Jobbágyviszonyok a XIX. században
megoldandó problémák egyike volt. Hazánkban az említett korszakban legfeljebb a nemzeti függetlenség kérdése és a nemzetiségi kérdés eshetett megközelítőleg hasonló súllyal latba[1]. A változás előjelei már a századfordulón kezdtek mutatkozni, amikor a földbirtokos osztály részlegesen kezdte felismerni a parasztság objektív osztálytörekvéseit ,a felismerés, pedig a birtokos osztály magatartásának fokozatos módosulását eredményezte. A döntő változást azonban mégis a magyarországi társadalom gazdasági és politikai történetében lezajló folyamatok okozták.A XIX. században, a magyar mezőgazdaságban egyrészt volt a bérmunkaerő keresletének megfelelő kínálat, másrészt a kereslet kielégítése pénzhiányba ütközött. A feudális agrártársadalom a fejlődésnek olyan szakaszába érkezett, mely a telekviszonyok változásán túl a munkarendszer változását is hozta. A fokozódó robotterhek kényszere ugyanakkor nehezedett a jobbágyok vállaira, amikor másfelől a létfenntartásuk alapját képező telek lassú aprózódása illetve elvesztése is sújtotta őket. E két tényező együttesen készítette elő a jobbágyság válságát. Az egész folyamat azonban alapjában a földesúri gazdálkodás változásainak következménye volt[2].
A változás lényege, hogy az eddigi önellátó gazdálkodást az árutermelés váltotta fel, ennek következtében a földesurak a nagyobb teljesítmény érdekében egyrészt erősebb munkára szorították jobbágyaikat, másrészt a jobbágytelkek jelentékeny részét saját uradalmi földjeikhez csatolták. A földesúri gazdálkodás árutermelés irányába való fejlődése a termelőviszonyok megváltoztatásának szükségességét vetette fel. A mezőgazdasági árutermelés kapitalista jellegű, bérmunkán alapuló termelőviszonyokat kívánt volna meg. Ezt azonban a nemesi osztály általában alig valósíthatta meg: nagyrészt csak feudális eszközöket vehetett volna igénybe, és csak a fennálló jobbágyi munkarendszert állíthatta az árutermelés szolgálataiba. A földesurak e rendszert maximálisan kihasználva extenzív úton kísérelték meg a többletteljesítmény elérését. A telkek elvétele után sor került az irtásföldek visszavételére is. Ez fokozottabb mértékben sújtotta a jobbágyságot, hiszen a az irtásföldek bérlői többségükben telküket vesztett jobbágyok voltak. Az árutermeléssel járó növekvő kizsákmányolás tehát válságos helyzetbe sodorta a jobbágyság nagy részét. A piaci termelést követő jobbágy kizsákmányolás azonban nem jelentette az uralkodó osztály gazdasági megerősödését sem[3].
Új termelőviszonyok bevezetése vált szükségessé, mert a feudális jobbágymunka fokozott kiaknázása csak ideig-óráig jelenthetett megoldást. A jobbágy ingyenmunkája helyett fizetett bérmunkást kellett alkalmazni, az árutermelő földesúrnak tehát tőkét kellett előteremtenie, hitelfelvételre volt szüksége, ami az ősiség meggátolt. Az
új feladatok megoldása a feudális munkarendszer árutermelést gátló szerepének kiküszöbölését követelte. A kapitalista gazdálkodás forgótőke nélkül elképzelhetetlen volt. Pénz kellett, egyrészt az ingyenmunkát felváltó bérmunka használatához, másrészt a gazdáság korszerűsetéséhez. Tőke azonban nem állt rendelkezésre. A mezőgazdasági dekonjunktúra tovább mélyítette a válságot. A tőkehiány tehát gátat vetett a bérmunka alkalmazásának, a munkaerő csak a feudális termelési rendszer kereteiben tud érvényesülni. Emberek tömegét képtelenek foglalkoztatni, létrejön egy munkátlan agrárproletárság, holott a termelés fokozására lett volna szükség. Az új munkarendszer csak a feudális viszonyok áttörése árán megvalósítható. A viszonyok ilyetén fejlődése már nemcsak a parasztosztály helyzetét ásta alá, de tarthatatlanná tette a birtokosok állapotát is egyben. A parasztnak sok volt a robot, a nemesnek kevés. Az önkényes allódizálódások során a jobbágy sok földet vesztett, viszont a nemesség nem nyert vele eleget, hogy az árutermelés mennyiségi és minőségi igényeit kiszolgálja. Mindezzel adva voltak a polgári reformpolitika objektív feltételei, amelyek utat nyitottak a hazai társadalom elkésett polgári átalakulása előtt.[4] Végül a feudális rend válságának tüneteként megjelent, előbb szellemi irányzattá, majd politikai mozgalommá érett liberalizmus, mely ingatni kezdte a talajt az elavult feudalizmus korhadó épülete alatt, és a gazdasági-politikai rendszer gyökeres átalakulásának előszele csapta meg a feudális földbirtokosokat[5]
A feudalizmust bontogató s a polgári eszmék megvalósításra törekvő liberális-reformerei számára is szembetűnő volt a jobbágyság válsága. Azonban a reformok útján kimélyült válság megtorpanásra késztette a nemességet: igazolja ezt az ősiség, és az örökváltság bevezetésének eltörlése. Az arisztokrácia megengedhette a konzervatív attitűdöt, miképpen is az allódizálódások, arrondírozások, és a kedvező külföldi hitelkölcsönök révén viszonylag elsajátította az agrárkapitalizálódás gazdasági feltételeit. Ellentétben a köznemességgel, kik nehezebben jutottak hitelhez, a főnemesi arrondírozások szenvedője volt. A köz- és középbirtokosok számára szükségszerűvé vált a reform Az adóterhek növelése fokozta a politikai feszültséget, a jobbágyok zendülései egyre nagyobb méreteket öltöttek, s ez végül az 1831-es kolerafelkelésben jutott leginkább kifejezésre. Ez a lázadás befolyással volt a társadalmi viszonyokra is, egy újabb lázadástól való félelem a reform ügye mellé állította a nemesség jelentős részét. Szűcs Ábrahám kortárs ügyvéd-földbirtokos fejtegeti „a földesúr és jobbágy között ezelőtt nem kellemetlen, most mégis utálatossá vált viszont” megszüntetésének szükségét. Wesselényi Miklós figyelmezteti földesúr társait, hogy „a paraszt csak kínzójának nézi földesurát”, és Széchényi már 1830-ban naplójába írta: „meglehet, hogy a paraszt a szegény nemessel szövetkezve még agyonüt bennünket”. A külföldi utazó is úgy látta már a harmincas években, hogy a magyar paraszt érzi elnyomását, s ha nem szolgáltatnak neki hamar igazságot, ki fogja csikarni.[6] Valóban, a magyar nemesség előtt ezekben az évtizedekben gyakran megjelent az új nagy parasztlázadás rémképe.[7]
De nemcsak a kolerafelkelés tett arról tanúbizonyságot, hogy Magyarországon a földesúr és jobbágy viszonyában a feszültég ismét a robbanásig tud halmozódni. „Ellenállás, szembenállás, mozgolódás apró elszigetelt jelenségei mutatkoztak, melyek arról tanúskodtak, hogy a jobbágyság életében a polgári szabadság felé mutató igények kezdenek feltünedezni”: a jobbágyság folyamatos panaszai és perei földragadozások és tagosítási sérelmek miatt földesuraik ellen, a hátrányos legelő-elkülönítések megtagadása, elvett jobbágyföldek erőszakos visszavétele, a személy a birtok bántalmai miatt való felzúdulások a parasztság szabadságkeresése felé mutatnak.[8]
A hazai agrárviszonyok ellentmondása a politikai vonalon is tovább folytatódott. Attól függetlenül, hogy elmérgesítette a viszonyokat a parasztság és a nemesség között, magát a nemesi osztályt is megbontotta. A feudális termelés válsága politikailag nemes és nemes szembenállását eredményezte. Ez az ellenállás elkerülhetetlen volt, hiszen a feudális válsága idején a haladás mindig magában rejlett bizonyos fokú bizonytalanságot. Az általános fejlődés csak részleges visszaesések árán volt megvalósítható, a termelés válsága a viszonyok reformját írta elő.
Az 1832-36-os országgyűlés
„ A földesúr és jobbágy közötti viszonyokat elhatározó úrbéri rendszeres munka legsúlyosabb feladása volt ezen országgyűlésnek. Századok igazságtalansága hazánkban minden földbirtoknak tulajdonát egy osztálynak adta, melly számra kisebb, de fegyverrel hajdan hatalmasabb volt; a legszámosabb és leghasznosabb néposztálytól pedig még a bírhatásnak jusát is megtagadta. De éppen e mellett lőn szükségessé törvény által meghatározni a földesúr és jobbágy közötti viszonyokat, mert milliók sorsát, élhetését s azt a vagyon- és személybeni bátorságot, mellyet a polgári társaságtól ők is megkívánhatnak, egyesek önkényétől felfüggeszteni nem lehetett, s a tulajdont nem bíró, sőt eddig nem is bírható néposztályról, mellynek száma és súlyos közterhei naponként nevekednek, biztosítva gondoskodni a törvényhozásnak volt szent kötelessége”[9]
A kormány, abban a reményben, hogy a felsőtáblában elvei támogatására szövetségesre talál, amely majd minden komolyabb reformnak útját állja, taktikából az első helyre engedte az úrbéri tárgy pro
gramját, hogy magát a demokrácia képviselőjének kijátszva a reform barátait hálójába csalja. Az udvar látszólagos parasztvédelmi politikája azonban tisztán anyagi érdekű engedményekkel szolgált volna, mint ahogyan Deák Ferenc megfogalmazásában is kitűnik, hogy: „jobbágyaink a királyi kincstárt gyarapító közterheket könnyebben viselhessék”. Más egyébre nem volt hajlandó, mert elavult mezőgazdasági munkaszervezetükben is a fennálló politikai rendszerük egyik alaposzlopát látták, s mint ilyent érintetlenül kívánták hagyni.[10] Nemcsak az új koreszmék ignorálásából kifolyólag, hanem tartottak a lehetőségtől, hogy a magyar köznép jogainak kiterjesztése ártalmas visszahatást fog eredményezni Ausztriára nézve. Örökös tartományaikban az udvar már régen megnyirbálta a földesúri jogkört, s felettébb mérsékelte az úrbéri terheket is egyúttal, ezért ezeken a területeken feltűnően kedvezőbb anyagi helyzetben élt a jobbágyság, mint Magyarországon. Nem volt tehát kifogása az ellen, hogy a magyar jobbágy fizetéseit és szolgálatait oly szintre mérsékelje, mint ahogyan a Lajtán túl azt már rég megtette. Ellenben minden eszközzel védekezett a magyar jobbágyság kedvezőbb jogi helyzetbe jusson, illetve több szabadságot nyerjen, mint az örökös tartományokbeli. Előre látta, hogy a magyar példát előbb-utóbb Ausztriában is követnie kell majd, s minthogy csökönyösen ragazkodtak a status qou-hoz, ezért a magyar ellenzék ide vonatkozó törekvéseinek meghiúsítására törekedett.[11]
A rendek nagy többsége ezzel szemben a kereskedési tárgy első helyre helyezését kívánták a kereskedelem felszabadítása, a kizsákmányoló vámpolitika eltörlésé érdekében. Azonban a jobbágyság intézménye a fejlődés belső társadalmi gátját képezte, így táborokra oszlott a nemesség.
A reformerek Wesselényivel[12] az élen felismerték: kulcskérdés, hogy a társadalmi reformokat a rendek kezdeményezzék. Ezért a kormány híveinek az oldalán – 1833. január elején keresztülvitték, hogy elsőként az úrbéri operátum megvitat
ását kezdjék meg. A kormányzat híveit és a reformereket –ha ideiglenesen egy táborba kerültek is- alapvető különbségek választották el egymástól. Kölcsey megfogalmazásában az ellenzék világosan látta: a kormány „urbárium által urbáriumot akar”, vagyis rendezést, Wesselényiék viszont „urbárium által nemzetet akarnak”, azaz az urbárium átalakítása eszköz arra, hogy beemeljék a parasztságot a nemzetbe.
Az alsótábla 1833. január és szeptember között végzett az úrbéri munkálattal. A rendek elfogadták a jobbágytelek haszonélvezetének- már az országos bizottság által is pártolt- szabad adásvételét. Kimondták az úriszék hatáskörének korlátozását (eltörlésére mindössze 5 megye szavazott), külön törvénycikket fogalmaztak meg a jobbágy személyi és vagyonbiztonságáról. Miután a jobbágy birtokképességének az elve alulmaradt, a reform legfontosabb kérdésévé az önkéntes örökváltság lépett elő. Kevés megye támogatta, az alsótáblában azonban a többség mellette volt. A főrendi tábla 1833 szeptembere és novembere között négyszer vetette el a leglényegesebb reformjavaslatokat, végül a feliratot az úrbér ügyében csak az uralkodó azon ígérete fejében engedte át, hogy alkotmányellenes törvényt nem fog szentesíteni.[13]
Az úrbér ügyében 1834. augusztus végén megszületett a királyi leirat, mely anyagi engedményeket sürgetett a jobbágyok számára, a három legfontosabb reformjavaslatot- az önkéntes örökváltságot, az úriszék korlátozását, és a jobbágyok személyi és vagyonbiztonságát- azonban elutasította. Az alsótábla az uralkodónak a parasztság javát célzó követeléseinek jórészt eleget tett, a döntő kérdésekben azonban nem engedett. A kormányzat egy részről a törvény megszületését kívánta gátolni, másfelől pedig a nyilvánosság előtt a rendekre kívánta hárítani a felelősséget a reform elbuktatásáért. Bécs híveinek mozgósításával a reformpárti megyek csaknem egyharmadában elérte, hogy a követutasításokat megváltoztassák.
1835-ben az új uralkodó, V. Ferdinánd leiratában osztrák császári címére utalván I. Ferdinándnak címeztette magát, holott a magyar királyok sorában az ötödik volt. Ez vitát váltott ki, melynek lényege az volt, hogy közjogilag része-e a Magyar Királyság az Osztrák Császárságnak (a bécsi címigény elfogadása ezt fejezte volna ki). A vita hónapokig tartott, és az országgyűlés munkájának megbénulását eredményezte, melynek következtében Bécs meghátrált. Az alsótáb
la hónapokon keresztül megtagadta a már kész törvényjavaslatok felterjesztését, visszavonulásra késztetvén a kormányzatot és a főrendi táblát. 1835 novemberétől a diéta munkálatai felgyorsultak, és 1836 májusában csaknem félszáz törvény szentesítésére került sor, köztük a hét úrbéri cikkelyre (1836:IV-X.tc) is.[14]
Az rendi Magyarország leghosszabb országgyűlése, a rendi gondolkodás átalakításával új korszakot jelez a magyar szabadelvűség történetében, mert ez időtől kezdve maga a rendi törvényhozás volt az, mely a haladás eszméitől visszhangzik s a tömegek reformvágyát és szükségleteit kielégíteni igyekezett.[15]
Az 1836-os úrbérrendezés törvénycikkelyei[16]
IV.tc.: A jobbágyok költözése eseteiben tartandó módról s rendről (…)
(1.§). „Akármely költözni akaró nem csak minden úri- és köz-tartozásaira, de magányos adósságaira nézve is eleget tenni köteleztetik; ha mindazonáltal a földesúri- és köztartozásokat leróvja, a magánosokra nézve pedig a hitelezőktől elfogadott kezességet állít, őtet letartóztatni nem lehet. A vagyon hijánya esetében pedig azt kell tenni, mit a hazai Törvények rendelnek.” Az 1790-1791. évi országgyúlés által kiküldött bizottság munkálata törvénybe kívánta iktatni a jobbágy szabad költözési jogát azzal, hogy azt megakadályozni nem lehet. A telken végzett javítmányait, általa 
készített épületeit eladhatta, de erre a földesúrnak elővételi joga volt.[17] A IV. t. c.-ben valóság lett a bizottsági munkálat tervéből és különböző büntető rendelkezéseket is belevettek a törvény szövegébe arra az esetre, ha az úr a jobbágyot nem akarná elengedni. A jobbágy tehát eladhatja javítmányait és superaedificiumait[18] is. Az ilyen adásvétel azonban a határ rendbeszedésének, tagosításának útjába nem állhat. Ha pedig a jobbágytelek adásvétel útján másra száll, és a telkek „a törvényes mértéket felül haladnák, az azoknak haszonvételét bíró Jobbágyok az elébbeni felesleges mennyiséget új rendbeszedés alkalmával tellyeséggel nem kívánhatják, hanem (…) az országrészenként meghatározott mennyiséggel kell beérniök, viszont ha telki állomány kisebb lett volna a törvényesnél, vagy pótolják a hiányt, vagy szállítsák le a terheket. Ahol a legelő közös, az adásvétel nem lehet akadálya a rendbeszedésnek és a törvényes járandóságon felül a legelő haszonvétele nem terjeszthető ki” (8.§. b. és c. pontjai). Ezek, a telek pótlását, illetve a szolgáltatás leszállítását kimondó részt kivéve, a jobbágyokra nézve előnytelen intézkedések, mert „nagyon szorult helyzetben lévő jobbágynak kellett annak lennie, aki elődjével azonos terheket volt hajlandó vállalni, esetleg kisebb föld- és legelőterületen. Magát a költözést azonban megnehezítette az épületek eladásának körülményessége.”[19]
(12.§ a., pont) „A telkes Jobbágyoknak és urbéri Zsellérek elmozdításának – fennmaradván az I-ső Rész 40-dik czím rendelete- következendő esetekben lészen helye: „ ha telkes Jobbágy, vagy urbéri Zsellér az úri és köz-terhek viselésére nyilván elégtelen lenne, még pedig ha tulajdon vétke miatt, a következő §-ban meghatározandó mód szerint, azonnal- különben pedig, miután nékie tehetségének helyreállítására egy esztendei határidő engedtetett.” A jobbágysors enyhítésére volt hivatott eme §, mely a szolgáltatással adós jobbágy és zsellér számára egy éves fizetési haladékot biztosított.
V.tc.: A jobbágy telki állományáról
Minthogy a helyek Osztályozata, s a jobbágytelki állománynak ezen épült mennyisége az illető urbéri szabályok által az Ország minen részeiben már régolta meg van határozva, s annyi időtől fogva igen sok telek-osztály s határrendbeszedés az érdeklett inzétkedéseken alapúl, az eddigleni Urbéri rendeletek által megállapított helyosztályozat s állomány-mennyiség jövendőre is fenn fog tartatni.
(3.§). Ha valemelly irtvány a jobbágy telki állományába foglaltatott olly annyira, hogy természetét elvesztvén, már az állománynak részét tenné, sem az ettől többé el nem szakíttathatik, sem a Jobbágyok részéről a megváltás vagy irtásbér megtérítése fejében követelés nem tétethetik.” Ha az irtvány tehát úgy beleolvadt a jobbágyteleki állományba – rendelkezik a törvény- hogy elvesztette irtásföld természetét és az állomány egy részét tette, attól többé el nem szakítható, érte a jobbágy urától megváltási díjat vagy irtásbért nem követelhetett.
VI.tc.: Azokról, melyek a telek haszonvételein felül a Jobbágyok hasznai közé tartoznak
(1.§). „A telekutáni állományba be nem számolt, vagy eredetileg, s egyedül a Jobbágyok élelmére nem szánt minden irtásokat a Jobbágyok addig, míg azok urbéri úton vissza nem vétetnek, a Földes-Úrral vagy a törvényes bizonyság s Tiszti-Ügyvéd közbenjöt
tével, kik ez eránt tudósításaikat a Vármegye Közönségének beadni kötelesek, a kötendő szabad egyezés szerint- ha pedig ez nem eszközöltethetnének, az eddig divatban volt föld-, vagy haszonbér fizetése mellett fogják használni, mihelyt pedig azok visszaváltatnak, nyomban az Uraság szabad rendelkezése alá jutnak. Hogy pedig az irtások visszaváltása eránt meghatározott szabály legyen: azok mellyek az Uraság ellenmondása mellett történtek, a reájok fordított munka megtérítése nélkül az Uraság által visszavétethetnek, - azokra nézve pedig, mellyek az Uraság ellenmondása nélkül, bár melly időpontban ekkoriáig tétettek, (…) ezennel határoztatik: hogy az utóbbiak csak a törvényesen rajtok fekvő pénz lefizetése mellett, vagy illetőleg az egyezés tartalma szerint, az előbbiek pedig, (…) akármikor, mindazonáltal a bírói becsü-ár lefizetése mellett, vétethessenek vissza.”
Az 1836-i évi törvények állást foglaltak az irtások visszaválthatósága mellett, sőt a diéta konzervatív szárnya e jogot bármikor keletkezett, bármely formában használt irtásokra is ki akarta terjeszteni; a kormány azonban nem egyezett bele, hogy az 1807 előtt adó alá került irtások visszaválthatóak legyenek. Így a törvények – a liberálisok befolyására – végül is egyrészt szűkebbre vonták az irtásfogalom körét, mint ahogyan azt a kérdésben érdekelt földesurak kívánták. Másrészt viszont a visszaváltás feltételeit pontosabban és a jobbágyok szempontjából valamivel kedvezőbben szabták meg, mint annak idején az Urbárium[20]. A VI. tc. 1.§ kimondta, hogy a jobbágy telkiállományába foglalt, annak részévé vált, eredeti természetét valójában elvesztő irtás esetében becsüdíj igénylésének nincs helye, de nincs helye visszaváltásnak sem. A jobbágyok élelmezéséhez szükséges irtások visszaváltása ugyancsak tilos. A jellegüket megtartó irtások munkabér-térítése nélkül csak akkor vehetők el a jobbágytól, ha az irtás-tételt a földesúr kifejezetten tilalmazta; egyébként mind az uraság elnézése, mind pedig a vele kötött egyezség mellett keletkezett irtásokért megjár a munka és a beruházások díja, ennek a bírói eljárással megállapítandó összegét pedig végső fokon a Helytartótanács hagyja jóvá, az ő döntéséig az irtásbirtokos birtokon belül marad. A törvények minden jövendő irtáshoz megkívánták a földesúr írásos engedélyét, és kikötötték, hogy ebben az egyezségben előre fel kell tüntetni azt az összeget is, amelyet majd a munkájáért kap visszaváltáskor a munkavállaló. Ha pedig az uraság elmulasztaná az irtásdíjat számszerűen belefoglalni a szerződésbe, akkor a visszaváltás bírói eljárás mellett nem, hanem csak szabad egyezkedés útján mehet végbe.[21]
(1.§) „Hogy a jövőben teendő irtásokra nézve, mellyek földes-úri engedelem nélkül tellyességgel tiltatnak, egyik vagy másik fél rövidséget ne szenvedjen, ezen földes-úri engedelem szükségkép mindenkor írásba foglaltassék, s így az Uraság jegyzőkönyvébe beiktassék, (…) hogy a Földes-Úr a Jobbágy által írásba foglalt uradalmi engedelem nélkül tett írásokat (…) minden bér nélkül visszaveheti. Melly sommás visszavehetési jus azonban minden irtás esetében csak az illyetén irtás használatának kezdetétől számlálandó három esztendeig fog gyakoroltatni, azok lefolyta után pedig az uradalmi engedelem nélkül tett írtások is egyedül urbéri úton visszaszerzendők.”
Minden, a földesúr beleegyezése nélkül a jövendőben tett irtást ingyen és rövid úton elkobozhatónak ítélték, de csupán az irtás használatának kezdetétől számított három év leforgása alatt; a három év eltelte után már csak szabályos visszaváltást engedélyeztek, lebonyolításához pedig úrbéri peres utat írtak elő.
(2.§). Minden jobbágyközség, mellynek t.i. különös Bírája s Esküdtjei vannak, a hely fekvése, s kiterjedéséhez képest egy, vagy több házakban bort mérhet, akár volt ezelőtt annak használásában, akár nem. A kollektív előnyök közé tartozott a borkimérés engedélyezése.
(3.§) „Minthogy a Jobbágyoknak, mennyire a helybeli környülállások engedik, elegendő legelőt kell adni, leginkább az ennek megszorításából, s aránytalan használásából eredni szokott panaszok megszüntetése, s egyszersmind a nemzeti ipar előmozdításának tekintetébő;, a Jobbágyi legelő a földes-úrétól, ha azt a földes-úr, vagy a középbirtokosok közül egy, vagy végre az urbéri telekkel bíró Jobbágyoknak nagyobb része kívánja (…) elkülönöztetni rendeltetik..” Jelentősebb előnyt látszott biztosítani a legelő-elkülönítéséről szóló törvény. A jobbágyság sorsának egyik nehezítő tényezője volt, hogy a gyapjú-konjunktúra idején az urak vagy bérlőik juhnyájaikkal lepték el a közös legelőt és leszorították arról a jobbágyot. A VI. tc. 3.§-a segíteni kívánt ezen a helyzeten, és megengedte a legelő-elkülönítést, ha azt a földesúr vagy egy közbirtokos, illetve az úrbéri telkes jobbágyok többsége kérte. Volt azonban a 3.§-nak a jobbágyra ennél jóval hátrányosabb része, miképpen is a „Földes-úri igazak” védelmében kimondja „hogy a Földes-urat a legelő használatától sem az eddigi gyakorlat, sem a legelő szűke miatt elzárni nem lehet, kivéve ha az úr az úrbérrendezéskor vagy később lemondott róla, vagy ha semmi belső vagy külső birtoka nincs és eddig nem élt legelőhasználati jogával, végül ha oly kevés a legelő, hogy az úrbéri földek megműveléséhez az úri szolgálatok ellátásához szolgáló igás állatot sem tudja eltartani.” „Melly kivételeken kívül a szűk legelő minden egyéb esetben, mind a Jobbágyságnak kiadandó legelőbeli mennyiségének, mind a Földes-úrnál megmaradandó résznek a helybeli környül állások szerint leendő meghatározása az illető úrbéri Bíróságok ítéletére bízatik.”
Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a nemesi vezetés a földesúri befolyás alatt álló helyi bíróság állapítja meg a földesúri legelőterület nagyságát, és egyben azt is, hogy a földesúr – ha kedve kerekedett juhot, szarvasmarhát tartani- ráhajthatja az addig kizárólag a jobbágyok által használt legelőre. Ezzel szűkösebb élelemhez jut a jobbágy állatja, és a paraszt megélhetési viszonyai éppen a sorsán javítani hivatott törvény révén romlanak. Ugyancsak a viszonyok rosszabbodását jelentette, hogy a rendezés után a járandóságon felül fennmaradó legelőt a földesúrnak juttatták. A törvényhozás tehát tételes jogszabály útján is segítséget kívánt adni a birtokosoknak a gazdasági lehetőségek kiaknázására.[22]
(4.§). „Hol a helység határában erdővel bir az Uraság, és a Jobbágyoknak, úgy szinte a Község szolgáinak, az urbérek, vagy a következő urbéri rendbeszedés
ek, vagy a divatozó szokás szerint engedett a tűzi faizás haszonvétele, ott azokat a tűzi faizás továbbá is ingyen illeti.
A makkoltatás a Jobbágyoknak az uradalmi erdőben, de csak abban, melly lakhelyők határában fekszik, 8 krajczárral olcsóbban, mint más idegennek, azonban csupán tulajdon szükségökre, és nem kereskedés végett, engedtetik meg.”
(4.§)„A jobbágyságot a tűzi faizás, sőt az épületi faizás is tovább fogja illetni; - egyébiránt pedig a Földes-Úr saját határbéli erdeiből sem kézi mívekre, sem pálinka-égetésre, vagy épen a kereskedésre fát adni nem lészen köteles; úgy a makkoltatás, vagy gubacs szedés jussa is az Uraságnak szabad, és szoríthatatlan rendelkezésétől fog függni; ellenben (a gesztenyét, diót és más nemes gyümölcsöket kivévén) minden egyéb erdei vad gyümölcsök szedése a Jobbágyoknak szabad lészen”. A 4.§ értelmében tehát rögzítésre kerültek a faizás (fakivágás) jogai ,a makkoltatás és az erdei gyümölcsök szedésének feltételei is.
További kedvezményeket tartalmaztak a soron következő §-ok:
(5.§) „Mely határban nádas vagyon, és hol a nádlási haszonvétel az Úrbér behozatalakor, vagy későbbi rendelkezés által a Községnek és Község szolgálatainak megengedett, vagy ezek az eddigi gyakorlatnál fogva annak használatában voltak, ott azon nádlási haszonvétel az eddigi használat rendje szerint ezen túl is fogja illetni”
(6.§) „Ha az Uraság, kinek igazaihoz számíttatik a mészárszéki jus, a lakosoknak szükségére elegendő nem vágatna, akkor a Jobbágyoknak a különben tilalmazott hús-mérés, - az Uraságnál az eránt előre teendő jelentés után- megengedtetik.”
(7.§). „Valamint a Jobbágy, bár miféle termesztményeinek( egyedül azokat, miknek árusításától különös Törvény által van eltiltva) akár kisebb akár nagyobb mértékben s mennyiségben lehető eladását ezentúl is minden taksa-fizetés nélkül teljes szabadsággal gyakorolhatja, úgy a bolt, és ettől kivánható haszonbér megvehetés jussa a földes úr igazai közé tartozik; hogy azonban e haszonbér önkényes megvételéből a nemzeti szorgalomra, és kereskedésre kár ne következzék, nyilván kijentetik: hogy minden Jobbágy különbség nélkül az alább meghatározott illető bér lefizetése mellett, mind telki, mind zselléri illetősége helyén boltot nyithat, azt akár tulajdon portékáinak eladására használhatja, sőt haszonbérbe is kiadhatja.”
VII. tc. A jobbágyi tartozásokról
Az 1836. évi VII. tc. rendezte a jobbágyi tartozások kérdését. E téren is számos jobbágyra káros szokást kellett megjavítani.
Fontos rendelkezés volt, hogy a bevetett ugar után nem jár dézsma (2.§): „…Ha a jobbágy a rendes nyomások (Calcaturae) bevetésének elmulasztása nélkül az ugart, vagy ollyas szántóföldet, mellyből a kilenczed azon esztendőre már kiadatott; hol legeltetés tekintete és a föld neme második vetést enged, folyvást ismét bevetné, s abból még azon esztendőben termést nyerne, akkor ugarból, vagy ily második termésből semmit sem tartozik adni.” Ennek leszögezése azért volt fontos, mert sok földbirtokos az ugarban, sőt az irtásban termeltek után is megkövetelte a dézsmát. A jobbágy nem szívesen munkálta meg az urbális terhek alá eső földjét, kelletlenül adta át urának a dézsmát. Telkes jobbágy helyzetének javítására csak ott volt lehetőség, ahol dézsma és robotmentes földdel bírhatott.
Míg az 1803: VII. tc. az aratástól számított 8 napon belül kötelezte az urat a dézsmaszedésre, addig az 1836: VII. tc. 2.§-a az aratás elvégzésétől számított 3 napra csökkentette le „a közbenjövő ünnepnapok kizárattván”. „Az uraság minden további halasztás nélkül tartozzék minden termés neméből járó kilenczedet, vagy illetőleg a tartozási mennyiséget akár az egész határban, akár valamely más learatott düllőben is kivenni, mit ha az említett határidő alatt elmulasztana, szabad lesz a jobbágyoknak, az Uraság illető részét a földön hagyván, a többi termést elhordani.” Egyébként a jobbágy ingyen köteles behordani a termést, „de csak a helybeli határon belül”. Nagy könnyebbséget jelentett volna a jobbágyokra, ha a rendelkezést tényleg mindenütt végrehajtották volna[23]
A 2.§ a len- és kenderkilenced szokásainak módosítását is tartalmazza továbbá, mely ugyancsak könnyítést jelentett a jobbágyok számára.
A 4.§-ban eltörlésre került az ún. kistized: „A méhrajokról, bárányokról, ás gödéktől, úgy szinte apró majorságában, és tojásokban egyes Jobbágyok által, valamint borjukban is több Jobbágyok által, összvesen tett eddigi adózások, úgy nem külömben a vaj kiszolgáltatása is jövendőre megszüntetnek.”
Mária Terézia urbáriuma szerint sürgős munka idején (aratás, kaszálás, szüret) a heti egy igásrobot kétszer is igénybe vehető. Nem mondta ki viszont az úrbéri rendelkezés, hogy milyen határig vehető 
igénybe a heti két igás, vagy megfelelő gyalognapszám, s ez sok esetben visszaélésekre, túlrobotoltatásra adott alkalmat. Ezt a hiányt akarta pótolni az 1790-1791. évi országgyűlés által kiküldött úrbéri bizottság, amely rendszeres munkálatának cikkébe felvette, hogy a földesúr a jobbágyi munkáknak csak ¾-ét veheti ki nyáron[24]. Az VII. tc. 5.§-a végül törvényerőre emelte ezt a megkönnyítést, kimondván: „hogy legalább egynegyed része az esztendei járandóságnak, a hat téli hónapra hagyassék, szabad lesz a Földes Urnak sürgetős munka idején –kivéve egyedül a szántást- a telkiállomány aránya szerint járó munkát minden héten, míg az t.i. tartand, kettőztetni, úgy mindazonáltal, hogy az illyetén munkák is az esztendei járandóságba bétudassanak.” Házas- és házatlan zsellér pedig nem kényszeríthető kettős munkára. Hogy pedig a törvényben megszabott szolgálat a jobbágytól igénybevehető legnagyobb teljesítmény[25], azt a 11.§ szögezi le, kimondván, hogy: „ezen esztendőnkénti úri szolgálatokon, s adózásokon felül, a Földes Urak jobbágyaiktól semmit sem kívánhatnak.” Továbbá: „Hogy ha pedig a jobbágy úri munkára törvényes járandóságán felül kénszeríttetnek, illy esetben a Földes-Úr az okozott kának megtérítésére és minden gyalog vagy igásmunka, a kénszerítés idejekori folyó árának kétszeres megfizetésére…rövid úton szoríttassék.” Ez volt az írott, a gyakorlat azonban több esetben a törvény életbeléptetéseután is a régi marad. A földesurak tehát érdekük szerint vették figyelembe, vagy hanyagolták el a törvényeket. Segédkezet nyújtott nekik ebben a törvény hiányossága is. Nem rendelkezett ugyanis arról, hogy a jobbágynak megfelelő bizonyíték legyen a kezében a túlterheléséről, pl. a gazdatiszt által mindenhol kötelezően kiadandó robotcédula útján.[26]
Az 5.§ a robot kettőzött igénybevételével kapcsolatban kiemelte, hogy „házas és házatlan zsellérek azonban a munkák illy kettőzésére nem szoríttathatnak” Az intézkedések mögött azonban nem kizárólag filantróp és liberális szempontok húzódnak meg. Pl..: Deák Ferenc 1834-ben, a zsellérek elmozdításáról szóló beszédében a szolgálatot teljesíteni nem képes zsellérnek –mint a telkes jobbágynak is- egy évi haladékot kívánt adni a hátralék teljesítésére, mondván: „… a zsellérekre…annál nagyobb figyelemmel kell lenni, minthogy nemcsak a legszegényebbek, hanem a leghasznosabb osztályát is teszi a népnek; mert látjuk, hogy hol zsellér nincs, milly nehéz munkásokat kapni”
A 7.§.-ban kerül sor a hosszú fuvar eltörlése, illetve robottal való pótlása: „eltöröltetvén a hosszú fuvar, helyette egy egész telkes Jobbágy két marhával két napig, kisebb állimányúak pedig ehhez aránylag fognak, a szántáson kívül, szokott gazdasági munkákat tenni.”
VIII. t.c. Az urbéri kötésekről
A VIII. t.c. t a jobbágy személyi és tulajdonjogi jogait szilárdabb alapokra kívánta fektetni. 2.§ az adózára, tartozásokra és szolgálatokra örökös kötés engedélyezésével. „Jövendőre pedig megengedtetik a Jobbágyoknak, hogy csupán tartozásaikra, szolgálataikra, és adózásaira nézve külön külön örökös kötéseket tehessenek”
IX. t.c. Községeknek belső igazgatásáról
1.§. „A Község Birája a Földes-Úr által kijelelt legalább három alkalmatos lakosok közűl (…) – egyebütt pedig, hol eddig már melly különböző választási módok divatoznak, minden helységben vagy annak határában házat, vagy egyéb fekvő javakat biró, és a választáson jelenlévő helybeli lakosoknak egyenként számítandó szavazatával esztendőként fognak választani. A közbirtokosokra nézve a Bíró választása eránt az rendeltetvén különösen: hogy ha azok magok közt három nap alatt sem egyeznének-meg a kijelelendők eránt, illy esetben a sz illető Szolga-Bíró a községnek bíróságára alkalmatos három személyeket választás végett terjesszen elő.” A földes úr által történő három bíró jelölt „felterjesztése” korántsem jobbágyi érdekeket szolgált.
X.tc. A földes-úri Törvényhatóságról, és az urbéri Perről
A földesúr-jobbágy viszonyból eredő peres ügyek az úri szék által való kezelése egyike volt a jobbágyra nézve leghátrányosabb rendelkezésnek: (1.§)„Az úriszék hatósága minden olly tárgyak tekintetében, mellyek oda tartoznak a jobbágyokra nézve továbbá is oly móddal állapítván meg: hogy a jobbágyoknak ezentúl is első folyamodási úton a Földes-uraság nevében és költségein szolgáltassék ki az igazság…” Elrendeli ugyan a törvény, hogy az úriszéken a „Földes-Úr maga, vagy tisztjei soka Előlülők,vagy közbírák nem lehetnek, hanem a Földes-Úr maga helyett előlülőnek mást, a Törvények értelmében részrehajlás nélkül valót, még pedig Táblabírót nevezni tartozik”. A gyakorlatban ez azonban mégsem jelentette a jobbágyok ügyeinek pártatlanabb ekintézését.[27]
A X. t. c. 7. §-a, tagosításról szól törvény hasonlóképpen a nemesek javára intézkedett. Az 7. § szerint a Mária Terézia-korabeli teleknagyság a mérvadó. „Ha pedig az Úrbér behozatala idején kimért telkek illetőségén felül valamellyik földek maradnának fenn, ezekből az 1723:18. Törvény-czikkely rendelete szerint új úrbéri telkek alkottassanak, s ezekhez, ha az eddig bírt köz-legelőből ki nem telik, szinte a felmaradó földekből kihasítandó legelő is adattassék.” Ha azonban a telekben fogyatkozás állt volna be azáltal, hogy az úr elvette a maga számára az állományon felüli földeket, azt pótolni kell, míg „azon fennmaradt földek, mellyekre nézve bebizonyíttatnék, hogy azok a közös legelőből, vagy az uraság egyéb földeiből elszántással vagy más móddal a Jobbágyok által elfoglaltattak, s az úrbéri tartozmányok azokkal szaporíttattak, ezek a Földes Úr szabad rendelkezése alá esnek vissza, amazok pedig a közös legelőkhöz visszacsatolandók lesznek.”
A jobbágy gyarapodása, ha törvénytelen úton is történt, legtöbb esetben a megnövekedett családi taglétszámának eltartására szükséges nagyobb föld megszerzésének következménye volt. Így aztán –jogi szempontból nézve- az igazságosnak látszó visszaítélés emberi szempontból igazságtalan volt, mert a jobbágy család megélhetését nehezítette, vagy lehetetlenné tette.
A tagosítással kapcsolatos földmérés az úrbéreseknél közönségesen több szántóföldet talált, mint amennyi törvényes illetményük volt, ami kiszántás által való foglalásból eredt ugyan, mivel azonban az uraság részéről nem volt bebizonyítható, ismét mint új telek másoknak kiosztatott. Ezáltal nyert a földesúr: az új telekből járó roboterőből; nyert a vármegye: az új telekre eső közmunkákat; gyarapodott az adóalap; nyert az állam is: mert a föld több kézre jutván, belőle több ember táplálkozott. De veszt a paraszt, kitől a föld elvétetett, mert kevesebbje maradt, mint volt. A földesúrnak és az államnak fiskális érdeke itt tehát egybeesett és a jobbágyvédelemre szánt törvénybe az úrra kedvező, a jobbágyra azonban kedvezőtlen rendelkezés került be.
Ilyen körülmények között érthető, hogy a jobbágyok vonakodtak a tagosítás és a legelő-elkülönítés kérelmezésétől. [28]
A földesúr a tagosítási eljárás során a legelők kimérése alkalmával mindenképpen igyekezett földjét kikerekíteni, persze a jobbágy kárára, a törvény adta lehetőségeseken túl is, és ezt a bíróságok előmozdították.
Az úrbérrendezés eredménye
Mérlegre téve az 1832-1836. évi országgyűlés jobbágyvédelmet célzó törvényeit, láthatjuk, hogy a reformbarát törvényhozóknak valóban az volt az igyekezetük, hogy a Mária Terézia-féle urbárium hiányosságait pótolják és a szabályozatlanság nyújtotta lehetőséggel visszaélő földesuraknak a jobbágyra káros túlkapásait egységesen szabályozzák. Vitathatatlanul fontos eredmények voltak a jobbágyokat ért könnyítések, de magukban véve még nem alkalmasak arra, hogy döntő módon javítsanak a jobbágy helyzetén.
Tulajdonképpen a végrehajtás gondatlansága, illetve részrehajlása akadályozta ezt meg. Ennek tükrében az 1832-36-os országgyűlés törvényei a jobbágyság helyzetén keveset javítottak. Mint ahogyan Kossuth is rávilágít a törvény hiányosságaira –illetve annak okaira- törvényhatósági tudósításában: „Némely része ezen törvényeknek talán nem olly határozott, mint azt mi magunk is óhajtottuk volna, de hazánk felette különböző vidékeinek egymástól szinte különböző, sőt gyakran egymással ellenkező érdekeit figyelemben tartva, nem volt lehető mindenben olly határozott törvényt alkotni, melly minden vidéknek igazságos lett volna, hogy pedig egy tájnak nagyobb hasznáért más vidékek igazságtalanul szenvedjenek, azt kívánni nem lehet.”[29]
Felhasznált irodalom
Barta István: Kossuth összes munkái. Bp., 1966
Corpus Juris Hungarici Magyar Törvénytár. 1836-1868. évi törvények. Bp., 1896
Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp., 1944
Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948.
Orosz István: Széchényi és kortársai. Debrecen, 2000
S.Sándor Pál: Jobbágykérdés az 1832-1836-os országgyűlésen. Bp., 1948.
Szabó István: Tanulmányok a magyar jobbágyság történetéből. Bp., 1949.
Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767-1849. Bp., 1967
[1] Orosz István: Széchényi és kortársai. Debrecen, 2000. 14.p.
[2] S.Sándor Pál: Jobbágykérdés az 1832-1836-os országgyűlésen. Bp., 1948.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767-1849. Bp., 1967. 27.p
[6] Szabó István: Tanulmányok a magyar jobbágyság történetéből. Bp., 1949.: 259.p.
[7] Sőt voltak egyesek –köztük maga Kossuth is- kik attól tartottak, hogy a bécsi hatalom a vele szemben elégedetlen magyar nemesség feje fölött fog kezet a magyar parasztokkal, s a nemesség ellen vezeti őket. In: Szabó István: Tanulmányok a magyar jobbágyság történetéből. Bp., 1949. 260.p.
[8] Szabó István: Tanulmányok a magyar jobbágyság történetéből. Bp., 1949. 258.p.
[9] Barta István: Kossuth összes munkái. Bp., 1966. 762.p.
[10] Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp., 1944. 365.p.
[11] Uo.: 366.p.
[12] Wesselényi Miklós Balítéletekről c. 1831-ben írt munkájában a földesúri tulajdont a jobbágytelken csak névlegesnek mondja. Két szempontot lát döntőnek: az egyik az, hogy a polgári törvénykönyv tiltsa, hogy a földesúr a jobbágytelket elvehesse, amikor neki tetszik; a másik az, hogy ugyancsak a polgári törvény határozza meg, hogy a paraszt kezén lévő úrbéri föld után mennyi bért fizessen. In: Sarlós Márton: A magyar jobbágytelek tulajdonjogi viszonyai 1848 előtt. In: ÁJKA 1959.1. 16.p.
[13] Gergely András (szerk) : Magyarország története a 19. században. 203.p.
[14] Uo.:209.p.
[15] Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp., 1944. 363.p.
[16] Corpus Juris Hungarici Magyar Törvénytár. 1836-1868. évi törvények. Bp., 1896. 15-49.p.
[17] Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948. 205.p.
[18] Saját építménye.
[19] Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948. 204.p
[20] Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767-1849. Bp., 1967. 48.p.
[21] Uő:.49.p.
[22] Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948. 195.p.
[23] Vannak azonban adatok arra, hogy pl.. Breznóbánya környékén Zólyom megyében 1844-ben általában – a nedves időjárás miatt – penészes szénát és dohos, kicsírázott gabonát voltak kénytelenek behordani a jobbágyok, mert az úr nem vette ki időben a dézsmát a termésből, és a jobbágy addig nem vihette haza a mezőről gabonáját.
[24] Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948. 195.p.
[25] A robotmunka pénzben való megváltásának 20, illetve 10 krajcáros megváltási összegének aránylag alacsonyan való megállapítása kedvező volt a jobbágyokra nézve.
[26] Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948. 195.p.
[27] „Az ügyekben tevékenykedő „szolgabíró csak esküdött társával együtt és annak tetleges részvételével gyakorolhatta a bírói hatalmat. Szabályokhoz az eljárásnál nem volt kötve, s eltekintve a földesúr kikerülhetetlen befolyásától (a bíróság az ő házában lakott és vendégeskedett), ahol a földesúr érdeke nem jött szóba, elég pártatlanul ítélt.”-írta Busbach Péter a megyei tisztviselők úriszéki bíráskodásáról. In: Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948. 204.p.
[28] Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948. 200.p.
[29] Barta István: Kossuth összes munkái. Bp., 1966. 763.p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése