Ulrich Im Hof: A felvilágosodás Európája

A felvilágosodás Európája című mű a Jacques Le Goff szerkesztésében megjelenő nemzetközi könyvsorozat része, mely öt különböző székhelyű (München, Oxford, Barcelona, Róma valamint Párizs) kiadó közös együttműködéseként jelent meg. A könyvsorozat Európa fejlődését kívánja bemutatni. S két nagy kérdésre keresik a választ: „Kik is az európaiak? Honnan, s hová tartanak”. A tárgyalt művet Ulrich Im Hof svájci történész jegyzi, ki a nemzetközi XVIII. század-kutatás kiemelkedő képviselője. Több évtizeden keresztül volt a Berni Egyetem tanszékvezető professzora. Első magyarul megjelenő munkájában mindenek előtt társadalom- illetve eszmetörténeti megközelítést alkalmaz, a kor társadalmi csoportjainak, politikai kérdéseinek, filozófiai és ideológiai áramlatainak elemzésével. Könyvének újszerűsége, hogy a megszokott francia és angol példákon túl svájci, flamand, dán, svéd, piemonti, genovai adatokról is beszámol, mely szemlélet megfelel az Európa születése sorozatcímnek.[1]

Első fejezetében a felvilágosodás, a „fény” fogalmának bemutatásáról esik szó, mely különböző nemzeteknél a nyelvi eltéréseket leszámítva egyazon tartalommal –megvilágosodás, fény, felvilágosultság- jelentkeztek (aufkarung, enlightenment, lumiéres, illuminisio, illustración). A fény fogalma a XVIII. századra új jelentéssel bír: a ráció, a józan ész illetve a szabadság-boldogság szimbolikája értendő alatta; melynek célja a „szolgaság és a babona” felszámolása. A középkori történelemszemlélet szerint még elkerülhetetlen az emberi civilizáció pusztulása, a „fény korának” gondolkodói –Voltaire, Ferguson, Iselin- ezzel szemben már az emberi haladásba vetett hiten alapuló eszméket feltételeznek, melyek nyomán dolgozza ki később saját történetfilozófiáját Wielandon, Home, Herder, Kant vagy Concordet is.

A felvilágosodást a szerző olyan szellemi mozgalomként elemzi, melynek sokrétűen és számos területen áthatotta az emberi cselekedet szinte minden szintjét. Ekképpen a törvényhozás, a kereskedelem, a közbiztonság is nagymértékben függ az egyes nemzetek felvilágosultságától. A szerző kifejti, hogyan változott meg a korszellem: mivel a mozgalom az egész századra meghatározó hatást gyakorolt, az uralkodók sem hagyhatták figyelmen kívül, s célszerűbb volt önkényes zsarnok helyett iskolamester képében feltüntetniük magukat. Az elméletet felváltja a gyakorlat, a bírálatot pedig a megreformáló cselekvés. A felvilágosodás egyfajta válasz az ellenreformációra, s annak korstílusára –a barokkra, továbbá az ortodoxiára. Az Erasmus-i jellegű humanizmusból, azaz az egyénből kiindulva megkérdőjelezik a kialakult sémákat: „Aki szabadon gondolkodhat, az helyesen gondolkodik” (Albrecht von Haller). A statikus világképbe lendületet visz a felvilágosodás, immáron előre s nem hátra tekintenek, bár az új szemlélet sem nélkülözi a régebbi korok –a reneszánsz és az ókori Görögország- iránti tiszteletet. A korszak gondolkodása, stílusa természetesen valamennyi művészetben megmutatkozott, így a zeneművészetből Im Hof kiemeli többek között Vivaldit, Händelt, Bachot, Haydnt vagy Mozartot. A kor festészetétében is megjelenik az életvidámsággal telített dinamika, Watteau, Fragonard képeit felhozván példának. Vagy elég a rokokó könnyedségére, világos színvilágára gondolni.

A második nagyobb fejezet kereteiben a változó társadalom kerül górcső alá. Az uralkodókat tekintve négy személyt emel ki a szerző, kik a XIV. Lajos által megformált abszolutisztikus monarchiával való felhagyás miatt érdemlegesek. Kik a kormányzást, a hatékony uralkodást saját kezűleg s nem minisztereik által kívánták megvalósítani. Nevezetesen II. Frigyes porosz király, Mária Terézia császárné és fia, II. József, valamint II. Katalin cárnő kerül említésre, akik a felvilágosodás szellemében igyekeztek végrehajtani reformjaikat az élet csaknem minden területére nézve. Más országokban az uralkodók többsége a reprezentációnak élt, bár a kormányzást többnyire első minisztereiknek engedték át, Isten földi helytartóinak tekintélye a francia forradalomig gyakorlatilag rendíthetetlen maradt.

Ennek a hatalomnak megtestesítője a fejedelmi udvar volt, mindenekelőtt a vidéki kastély mely szabadabb mozgásteret biztosított az ősi székhelynél vagy a fővárosnál. XIV. Lajos példája nyomán számos fejedelemség egy Versailles-hez hasonló királyi rezidenciát hozott létre (Schönbrunn, Herrenhausen, Ludwigsburg, stb.). A kastély ellátásához ugyancsak Versailles-i mintájú személyzetet alkalmaztak. Ezek az udvarok a szórakozás legkülönbözőbb módjainak adtak teret, a fényes báloktól kezdve a színházon át a tűzijátékokig igen széles paletta tárult a korabeli uralkodói réteg elé. Az udvar a művészetek katlanjául is szolgált egyben, virágozott az architektúra, az opera, vagy éppen a portréfestészet is. Továbbá a kifinomult kultúra ápolásának színhelyét szintén az udvar testesítette meg.

Bemutatásra kerül az „emberiség első osztályának” titulált fejedelmeket követően a köznemesség is, kik a középkori lovagok leszármazottjaiként továbbra is váraikban éltek. Hagyományosan részt vettek az ősi igazgatási intézményekben- tartományi és megyegyűléseken, beszedték a parasztok adóját, javaslatot tettek illetve kineveztek papokat, püspököket. Fő megélhetési forrásuknak számító agrárbevételek csökkenése miatt egyre szűkebb anyagi korlátok közé szorultak, más jövedelem szerzési lehetőség hiányában a „sovány lovagok”, vagyis az elszegényedett nemesek száma növekedett. A kisnemesség típusa országról-országra eltérő vonásokat mutatott. Az egyenlőség zászlaja alatt vezetett forradalom sem volt képes eltűntetni a nemességet, mely Európa egyes régióiban egészen a XX. századig tovább élt. Az ősi, többnyire katonai érdemek útján szerzett nemesi jogok mellett a XVI. századtól nyomon követhetjük a hivatali tisztségviselés útján létrejövő új hivatalnoknemesség kialakulását is, melynek létrejöttét az államfejlődések idézték elő.

A régi világban a klérus alkotta az első rendet, mely a nemességgel ellentétben nem volt olyan zárt, köszönhetően a cölibátus intézményének, hiszen ez által a nemesség, a polgárság, és a parasztság rétegeiből egyaránt lehetséges volt az utánpótlás megoldása. Ennél fogva azonban a klérusban is világi minták alapján szerveződött hierarchia figyelhető meg. Bár a reformáció felbontotta az addig érvényben lévő struktúrát, több szempontból is hasonlóságokat mutat katolikus és a református papság. Például a politikai szférában való részvételt illetően: a papságnak mindvégig helye volt a rendi gyűléseken. Minden katolikus és protestáns állam szigorúan szervezett egyházzal rendelkezett. Az egyházi közigazgatási hierarchia alapegységét a plébánia képezte, mely falvanként templommal rendelkezett. A hívők lelki-gondozásán kívül (legalsó fokon) az egyházi nevelés és bíráskodás is a pap tevékenységi körébe tartozott. Rendszerint a pap számított vidéken az egyetlen értelmiséginek, és miképpen a teológiai tanulmányok továbbra is az első helyen álltak, így a papok voltak a művelődés letéteményesei.

A kléruson és a nemességen kívül szinte mindenki mást a harmadik rendhez sorol a szerző, mely azonban korántsem volt egységes. A harmadik rendet részben a városi polgárság adja, mely továbbra is a tradicionális céhes kézműiparhoz kötődött. Általában a várost érintő hivatali ügyekkel is foglalatoskodtak. Meglehetősen zárt réteg volt, nehezen lehetett polgárjoghoz jutni. Velük szemben a kereskedők képviselték a haladást, a XVIII. századi fejlődések új távlatokat nyitottak meg a kereskedelem előtt. Gazdasági súlyuk növekedésével párhuzamosan politikai befolyásuk is egyre szilárdabbá vált. A parasztság szintén a harmadik rendet alkotta, feladatuk a társadalom élelmezésében merült ki. A földművelők közt is számos eltérés mutatkozott jogi-, illetve gazdasági státuszukat tekintve egyaránt. A parasztok és polgárok alkotta társadalmi körön kívül helyezkedtek el azok a népelemek, kik a középső vagy a felső rendek szolgálatában állottak, vagy társadalomi perifériára kerültek. E népcsoport összetételét tekintve heterogén képet festett, a cselédek, napszámosok, festők, szobrászok is épp úgy ide tartoztak, akárcsak a tolvajok, koldusok. Vagy éppen a munkások, a XVIII. századi gazdasági fejlődéssel - háziipar, manufaktúrák- párhuzamosan kialakuló népréteg.

A harmadik fejezetben Európa államai kerülnek bemutatásra. Im Hof véleménye szerint meghatározó jelentőségű volt a spanyol örökösödési háború (1701-1714), és az azt lezáró béke, mely tulajdonképpen az egész századra érvényes egyensúlyi állapot kialakulását eredményezte- attól függetlenül, hogy további nemzetközi konfliktusok „gazdagították” a XVIII. század eseménytörténetét. Az 1785-ös Politikai barométer című frappáns röpirat alapján a szerző szemügyre veszi az abban szereplő államokat, városokat, és kifejti a találó jellemvonások hátterét. Az országok közti különbségek ellenére a XVIII. századi Európa még összefüggő világként szemlélte önmagát. Az egyes államokban fellelhető nacionalizmus kezdeti jelenléte még nem veszélyeztette az egymáshoz rokoni szálakkal fűződő „nemzetközi társaságot”. A seregek éppúgy -mint a királyi udvarok- soknemzetiségűek voltak. Az egyes nemzetek felett az emberiség közös összetartozását és testvériségét hirdető kozmopolitizmus még megőrizte a békét; a francia forradalom nyomán azonban majd egyre nagyobb teret nyer a nemzeti eszme, a nacionalizmus.

A könyv tulajdonképpen a negyedik fejezet köré csoportosul. Im Hof a felvilágosodás egyik legnagyobb érdemének a (z elsősorban szervezett) társasági mozgalmakat[2], és az azokból kifejlődő, a korabeli tudományos élet meghatározó színtereit, a szalonokat valamint az akadémiákat. Ezek a csoportosulások főképpen baráti körökben szerveződött viták eredményeképpen jöttek létre, azonban a század folyamán mind Európa s mind az amerikai kontinensek sűrű társasági hálózatot tudhatott magáénak. E baráti körök kiszélesedésével párhuzamosan jelent meg az igény a hatékonyabb szervezeti formára, melynek egyik megnyilvánulása a -Platón athéni mintáján alapuló- akadémia lesz. Tudományos célkitűzéseik elsősorban az egyetemi fakultásokon mellőzött szakokra –természettudományok, nyelvek, irodalom, történettudomány- irányultak. A XVIII. század folyamán csaknem mindegyik monarchia létrehozta saját akadémiáját, vagy udvari központot nélkülöző államok esetében tudós társaságát. Lényegében párizsi mintájú decentralizált illetve berlini mintájú központosított akadémiák jöttek létre. Közös vonásként azonban elmondható, hogy egyre inkább felvilágosult-utilitarista célokat szolgáltak.

A szervezett keretek nélküli eszmecserének a szalonok adtak helyet. A szalon meglehetősen nyitott volt, a legkülönbözőbb témákról folyt intellektuális szemléletváltás, nem kis szerepet játszva ezzel az általános művelődésben, továbbá remek lehetőséget jelentett a művelt személyek közti kapcsolatok kiépítésére. Különösen Franciaországban, illetve fővárosában, Párizsban terjedtek el nagy számban. Nemes, nagypolgári hölgyek már a XVII. század végétől kezdődően vendégeket fogadtak szalonjaikban meghatározott napokon, meghatározott témákról való vitázásra. A szalonok hamarosan a politikai életre is nyomást gyakoroltak, hiszen a nyilvánosság fórumaivá is váltak egyben.

A szalonokhoz hasonló feladatokat láttak el a szervezett olvasókörök. Legfőképpen irodalommal és nyelvhasználattal foglalatoskodtak. Az egységes nemzeti, irodalmi nyelvek kialakulását követően általános ismeretterjesztő feladatokat láttak el. A szalonokkal ellentétben az olvasókörök zárt jellegű társaságot alkottak.

Ellentétben a közhasznú vagy gazdasági társaságokkal. Feladatuk igen sokrétű volt: a szegények gondozása vagy az agrárreform kérdése is programjaik közé tartozott. Főbb célkitűzéseik között szerepelt a városi infrastruktúra, a mezőgazdaság reformja, az ipar és a kereskedelem előmozdítása; de egyes társaságok új lendületet adtak a nevelésnek, fellendítették a szociális gondolkodást. Tagjaik gyakorlati és a munkában hasznosítható megoldások kiötlésére vállalkoztak. A sikeres eljárások feltalálását a társaság pályadíjakkal, kitüntetésekkel jutalmazta. Egyes közhasznú társaságok kizárólag az agrárszférára „specializálódtak”. A XVIII. században Közép-Európában ciklikusan visszatérő mezőgazdasági dekonjunktúráknak tudományosan alátámasztott reformokkal kívánták véget vetni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a XVI. század óta kialakult agrárstruktúra anakronisztikus volta. A föld jobb hasznosításával, folyók szabályozásával, zöldség-gyümölcstermesztés javításával, új technikai eszközök igénybevételével próbálták orvosolni a korabeli állapotokat. Az új intézkedésekkel azonban politikailag is beavatkoztak a falu hagyományos struktúráiba, mely révén új szociális problémák is keletkeztek egyben, de azoknak megoldása csak a XIX. századra várt.

A társaságokat követően szintén a felvilágosodás legfőbb képviselői közé tartozó szabadkőművesek kerülnek terítékre. E nemzetközi kozmopolita társaságok révén szervezeti keretet nyernek a felvilágosodás általános elképzelései. Rövid idő leforgása alatt valamennyi állami testületben, illetve reformtársaságban helyet kaptak. A szabadkőművesség a katedrálisok felépítésén dolgozó „szabad kőművesek”, a Free-Masons tradícióira, illetve közösségeikre vezethető vissza; kik túlélték az angol történelem viharait. A kézművesség azonban az idők során háttérbe szorult. 1717-ben a londoni páholyok egyesültek, és megalkották Anglia Nagypáholyát, mely az 1723-as Anderson-féle alkotmány által szilárd szervezetté vált. Szervezetük felépítését tekintve azonosak voltak az egyes páholyok. Tagjaik tanoncokra, inasokra valamint mesterekből álltak, s e fokozatokat minden tagnak végig kellett járnia. Gyűléseik közös étkezésekből, előadásokból, vitákból és pénzadomány gyűjtéséből álltak. Sok esetben a páholyok könyvtárral is rendelkeztek, fontos volt a más páholyokkal való levelezés, úgy mint az egymással való összetartás. A templomépítés ősi jelképeit új tartalommal kívánták megtölteni, mely alatt a keresztény hagyományok felvilágosult újraértelmezésével egyenértékű. Mint azt egy korabeli írásműből merített részlettel is bemutatja a szerző, „a szabadkőművesek társaságának nincs más célja, mint a béke és az emberek közötti egyetértés előmozdítása”. Tagjaik olyan tudományos érdeklődésű emberek, kiket – mint ahogy az alkotmányuk is leszögezi – áthat a jótékonyság iránti elkötelezettség.

A IV. fejezet zárásaként az elsősorban Kelet-Európára jellemző tudós vagy tudományos-, művelődési-, illetve közhasznú gazdasági társaságok ismertetését követően a folyóiratok illetve könyvek szerepét vizsgálja Im Hof. A folyóiratok révén igen széles körökhöz eljutottak, mint felvilágosító közlemények. A nyomdák és kiadók (mint önálló vállalkozások) számának növekedése, és a publikálás szabadsága teremtett megfelelő körülményeket a folyóiratok elindításához. Ezek közül három olyan szignifikáns példát (Spectator, Der Patriot, Il Caffè) hoz a szerző, melyek az erkölcsnemesítő célokon túl politikai szándékúak is voltak egyben.

A következő fejezet az Utópia és reform címet viseli. A XVIII. századra jellemző reformokat sürgető írásművekről esik szó, melyekben a kor embereinek utópisztikus elmélkedései kapnak helyet egy valóban jobb világról. E reformelképzelések meglehetősen szerteágazóak voltak a politikaiaktól a vallásiakon át a bölcsészettudományi fakultások filozófia kurzusai műszaki reformokig igen széles területekre terjedtek ki. A kor elmélkedői szívesen nevezték magukat filozófusoknak, kik a „filozófia századában” éltek. A filozófia tágabb értelemben a görög szónak megfelelően a bölcsesség szeretetét, vagy magát a tudást és annak ápolását, a gondolkodás útján elért felismerést jelentette. Szűkebb értelemben diszkrimináció veszélye nélküli szabad véleménynyilvánítást bármely kérdéskörről. Bármely magasabb fokú tanulmány kezdetekor látogatáskötelesek voltak. Az ott szerzett mechanikus tudást a felvilágosult gondolkodás azonban igyekezett a struktúrákban való gondolkodásban is alkalmazhatóvá tenni, valamint a széles közönséget is megismertetni velük. A század közepén filozófusok alatt elsősorban Nagy Enciklopédiába szerzőségét értették, kik a francia felvilágosodás vezérlakjai is voltak egyben. A filozófia, mint a legközkeletűbb világbölcselet, már nemcsak elméleteket kívánt nyújtani, hanem a gyakorlatban is használható józan emberi értelemként is használni akart. Az átstrukturálódott egyetemi oktatásban már a teológia helyét akarta betölteni.

A következőkben a kereszténység felvilágosodáshoz intézett viszonyát mutatja be a szerző. A protestáns egyházak már tulajdonképpen elő voltak készítve a felvilágosodás eszméinek befogadására, hiszen a bibliaolvasás elősegítette a racionális gondolkodásban való iskolázottságot. A katolikus egyháznál a tridenti zsinat ortodox fordulatot és ezzel együtt intenzív vallásos eredményezett. A katolicizmus legnagyobb sikerének Im Hof a jezsuita rend feloszlatását tekinti. Ennek több oka is volt. Egyrészről a jezsuiták közép- és felsőoktatásában uralkodó konzervatív szemléletük miatt megakadályozták a tudományok új irányzatainak befogadását; másrészről Rómának való alárendeltségük pedig sértette az egyre inkább emancipálódó udvarok önállóságát. A katolikus állam átvette az egyháztól az ellenőrzési funkciókat a teológiai oktatás területén, a felvilágosodás szellemében a latin helyett az anyanyelvet támogatták.

A teológiai nézetek változásával párhuzamosan a jogi felfogás is változást mutatott. A középkorban még összeegyeztethetőek volt az ókori és a keresztény jogi elgondolások az egész keresztény világra nézve; a reformációt követően azonban kettévált egységes jogi gondolkodás katolikus illetve protestáns elgondolásokra. Grotius németalföldi teológus A háború és béke jogában kifejtett alapelveit továbbfejlesztve jutott el Pufendorf német jogász a természetjog rendszerének kidolgozásához. A természetjogi iskola egy államok fölött álló, nemzetközi jogot akart létrehozni. Továbbá elvezetett az emberi és polgári jogok modern tanaihoz, továbbá az igazságszolgáltatásban és a büntetőjogban történő reformokhoz is.

A természetjog alapján fejtette ki Locke politikai értekezéseit a király és a nép közötti szerződésről, mely szerint a népet képviselő törvényhozó hatalom a lakosság nevében alkotna törvényeket, melyeket a király köteles lenne végrehajtani. E gondolatok szolgálnak majd alapul Rousseau Társadalmi szerződésének is. A forradalmi mű a köztársaságot tekintette ideális államformának, melyben megvalósítható a polgárok egyenlősége, és a rendiség elve helyett a társadalom akarata a meghatározó.

A felvilágosodás előtti világ még többnyire a középkori gazdasági rendszerben élt, a XVIII. századi monarchiákban a Colbert által kidolgozott merkantilista gazdasági rendszer vált általánossá. A fennálló rendszert elsőként Quesnay és a köré csoportosuló fiziokraták bírálták, ők a mezőgazdaság megreformálását tartották fontosnak a termelés és ezáltal a kereskedelem felszabadításával. Természetesnek számított a természetjog a gazdaságra való hatása.

A VI. nagy fejezet a Nyitás a nagyvilágra címet viseli, hiszen a felvilágosodás alapvető szemléletváltást eredményezett Európában, mely eredményeképpen megváltozott az idegen kultúrákkal kapcsolatos viszony is. Azzal, hogy Voltaire világtörténetét a Kínáról című fejezettel kezdte, nagymértékben áthelyezte a hangsúlyokat. Az addigi egyházi oktatásban Izrael, az ókori Görögország és Róma képezte az alapokat. A nagy felfedezések által megismert földrészeken az európaiak a XVI-XVII. században hódítóként, jövendő uralkodóként léptek fel: népeket igáztak le „felsőbbrendűségük tudatában”. Azonban a XVIII. század második felében sok európai és fehér amerikai döbbenten konstatálta hogy mi is történt valójában, és emelte fel szavát ellene. Megszólaltak az „egzotikus” népek jogainak természetjogi elismerésének hangjai, melyek egyértelműen elutasították a gyarmatosítást. Felismerték, hogy a más rasszhoz és kultúrához tartozó emberekben is embertársaikat kell tisztelniük. Az idegen kultúrákhoz való viszony esetében nem csupán a keresztény emberiesség gondolatáról van szó, hanem a tudományos érdeklődés is komoly szerepet játszott. A XVIII. századtól egyre gyakoribbá válnak a távol keleti országokba történő utazások, melyeket rövidesen tudományos expedíciók is követnek majd. Komoly növény és állattani kutatások vették kezdetüket mélyen behatolva az új földrészek belsejében. S maga az etnológia, a néprajz tudománya is e kutatások tényében fogant.

Mint ahogyan a VII. fejezet (Emancipáció-szabadulás a régi kényszerektől) bevezetőjében is elhangzik, a felvilágosodás velejárója az egyenjogúság-felszabadítás. Az emancipáció, a hagyományos világból való kiszakadás gyakorlatilag minden embert, társadalmi réteget érintett: a polgárságot és a jobbágyságot éppúgy, mint a zsidókat, vagy sajátos értelemben a nőket is. Kezdetben a gazdag polgár célkitűzése a nemesi rang elérése volt, majd a fokozatos szemléletváltozás következtében büszkén nyilvánították ki polgári öntudatukat. Az alsóbb társadalmi rétegek – jobbágyok, rabszolgák – felszabadítási törekvései azonban számos területen csak a XIX. században érték el céljukat.

Zsidók esetében kettős emancipáció nyilvánult meg: egyrészt külső, a keresztény világgal való együttélésben, másrészt a zsidó közösségek ortodoxiájától való belső emancipációban. Továbbá az emancipáció keretein belül a női egyenjogúsághoz vezető utat is felvázolja Im Hof, nagy jelentőséget tulajdonítva Poulin de la Barra 1673-ban kiadott A két nem egyenlőségéről c. értekezésnek. A karteziánus felfogás értelmében a szellem és test egymástól való elkülönítése alapján arra a következtetésre jutott, hogy „az értelemnek nincs neme”.

A VIII. fejezetben a felvilágosodás radikalizálódásáról, és az annak kapcsán kialakuló, azzal ellentétes nézetekről van szó. A szerző Rousseau 1754-es értekezését, Az emberek közötti egyenlőség eredete c. értekezését tartja a radikalizálódás első jelének, mely sokat szemében szélsőségesnek számított. A felvilágosodás számos helyen az ortodox klérus, vagy a helyi hatóságok ellenállásába ütközött, ilyen esetekben erőszakkal vitték végbe a reformokat. Ennek fő eszköze a centralizmus volt, mely megfelelt a felvilágosodás rendközpontú gondolkodásának. A felvilágosodás hívei ugyanakkor Isaak Islein nyomán azt is belátták, hogy szükség van a „babonával szembeni türelemhez”.

Az utolsó fejezet (A XIX. század felé) központi problémája a francia forradalom által kiváltott nacionalizmus. Az állam fokozatosan terjesztette ki hatáskörét az egyénre, behatóbban kezdtek foglalkozni az egyénnel, a nemzeti szellemmel és karakterrel. A nép egységben való gondolkodása már úgyszólván elvárásként jelent meg. A kozmopolitizmus megmentése egyedül a hazaszeretet fogalmának a patriotizmus felvilágosult fogalmának összekapcsolásával volt lehetséges. Im Hof a felvilágosodás végének a francia forradalom napóleoni imperializmussá alakulását tekinti, mikor is 1815-ös bécsi kongresszus alkalmával bejelentették a forradalom előtti állapotok visszaállítását. Összességében a felvilágosodást egy, az egész emberiség javát szolgáló folyamatnak tekinti.

Az eszmetörténet és a társadalomtörténet szempontjait átszövő szemlélet vonul végig az egész köteten keresztül. A kötet újdonsága az is, hogy nem a számtalanszor hangoztatott összefüggésekről szól, hanem az eddig háttérben meghúzódó tényekről.[3]A korabeli szövegek, illetve források felhasználásával a felvilágosodás korszakának közérthető, átfogó ismertetését nyújtja a könyv.

[1] Thimár Attila: A felvilágosodás Európájának értelmezhetősége. In: Iskolakultúra 1996/9. 99.p.

[2] Im Hof egy korábbi monográfiája, A társias évszázad. Társadalom és társaságok a felvilágosodás korában (Das gesellige Jahrhundert. Gesellschaft und Gesellschaften im Zeitalter der Aufklärung. München, 1982) is a társaságok kialakulásával foglalkozott.

[3] Thimár Attila: A felvilágosodás Európájának értelmezhetősége. In: Iskolakultúra 1996/9. 99.p.