A Vörös Grófnő

Felvettem egyszer egy női memoárok órát, hogy miért, az isten se tudja. Illetve tudja, mivelhogy ez tűnt a legkönnyebben abszolválhatónak az adott társadalomtörténeti tanegység blokkból, s ezért is esett ezen órára a választás, ám korántsem bántam meg, mert ugyebár egészen másképp fest egy korszak megítélése női szemszögből, érdekességüket adva ezzel. Az olvasott művek közül Andrássy Katinkáé, a későbbi Vörös Katáé tűnt leginkább szimpatikusnak feldolgozásképpen, melyet egyébiránt tényleg csak ajánlani tudok.

A magyar arisztokrácia két fényes családjának – az Andrássyaknak és a Zichyeknek – a házasságából, gróf Andrássy Tivadar harmadik lányaként született a memoár szerzője, gr. Andrássy Katinka (1898-1986). Andrássyként Magyarország egyik legbefolyásosabb arisztokrata családjában nevelkedett: édesapja gróf Andrássy Tivadar, a dualista Magyarország első miniszterelnökének, az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminiszterének, Andrássy Gyulának a fia. Andrássy Katinka egy sorsdöntő korszak rendkívüli eseményeinek szemtanúja lehetett, hisz apja és nagybátyja, majd férje révén mindig is a politika közelében mozgott.[1]Emlékirata tanulságos kordokumentumként fogható fel, mely plasztikus képet fest kora társadalmi elitjének életéről.[2] Károlyi Mihályné Andrássy Katinka memoárján keresztül az arisztokrata emlékirat sajátosságait vélhetjük felfedezni. Emlékiratának lapjain az egyik legtekintélyesebb magyar arisztokrata család kel életre, s bepillantást nyerhetünk annak életformájába.

Az arisztokrácia helye: társadalom szerkezeti változások áttekintése

Magyarország társadalmát a 19. század második felétől sajátos kettősség jellemezte: a rendi eredetű régi valamint az újonnan keletkezett elemek tartós egymás mellett élése. A teljes polgári átalakulás két területen mutatott fel jelentős hiányt. Egyfelől megőrizte pozícióit egy viszonylag kissszámú, de befolyását tekintve jelentős réteg, a rendi társadalom nemesi rendjének örökösei. Másrészről viszont nagy létszámú társadalmi csoportok maradtak ki a polgárosodás és a modernizáció folyamatából, „s évszázados értékrendek fogságában élték életüket.”[3]A dualista Magyarország polgárosodó s fokozatosan modernizálódó társadalmában a közvélemény szemében az arisztokrácia testesítette meg leginkább a történetiség szellemét, egy olyan réteget véltek felfedezni benne, melyet még a középkorba visszanyúló Tripartium és az az teremtette előjog valamint hagyományrendszer tart fenn.[4] E társadalmi kaszt vezető szerepét a kezén lévő nagy kiterjedésű ingatlanvagyon (latifundium), s a belőle fakadó komoly politikai befolyás, az ezeket erkölcsileg legitimáló tekintély, kivételes presztízs alapozta meg. A történelmi arisztokrácia tulajdonképpen a jogilag definiált főrendi vagy főnemesi családok együttesének felelt meg. Ebben az értelemben tehát az arisztokrácia élesen elkülönült a társadalom többségétől.[5]A közös kiváltságtudat ellenére azonban egy erősen tagolt rétegről volt szó[6]. A három rangfokozat (hercegi, grófi és bárói) magába foglalt némi tagozódást, de a vallás, a régió, a dinasztiához vagy a nemzeti önállósághoz való viszony, valamint a család régisége sokkal erősebb rendező elvként érvényesült.
Ezek között voltak külföldi és úgynevezett nemzetek fölötti magyarországi monarchiai arisztokraták (Pallavicinek, Odeschalchiak), akiknek birtokaiknak csak töredéket vagy csak egy részét tették ki a Monarchia különböző tartományaiban elszórt vagyonuknak, s akik az országban nem is tartózkodtak rendszeresen. Voltak a magyar társadalomhoz szorosabb történelmi-politikai szálakkal kapcsolódó, s társadalom vezetésére való elhivatottságukat hangsúlyozó főnemesek, mint az Andrássyak vagy éppen a Károlyiak .Az utóbbiak közül kerültek ki a korszak legjelentősebb arisztokrata politikusai.
A főnemesség, anyagilag független társadalmi erőként a dualizmus korában a politikai élet meghatározó eleme volt.[7] Messzemenően megőrizte politikai befolyását a polgári-parlamentáris rendszerben is. Az országgyűlés felsőházának négyötöde, és a képviselőházi tagok 11-16%-a állandóan ezen osztály tagjaiból állott. Továbbá a korszak tizenöt miniszterelnökéből kilenc gróf vagy báró.[8]
Az az értékvilág, amely a magyar közéletet a századelőn jellemezte, a dualizmus éveiben ugyan jelentős átalakuláson, korszerűsödésen ment át, de még mindig számos tradicionális elemet megőrzött, ami egyértelműen tovább erősítette az arisztokráciát. Társadalmi tekintélyének fennmaradását az ősök neve, a családi múlt is erősítette. Annál is inkább, hiszen a korabeli közfelfogás szerint pénzzel, személyes kapcsolatokkal szinte mindent meg lehetett szerezni – kitüntetéseket, hivatalt, vagyont, még bárói címet is –, kivéve a múltat, a neves ősöket. A mágnási felfogásban tehát az ország és a család történetisége szorosan összefonódott[9]
Az arisztokrácia hatalmának és társadalmi befolyásának alapját mindenekelőtt a kezükben felhalmozódott vagyon jelentette. Egyrészt a kor felfogása szerint csak azt lehetett egzisztenciális és politikai értelemben önállónak tekinteni, aki anyagilag nem függött másoktól, másrészt e nélkül lehetetlen lett volna az elitpozícióval járó anyagi kötelezettségeknek, elvárásoknak megfelelni. Az arisztokrácia vagyoni erejét lényegében azok a földbirtokok képezték, melyek többnyire a korábbi évszázadok folyamán halmozódtak fel a kezükben.
A vagyon mellett a közéleti szerepvállalás jelentette a következő hatalomerősítő tényezőt. Politikai orientációjukat, világnézetüket a múlt századelőn – igazodva a kor általános trendjéhez – a liberalizmus és a konzervativizmus valamilyen árnyalata jellemezte. Pártpolitikai tekintetben azonban nem kötelezték el magukat egyetlen párt mellett sem.[10]
Ennek a történetiségben gyökerező társadalmi tekintélynek és elismertségnek szerves részét képezte az a megkülönböztetett figyelem és érdeklődés, ahogyan a korabeli átlagember viszonyult az arisztokratákhoz: viselkedésükhöz, beszédmódjukhoz, öltözködésükhöz, a társasági élet nagy rendezvényein való megjelenésükhöz. Gr. Andrássy Katalin visszaemlékezésében leírja, amikor Károlyi Mihállyal tervezett házassága előtt anyjával ágyneműt rendeltek az egyik Váci utcai üzletben, az eladó „végül nem tudta megállni, hogy ne fitogtassa jól értesültségét: – Kérem, a méretek pontosan megegyeznek a Károlyi-palota ágyméreteivel… S a beavatott ember mosolyával tette hozzá: – Méltóztassék megengedni, hogy szerencsekívánataimat nyilvánítsam.”

Gyermekkori évek – arisztokrata neveltetés

Ateista, ugyanakkor rendkívül tekintélytisztelő családi környezetben nőtt fel. „A vallási szertartásokat nem tartották be az Andrássy családban, de annál szívósabban és szigorúbban ragaszkodtak a családi hagyományokhoz.” Gyermekeik nevelésére természetesen az Andrássyak is nagy gondot fordítottak a többi főúri családhoz hasonlóan, bár ez az előkelő neveltetés elsősorban nem valamilyen életpályára való felkészítést, hanem tulajdonképpen a nagyvilágban való otthonos mozgás képességeinek elsajátítását jelentette. „Három nevelőnő volt tehát mellettünk, egy német, egy francia, egy angol”, kik gondoskodtak arról, hogy a lehető legjobban elsajátíthassák társadalmi rangjukhoz adekvát etikettet. „Először angolul tanultam meg”- ahogy írta emlékezéseinek elején Katinka, a maga korában már ez nem tekinthető általánosnak: „anyámat rokonaink szemrehányásokkal is illették érte.” Az angol mellett francia és német oktatásban is részesültek, ami a társasági élet számára nélkülözhetetlen nyelvtudásnak tett eleget. A gyerekekkel való foglalkozás jórészt a nevelőnők feladata volt, s szüleikkel viszonylag kevés időt tölthettek[11]: „anyámat egyébként ritkán láttuk, csak jó reggelt és jó éjszakát kívángattunk neki.”
Zichy Eleonóra grófnő meglehetősen sajátos nevelési elveket követett. Igen fogékonynak bizonyult a kor divatosnak számító gyermeknevelési módszereire, amiket előszeretettel próbált ki lányain. Rendkívüli szigorral ellenőrizte azok minden egyes lépését[12]. „Erkölcseik védelme” érdekében példának okáért „összevarrta a könyvnek azokat a lapjait, amelyeken a szerelemre akár a legcsekélyebb utalás is fordult elő.” (S mellesleg volt is olyan tekintélye gyerekei szemében, hogy azok nem merték volna feltépni az összevarrt oldalakat.) Vagy éppen a testiségre vonatkozó kifejezéseket – ágyas, nászágy, szerető – zárójelbe tette, a nevelőnők oktalan felolvasását esetleg hezitálását elkerülendő, amivel „elárulnák magukat”. Ez a nevelésben fellelhető szemérmesség mindazonáltal az arisztokrata réteg egészére rávetíthető, Zichy Eleonóra is úgymond örökségként hozta magával értékrendjét. Erről plasztikus képet festenek az alábbi sorok: „mikor Andrássy Tivadar megkérte a kezét, anyám tizenhét éves volt, és még csak nem is sejtette, mit jelent a házasság. Éppen ezért szörnyű megrázkódtatást jelentett számára a gyermekszülés, a házasélet nyilván keserves megpróbáltatása. (…) Szinte elviselhetetlennek érezte a férjes asszony sorsát, s tökéletesen ellentétesnek a nevelése során beléoltott szemérmességgel. Mindez fájdalmas valósághoz vezetett, mint oly gyakran a viktoriánus korszak során, különösen a felsőbb osztályokban.”
Apját korán elveszítette, anyja hamarosan újra férjhez ment sógorához, ifj. Andrássy Gyulához, akit a lányok, különösen Katinka, rajongásig szerettek. A család - bár köztudottan antiklerikálisként volt ismert, ennek ellenére - tizennégy esztendős korában a Notre-Dame-de-Sion zárda iskolájába küldte. Mindenekelőtt a férjhezmeneteli esély növelése érdekében volt szükség Katinka vallásos oktatásba való beléptetése. „ Két nővérem már nagyleány volt, világba jártak, eladósorba kerültek, s mivel a legtöbb jó parti római katolikus volt, az Andrássyak ateista híre esetleg akadályozhatta a leányok férjhez adását.” A zárdában hagyományos, konzervatív keretek között folyt az oktatás. Az apácák nem szolgáltak inspiratív pedagógiai ambíciókkal, ezért is általában rossz benyomással volt Katinka az iskoláról. Alapvetően rendre és fegyelemre oktatta az odakerülőket, erre utal például a háztartástan óra. Fontos momentum, hogy a zárda nem adott érettségit. Ennek oka abban keresendő, hogy a nők fokozták volna a versenyt az amúgy is telítendő munkaerőpiacon. Másrészről pedig az egyetemi végzettség-vagy akár az érettségi is- magas társadalmi presztízsű, jelentős befolyással járó értelmiségi pályák betöltésére képesített, amelyeket eladdig kizárólag férfiak foglaltak el.
Katinka egyebek iránt igyekszik magát, mint a szüleivel permanens harcban álló kislányként feltüntetni, aki mindig is más életre vágyott. „Ich hab’ besser gern, wenn es aufruhrt-jobban szeretem, ha háborog. Ezt a mondásomat állandóan idézgették családi körben, s később is gyakran emlegették mintegy annak bizonyítékául, hogy kicsi koromtól fogva jobban szerettem a nyugtalan és izgalmas életet, mint a békességet.” A szülők akaratával ellenszegülni azonban mondhatni kockázatosnak számított a „könyörtelen büntetések” miatt: „abban az időben a gyermekeiket legjobban szerető szülőik is kötelességüknek tartották a gyermek akaratát megtörni, engedelmességre és alázatra nevelni, körülbelül úgy, ahogyan a vadlovakat törik be.”
A fizikai fenyítéssel tarkított nevelési módszerek, a katonásan percekre osztott napirend, édesanyja szinte hisztérikus prüdériája egy olyan miliőbe enged bepillantást, ahol egy egykoron fényes életforma már elindult a kiüresedés, a belső tartalékok elvesztésének útján[13]. Mindazonáltal gyerekkori évei során még zavartalanul élvezhette társadalmi osztályának kvázi gondtalan életmódját: „az első világháborút megelőző biztonságos, derült években az én társadalmi osztályomhoz tartozó leánynak igazán semmi más gondja nem volt, mint jó házasságot kötni, s a maga otthonában folytatni ugyanazt az életet, amelyet szülei házában megszokott.” A házasságkötésre pediglen a társasági élet szolgált elsőrendű lehetőségként.

Társaság-társasági érintkezés[14]

Az arisztokrácia elit voltát gyarapította és tette még inkább szilárdabbá az intézményes társasági élet, „illetőleg az informális szociabilitás zártsága.”[15] Az exkluzív klubok világa szigorúbban szelektált az arisztokrácia világában, mint a személyes érintkezés informális közegén belüli társadalmi megkülönböztetés.[16]
Társas érintkezésben és életmódjában az arisztokrácia még a XX. század elején is a társadalom többi részétől. A kastély –Tiszadob, Terebes-, ahol éltek, egy külön világot alkotott, külön kis mikrotársadalom[17] volt a kiszolgáló belső cselédséggel, a gyermekek nevelőivel és magántanáraival, a szertartásos étkezésekkel, a gyakori vadászatokkal, lóversenyekkel, teniszezéssel és estélyekkel.[18]
Az arisztokrácia, ha a modernizálódó politikai és üzleti életben kénytelen is volt elvegyülni, a társas életben és életmódjában erősen megőrizte elzárkózását. Az elkülönülést szolgálta a házassági stratégia éppúgy, mint társas életük fővárosi színtereinek, a Kaszinónak, a Nemzeti Lovaregyletnek, és a Stefánia úti Park Klubnak exkluzivitása. Az alapvető választóvonal a kor társadalmi tudata az "urak" és a nem urak között húzódott: az úr, születése, műveltsége, állása jogán, eleve jobb nevelődési, iskolázódási, érintkezési adottságokkal, házasodási és érvényesülési esélyekkel vágott neki az életnek. Az "utórendiség" sajátos vonása volt, hogy az embereket gyakran az egyéni teljesítmény rovására aszerint minősítették, ki milyen családban született: a gróf grófnak, a nemes nemesnek, a gazda gazdának, a cseléd cselédnek. Az átlépés bizonyos kategóriák között csaknem lehetetlen volt.[19]
A társaság[20] egy egyszerre konkrét és elvont közeg, amely kifejezi, és egyben megadja tagjainak hovatartozását. A társaságba való belépés csaknem ritualizált szabályai és alkalmai (meghívás [e fennkölt meghívási formulákra vonatkozólag egy régebbi bejegyzésben lelhetsz egy-két példát] bemutatás, bemutatkozó- és illemlátogatások) a régi rendies viselkedéskultúra elemeire építenek, s a résztvevők számára bizonyos színpadias személytelenséget írnak elő.[21]
A társalgás, amely a társas élet minden színterén és alkalmán szerepet játszik, az önuralom gyakorlását legfőképpen az önérvényesítés tekintetében kívánja meg. A társasági létben való harmonikus elhelyezkedés követelményének mintegy száműznie kellene a társalgásból a tetszés öncélú keresését.
A társaságba való belépés a serdülőkorba lépő lányok legfontosabb eseményének számított. A „világba” való belépés és a bemutatás által készíttetik elő a társasággal való érintkezés. „Rómában vezettek be a társaságba. Azt sejtem, anyám titokban azzal a gondolattal kacérkodott, hogy hátha sikerül remek partie-t csinálnom itt, férjhez mennem valamely történelmi csengésű, magas rangú és reneszánsz palotával bíró olaszhoz.”Ezek a bálok, (illetve a fürdőhelyi tartózkodások) lehetőséget kínálnak a személytelenségből való kilépésre, a tényleges ismerkedésre.[22] S a bál maga az arisztokrácia informális társas életének egyik legfontosabb színterét is jelentette egyúttal. A bálokat a családok az ilyen célra kitűnően alkalmas városi palotáikban, exkluzív klubjaikban, esetleg szállodák dísztermeiben rendezték (a Rómában történt első bálidénye alatt Katinkáék is a Grand Hotelba laktak), szigorúan zárt keretek között. E bálok szimbolikus jelentősége pőre gyakorlati funkciókkal is kiegészült: ezeknek a báloknak óriási szerepe volt az osztály társadalmi újratermelésében, hiszen a partnerválasztás egyik legfőbb lehetőségének adtak színpadot[23]. Az olyan típusú elit, mint az arisztokrácia, kivételes stratégiai jelentőséget tulajdonított a házasodásnak státusa átörökítésére, és változatlan fenntartása során. A születési arisztokrácia tökéletesen zárt réteg, mivel oda ekkor már lehetetlen volt bárkinek is kívülről bekerülnie: az örökletes cím és rang a születés jogán túl másképpen nem elérhető a korban.
A folytonosság biztosítékául mindenekelőtt és kizárólag az illendő házasodás szolgált, amelynek nem is a bekerülés, hanem sokkal inkább a kirekesztés volt fő funkciója. Az arisztokrata családok aggályosan ellenőrizték utódaik házassággal kapcsolatos döntéseit azért, hogy minimumra szorítsák le a vagyon, a rang, a vallás, az etnikum vagy éppen a politikai hitvallás szerinti keveredés, a lefelé és kifelé házasodás (a mésailliance) kockázatát. Nem a beházasodás miatt volt oly fontos a partner helyes megválasztása, mint az újgazdag nagypolgárok esetében, hanem az addigi státus megerősítése s változatlan továbbvitele okán.[24]
„A mi társaságunk igen szűk és zártkörű volt, tagjai nagyrészt rokonságban is álltak egymással, s így vajmi csekély lehetőség nyílt rá, hogy az ember férjet válasszon magának. (…). Emelett olyan jól ismertük egymást, hogy a meglepetésszerű vagy titokzatos elem, az ismeretség varázsa tökéletesen hiányzott kapcsolatainkból. (…)Hamarosan kezdtem unni ezt az egész házasságpiacot minden tartozékával együtt.” Andrássy Katinka Károlyi Mihály iránt föltámadt szimpátiájából, majd a memoár sorain át fokozatosan kibontakozó érzelmeiből végül 1914 őszén házasság lett. Károlyit – ahogyan Katinka is írta – „a legjobb partie-nak tekintették Magyarországon, és számos anya táplálta szíve mélyén a reményt, hogy az ő veje lesz”. További reményt jelentett a házasság a két család közti viszony konszolidálására, s a „radikális Károlyi megszelídítésére” is: „az Andrássy és a Károlyi család sohasem volt valami jó viszonyban egymással, s többnyire szemben is állt. A mi házasságunk évtizedek ellenségeskedését hidalná át. Duci bácsi emelett meg volt győződve arról is, hogy Mihály, ha beházasodik családunkba, követi az Andrássy-hagyományokat, s az ő politikájának rendíthetetlen híve lesz, mint a többi vők.”

Károlyi Mihály oldalán a politika forgatagában

A nála –mintegy húsz évvel- idősebb Károlyi Mihállyal történt házassága életének egy legmeghatározóbb lépésének tekinthető: „ha most visszatekintek életemre, úgy érzem, kiemelkedő vonása annak a kapcsolatnak az egyedülálló volta, teljessége, mely Mihályhoz fűzött.” A magánélet és a történelem ettől kezdve szorosan egybefonódik Katinka életében, miképpen is egyszerre az országos politika kellős közepén találta magát. Bár politika már a fiatal lány életében is a mindennapok részét képezte: „Én abban a hitben nőttem fel, hogy Magyarország számára az egyetlen helyes politika a nagyatyámé, amely az 1867. évi kiegyezésen, a Habsburg-házhoz és a német szövetséghez való hűségen alapul (…) a történelmi osztályok kezében kell maradni a hatalomnak”. Károlyival történő házassága azonban alapjaiban változtatta meg a családi tradíció vezérelte politikai állásfoglalását. „Fokozatosan azonban bekövetkezett az elkerülhetetlen: Mihály győzött, és én kezdtem másképp látni a világot.” Felnézett férjére, szinte istenítve őt, egyértelműen magáévá tette annak politikai nézeteit. „Mihály jóvoltából most egész más arculatát fedeztem fel a politikának, felfedeztem az emberi oldalát, ráébredtem, hogy a politika feladata boldoggá tenni az embereket, hogy érdemesebb legyen élniük.” Ettől fogva mondhatni megvetéssel gondolt az úri Magyarországra és egyben tekintett saját osztályára, az arisztokráciára is. Rajongással viseltetett a kommün irányában, amelyben az igazi szocializmus megteremtésének lehetőségét látta: „Az országban uralkodó lázas hangulat – mint valami ragály – engem is elfogott, és egyetlen vágyam az volt, hogy „proletárrá” váljak, hogy a nép nagy családjához tartozzam, kenyeret keressek, dolgozzam.”[25]1913-14-ben a házasság előtti és utáni napokban Károlyi Mihályné a maga módján lázad fel a társadalmi rend ellen, s e lázadás első lépcsőfokaként a személyes segítségnyújtás tervezetéhez jut el.[26]
Az 1917-es bolsevik forradalom adta meg a végső lökést mindkettőjük balra tolódásához. Katinka abbéli reményéből üdvözölte az oroszországi eseményeket, hogy azok majd békét hoznak a világra. Rokonait, akik néhány hónapos kisfiát jöttek meglátogatni, „Éljen Lenin!” kiáltásokkal köszöntötte, ezzel sokakat örökre eltaszított magától. Női politikai klubot alapított, ahol a békéért és a női választójogért szálltak harcba. Ekkor ragadt rá a „Vörös Kata” elnevezés. Ebben a döntő jelentőségű esztendőben (1918) léptem először a politikai porondra, mint a Feministák[27] Egyesülete a Békéért és a Nők Választójogáért szónoka.”
1918-ra Bulgária kiválásával vált világossá, hogy a Monarchia nem nyerheti meg a világháborút. Forradalom közeli hangulat uralkodott Pesten. Az 1918-19-es forradalmi időszakban is politikai értelemben is mindvégig lojális volt férjéhez, annak ellenére, hogy mindez szakítást jelentett egész addigi életformájával, felfogásával, rokoni és baráti kapcsolataival. A világháborús vereséget követő forradalom azonban alapvetően új helyzetet eredményezett. Mindenekelőtt a Magyar Nemzeti Tanács hatalomra jutásával egy teljesen új politikai vezetőréteg került előtérbe, melyben a mágnások csak egészen csekély mértékben voltak jelen. A távolságtartás persze részben tudatosnak is tekinthető, hiszen a forradalmi erők olyan gyökeres rendszer átalakításban gondolkodtak, amely alapjaiban kívánta megrendíteni az arisztokrácia addigi társadalmi befolyását. A királyság megszűnése november 16-án, valamint egy demokratikusabb közélet kialakítása addigi nagy presztízsük szertefoszlását jelezte.
A forradalmi mozgalomba vezetője, gr. Károlyi Mihály volt. Eleinte reménykedni lehetett abban, hogy a származásánál, kapcsolatainál, rokoni körénél fogva a nagybirtokos arisztokráciához számos szállal kötődő Károlyi valamiféle fékezőerőt jelent majd a radikális reformtörekvésekkel szemben, mint ahogy azt Andrássy[28]is remélte. Károlyi azonban nem vállalt efféle szerepet, sőt birtokai egy részének 1919. februári felosztásával látványosan is elhatárolódott múltjától. A dualizmus viszonyai között szocializálódott arisztokrata politikusok ilyen radikális váltásra nem voltak hajlandóak.[29] Ennek következtében, ahogy arról Andrássy Katinka beszámol 1919 elejétől az arisztokraták – köztük rokonai – egyértelműen szembefordultak mind Károlyival (így Károlyinével is) - mind az általa képviselt politikával.
Azt utólag a grófnő is elismerte, hogy a Károlyi-kormány[30] helyzete reménytelen volt. A koalíciós kormányról így vélekedett „Szerencsétlen fegyvertársak, akik csak abban egyeznek meg, hogy mit nem akarnak, és abban, hogy mindig a másikat teszik felelőssé azért, amit nem tudnak megvalósítani saját programjukból. Az ilyen koalíciók közös nevezője a negatívum. Ameddig valami ellen harcolnak, sikeresek, de ahogy egy új rendszert kell felépíteni, ez az improduktív hintajáték csődöt mond.” A Vyx-jegyzék pecsételte meg Károlyi sorsát: elfogadni nem lehetett, de visszautasítani sem, mert az addigi politikájának csődjét jelentette volna. Károlyi félreállt, és jött a Tanácsköztársaság. Bár megbuktatták őket, a grófnő még mindig szimpatizált Kun Bélával, bízott a Vörös Hadseregben és a világforradalomban.[31]A kötet jól érzékelteti, milyen válságba került az arisztokrácia, így az Andrássy-család is, különös képen a dualizmus szülőatyjának fia, ifj. Andrássy Gyula, mikor 1918-ban a Monarchia utolsó külügyminisztereként közvetlenül kellett segédkeznie az apa olyannyira becsült művének, a dualizmusnak eltemetésén. Károlyi a diplomáciában is részt vett, és elérte, hogy az antant megbízott Magyarországra jöjjön; tehát a diktatúrának tető alá hozta azt, ami saját kormányzása alatt nem sikerült, de Kun Béla végül nem írta alá a viszonylag kedvező feltételeket. A Károlyi-házaspár a Tanácsköztársaság 1919 március 21-ei kikiáltását követően a politikai élet perifériájára került. Végül 1919. július 4-én, miután a grófnő felépült második lánya születéséből, hagyták el az országot, mert úgy érezték, semmi értelme további itt tartózkodásuknak. Az ellenforradalom győzelme után a hazai politikai erők túlnyomó része Károlyit és Károlyinét tette felelőssé a történeti Magyarország megszűnéséért, és a szovjet típusú államberendezkedés létrejöttéért.

Az emigrációban

Ebben az ellenséges légkörben hazatérésről szó sem lehetett, sőt per indult ellenük, melynek során teljes magyarországi vagyonukat elkobozták. Kényszerű száműzetésüket során a Károlyi-házaspár jószerivel bejárta a teljes nyugati világot. 1925-ig gyakorlatilag vándoréletet éltek: Ausztria, Csehország, Jugoszlávia, Anglia, számos országban próbáltak megtelepedni, de huzamosabb ideig csak Párizsban sikerült. Károlyi Mihály változatlan indulattal támadta az általa –erős elfogultsággal – „feudálfasisztának” tartott Horthy-rendszert. Politikailag azonban egyre inkább elszigetelődött, amiben jelentős szerepe játszott, hogy 1919 őszéhez képest erőteljesen balra tolódott, és szocialistának, bizonyos fokig kommunistának tartotta magát.[32] Andrássy Katinka, bár továbbra is osztotta férje nézeteit, politikai téren jóval visszafogottabb volt. Bár időnként polemikus sajtócikkei jelentek meg, segítette férjét küzdelmeiben, de ennél nagyobb önálló feladatot nem vállalt. Ebben eleinte a három gyermek nevelésével kapcsolatos tennivalók, később egyre súlyosbodó betegsége, a család anyagi gondjai is szerepet játszottak. Családtagjaival közvetlen kapcsolata megszakadt, csak valamikor 1926-os években kezdett valamelyest rendeződni, világnézetileg továbbra is távolt álltak egymástól. 1938 végén átköltöztek Angliába, s a háború kitörése már itt érte őket. Múltjuk alapján nem lehetett kétséges, hogy bekapcsolódjanak az emigráns magyarok antifasiszta mozgalmába, bár számottevő eredményt nem értek el[33]. A háborús éveket beárnyékolta, hogy Ádám fiuk 1939-ben repülőgép-balesetben meghalt. Végül a második világháború befejezése, az antifasiszta koalíció győzelme megteremtette számukra a hazatérés lehetőségét.
Andrássy Katinka végigjárta azonban azt az utat, amely a forradalmakhoz, majd a száműzetésbe vezetett. Töretlen hittel őrizte mindazt, amit férje oldalán férjétől kapott. A társadalmi élet számos területén megjelent, s próbált maradandót alkotni. E mögött minden bizonnyal nem egyéni karriervágy, hanem a közélet iránti elkötelezettség, tenni akarás, és részben a családi hagyomány nevelő ereje –noblesse oblige –húzódott meg. Nemcsak egy elveszett kornak állít emléket, hanem őszintén beszél az első világháborúról is, amit nyíltan elítél, a maga szempontjai szerint emléket állít egy nagyszerű, ugyanakkor máig mélyreható indulatokat szító forradalomnak is, rendre visszatér a kort behálózó társadalmi igazságtalanságokhoz, áthidalhatatlan politikai ellentétekhez a történelmi uralkodó osztály és a nép között. Ezért lehet memoárja a század egyik érdekes tanúja.

Felhasznált irodalom:

Acsády Judit:A huszadik század asszonya. A századforduló magyar feminizmusának nőképe. In :Szerep és alkotás. Szerk.:Nagy Beáta és S. Sárdi Margit. Debrecen, 1997.

Basics Beatrix: Betlér és Kransznahorka – az Andrássyak világa. Bp., 2005.

Fábri Anna (szerk.): A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben, 1798-1935. Bp.,2001

Gergely András (szerk.) : Magyarország története a 19. században. Bp., 2005.

Gyáni Gábor-Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 2006

Hammerstein Judit: Grófnő a hídon. Károlyi Mihályné és a baloldaliság. In: Egyenlítő 2006/6.

Levelek az Andrássy-házból.Bp.,2007.

Kontler László (szerk.) :Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. Bp., 1993. 225.p.

Püski Levente: Arisztokrácia a XX. századi Magyarországon. In:Korunk. 2008/9.

Püski Levente: Helykeresés. Az arisztokrácia és politika az 1920-as években. In: Barta János, Angi János (szerk.): Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. Születésnapjára.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Bp., 2005.

---

[1] Hammerstein Judit: Grófnő a hídon. Károlyi Mihályné és a baloldaliság. In: Egyenlítő 2006/6. 46.p.

[2]Az Andrássy család belső viszonyait és életmódját feltáró munka a századfordulóra előtti időszakra vonatkozólag Miss Elizabeth Stevens angol nevelőnő édesanyjának és nővérének küldött levelei, melyek az 1860-as évekről szólnak, a déd- és nagyszülők generációjáról. Figyelemre méltó a hasonlóság a két forrásban tárgyalt időszak családi mentalitása között, hiszen a két hölgy - a családban elfoglalt helyzetététől, társadalmi rangjától és állampolgárságától függetlenül - több évtizednyi idő elteltével is gyakorlatilag azonos nevelési elvekről, érzelmi viszonyokról, családi szertartásokról számol be. In:Levelek az Andrássy-házból.Bp.,2007. 15.p.

[3] Gergely András (szerk.) : Magyarország története a 19. században. Bp., 2005. 435.p.

[4] Püski Levente: Arisztokrácia a XX. századi Magyarországon. In:Korunk. 2008/9. 82-92.p.

[5] Gyáni Gábor-Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete a reformkortól…. 223.p.

[6]Az arisztokrácia rétegét anyagi hanyatlás és felhígulás jellemzett a tárgyalt peridódusban, létszáma a természetes szaporulat és a rangemeléseknek köszönhetően megduplázódott, mintegy 1200 családra gyarapodott.

[7] Túlélők. Elitek és társadalmi változás az újkori Európában. Budapest, 1993. 225.p.

[8] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Bp., 2005. 54.p.

[9] Püski Levente: Arisztokrácia a XX. századi Magyarországon. In:Korunk. 2008/9. 85.p.

[10] Igaz, a század elején hosszabb-rövidebb időre a Függetlenségi Párt is számos mágnást tudhatott a soraiban, így gr. Apponyi Albertet, gr. Károlyi Mihályt vagy a gr. Benyovszky család számos tagját.

[11] Erről Mary Elizabeth Stevens is több ízben számot ad: „ Azok között a családok között, amelyeket itt megismerhettem, úgy érzékelem, nagymértében hiányzik a családtagok közötti rokonszenv és szeretet. A leányok elrejtik leveleiket, könyveiket anyjuk szeme elől. Az úr megy saját dolgai után, a hölgy toalettjével foglalkozik, a gyermeket a nevelőnőre bízzák- és így tovább. A gyermekek tartanak szüleiktől, és boldogok, ha nem kerülnek a szemük elé, a szülők pedig hálásak, ha megszabadulnak a gyermekektől. (…) És a grófné, bár azzal hízeleg önmagának, hogy csodálatraméltóan neveli gyermekeit, igazából csak nagyon keveset tud róluk, a jellemükről, és arról, hogy mit csinálnak és hogyan. De hát hogyan is lehetne másképpen? Délután csak egy órát tölt velük, és ennyi az egész.” Vagy: „Ezeknek a gyermekeknek a szemében a szüleik idegenek, olyan emberek, akiket napközben csak percekre látnak, amikor megfésülve, tiszta kézzel eléjük járulnak.” (Levelek az Andrássyházból 1864-1869. Bp., 2007.)

[12] Ehhez társult még a skrupulózus napirend: „fogmosás naponta háromszor: három perc. Kézmosás: négy perc. Öltözködés: hét perc. (etc.)”

[13] Akárcsak az akkori liberális konzervatizmus is, melynek ezek a családok markáns képviselői voltak.

[14] A társasági érintkezésben az arisztokrácia ugyancsak jelentős, az etikettben szigorúan meghatározott előnyöket élvezett. Az elithelyzet külső elismeréséhez, kifejezéséhez hozzátartozott az is, hogy a mágnások bármely más társadalmi rétegnél hamarabb és könnyebben nyerhettek el további címeket és kitüntetéseket. Ide sorolható az udvari, a titkos tanácsosi, a valóságos belső titkos tanácsosi cím is, de messze a legmagasabb presztízzsel az aranygyapjas rendhez való tartozás járt. A nagyfokú elismertséghez gyakran erős társadalmi önérzet társult, s nem véletlen, hogy számos kortárs megfigyelő, de esetenként maguk az érintettek is hangsúlyozottan emelték ki a gőgig fajuló mágnási öntudatot. A kiváltságosság érzése ugyanakkor egyfajta ösztönző erőt is jelentett a közéleti szerepvállalásra. Makkai János, az 1930-as évek jó tollú publicistája és politikusa szerint „a régi világban nemcsak az ókonzervatív világszemlélet ismert elveit csepegtették bele mágnásaink lelkébe, hanem a magasabb élethivatásnak azt a gondolatát, hogy a mágnás […] nagy nemzeti célok és mozgalmak vezetésére hivatott”.

[15] Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 2006. 230.p.

[16] Uo.

[17] A családtagok leghétköznapibb tevékenységeit is a különleges lényeknek kijáró érdeklődéssel taglalja környezetük, mindenekelőtt beosztottaik népes serege. Életüket feszes etikett irányította, társas életük jelentős eseményeiben (vadászat, bál, utazás, egyes sportok) alig volt némi változás a század első feléhez képest, legfeljebb a modern civilizációs vívmányok tették azokat változatosabbá és költségesebbé egyúttal.

[18] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2005. 56.p.

[19] Gergely András (szerk.) : Magyarország története a 19. században. Bp., 2005. 459.p.

[20] A 19. századi illem és tanácsadókönyvek legnagyobb terjedelemben a társasági életben követendő szabályokkal foglalkoznak. A társaságot egyre inkább a magánérintkezés kitágításaként fogják fel, olyan különös, átmeneti, sokszemélyes helyzetként, amelyben az egyének nem magánemberként, vagy közszereplőként viselkednek, hanem társasági emberekké válnak.

[21] Fábri Anna (szerk.): A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben, 1798-1935. Bp.,2001. 116.p.

[22] Fábri Anna (szerk.): A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben, 1798-1935. Bp.,2001. 117.p.

[23] „Azt sehogyan sem mondhatom, hogy jól mulattam volna a bálokon- ismeri el egy kortárs- de én ezt nem is mulatságnak fogtam fel, hanem a házasodás előkészítéséhez szükséges ismerkedési lehetőségnek.”

[24] Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 2006. 233.p.

[25] Ez a felületes rajongás az alsóbb osztályokért - Katinka a másodok világháború alatti mentőautó-sofőrködést leszámítva sohasem végzett fizikai munkát, hacsak a rövid párizsi manökenkedést nem tekintjük annak - hasonlított más arisztokratáink népimádatához.

[26] Katinka „magán akció” (parádi óvoda tervezete, egy vak kislányon való segítségnyújtási kísérlete) közül figyelemre méltónak tekinthető az 1914-ben felvetődött Robert Owenre emlékeztető szociális mintaüzemek létesítése, ahol a korszerű szociálpolitika, higiéniai feltételek, kultúrlehetőségek biztosítása mellett a nyereségrészesedés módszerét is alkalmazták volna.

[27] A feminizmus nemcsak politikai és szociális mozgalomként értelmezhető, de egy jellegzetes kultúr-kritikai törekvésként is. A feminista szerzők a nők hátrányos helyzetét és a kultúrában nőről és férfiról megformált kép összefüggéseit vették górcső alá. Felhívták a figyelmet a „nőiesség” és a „nőietlenség” kategóriáinak mély átpolitizáltságára, a hagyományos nőkép funkcióira, s egyúttal egy új nőideált fogalmaztak meg. A nők helyzetével való foglalkozás során a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkavállalás lehetőségeit, a politikai jogok, szociális ellátás kérdéseinek feltárása a nők társadalmi esélyeinek megváltoztatását tűzte ki célul.( Acsády Judit:A huszadik század asszonya. A századforduló magyar feminizmusának nőképe. In :Szerep és alkotás. Szerk.:Nagy Beáta és S. Sárdi Margit. Debrecen, 1997. 243-246.p.)

[28] A 20. század elején lassan szervezkedő osztálypártok voltak azok, melyek a legkevésbé érintették meg őket, így hiányuk a kisgazdapárti, szociáldemokrata vagy éppen keresztényszocialista oldalon mutatkozott meg leginkább. A jelentősebb méretű jogkiterjesztő politikától való elhatárolódásuk miatt egyes irányzatok maradi, kiváltságőrző csoportként tekintettek a főúri rétegre. Így kapta a 20. század elején Andrássy Gyula –Katinka későbbi mostohaapja - és csoportja a megbélyegzőnek szánt „fekete gróf” jelzőt a hazai szociáldemokratáktól és polgári radikálisoktól.

[29] Püski Levente: Helykeresés. Az arisztokrácia és politika az 1920-as években. In: Barta János, Angi János (szerk.): Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. Születésnapjára. 436.p.

[30] Károlyi miniszterelnökségével párhuzamosan Katinka előtt is nagyobb lehetőségek nyíltak meg: felkérték, hogy vállalja el a Magyar Vöröskereszt elnöki tisztét. Mindez azonban pillanatnyi állapotot jelentett csupán.

[31] Basics Beatrix: Betlér és Kransznahorka – az Andrássyak világa. Bp., 2005.

[33] Uo.