualista Magyarország első miniszterelnökének, az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminiszterének, Andrássy Gyulának a fia. Andrássy Katinka egy sorsdöntő korszak rendkívüli eseményeinek szemtanúja lehetett, hisz apja és nagybátyja, majd férje révén mindig is a politika közelében mozgott.[1]Emlékirata tanulságos kordokumentumként fogható fel, mely plasztikus képet fest kora társadalmi elitjének életéről.[2] Károlyi Mihályné Andrássy Katinka memoárján keresztül az arisztokrata emlékirat sajátosságait vélhetjük felfedezni. Emlékiratának lapjain az egyik legtekintélyesebb magyar arisztokrata család kel életre, s bepillantást nyerhetünk annak életformájába.

Az arisztokrácia helye: társadalom szerkezeti változások áttekintése

Magyarország társadalmát a 19. század második felétől sajátos kettősség jellemezte: a rendi eredetű régi valamint az újonnan keletkezett elemek tartós egymás mellett élése. A teljes polgári átalakulás két területen mutatott fel jelentős hiányt. Egyfelől megőrizte pozícióit egy viszonylag kissszámú, de befolyását tekintve jelentős réteg, a rendi társadalom nemesi rendjének örökösei. Másrészről viszont nagy létszámú társadalmi csoportok maradtak ki a polgárosodás és a modernizáció folyamatából, „s évszázados értékrendek fogságában élték életüket.”[3]A dualista Magyarország polgárosodó s fokozatosan modernizálódó társadalmában a közvélemény szemében az arisztokrácia testesítette meg leginkább a történetiség szellemét, egy olyan réteget véltek felfedezni benne, melyet még a középkorba visszanyúló Tripartium és az az teremtette előjog valamint hagyományrendszer tart fenn.[4] E társadalmi kaszt vezető szerepét a kezén lévő nagy kiterjedésű ingatlanvagyon (latifundium), s a belőle fakadó komoly politikai befolyás, az ezeket erkölcsileg legitimáló tekintély, kivételes presztízs alapozta meg. A történelmi arisztokrácia tulajdonképpen a jogilag definiált főrendi vagy főnemesi családok együttesének felelt meg. Ebben az értelemben tehát az arisztokrácia élesen elkülönült a társadalom többségétől.[5]A közös kiváltságtudat ellenére azonban egy erősen tagolt rétegről volt szó[6]. A három rangfokozat (hercegi, grófi és bárói) magába foglalt némi tagozódást, de a vallás, a régió, a dinasztiához vagy a nemzeti önállósághoz való viszony, valamint a család régisége sokkal erősebb rendező elvként érvényesült.
Ezek között voltak külföldi és úgynevezett nemzetek fölötti magyarországi monarchiai arisztokraták (Pallavicinek, Odeschalchiak), akiknek birtokaiknak csak töredéket vagy csak egy részét tették ki a Monarchia különböző tartományaiban elszórt vagyonuknak, s akik az országban nem is tartózkodtak rendszeresen. Voltak a magyar társadalomhoz szorosabb történelmi-politikai szálakkal kapcsolódó, s társadalom vezetésére való elhivatottságukat hangsúlyozó főnemesek, mint az Andrássyak vagy éppen a Károlyiak .Az utóbbiak közül kerültek ki a korszak legjelentősebb arisztokrata politikusai.
A főnemesség, anyagilag független társadalmi erőként a dualizmus korában a politikai élet meghatározó eleme volt.[7] Messzemenően megőrizte politikai befolyását a polgári-parlamentáris rendszerben is. Az országgyűlés felsőházának négyötöde, és a képviselőházi tagok 11-16%-a állandóan ezen osztály tagjaiból állott. Továbbá a korszak tizenöt miniszterelnökéből kilenc gróf vagy báró.[8]
Az az értékvilág, amely a magyar közéletet a századelőn jellemezte, a dualizmus éveiben ugyan jelentős átalakuláson, korszerűsödésen ment át, de még mindig számos tradicionális elemet megőrzött, ami egyértelműen tovább erősítette az arisztokráciát. Társadalmi tekintélyének fennmaradását az ősök neve, a családi múlt is erősítette. Annál is inkább, hiszen a korabeli közfelfogás szerint pénzzel, személyes kapcsolatokkal szinte mindent meg lehetett szerezni – kitüntetéseket, hivatalt, vagyont, még bárói címet is –, kivéve a múltat, a neves ősöket. A mágnási felfogásban tehát az ország és a család történetisége szorosan összefonódott[9]
Az arisztokrácia hatalmának és társadalmi befolyásának alapját mindenekelőtt a kezükben felhalmozódott vagyon jelentette. Egyrészt a kor felfogása szerint csak azt lehetett egzisztenciális és politikai értelemben önállónak tekinteni, aki anyagilag nem függött másoktól, másrészt e nélkül lehetetlen lett volna az elitpozícióval járó anyagi kötelezettségeknek, elvárásoknak megfelelni. Az arisztokrácia vagyoni erejét lényegében azok a földbirtokok képezték, melyek többnyire a korábbi évszázadok folyamán halmozódtak fel a kezükben.
A vagyon mellett a közéleti szerepvállalás jelentette a következő hatalomerősítő tényezőt. Politikai orientációjukat, világnézetüket a múlt századelőn – igazodva a kor általános trendjéhez – a liberalizmus és a konzervativizmus valamilyen árnyalata jellemezte. Pártpolitikai tekintetben azonban nem kötelezték el magukat egyetlen párt mellett sem.[10]
Ennek a történetiségben gyökerező társadalmi tekintélynek és elismertségnek szerves részét képezte az a megkülönböztetett figyelem és érdeklődés, ahogyan a korabeli átlagember viszonyult az arisztokratákhoz: viselkedésükhöz, beszédmódjukhoz, öltözködésükhöz, a társasági élet nagy rendezvényein való megjelenésükhöz. Gr. Andrássy Katalin visszaemlékezésében leírja, amikor Károlyi Mihállyal tervezett házassága előtt anyjával ágyneműt rendeltek az egyik Váci utcai üzletben, az eladó „végül nem tudta megállni, hogy ne fitogtassa jól értesültségét: – Kérem, a méretek pontosan megegyeznek a Károlyi-palota ágyméreteivel… S a beavatott ember mosolyával tette hozzá: – Méltóztassék megengedni, hogy szerencsekívánataimat nyilvánítsam.”

Gyermekkori évek – arisztokrata neveltetés

Ateista, ugyanakkor rendkívül tekintélytisztelő családi környezetben nőtt fel. „A vallási szertartásokat nem tartották be az Andrássy családban, de annál szívósabban és szigorúbban ragaszkodtak a családi hagyományokhoz.” Gyermekeik nevelésére természetesen az Andrássyak is nagy gondot fordítottak a többi főúri családhoz hasonlóan, bár ez az előkelő neveltetés elsősorban nem valamilyen életpályára való felkészítést, hanem tulajdonképpen a nagyvilágban való otthonos mozgás képességeinek elsajátítását jelentette. „Három nevelőnő volt tehát mellettünk, egy német, egy francia, egy angol”, kik gondoskodtak arról, hogy a lehető legjobban elsajátíthassák társadalmi rangjukhoz adekvát etikettet. „Először angolul tanultam meg”- ahogy írta emlékezéseinek elején Katinka, a maga korában már ez nem tekinthető általánosnak: „anyámat rokonaink szemrehányásokkal is illették érte.” Az angol mellett francia és német oktatásban is részesültek, ami a társasági élet számára nélkülözhetetlen nyelvtudásnak tett eleget. A gyerekekkel való foglalkozás jórészt a nevelőnők feladata volt, s szüleikkel viszonylag kevés időt tölthettek[11]: „anyámat egyébként ritkán láttuk, csak jó reggelt és jó éjszakát kívángattunk neki.”
Zichy Eleonóra grófnő meglehetősen sajátos nevelési elveket követett. Igen fogékonynak bizonyult a kor divatosnak számító gyermeknevelési módszereire, amiket előszeretettel próbált ki lányain. Rendkívüli szigorral ellenőrizte azok minden egyes lépését[12]. „Erkölcseik védelme” érdekében példának okáért „összevarrta a könyvnek azokat a lapjait, amelyeken a szerelemre akár a legcsekélyebb utalás is fordult elő.” (S mellesleg volt is olyan tekintélye gyerekei szemében, hogy azok nem merték volna feltépni az összevarrt oldalakat.) Vagy éppen a testiségre vonatkozó kifejezéseket – ágyas, nászágy, szerető – zárójelbe tette, a nevelőnők oktalan felolvasását esetleg hezitálását elkerülendő, amivel „elárulnák magukat”. Ez a nevelésben fellelhető szemérmesség mindazonáltal az arisztokrata réteg egészére rávetíthető, Zichy Eleonóra is úgymond örökségként hozta magával értékrendjét. Erről plasztikus képet festenek az alábbi sorok: „mikor Andrássy Tivadar megkérte a kezét, anyám tizenhét éves volt, és még csak nem is sejtette, mit jelent a házasság. Éppen ezért szörnyű megrázkódtatást jelentett számára a gyermekszülés, a házasélet nyilván keserves megpróbáltatása. (…) Szinte elviselhetetlennek érezte a férjes asszony sorsát, s tökéletesen ellentétesnek a nevelése során beléoltott szemérmességgel. Mindez fájdalmas valósághoz vezetett, mint oly gyakran a viktoriánus korszak során, különösen a felsőbb osztályokban.”
Apját korán elveszítette, anyja hamarosan újra férjhez ment sógorához, ifj. Andrássy Gyulához, akit a lányok, különösen Katinka, rajongásig szerettek. A család - bár köztudottan antiklerikálisként volt ismert, ennek ellenére - tizennégy esztendős korában a Notre-Dame-de-Sion zárda iskolájába küldte. Mindenekelőtt a férjhezmeneteli esély növelése érdekében volt szükség Katinka vallásos oktatásba való beléptetése. „ Két nővérem már nagyleány volt, világba jártak, eladósorba kerültek, s mivel a legtöbb jó parti római katolikus volt, az Andrássyak ateista híre esetleg akadályozhatta a leányok férjhez adását.” A zárdában hagyományos, konzervatív keretek között folyt az oktatás. Az apácák nem szolgáltak inspiratív pedagógiai ambíciókkal, ezért is általában rossz benyomással volt Katinka az iskoláról. Alapvetően rendre és fegyelemre oktatta az odakerülőket, erre utal például a háztartástan óra. Fontos momentum, hogy a zárda nem adott érettségit. Ennek oka abban keresendő, hogy a nők fokozták volna a versenyt az amúgy is telítendő munkaerőpiacon. Másrészről pedig az egyetemi végzettség-vagy akár az érettségi is- magas társadalmi presztízsű, jelentős befolyással járó értelmiségi pályák betöltésére képesített, amelyeket eladdig kizárólag férfiak foglaltak el.
Katinka egyebek iránt igyekszik magát, mint a szüleivel permanens harcban álló kislányként feltüntetni, aki mindig is más életre vágyott. „Ich hab’ besser gern, wenn es aufruhrt-jobban szeretem, ha háborog. Ezt a mondásomat állandóan idézgették családi körben, s később is gyakran emlegették mintegy annak bizonyítékául, hogy kicsi koromtól fogva jobban szerettem a nyugtalan és izgalmas életet, mint a békességet.” A szülők akaratával ellenszegülni azonban mondhatni kockázatosnak számított a „könyörtelen büntetések” miatt: „abban az időben a gyermekeiket legjobban szerető szülőik is kötelességüknek tartották a gyermek akaratát megtörni, engedelmességre és alázatra nevelni, körülbelül úgy, ahogyan a vadlovakat törik be.”
A fizikai fenyítéssel tarkított nevelési módszerek, a katonásan percekre osztott napirend, édesanyja szinte hisztérikus prüdériája egy olyan miliőbe enged bepillantást, ahol egy egykoron fényes életforma már elindult a kiüresedés, a belső tartalékok elvesztésének útján[13]. Mindazonáltal gyerekkori évei során még zavartalanul élvezhette társadalmi osztályának kvázi gondtalan életmódját: „az első világháborút megelőző biztonságos, derült években az én társadalmi osztályomhoz tartozó leánynak igazán semmi más gondja nem volt, mint jó házasságot kötni, s a maga otthonában folytatni ugyanazt az életet, amelyet szülei házában megszokott.” A házasságkötésre pediglen a társasági élet szolgált elsőrendű lehetőségként.

Társaság-társasági érintkezés[14]

Az arisztokrácia elit voltát gyarapította és tette még inkább szilárdabbá az intézményes társasági élet, „illetőleg az informális szociabilitás zártsága.”[15] Az exkluzív klubok világa szigorúbban szelektált az arisztokrácia világában, mint a személyes érintkezés informális közegén belüli társadalmi megkülönböztetés.[16]
Társas érintkezésben és életmódjában az arisztokrácia még a XX. század elején is a társadalom többi részétől. A kastély –Tiszadob, Terebes-, ahol éltek, egy külön világot alkotott, külön kis mikrotársadalom[17] volt a kiszolgáló belső cselédséggel, a gyermekek nevelőivel és magántanáraival, a szertartásos étkezésekkel, a gyakori vadászatokkal, lóversenyekkel, teniszezéssel és estélyekkel.[18]
Az arisztokrácia, ha a modernizálódó politikai és üzleti életben kénytelen is volt elvegyülni, a társas életben és életmódjában erősen megőrizte elzárkózását. Az elkülönülést szolgálta a házassági stratégia éppúgy, mint társas életük fővárosi színtereinek, a Kaszinónak, a Nemzeti Lovaregyletnek, és a Stefánia úti Park Klubnak exkluzivitása. Az alapvető választóvonal a kor társadalmi tudata az "urak" és a nem urak között húzódott: az úr, születése, műveltsége, állása jogán, eleve jobb nevelődési, iskolázódási, érintkezési adottságokkal, házasodási és érvényesülési esélyekkel vágott neki az életnek. Az "utórendiség" sajátos vonása volt, hogy az embereket gyakran az egyéni teljesítmény rovására aszerint minősítették, ki milyen családban született: a gróf grófnak, a nemes nemesnek, a gazda gazdának, a cseléd cselédnek. Az átlépés bizonyos kategóriák között csaknem lehetetlen volt.[19]
A társaság[20] egy egyszerre konkrét és elvont közeg, amely kifejezi, és egyben megadja tagjainak hovatartozását. A társaságba való belépés csaknem ritualizált szabályai és alkalmai (meghívás [e fennkölt meghívási formulákra vonatkozólag egy régebbi bejegyzésben lelhetsz egy-két példát] bemutatás, bemutatkozó- és illemlátogatások) a régi rendies viselkedéskultúra elemeire építenek, s a résztvevők számára bizonyos színpadias személytelenséget írnak elő.[21]
A társalgás, amely a társas élet minden színterén és alkalmán szerepet játszik, az önuralom gyakorlását legfőképpen az önérvényesítés tekintetében kívánja meg. A társasági létben való harmonikus elhelyezkedés követelményének mintegy száműznie kellene a társalgásból a tetszés öncélú keresését.
A társaságba való belépés a serdülőkorba lépő lányok legfontosabb eseményének számított. A „világba” való belépés és a bemutatás által készíttetik elő a társasággal való érintkezés. „Rómában vezettek be a társaságba. Azt sejtem, anyám titokban azzal a gondolattal kacérkodott, hogy hátha sikerül remek partie-t csinálnom itt, férjhez mennem valamely történelmi csengésű, magas rangú és reneszánsz palotával bíró olaszhoz.”Ezek a bálok, (illetve a fürdőhelyi tartózkodások) lehetőséget kínálnak a személytelenségből való kilépésre, a tényleges ismerkedésre.[22] S a bál maga az arisztokrácia informális társas életének egyik legfontosabb színterét is jelentette egyúttal. A bálokat a családok az ilyen célra kitűnően alkalmas városi palotáikban, exkluzív klubjaikban, esetleg szállodák dísztermeiben rendezték (a Rómában történt első bálidénye alatt Katinkáék is a Grand Hotelba laktak), szigorúan zárt keretek között. E bálok szimbolikus jelentősége pőre gyakorlati funkciókkal is kiegészült: ezeknek a báloknak óriási szerepe volt az osztály társadalmi újratermelésében, hiszen a partnerválasztás egyik legfőbb lehetőségének adtak színpadot[23]. Az olyan típusú elit, mint az arisztokrácia, kivételes stratégiai jelentőséget tulajdonított a házasodásnak státusa átörökítésére, és változatlan fenntartása során. A születési arisztokrácia tökéletesen zárt réteg, mivel oda ekkor már lehetetlen volt bárkinek is kívülről bekerülnie: az örökletes cím és rang a születés jogán túl másképpen nem elérhető a korban.
A folytonosság biztosítékául mindenekelőtt és kizárólag az illendő házasodás szolgált, amelynek nem is a bekerülés, hanem sokkal inkább a kirekesztés volt fő funkciója. Az arisztokrata családok aggályosan ellenőrizték utódaik házassággal kapcsolatos döntéseit azért, hogy minimumra szorítsák le a vagyon, a rang, a vallás, az etnikum vagy éppen a politikai hitvallás szerinti keveredés, a lefelé és kifelé házasodás (a mésailliance) kockázatát. Nem a beházasodás miatt volt oly fontos a partner helyes megválasztása, mint az újgazdag nagypolgárok esetében, hanem az addigi státus megerősítése s változatlan továbbvitele okán.[24]
„A mi társaságunk igen szűk és zártkörű volt, tagjai nagyrészt rokonságban is álltak egymással, s így vajmi csekély lehetőség nyílt rá, hogy az ember férjet válasszon magának. (…). Emelett olyan jól ismertük egymást, hogy a meglepetésszerű vagy titokzatos elem, az ismeretség varázsa tökéletesen hiányzott kapcsolatainkból. (…)Hamarosan kezdtem unni ezt az egész házasságpiacot minden tartozékával együtt.” Andrássy Katinka Károlyi Mihály iránt föltámadt szimpátiájából, majd a memoár sorain át fokozatosan kibontakozó érzelmeiből végül 1914 őszén házasság lett. Károlyit – ahogyan Katinka is írta – „a legjobb partie-nak tekintették Magyarországon, és számos anya táplálta szíve mélyén a reményt, hogy az ő veje lesz”. További reményt jelentett a házasság a két család közti viszony konszolidálására, s a „radikális Károlyi megszelídítésére” is: „az Andrássy és a Károlyi család sohasem volt valami jó viszonyban egymással, s többnyire szemben is állt. A mi házasságunk évtizedek ellenségeskedését hidalná át. Duci bácsi emelett meg volt győződve arról is, hogy Mihály, ha beházasodik családunkba, követi az Andrássy-hagyományokat, s az ő politikájának rendíthetetlen híve lesz, mint a többi vők.”

Károlyi Mihály oldalán a politika forgatagában

A nála –mintegy húsz évvel- idősebb Károlyi Mihállyal történt házassága életének egy legmeghatározóbb lépésének tekinthető: „ha most visszatekintek életemre, úgy érzem, kiemelkedő vonása annak a kapcsolatnak az egyedülálló volta, teljessége, mely Mihályhoz fűzött.” A magánélet és a történelem ettől kezdve szorosan egybefonódik Katinka életében, miképpen is egyszerre az országos politika kellős közepén találta magát. Bár politika már a fiatal lány életében is a mindennapok részét képezte: „Én abban a hitben nőttem fel, hogy Magyarország számára az egyetlen helyes politika a nagyatyámé, amely az 1867. évi kiegyezésen, a Habsburg-házhoz és a német szövetséghez való hűségen alapul (…) a történelmi osztályok kezében kell maradni a hatalomnak”. Károlyival történő házassága azonban alapjaiban változtatta meg a családi tradíció vezérelte politikai állásfoglalását. „Fokozatosan azonban bekövetkezett az elkerülhetetlen: Mihály győzött, és én kezdtem másképp látni a világot.” Felnézett férjére, szinte istenítve őt, egyértelműen magáévá tette annak politikai nézeteit. „Mihály jóvoltából most egész más arculatát fedeztem fel a politikának, felfedeztem az emberi oldalát, ráébredtem, hogy a politika feladata boldoggá tenni az embereket, hogy érdemesebb legyen élniük.” Ettől fogva mondhatni megvetéssel gondolt az úri Magyarországra és egyben tekintett saját osztályára, az arisztokráciára is. Rajongással viseltetett a kommün irányában, amelyben az igazi szocializmus megteremtésének lehetőségét látta: „Az országban uralkodó lázas hangulat – mint valami ragály – engem is elfogott, és egyetlen vágyam az volt, hogy „proletárrá” váljak, hogy a nép nagy családjához tartozzam, kenyeret keressek, dolgozzam.[25]1913-14-ben a házasság előtti és utáni napokban Károlyi Mihályné a maga módján lázad fel a társadalmi rend ellen, s e lázadás első lépcsőfokaként a személyes segítségnyújtás tervezetéhez jut el.[26]
Az 1917-es bolsevik forradalom adta meg a végső lökést mindkettőjük balra tolódásához. Katinka abbéli reményéből üdvözölte az oroszországi eseményeket, hogy azok majd békét hoznak a világra. Rokonait, akik néhány hónapos kisfiát jöttek meglátogatni, „Éljen Lenin!” kiáltásokkal köszöntötte, ezzel sokakat örökre eltaszított magától. Női politikai klubot alapított, ahol a békéért és a női választójogért szálltak harcba. Ekkor ragadt rá a „Vörös Kata” elnevezés. Ebben a döntő jelentőségű esztendőben (1918) léptem először a politikai porondra, mint a Feministák[27] Egyesülete a Békéért és a Nők Választójogáért szónoka.”
1918-ra Bulgária kiválásával vált világossá, hogy a Monarchia nem nyerheti meg a világháborút. Forradalom közeli hangulat uralkodott Pesten. Az 1918-19-es forradalmi időszakban is politikai értelemben is mindvégig lojális volt férjéhez, annak ellenére, hogy mindez szakítást jelentett egész addigi életformájával, felfogásával, rokoni és baráti kapcsolataival. A világháborús vereséget követő forradalom azonban alapvetően új helyzetet eredményezett. Mindenekelőtt a Magyar Nemzeti Tanács hatalomra jutásával egy teljesen új politikai vezetőréteg került előtérbe, melyben a mágnások csak egészen csekély mértékben voltak jelen. A távolságtartás persze részben tudatosnak is tekinthető, hiszen a forradalmi erők olyan gyökeres rendszer átalakításban gondolkodtak, amely alapjaiban kívánta megrendíteni az arisztokrácia addigi társadalmi befolyását. A királyság megszűnése november 16-án, valamint egy demokratikusabb közélet kialakítása addigi nagy presztízsük szertefoszlását jelezte.
A forradalmi mozgalomba vezetője, gr. Károlyi Mihály volt. Eleinte reménykedni lehetett abban, hogy a származásánál, kapcsolatainál, rokoni körénél fogva a nagybirtokos arisztokráciához számos szállal kötődő Károlyi valamiféle fékezőerőt jelent majd a radikális reformtörekvésekkel szemben, mint ahogy azt Andrássy[28]is remélte. Károlyi azonban nem vállalt efféle szerepet, sőt birtokai egy részének 1919. februári felosztásával látványosan is elhatárolódott múltjától. A dualizmus viszonyai között szocializálódott arisztokrata politikusok ilyen radikális váltásra nem voltak hajlandóak.[29] Ennek következtében, ahogy arról Andrássy Katinka beszámol 1919 elejétől az arisztokraták – köztük rokonai – egyértelműen szembefordultak mind Károlyival (így Károlyinével is) - mind az általa képviselt politikával.
Azt utólag a grófnő is elismerte, hogy a Károlyi-kormány[30] helyzete reménytelen volt. A koalíciós kormányról így vélekedett „Szerencsétlen fegyvertársak, akik csak abban egyeznek meg, hogy mit nem akarnak, és abban, hogy mindig a másikat teszik felelőssé azért, amit nem tudnak megvalósítani saját programjukból. Az ilyen koalíciók közös nevezője a negatívum. Ameddig valami ellen harcolnak, sikeresek, de ahogy egy új rendszert kell felépíteni, ez az improduktív hintajáték csődöt mond.” A Vyx-jegyzék pecsételte meg Károlyi sorsát: elfogadni nem lehetett, de visszautasítani sem, mert az addigi politikájának csődjét jelentette volna. Károlyi félreállt, és jött a Tanácsköztársaság. Bár megbuktatták őket, a grófnő még mindig szimpatizált Kun Bélával, bízott a Vörös Hadseregben és a világforradalomban.[31]A kötet jól érzékelteti, milyen válságba került az arisztokrácia, így az Andrássy-család is, különös képen a dualizmus szülőatyjának fia, ifj. Andrássy Gyula, mikor 1918-ban a Monarchia utolsó külügyminisztereként közvetlenül kellett segédkeznie az apa olyannyira becsült művének, a dualizmusnak eltemetésén. Károlyi a diplomáciában is részt vett, és elérte, hogy az antant megbízott Magyarországra jöjjön; tehát a diktatúrának tető alá hozta azt, ami saját kormányzása alatt nem sikerült, de Kun Béla végül nem írta alá a viszonylag kedvező feltételeket. A Károlyi-házaspár a Tanácsköztársaság 1919 március 21-ei kikiáltását követően a politikai élet perifériájára került. Végül 1919. július 4-én, miután a grófnő felépült második lánya születéséből, hagyták el az országot, mert úgy érezték, semmi értelme további itt tartózkodásuknak. Az ellenforradalom győzelme után a hazai politikai erők túlnyomó része Károlyit és Károlyinét tette felelőssé a történeti Magyarország megszűnéséért, és a szovjet típusú államberendezkedés létrejöttéért.

Az emigrációban

Ebben az ellenséges légkörben hazatérésről szó sem lehetett, sőt per indult ellenük, melynek során teljes magyarországi vagyonukat elkobozták. Kényszerű száműzetésüket során a Károlyi-házaspár jószerivel bejárta a teljes nyugati világot. 1925-ig gyakorlatilag vándoréletet éltek: Ausztria, Csehország, Jugoszlávia, Anglia, számos országban próbáltak megtelepedni, de huzamosabb ideig csak Párizsban sikerült. Károlyi Mihály változatlan indulattal támadta az általa –erős elfogultsággal – „feudálfasisztának” tartott Horthy-rendszert. Politikailag azonban egyre inkább elszigetelődött, amiben jelentős szerepe játszott, hogy 1919 őszéhez képest erőteljesen balra tolódott, és szocialistának, bizonyos fokig kommunistának tartotta magát.[32] Andrássy Katinka, bár továbbra is osztotta férje nézeteit, politikai téren jóval visszafogottabb volt. Bár időnként polemikus sajtócikkei jelentek meg, segítette férjét küzdelmeiben, de ennél nagyobb önálló feladatot nem vállalt. Ebben eleinte a három gyermek nevelésével kapcsolatos tennivalók, később egyre súlyosbodó betegsége, a család anyagi gondjai is szerepet játszottak. Családtagjaival közvetlen kapcsolata megszakadt, csak valamikor 1926-os években kezdett valamelyest rendeződni, világnézetileg továbbra is távolt álltak egymástól. 1938 végén átköltöztek Angliába, s a háború kitörése már itt érte őket. Múltjuk alapján nem lehetett kétséges, hogy bekapcsolódjanak az emigráns magyarok antifasiszta mozgalmába, bár számottevő eredményt nem értek el[33]. A háborús éveket beárnyékolta, hogy Ádám fiuk 1939-ben repülőgép-balesetben meghalt. Végül a második világháború befejezése, az antifasiszta koalíció győzelme megteremtette számukra a hazatérés lehetőségét.
Andrássy Katinka végigjárta azonban azt az utat, amely a forradalmakhoz, majd a száműzetésbe vezetett. Töretlen hittel őrizte mindazt, amit férje oldalán férjétől kapott. A társadalmi élet számos területén megjelent, s próbált maradandót alkotni. E mögött minden bizonnyal nem egyéni karriervágy, hanem a közélet iránti elkötelezettség, tenni akarás, és részben a családi hagyomány nevelő ereje –noblesse oblige –húzódott meg. Nemcsak egy elveszett kornak állít emléket, hanem őszintén beszél az első világháborúról is, amit nyíltan elítél, a maga szempontjai szerint emléket állít egy nagyszerű, ugyanakkor máig mélyreható indulatokat szító forradalomnak is, rendre visszatér a kort behálózó társadalmi igazságtalanságokhoz, áthidalhatatlan politikai ellentétekhez a történelmi uralkodó osztály és a nép között. Ezért lehet memoárja a század egyik érdekes tanúja.

Felhasznált irodalom:

Acsády Judit:A huszadik század asszonya. A századforduló magyar feminizmusának nőképe. In :Szerep és alkotás. Szerk.:Nagy Beáta és S. Sárdi Margit. Debrecen, 1997.

Basics Beatrix: Betlér és Kransznahorka – az Andrássyak világa. Bp., 2005.

Fábri Anna (szerk.): A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben, 1798-1935. Bp.,2001

Gergely András (szerk.) : Magyarország története a 19. században. Bp., 2005.

Gyáni Gábor-Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 2006

Hammerstein Judit: Grófnő a hídon. Károlyi Mihályné és a baloldaliság. In: Egyenlítő 2006/6.

Levelek az Andrássy-házból.Bp.,2007.

Kontler László (szerk.) :Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. Bp., 1993. 225.p.

Püski Levente: Arisztokrácia a XX. századi Magyarországon. In:Korunk. 2008/9.

Püski Levente: Helykeresés. Az arisztokrácia és politika az 1920-as években. In: Barta János, Angi János (szerk.): Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. Születésnapjára.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Bp., 2005.



[1] Hammerstein Judit: Grófnő a hídon. Károlyi Mihályné és a baloldaliság. In: Egyenlítő 2006/6. 46.p.

[2]Az Andrássy család belső viszonyait és életmódját feltáró munka a századfordulóra előtti időszakra vonatkozólag Miss Elizabeth Stevens angol nevelőnő édesanyjának és nővérének küldött levelei, melyek az 1860-as évekről szólnak, a déd- és nagyszülők generációjáról. Figyelemre méltó a hasonlóság a két forrásban tárgyalt időszak családi mentalitása között, hiszen a két hölgy - a családban elfoglalt helyzetététől, társadalmi rangjától és állampolgárságától függetlenül - több évtizednyi idő elteltével is gyakorlatilag azonos nevelési elvekről, érzelmi viszonyokról, családi szertartásokról számol be. In:Levelek az Andrássy-házból.Bp.,2007. 15.p.

[3] Gergely András (szerk.) : Magyarország története a 19. században. Bp., 2005. 435.p.

[4] Püski Levente: Arisztokrácia a XX. századi Magyarországon. In:Korunk. 2008/9. 82-92.p.

[5] Gyáni Gábor-Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól…. 223.p.

[6]Az arisztokrácia rétegét anyagi hanyatlás és felhígulás jellemzett a tárgyalt peridódusban, létszáma a természetes szaporulat és a rangemeléseknek köszönhetően megduplázódott, mintegy 1200 családra gyarapodott.

[7] Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. Budapest, 1993. 225.p.

[8] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Bp., 2005. 54.p.

[9] Püski Levente: Arisztokrácia a XX. századi Magyarországon. In:Korunk. 2008/9. 85.p.

[10] Igaz, a század elején hosszabb-rövidebb időre a Függetlenségi Párt is számos mágnást tudhatott a soraiban, így gr. Apponyi Albertet, gr. Károlyi Mihályt vagy a gr. Benyovszky család számos tagját.

[11] Erről Mary Elizabeth Stevens is több ízben számot ad: „ Azok között a családok között, amelyeket itt megismerhettem, úgy érzékelem, nagymértében hiányzik a családtagok közötti rokonszenv és szeretet. A leányok elrejtik leveleiket, könyveiket anyjuk szeme elől. Az úr megy saját dolgai után, a hölgy toalettjével foglalkozik, a gyermeket a nevelőnőre bízzák- és így tovább. A gyermekek tartanak szüleiktől, és boldogok, ha nem kerülnek a szemük elé, a szülők pedig hálásak, ha megszabadulnak a gyermekektől. (…) És a grófné, bár azzal hízeleg önmagának, hogy csodálatraméltóan neveli gyermekeit, igazából csak nagyon keveset tud róluk, a jellemükről, és arról, hogy mit csinálnak és hogyan. De hát hogyan is lehetne másképpen? Délután csak egy órát tölt velük, és ennyi az egész.” Vagy: „Ezeknek a gyermekeknek a szemében a szüleik idegenek, olyan emberek, akiket napközben csak percekre látnak, amikor megfésülve, tiszta kézzel eléjük járulnak.” (Levelek az Andrássyházból 1864-1869. Bp., 2007.)

[12] Ehhez társult még a skrupulózus napirend: „fogmosás naponta háromszor: három perc. Kézmosás: négy perc. Öltözködés: hét perc. (etc.)”

[13] Akárcsak az akkori liberális konzervatizmus is, melynek ezek a családok markáns képviselői voltak.

[14] A társasági érintkezésben az arisztokrácia ugyancsak jelentős, az etikettben szigorúan meghatározott előnyöket élvezett. Az elithelyzet külső elismeréséhez, kifejezéséhez hozzátartozott az is, hogy a mágnások bármely más társadalmi rétegnél hamarabb és könnyebben nyerhettek el további címeket és kitüntetéseket. Ide sorolható az udvari, a titkos tanácsosi, a valóságos belső titkos tanácsosi cím is, de messze a legmagasabb presztízzsel az aranygyapjas rendhez való tartozás járt. A nagyfokú elismertséghez gyakran erős társadalmi önérzet társult, s nem véletlen, hogy számos kortárs megfigyelő, de esetenként maguk az érintettek is hangsúlyozottan emelték ki a gőgig fajuló mágnási öntudatot. A kiváltságosság érzése ugyanakkor egyfajta ösztönző erőt is jelentett a közéleti szerepvállalásra. Makkai János, az 1930-as évek jó tollú publicistája és politikusa szerint „a régi világban nemcsak az ókonzervatív világszemlélet ismert elveit csepegtették bele mágnásaink lelkébe, hanem a magasabb élethivatásnak azt a gondolatát, hogy a mágnás […] nagy nemzeti célok és mozgalmak vezetésére hivatott”.

[15] Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 2006. 230.p.

[16] Uo.

[17] A családtagok leghétköznapibb tevékenységeit is a különleges lényeknek kijáró érdeklődéssel taglalja környezetük, mindenekelőtt beosztottaik népes serege. Életüket feszes etikett irányította, társas életük jelentős eseményeiben (vadászat, bál, utazás, egyes sportok) alig volt némi változás a század első feléhez képest, legfeljebb a modern civilizációs vívmányok tették azokat változatosabbá és költségesebbé egyúttal.

[18] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2005. 56.p.

[19] Gergely András (szerk.) : Magyarország története a 19. században. Bp., 2005. 459.p.

[20] A 19. századi illem és tanácsadókönyvek legnagyobb terjedelemben a társasági életben követendő szabályokkal foglalkoznak. A társaságot egyre inkább a magánérintkezés kitágításaként fogják fel, olyan különös, átmeneti, sokszemélyes helyzetként, amelyben az egyének nem magánemberként, vagy közszereplőként viselkednek, hanem társasági emberekké válnak.

[21] Fábri Anna (szerk.): A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben, 1798-1935. Bp.,2001. 116.p.

[22] Fábri Anna (szerk.): A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben, 1798-1935. Bp.,2001. 117.p.

[23] „Azt sehogyan sem mondhatom, hogy jól mulattam volna a bálokon- ismeri el egy kortárs- de én ezt nem is mulatságnak fogtam fel, hanem a házasodás előkészítéséhez szükséges ismerkedési lehetőségnek.”

[24] Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 2006. 233.p.

[25] Ez a felületes rajongás az alsóbb osztályokért - Katinka a másodok világháború alatti mentőautó-sofőrködést leszámítva sohasem végzett fizikai munkát, hacsak a rövid párizsi manökenkedést nem tekintjük annak - hasonlított más arisztokratáink népimádatához.

[26] Katinka „magán akció” (parádi óvoda tervezete, egy vak kislányon való segítségnyújtási kísérlete) közül figyelemre méltónak tekinthető az 1914-ben felvetődött Robert Owenre emlékeztető szociális mintaüzemek létesítése, ahol a korszerű szociálpolitika, higiéniai feltételek, kultúrlehetőségek biztosítása mellett a nyereségrészesedés módszerét is alkalmazták volna.

[27] A feminizmus nemcsak politikai és szociális mozgalomként értelmezhető, de egy jellegzetes kultúr-kritikai törekvésként is. A feminista szerzők a nők hátrányos helyzetét és a kultúrában nőről és férfiról megformált kép összefüggéseit vették górcső alá. Felhívták a figyelmet a „nőiesség” és a „nőietlenség” kategóriáinak mély átpolitizáltságára, a hagyományos nőkép funkcióira, s egyúttal egy új nőideált fogalmaztak meg. A nők helyzetével való foglalkozás során a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkavállalás lehetőségeit, a politikai jogok, szociális ellátás kérdéseinek feltárása a nők társadalmi esélyeinek megváltoztatását tűzte ki célul.( Acsády Judit:A huszadik század asszonya. A századforduló magyar feminizmusának nőképe. In :Szerep és alkotás. Szerk.:Nagy Beáta és S. Sárdi Margit. Debrecen, 1997. 243-246.p.)

[28] A 20. század elején lassan szervezkedő osztálypártok voltak azok, melyek a legkevésbé érintették meg őket, így hiányuk a kisgazdapárti, szociáldemokrata vagy éppen keresztényszocialista oldalon mutatkozott meg leginkább. A jelentősebb méretű jogkiterjesztő politikától való elhatárolódásuk miatt egyes irányzatok maradi, kiváltságőrző csoportként tekintettek a főúri rétegre. Így kapta a 20. század elején Andrássy Gyula –Katinka későbbi mostohaapja - és csoportja a megbélyegzőnek szánt „fekete gróf” jelzőt a hazai szociáldemokratáktól és polgári radikálisoktól.

[29] Püski Levente: Helykeresés. Az arisztokrácia és politika az 1920-as években. In: Barta János, Angi János (szerk.): Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. Születésnapjára. 436.p.

[30] Károlyi miniszterelnökségével párhuzamosan Katinka előtt is nagyobb lehetőségek nyíltak meg: felkérték, hogy vállalja el a Magyar Vöröskereszt elnöki tisztét. Mindez azonban pillanatnyi állapotot jelentett csupán.

[31] Basics Beatrix: Betlér és Kransznahorka – az Andrássyak világa. Bp., 2005.

[33] Uo.

2010. április 8., csütörtök

Igen eszes, módos, authoritativus jó magyar

Miként a mai napra esik gróf Esterházy Miklós, Magyarország egykori nádorának születésnapja, előkotortam egy régi szemináriumi dolgozatom, mely hivatali tevékenységét igyekszik bemutatni

„Egy időben éleek ez három nagy magyarok: Bethlen Gábor, Pázmány Péter, Esterházy Miklós, kiknek esmeretekben voltam, köztök nagy dolgokban forogván nevekedtem. De jaj mint hagyatánk árvájul országostól, nemzetestől!... Esterházy Miklós igen eszes, módos, authoritativus jó magyar,(…) nemzetét és annak szabadságait szerető hasznos ember vala.”

Kemény János, erdélyi fejedelem[1]


Dolgozatom „tárgya” Esterházy Miklós, ki húsz évig (1625-1645) volt Magyarország nádora, a harmincéves háború, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György erdélyi fejedelemségek idején. A török probléma, a vallási és politikai szakadás zavarossá tette az utókor emlékezetét. Hiányozott az egységes szellem, mely lendületet adhatott volna a nemzetnek nyomorúságos helyzetének előremozdítására. Esterházy azonban húsz esztendős hivatalviselése alatt új színt, új stílust vitt a magyar politikai életbe.

Esterházy kora- a XVII. század

Esterházy Miklós működésének ideje nagyjából a XVII. század első felére esik, mely egy súlyos korszak volt Európa egészére nézve. A reneszánsz ragyogása és a reformáció korának zűrzavaros, szellemi harcokba és véres csatákba torkolló évtizedei már elmúltak, véget ért a tizennyolc esztendőn át ülésező tridenti zsinat; s ezzel párhuzamosan a katolikus restauráció alapvetése, mindazonáltal továbbra is fennálltak a XVI. század megoldatlan problémái. A számtalan felhalmozódott ellentét, vallási és hatalmi politika terén nem maradhatott meg labilitásban. A nyíltan és a felszín alatt működő erők végül a XVII. század első felében robbantak ki véres küzdelmek képében.[2]

Az európai politikában a vallás érdeke döntően befolyásolja az életet, „míg lassanként a felszín alatt továbbélő és erjedő racionalizmus szkeptikus mosolya nem foglalja el a metafizikai vonások helyét és a politika a rideg államérdekek, a nemzetállamok mélységesen önző életösztön-törekvéseinek követésévé válik”.[3]

Az új európai rend kialakulásával hozzávetőlegesen megegyező hatalmi potenciával rendelkező nagyhatalmi csoportok jönnek létre, melyek az egyensúlyi állapot megtartására törekednek. Az 1618-1648-ig tartó harminc éves háború a két nagy konfliktus, a vallási ellentétek, valamint a hatalmi kérdésnek kirobbanása, mely három évtizedre lefoglalta Európa államait. Európa immáron már nem mint egységes keresztény terület áll szemben az Iszlámmal, a török kérdés nem tölti be többé az európai gondolkodást. Keleten megmerevedés következett be, nagy hadjáratok helyett csak a török birodalomban szokásos permanens határdúlások, fosztogatások s békeszegések történnek. „S ezen a ponton szakad el a magyarság, a magyar élet fájdalmasan a nyugatitól”[4]

A Habsburgok minden erejükkel és figyelmükkel nyugat felé fordultak. Magyarország számukra védőbástya szerepét töltötte be, mely a hát biztosítására szolgált a nyugati háború alatt. Ebből fakadóan folyamatos érdekellentét állt fenn a magyarság és az uralkodó között. A Habsburgok politikája -mellőzvén a Magyarországot sújtó török-problémát- súlyos elkeseredést váltottak ki a magyar nemzetben, s majd ez vezet el a Bocskai felkeléshez, az önálló Erdélyi fejedelemség létrejöttéhez, s nyugati illetve keleti magyarság közti lelki szakadáshoz is egyaránt. A nyugati magyarság túlnyomó többsége mégis megőrizte aulikus voltát, s támogatták a Habsburg-koncepciót. Ebben minden bizonnyal a teljes felszabadításban bízó remény lakozott.[5]

A konfliktusokat tetőzte a vallási megosztottság. A reformáció, s az azt követő katolikus restauráció a magyar nemzet megosztottságát eredményezte. A nemzet számban és tekintélyében egyre inkább megerősödő katolikus fele ragaszkodott a Habsburgokhoz –mint a vallási restauráció támogatóiként- már csak a vallási azonosságból fakadóan is. Ezzel szemben a keleti, Erdélyre támaszkodó többségében protestáns magyarság viszont saját egyházaik védelmében fordultak szembe a nyugati magyarsággal.

Az ellentéteknek egész szövedéke ez: a török probléma, a nyugati háborúk, Habsburg hatalom, erdélyi fejedelemség, katolikus-protestáns ellentétek hatották át a XVII. század első felét, lehetetlenné téve a szükséges összefogást. Ezek a kiegyenlítetlen ellentétek magyarázzák a kor államférfiinak eltérő gondolkodásmódját, eltérő céljait, eltérő törekvéseit. Továbbá világossá teszik, mily nehézségek tornyosulnak az ország első számú méltósága, a nádor, Esterházy Miklós elé.[6]

Magyarország nádorában, tiszte szerint is, e pártokon felülkerekedő jellemvonásának kellett kiemelkednie, és hivatalos politikájává válnia. Történetírásunk bár elismeri hazaszerető voltát Esterházy Miklósnak, vallásos elfogultságát egyértelműen, mint az egységet akadályozó tényezőt ítélte meg. Fontos azonban kiemelni a kormányzattal szembeni folyamatos harcát melynek célja minden esetben a haza ügyének előremozdítása volt, legyen szó bármely kérdésről.[7]

A nádorság intézménye

A nádori méltóság fokozatos fejlődésével, különösen Mátyás király 1486. évi törvénye óta az ország legmagasabb méltóságává és a közigazgatási, bíráskodási tisztségévé vált. Különös nemzeti jelentőséget, pedig azóta nyert, amióta a király külföldön székelt. Gyökerestől a magyar rendiség szerve volt, nem annyira a király helyettese és érdekeinek képviselője az országban, a nemzet, a rendek akaratának kifejezője, illetve a nemzeti értékek hordozója.[8]

A nádorsághoz vezető út

Esterházy Miklós életének első három évtizedéből meglehetősen kevés megbízható adat maradt fenn. S talán ennek köszönhető, hogy a történetírás kétes értékű forrásokat felhasználva –vagy éppen alaptalan hipotézisekkel igyekezett betölteni a hézagokat. Valószínűleg a nádor első három évtizedére vonatkozó zavaros mondakört egy, a nagyszombati jezsuiták kiadásában 1760-ban megjelent latin nyelvű könyv indította el. A közkézen forgó téves adatok már a nádor születésének dátumával kapcsolatban kezdődnek, a szakirodalom Salamon-Szalay nyomán napjainkig 1582-re teszi, holott mind apja és öccse feljegyzései alapján 1583. április 8-án született a család galántai[9] kúriájában.[10]

Hetedik életévétől kezdve, mintegy tíz esztendős koráig nővérénél, Esterházy Magdolna házánál nevelkedett, a Túróc vármegyei Madocsányban.[11]. 1593-ban, tíz esztendős korában került a Galántához közeli Vágsellyére, az ottani jezsuita iskolába. A sellyei iskolára bizonyára azért esett a választás, mivel protestáns iskola nem volt elérhető távolságon belül, s mint ismeretes, nem egy protestáns família tanítatta gyermekét ugyanezen okokból a jezsuita kollégiumban. Miklós sellyei iskolaévi folyamán, 16 és 18 éves kora között katolizált. A források ugyan nem tesznek arra vonatkozó emléket, hogy meddig tanult Sellyén, alsó fokú oktatatás révén azonban 18. éves koránál tovább nem tartózkodhatott ott. Az a feltevés, hogy valamiféle főiskolát látogatott volna Nagyszombaton, vagy Bécsben, Esterházy Dániel családtörténeti írásán kívül más forrás nem támogatja, továbbá ismeretes, hogy a nádor életének későbbi szakaszában igyekezett felsőbb fokú tanulmányainak hiányát pótolni udvari papja, Hajnal Mátyás jezsuita egyetemi tanár segítségével.[12]

Sellyei tanulmányait követően feltételezhetően katonának állt. Attól függetlenül, hogy Esterházy maga említi későbbi leveleiben, hogy ifjú korában „ötven lovas hadnagysága volt”, és a közismert ténytől, hogy 1608-1610 között lovashadnagyként szolgált a felső-magyarországi főkapitányság kötelékében – valószínűleg Magóchy Ferencnél - katonai pályára vonatkozó történetírásunkat ismételten feltételekkel kell kezelnünk.[13] Esterházy grófi diplomájában, II. Ferdinánd király érdemei közt említi fiatalkori katonáskodását: „… a török ellen folytatott tizenötéves nyílt háború idején különböző hadi vállalkozásokban, mind részleges és közönséges csatákban tehetséged szerint friss segítséget adtál ifjúságodtól kezdve, és ezt nem csak mások tisztázatlan tanúságából ismerjük, de saját tapasztalatunk szerint is elégségesen bizonyítottnak látjuk.” [14]

Ez volt katonai pályafutásának első lépcsőfoka. Mágóchy szűkebb környezetéhez tartozhatott, mert gyakran megfordult annak legfőbb birtokán, Munkácson. Munkács, a magyar történelemben oly gyakran fő szerepet játszó erősség Esterházy életéhez is szoros szálakkal kapcsolódott. Mágóchy Ferenc 1611. november 11-én meghalt, s jelentős vagyont, hatalmas birtokokat és stratégiai fontosságú várakat hagyott feleségére, Dersffy Orsolyára. Az özvegy azonban nem sokáig maradt egyedül. Az újabb gyors férjhezmenetel már akkor is, később is számos szóbeszédre adott okot. Ami tényként leszögezhető: 1612. november 12-én Dersffy Orsolya – meg vele a Mágóchy-vagyon – feleségül ment az akkor harmincesztendős Esterházy Miklóshoz. Ebben a tekintetben az emberi természet nem sokat változott, így elképzelhető, mi volt a fő társasági téma Kolozsvártól Pozsonyig hónapokon át. Több más mellett az is vádként fogalmazódott meg, hogy arcátlanul még a gyászév leteltét sem várták meg[15], habár Esterházy a rá olyannyira jellemző precizitással Mágóchy halála után pontosan egy évvel és egy nappal vezette oltárhoz első feleségét.[16] Ezzel a házasságával szerzett vagyona kétségkívül megnyitotta a felfelé vezető út kapuját Esterházy előtt.[17]1618-ban Dersffy Orsolya azonban meghalt, második feleségét, Nyári Krisztinát majd 1624. július 21-én vette el. Ki az egyik leggazdagabb magyar arisztokratacsalád fiatalon elhunyt tagjának, Thurzó Imrének özvegyét. Majdnem két évtizeden keresztül éltek együtt, kilenc gyermekük született, s levelezésükből világosan kitetszik, hogy egyre mélyülő szeretetben kiegyensúlyozott házaséletet éltek.[18] Esterházy mindvégig féltő gondoskodással vette körül feleségét és gyermekeit. Minden távolléte után kisebb-nagyobb ajándékokat hozott, s igényelte, hogy felesége minden otthoni dologról tájékoztassa. Maga az esküvő nem volt túlságosan grandiózus mint amilyet Thurzóval kötött Nyári Krisztina, az a tény azonban, hogy Pázmány Péter eskette őket, sokatmondó. Egyértelműen bizonyítja, hogy Esterházy immáron az ország legtekintélyesebb politikusai közé tartozott. Hihetetlen munkabírással, szívóssággal, a vele született szervezőerővel látta el feladatait. Már az 1620-as évek végétől egy tehetséges, ambiciózus középnemesekből (majd a ’30-as éve második felétől fiatal arisztokratákból) álló politikai kör vette körül, mely a országos kérdések megvitatására, s lehetőség szerint megoldására is törekedett. Hosszasan lehetne sorolni, akik a környezetében, munkájuk révén jutottak egyre magasabb pozíciókba (csak említésképpen néhányan név: Csáky István és László, Wesselényi Ferenc, Tar Mihály, Révay László, kik mind az elkövetkező évek politikus vezető gárdáját alkották.)[19]

A Nyári Krisztinával kötött házasságának második éve, 1625 Esterházy számára döntő esztendő, mikor is október 25-én a magyar országgyűlés nagy többséggel választotta nádorrá.

Esterházy karrierje

Tudn azt, hogy nem magonknak születtönk, nagy kivánóia voltam en is annak mindenkor, hogy kegyelmes uraimnak és fejedelmimnek, s az szerent edes hazanknak s megh kevesedet nemzetönknek, mind szorgalmatosan, s mind jó igassággal szolgaliak, megh vetvén ezarant minden tekéntetet, giülölséget és kárvallásokatis, az minthogi Isten akaratjtából negieven esztendotol fogvást negiedik fejedelemonketis szolgálom s az mint en gondolom minden nagy méltó panasz és feddes nélkül, kész lévén mindenkor minden alkalmatossággal ha kívántatot volna. Életemis el fogiatnom az eö Felsége hűsége mellett: s az szerent szegeny és hazanknak és megh keveset nemzetönknekis nagi io indulattal és sereniseggel igiekeztem minden tehetsegem szerent szolgalnom.”[20]

1642. április 6-án vetette papírra eme sorokat Esterházy Miklós, aki ekkorra már tizenhét esztendeje volt Magyarország nádora, a király után az első választott ember az országban. Ötvenkilenc évesen maga mögött tudhatta a kora újkori Magyarország egyik legfényesebb karrierjét, melyről már életében sokat írtak úgy a Habsburg Birodalom területén, mint azon kívül Európa nyugati határáig.

A politika színpadára 1614-ben lépett, amikor a magyar rendek képviseletében a linzi birodalmi gyűlésen kitűnő szónoklattal adta elő véleményét. Egy meglehetősen kényes szituációban óriási feltűnést és rokonszenvet keltő beszédet mondott a török iga alatt szenvedő Magyarországtól. A sikeres beszéd sorsfordító szerepet játszott életében.[21]Itt mutatta meg, hogy szándékait jól megszerkesztett beszédekben, nagy meggyőző erővel képes előadni. Ekkor már báró, 1617-ben pedig Bereg, majd egy évvel később Zólyom vármegye főispánja lett. Ebben az évben, 1618-ben megözvegyült. Esterházy nagypolitikai szerepvállalása azonban csak ekkor kezdődött, s furcsa módon ahhoz az emberhez kötődött, akivel nemcsak éles politikai csatákat vívott, hanem – finoman fogalmazva – nem túlságosan kedvelték egymást, nevezetesen Bethlen Gáborhoz.[22]
Bethlen 1613 óta volt Erdély fejedelme s kétségkívül korának egyik nemzetközileg is legtehetségesebb politikusa. A harmincéves háború kitörése után 1619-ben hadjáratot indított a Habsburg uralkodó ellen, s rövid idő alatt elfoglalta a királyi Magyarország nagy részét. Sokan támogatták itt is, s amikor Esterházy Miklós megpróbálta összeszámolni, hogy a tekintélyes magyarországi famíliák közül hányan maradtak a választott és megkoronázott magyar király, II. Ferdinánd hűségén, magával együtt összesen ötig jutott. Magával együtt, hiszen számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy hű marad a Habsburg uralkodóhoz, s a saját szempontjából igaza is volt. Ezek után Bécsben soha senki nem kételkedhetett Esterházy Miklós véleményében, politikai hovatartozásában, s ezt a szilárd politikai fundamentumot pályája további éveiben maradéktalanul ki is használta.

Nádorrá választása az 1625-ös országgyűlésen történt, meglehetősen viharos körülmények között. Már az előző, 1622-es országgyűlésben is a jelöltek között volt, akkor azonban „csak” az országbírói tisztséget nyerte el. Az udvar befolyásos körei is Esterházyt támogatták, s mindent megtettek annak érdekében, hogy ő kerüljön a nádori székbe.

II. Ferdinánd országgyűlést hívott össze Sopronba. Szeptember 8.-ra kellett volna összejönni, II. Ferdinánd azonban csak október 11.-én érkezett az egész udvarral. A tanácskozás indításaként robbant a bomba, ugyanis a királyi propozíció nem szólt a nádorválasztásról. Ez azért volt hallatlan, mert Esterházy nádor elődje, Thurzó Szaniszló 1625 májusában meghalt, és az 1608. évi törvény értelmében a diétán kellett napirendre tűzni a nádorválasztás ügyét - a nádor halálát követő éven belül - még akkor is, ha egyébként nem lenne esedékes. A rendek, pedig nádorválasztást követeltek. Mintegy maga II. Ferdinánd jelöli ki az ügyet, amivel a főherceg királyságáért fizetni fog. És a rendek bele is sétáltak a csapdába: a nádorválasztástól teszik függővé Ferdinánd főherceg királyságát. December 8-án meg is koronázták III. Ferdinándot. A király 4 jelöltet állított: 2 katolikust és 2 protestánst, személy szerint az első helyen Esterházyt (továbbá még Pállfy Jánost, Nádasdy Pált és Ostrosith Istvánt.) Az országgyűlés pedig 150:60 arányban rá szavazott.[23]Mindez azt bizonyítja, hogy nagyon alkalmas jelöltnek kellett lennie. Csak olyan személyiséget választhattak, ki az uralkodó, valamint a rendek szempontjából egyaránt elfogadható volt. És a szavazás alapján valóban ezt is tették.

Az új nádor tisztán látta a királyi Magyarország helyzetét az 1606-os zsitvatoroki békét követő periódusban. Számára is világos volt, hogy az uralkodó, valamint a legfontosabb Habsburg döntéshozó testület, a Titkos Tanács minden energiáját a harmincéves háborúra és nyugat-európai politikájára fordítja, s tulajdonképpen képtelenek Magyaroszág problémáival foglalkozni. Ettől függetlenül Esterházy mindvégig őrizte udvarhűségét. Hűséges alázata mögött azonban kemény koncepció állt az ország és az uralkodóház kapcsolati, de a rajta látható jegyzet szerint a nádor fogalmazványa volt. Iratai közt találunk egy 1627. június 2-án Bécsben kelt memorandumot, amely a rendeknek a királyhoz intézett kérvénye címet visel, mely „megragadó színekkel festi az ország elhagyott állapontját, s szokott férfias nyíltsággal, leplezetlenül mondja ki az igazat, az irat mely a nádorról fennmaradt emlékezetek egyik legérdekesebbike”[24]

Szemelvények az 1627. június 2-án kelt memorandumból:

„Felséges császár!

Nádori tisztemnél fogva, melyet viselek, nem különben lelkiismeretem sugallatából és a keresztény ügy iránti szeretetemből kényszerítve vagyok ez új időben és körülményekben előadni, mi most s volt hajdan ezen olykor virágzó magyar királyságnak és összes keresztyénység előbástyájának állapotja- s ezt a végre, hogy helyreállítassék a régen hírére és erejére nézve nagy ország, mely most csaknem végromlásra jutott.

  • Közönséges magyarország csaknem minden karainak és rendeinek panasza, hogy miután annyi virágzó tartományunk lett oda, annyi kitűnő család veszett ki végképp a kersztyénség védelmében, s sokan a különféle öldöklések által közel állanak a végpusztuláshoz; mindamellett csak bántalmat nyerének köszönet helyett, sőt a legnyobb gyűlölet s a lelkeknek tőlök való elidegenésétől fogva, nemcsak a szomszéd tartományok önkéntes segítsége elmaradt, hanem kifosztatának is abból is, a mi saját határaik közt segitség és védelem volt. Mert hogy elhallgassuk Cseh, Morvaország, Slézia hozzájárulását az adóhoz, sőt nagyobb veszély esetében magáét a Szent-Birodalomét is, melynek az ezen birodalom elővédjéül szolgáló várakra s ezek katonáinak zsoldjára fordíttattak,s melyenk 15 éve óta nem fizettettnek:gyakran és fájdalommal emlegetik a rendek, hogy az ország jövedelmei mindenekelőtt az érczbányáké, nem fordítattatnak ennek közjavára, hanem az országból kivitetnek, magán hasznokra lés szükségekre adatnak ki, s azokból mind az országon belől, mind kívül némely alárendelt embernek, felséged minden legkisebb haszna nélkül, gazadogdnak föl.

  • Másodszor: ugyanez történik a többi jövedelmekkel is, ugymint a harminczadokkal, az adókkal s minden más jövedelemmel, melynek legnagyobb része az országon kívüli kiadásokr amegy, sőt, a mi az ország lakosainak különös fájdalmat okoz, az hogy az ország jövedelmei némely az országtól távoli tartományokban lakó idegeneknek és örököseiknek rendeltetnek oda rendes fizetésül.

  • Harmadszor: panaszkodnak azon is(…) hogy a fiscus és a korona azon birtokai, melyek magános személeknek pénzen adattak el, többre mennek 6 millió forint értéknél, melyek mondhatni örökre el vannak idegenítve a királytól és a koronától,s a pénz idegen czélokra ment és ezáltal rettentő az, mennyire elgyöngűlt és kimerítettenek az ország lakossága.

  • Továbbá a végbeliek közül, kik még a magok helyén megmaradtak, számosan rablással segítenek inségökön, vagy a kiben több a becsületérzés, kapálni jár napszámban.

Mire felségedet, lábai elé borulva, nemzetem nevében, mint a király és az alattvalók közti közbenjáró, kérem kényszerítem is, és biztosan tartozom remélni, hogy kérésemet felséged vele született kegyelménél fogva nem vetendi meg, sőt az oly sokféle kiadások daczára is, felséged az évenkénti és pedig folytonos segély pénz ki fogja rendelni legkegyelmesebben”.[25]


Ezen iratot, - ha nem is egészében – azért tartottam fontosnak felhasználni, mert valószínűleg ez az irat szolgáltatta alapját későbbi nagy memorandumainak[26], s kiválik belőle a nádor széles látóköre, mely megoldási javaslatokat is magában foglal. Az emlékirat gondolatmenete heves tiltakozás volt Magyarország, mint birtokként való kezelése ellen. Nádori működésének középpontjában a honvédelem állt. Ennek érdekében akar jó közigazgatást, pénzügyeket. A nádor egyértelműen megfogalmazza az ország elhagyatott állapotát, a végvárak romlását, az őrségeinek szétzüllését. A végváriak fizetés hiányában, ha helyükön maradnak is, kereskedéssel, de még inkább koldulással illetve rablással tarják fenn magukat. A török pedig az érvényben lévő béke ellenére folyamatosan fosztja megmaradt területeinket, népünket. A védelem elhanyagolása ezáltal egyre növekvő áldozatokat kíván, s mint amilyent egyszersmindenkorra való rendbehozást követelne. S az örök bizonytalanságban tönkremegy az ország, mely a kereszténység védőbástyája. A harmincadok egy része is idegen kamarák kezébe megy, a visszacsatolásukat rendelő törvények az udvari kamara csak látszólag tett eleget, valójában azonban teljesen magánál tartotta azokat. Továbbá óriási anyagi veszteséget lát az emlékirat a királyi birtokok elzálogosításában is, a zálogösszegek olykor 6 millió forintit tettek ki, oly tőke, melynek kamatai is fedezték volna a végvárak költségeit.[27] Kellő szervezéssel, jövedelmeinek saját céljaira való fordításával azonban saját erejéből is képes lenne fenntartani magát az ország. Ezt a tételt Esterházy fejtette ki először rendszeresen és képviselte élete végéig az udvar és a rendek irányában egyaránt. Ilyen emlékiratokkal majdnem két évtizedig folyamatosan ostromolta az uralkodót, újra és újra kifejtve megvalósítandó programját, mely által az ország sorsán jobbítani kívánt. Amit 1627-ben csak általánosságokban jelölt meg, azt 1630-ban részletesebben is kifejtette, mint ahogyan megoldási javaslatait is. Teljesen gyakorlati meggondolások vezették a nádort ezekben a javaslatokban. Rendet teremteni a zűrzavarban, a nemzet összes erejét a védekezésre fordítani. „Nem valami elvont, közjogi szempontok lebegtek a szeme előtt, mikor mindent a magyar rendek kezébe akart vetetni, mikor mindent a magyar rendek kezébe akart vetetni, a saját felügyelete alatt, hanem azért, mert úgy látja, hogy ez egyetlen mód a segítségre”. Végeredményben programjának célja az önállóság lehető legnagyobb mértékben történő megvalósítása, az idegen abszolutizmussal szemben a magyar rendi államé. [28]

Memorandumában foglalt javaslatainak megvalósítását az 1630. évi országgyűléstől remélte. Miképpen az udvar gyors lefolyású, problémáktól mentes gyűlést kívánt, ilyen körülmények között az egész állami élet átszervezésére irányuló törekvéseiről le kellett mondania. Az egymást követő országgyűlések sem voltak képesek orvosolni a problémákat.

A következőkben egy, a pályafutása végéről kelt utolsó jelentős memorandumát szeretném bemutatni, mely igazolja politikai tevékenységének, illetve programjának élete végéig tartó változatlan aktualitását. Előtte azonban fontosnak tartom az előzmények felvázolását.

Az 1638-as diétát követően is érvényben a már meglévő rengeteg probléma. Az egyik legfőbb problémát továbbra is a török jelentett. 1640 tavaszán meghalt IV. Murád szultán, és utóda, Ibrahim, a trónraléptét bejelentő küldött által a béke megerősítését is fel kívánta ajánlani a bécsi udvarnak. A bécsi haditanács persze udvarias üdvözlő küldöttséget kívánt küldeni a Portára, Esterházy azonban az üdvözlés mellett erélyes fellépést is kívánt a törökök állandó kitörései és hódoltatásai ellen.[29]

Nyáron vette kezdetét a Regensburg-i birodalmi gyűlés, a nagypolitika ismételten Magyarországtól követelt áldozatokat, különösen a határszélek megyéitől. Esterházy nádor ez esztendőben az előbbieknél is állhatatosabban rohamozta Bécset a honvédelem rendbe hozására, a végek fizetésének ügyében. Ugyanis az 1638-as országgyűlés óta elrendelt, 2 évre ajánlott meg segítséget a határok védelmére, félharmincadot és 400 főnyi hadat. A 2 év azonban már lejárt, és ami hadat kiállítottak a rendek, már szét is kívánták engedni. A Kamara pedig már 2 éve nem fizette a végeket: az őrségeik munkás, kolduló, gyakrabban a nép sanyargatásával és a törökön való zsákmányolással igyekeztek fenntartani magukat. 1640 őszére már a bányavárosokban dúlt a török, egész megyék kényszerültek hódolni.

Komoly problémákat kellett hát orvosolni egyrészről a honvédelem kérdésében. A harminc éves háborúban mondhatni megszokott zavar volt ismét országunkba. Az országgyűlés összehívásáról már 1640 elején is szó esett, hiszen 1641-ben már lejáróban volt a 3 év is, a törvényes idő országgyűlések megtartására.

Nagy, reális kérdések: a Portára panasszal küldendő követség, a végek fizetése, a rendek adózása, külön hadak állítása. Az udvar azonban már a regensburgi birodalmi gyűlés miatt sem gondolhatott országgyűlésre.

A nádor ekkor javasolt egy tanácskozást Nagyszombatra, melyet (1641) januárjában tartottak meg. Eredménnyel azonban nem járt a tanácskozás. Esterházy gondoskodni kívánt az ország védelméről, az országgyűlésnél is előrébb helyezte a helyzet stabilitását. Fegyveres készenlétet, kemény magatartást követelt a tárgyalások idejére. Folyamatosan az udvar segítségét kérte hadak kiállításában, de csak ígéreteket kapott (vagy botrány lett az elmaradt hadfogadásból). Mindvégig élénk figyelemmel kísérte a távoli török eseményeket is, igyekezett összeköttetéseket fenntartani nemcsak a hódolt magyar területeken, de a Balkánon is. (Értendő ez alatt a leigázott népek lázítása, a pasák egyenetlenségeinek kihasználása.)

(1641 szeptemberében a nádor a magyar tanács összehívására tett javaslatot Nagyszombatba, melyet az országgyűlés előkészítésére szántak: minden nagy országos kérdés alapos rendezését kívánták. Meg is tartották, de nem Nagyszombaton, hanem Bécsben, aminek megvolt a jelentősége).

Esterházy az országgyűlés sikerének ügyében sürgette a vallásügy megoldását is. Hiszen a vallás ügye vég nélküli viták kiindulópontja volt, a tanács az országgyűlés legfőbb akadályának tartotta. A nádor engedélyezte volna a protestáns prédikátorok szabad működését a katolikus urak birtokain is, a templomok használatát azonban ő is elvetette. Az országgyűlést az udvar elhalaszotta, a török béketárgyalásokat adván okul.

A tanácskozás vége a nádor lemondását kéri az uralkodótól, egy sietve megfogalmazott iratban, lépésének okául öregségére, betegségeire hivatkozik, s kéri hogy még az országgyűlés előtt gondoskodjanak utódjáról. Feltehető, hogy lemondása a magyar tanács vitáival állottak összefüggésben, különösen a belső sérelmek, mint a vallásügy sikertelen küzdelmei késztethették Esterházyt s lépésére.

Az udvar 20 évre szóló békét írt alá Szőnyben a törökkel 1642 március 19-én, majd ezt követően hozzáláttak az országgyűlés megszervezéséhez. Esterházy április 6-án, az országgyűlési meghívót követően köriratot intézett a vármegyékhez, közölte velük elhatározását, hogy az országgyűlésen megválik nádori méltóságától.

Az országgyűlés azonban elmaradt. A királytól az országgyűlés szétoszlatása után dicséretet kapott hű és ügyes magatartásáért. Lippay, az érsek igyekezett módokat találni arra, hogy a vallásügy miatt elmaradt országgyűlésnek a magyar érdekek ne vallják kárát. Országos tanácskozást javasol e célból, természetesen csak a honvédelem ügyeinek tárgyalására. Esterházy azonban nem sok jót remélt a tanácskozástól, sőt ellenezte is azokat; az országgyűlés ily módon való megkerülését és a belső bajok orvoslás nélkül való továbbhurcolását nem helyettesíthette. Az 1642. év végén az uralkodó ismét a nádor véleményét kérte, összefoglalóan a magyar ügyekről. Esterházy betegségére hivatkozva megint nem ment Bécsbe, sőt az írásos felelettel is késlekednie kellett. Az 1643. év januárjának derekán azonban egy hosszú, és valóban hatalmas erővel fogalmazott memorandumban fejtette ki újra az egész álláspontját.

Szemelvények az 1643. jan. 14.-i Frankóban kelt memorandumból[30]

  • Mas allapotja vagion ennek az orsagnak, minth egieb eö. F. orsagainak es provinciainak, s ha ki mi effele hatalomhoz akarna kezdeni, el keölliene eleöffeör eökeöt az teoerök somsedsagtol sakastani, de nem valami alatomban valo vegezesekel, minth nemölliek gondolkottanak feleöle, hanem fegieverel
  • Keves remensegem vagion feleőlök, kivalkepen hogi eők az vegbelieket segitczenek feőkepen generalis giülés nekül
  • Hogi hirdetne egi derekas tanaczot ö Feölsege Posonban, s küldene ket titok tanaczat, Verdenberget es Pikermart, ala keozinkben, es eö kmekel egiüt ket teologust, s oda keölliene generaliter az tanacz urakat hivatni
  • Tartunk az erdeli feidelemteölis, ki masodik propositioia eö Feölsegenek, s sokat czelekethetik in hoc rerum statu, s bizonios hogi tractalis az eö Feölsege ellensegeivel
  • Kedvetlenseget penigh ugi vesnek eö hoza az regnicolak, ha eö Feölsegeteöl az egieser mar megh igert dolgokban statisfactioik lesen sine lesione consciente et autoriatis
  • Az teörökkel valo alapatot az mi illeti, emlekezetem rea, hogi nem sok üdeökel az eleöttis, attam vala en alazatos opiniomot azarant eö Feölsegenek, s talam most sem monthatok igen egiebet
  • Smit az mi segen hazanknak es az egez keöröstiensegnek vesedelmes karara lesen
  • Czudalni valo dologis ezis, hogi illien nagi keörösteinsen iovaban iaro dologban mindenesteöl czak az egi coruptus ember informatioi utan keölliesseg eö Feölsegenek dolgait az teörökkel igazgatni
  • Ennekül semminemeő allapottaiban iot innet az orsagbol nem varhat eő Feőlsege, s en sem igerhetek

Sem részleges, sem országos gyűlésen – mondja – nem lehet mit sem várni a rendektől, még a legnehezebb helyzetben sem. Egész lelkével kéri a királyt, hívja össze magyar tanácsosait Pozsonyba, lehetőleg teljes számban, küldje le maga is két belső és titkos tanácsosát, valamint két teológust is, és ezek állapítsák meg, hogy vallásügyben és más ügyekben is most kell és mit lehet valósággal végrehajtani. Most még van idő erre, és ha komolyan hozzáfognak, tapasztalni fogják, hogy úgy országgyűlést, mint egyéb gyűléseket, veszély nélkül lehet majd összehívni; s tapasztalni fogja Őfelsége hű magyarjaink áldozatkészségét és ragaszkodását. „Mert bárki mit mondjon, nem becsülendő le a magyar fegyver, erő és vitézség, hisz örök harchoz és fáradsághoz van szokva ez a nemzet”[31]

Félünk Rákóczytól, aki valóban szövetséget keres ellenünk. De soha támadni nem mer, sőt, a valláskérdés kiegyenlítésével még akár a fejedelem is letehet ellenséges szándékairól, s bizalom ébredhet benne, szükség esetén talán még segítségére is számíthatunk. A vallás kérdésének megoldása tehát magában tartogatná a lehetőséget az erdélyi kérdés tisztázására is egyben.

Ez után a török kérdésre tér rá, és kíméletlen erővel ostorozza ismét a konstantinápolyi rezidens, újabb jelentéseiből bizonyítgatván árulásait. Úgy volt már, hogy visszahívják, azonban nem történt semmi. Be kell vallania, nem tudja elképzelni, hogy miként intézhetik az egész kereszténységnek oly fontos ügyeit egyetlen ily korrupt ember jelentései alapján. Szelepchényi küldetését kívánja ismét, hogy tiszta helyzetet teremtsen ott, és a töröknél a békeszerződés elismerése érdekében erélyesen fellépjen. S végül könyörög, hogy hallgassa meg mindezekben tanácsát az uralkodó, békítse ki a nemzetet úgy a vallás kérdésében, mint más szabadságainak biztosításában, mert különben semmi jót nem jósolhat és nem látja lehetőségét saját tisztének és kötelességinek eleget tételének sem.[32]

Az országot átalakító nagy tervezetei tulajdonképpen a török veszedelemmel szemben akarták talpra állítani a nemzetet. Korántsem tartotta leküzdhetetlennek a pogány hatalmat, amely ekkoriban nagy keleti háborúival volt lefoglalva, és belsejében is a romlás jeleit mutatta már. Török politikájával azonban, mint az erdélyivel is, szinte erőszakosan a magyar egység felé akarta sodorni a bécsi politikát; a végső célt nem akarta más céloknak alávetni. A maradék Magyarországot átalakító szervezéssel új erőre akarta hozni, valóságos tényezővé tenni újra és aztán a birodalom politikájának súlypontját, akár az udvar szándéka ellenére is, e részekre vonni.[33]

A gondolatsor, amiket a nádor számos alkalommal kifejtett, s nádori politikája kétségkívül alternatívát teremtett, a konfliktusok, és az összeütközések helyett az egyeztetést, és az érdekharmonizációt helyezve előtérbe.[34] Kevés ember volt Mohácsot követően a magyar történelemben, aki egyéni érdekeit, családi kérdéseket és hivatalos problémákat is oly természetes egységben tudott kezelni, mint ahogyan ő. Széles, egész Európára kiterjedő kapcsolatrendszert épített ki, levelezésben állt többek között VIII. Orbán pápával, a spanyol, a lengyel királlyal, a bajor választófejedelemmel, s eleven kapcsolatot ápolt a Bécsben akkreditált külföldi követségek mindegyikével, ami által neve és tevékenysége kétségkívül személyes alapon is ismertté és elismertté vált. Ezeket a kapcsolatokat azonban sohasem sajátította ki, hanem egységben kezelte országos hivatalával és munkájával. 1583-ban, mikor világra jött, valószínűleg csak a legszűkebb családi kör fejezte ki szüleinek örömét, és jókívánságait, amikor pedig 1645-ben, nagyhőflányi birtokán meghalt, fiainak Rómából, Madridból, Münchenből, Salzburgból, Bécsből uralkodók, fejedelmek, és főpapok juttatták el részvételeiket, bizonyítva, hogy Esterházy Miklós mily meghatározó személyiségként élt korának köztudatában.[35]A nádor tiszteletreméltó emlékének felidézésében csak vigaszt és tanulságot találhat, minden különbség nélkül, az egész mai magyar nemzedék.”[36]

Bibliográfia:

Berényi László: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2. 24-31.

Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor: 1583-1645. Bp.1942.

Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929

Hajnal István: Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Bp., 1930

Hiller István: Az ajándékozás Esterházy Miklós nádor politikai gyakorlatában. In.: Aetas. 1992.3.19-27.

Hiller István: Esterházy Miklós nádor politikai tevékenysége. In.: Limes / Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 11-19.

Péter Katalin: Esterházy Miklós. Bp., 1985

Szalay László: Galántai gróf Esterházy Miklós. Bp. 1863. 1-3.


[1] Szalay László: Eszterházy Miklós gróf, Magyarország nádora. Bp., 1863-70.1. 1.p.

[2] Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor:1583-1645. Bp.1942. 9.p.

[3] Uő.:9.p.

[4] Uő.11.p.

[5] Uő.18.p.

[6] Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929.

[7] Továbbá ugyancsak fontos szerepet kell tudnunk a magyar köznemes osztálynak, melyből Esterházy is származott, valamint a főúri osztályt, melynek tagjává lett.

[8] Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor: 1583-1645. Bp.1942.69.p.

[9] Galántán, a királyi Magyarország északi, északnyugati részén, a mai Szlovákia területén.

[10] Berényi László.: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2. 24.p.

[11] Feltételezhetően nem fűződtek jó emlékei az itt eltöltött évekhez, hiszen az egyébként családszerető nádor sosem emlékezett meg a későbbiekben erről az időszakról.

[12] Berényi László.: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2. 25.p.

[13]Katonai pályafutásának kezdetivel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy Esterházy Mágochy magánbandériumában, vagy a király szolgálatában kezdte-e szolgálatait, bár Thurzó Imréhez írt levelében egyértelműen állítja, hogy kizárólag a király szolgálatában katonáskodott

[14] Berényi László.: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2.. 25. p.

[15] „Ez a dolog szegény Magóchy uram gyalázatja, nehezebben tetszett minekünk (…). Hogyha ez a kegyelmetek dolga jobb és becsületesebben ment volna véghez, az mint régtül fogva szoktak az emberek vele élni” –írta Pállfy Kata Esterházynak. In.:Péter Katalin. Esterházy Miklós. 14.p.

[16] Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 12. p.

[17] Berényi László.: Három évtized nagyítóüveg alatt. Esterházy Miklós fiatalsága. In:Turul. 72. 1999. 1-2.29.p.

[18] Péter Katalin: Esterházy Miklós .Bp., 1985. 24.p.

[19] Hiller Istán: Az ajándékozás Esterházy Miklós nádor politikai gyakorlatában. In.:Aetas. 1992. 3. 20.p

[20]Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999.11. p.

[21] Péter Katalin: Esterházy Miklós. 11.p.

[22] Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 13. p.

[23] Péter Katalin: Esterházy Miklós. Bp.,1985. 65-71.p.

[24] Szalay László: Eszterházy Miklós gróf, Magyarország nádora. Bp., 1863-70.1. 52.p.

[25] Szalay László: Galántai gróf Esterházy Miklós. Bp. 1863. 1. 52-63.p.

[26] Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929. 12.p.

[27] Uő.17.p.

[28] Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor:1583-1645. Bp.1942. 123.p

[29] Hajnal István: Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Bp., 1930.

[30] Hajnal István: Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Bp., 1930. 380-390.p.

[31] Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929.151p.

[32] Uő.152.p.

[33] Csapodi Csaba: Eszterházy Miklós nádor:1583-1645. Bp.1942. 60.p

[34] Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 17. p.

[35] Hiller István: Esterházy Miklós politikai tevékenysége. In.: Limes Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat. 36. 1999. 18. p.

[36] Hajnal István: Esterházy Miklós lemondása. Bp., 1929. 153.p.