Így örült mindenki, aki részt vehetett 1934-35 során a "hosszú menetelés" wellness akción, mezítláb a tibeti-fennsíkon, víz és élelem nélkül egyfajta méregtelenítő túra keretében. Annak ellenére, hogy kedvem lett volna lehúzni szakdolgozatom a rötyin, egyelőre elég pozitív kritikát kapott. Megosztok hát belőle még egy érdekes szeletet, mely a Chángzhēng-et, vagyis a hosszú menetelést tárgyalja. Mármost az előzményekről csak annyit, hogy 1927-ben felbomlott a kínai komancsok és a nemzeti párt, a Guomindang egységfrontja, melyet követően Jiang Jieshi (Csang Kaj-sek) rendre szadomazo jellegű büntetőhadjáratokat folytatott a KKP ellen, és ez odáig fajult, hogy koncentrikus erődrendszerek formájában akarták bekeríteni a tanácskörzeteket; ami olyannyira jól sikerült nekik, hogy Maóéknak menniük kellett. Ha már elindultak, hát kocogtak tizenkétezer kilométert hátborzongató körülmények közepette, mely egy metaforikus dimenzión a hatalom egyelőre távoli mezsgyéjére vezette őket. Szóval a GMD szorító gyűrűjében egyre inkább nyilvánvalóvá vált az erődítmények rendszere ellen indított frontális ellentámadás képtelensége, így megkezdődtek a kivonulás előkészületei. A Komintern VB a sanghaji irodáján keresztül nagy összegű pénztámogatást küldött a Központi Tanácskörzetnek só és lőszergyártáshoz szükséges nyersanyagok beszerzésére.[1]
1934 tavaszán Jiang Jieshi csapatai gyakorlatilag teljesen körbevették a Központi Tanácskörzetet, a katonai és gazdasági blokád mellett megkezdté
k a fokozatost benyomulást a körzet belsejébe. Mao kétszer is javaslatot tett a komplett Vörös Hadsereg északi vagy nyugati irányba – Zhejiang vagy Hunan tartományok felé – indítandó kitörésére, ahol az erődrendszerek hatósugarán kívül, és a számukra kedvező terepviszonyok következtében jóval nagyobb eséllyel alkalmazhatták volna az elmúlt évek során a gerilla hadviselésben felhalmozott tapasztalataikat. Kezdetben Mao alternatíváját elvetették, ám amint a párt vezetői, látván, hogy ilyen túlerő ellenében nem képesek tovább fenntartani a központi bázisterületet, az ostromgyűrűből való kitörés mellett döntöttek.[2] „Egy egész éven át, ameddig az ötödik ellenhadjárat tartott, a legcsekélyebb kezdeményezést sem mutattuk, végül kénytelenek voltunk elhagyni a Jiangxi támaszpontot.[3]
1934 júliusában a KKP 6. és 7. hadteste frontáttörést kísérelt meg a keleti fujiani, illetőleg a nyugati hunani fronton. A hadtestek elterelő hadmozdulatainak köszönhetően 1934 augusztusában és szeptemberében nem indult komoly hadművelet a Központi Tanácskörzet ellen, ezáltal lehetővé vált a Vörös Hadsereg kitörésének előkészítése.[4] Az 1934 őszén Moszkvából érkezett rádiótávirat is jóváhagyta a Központi Tanácskörzet elhagyását, amit Mao hevesen ellenzett, s
a korábbi partizán-hadviselést alkalmazva akarta útját állni a Guomindang előrenyomulásának. Nézetei azonban nem kerültek elfogadásra, s ez további elszigetelődéséhez vezetett. A hosszú menetelés előkészületei titokban zajlottak. Mindenki tudta a Tanácskörzetek fővárosában, Riujinben, hogy a Vörös Hadsereg összevonta csapatait, az úti cél azonban néhány felső vezető kivételével mindenki előtt titokban maradt, az áttörés sikerének érdekében az információk kiszivárgását elkerülendő. Az evakuálást Zhou Enlai, Bo Gu és Otto Braun vezette, Mao az említett ok miatt nem játszott meghatározó szerepet benne.[5] Hét év telt el a háború kezdete óta, amiből hármat a Kínai Szovjet Tanácsköztársaság elnökeként töltött el, jövője azonban még sosem volt oly bizonytalan, mint ekkor. Csakúgy, mint a Kínai Kommunista Pártnak, melynek a Jiangxi bázisterületről való kitöréséről csak egy-egy jegyzet jelent meg az újságok hasábján, eltörpülve a világ egyéb eseményeinek szalagcímei mellett.
Ruijin elhagyása már napokkal azelőtt elkezdődött, mielőtt a Guomindang ráeszmélhetett volna: a főerőket, mintegy 80–85.000 embert már mozgósították, iga
z csak az éjszaka folyamán került sor e műveletekre. A hivatásos katonák helyét parasztokból verbuválódott partizánegységekkel pótolták, melyeket hátrahagytak a tartomány fontosabb vörös városainak védelmére. Mikor 1934. október 16-án gyakorlatilag a komplett Vörös Hadsereg Jiangxi tartomány déli részén, Yudu városának közelében összegyűlt , csak ekkor adtak parancsot a hosszú menetelésre,[6] több okból is: az előzetes információszerzés alapján Jiang Jieshi október végét–november elejét határozta el egy nagy erejű koncentrikus offenzíva megindítására, melyet a KKP hadereje már képtelen lett volna kivédeni. Másodsorban Dél-Kína földrajzi helyzete és éghajlata ezen időszak során volt leginkább alkalmas a menetelésre.[7]
A Központi Hadseregcsoport Zhou Enlai evakuálási tervének értelmében öt hadtestből (tizenkét hadosztályból) és a nem harcolók két menetoszlopából állott: a hadsereg főereje mellett parasztok
ezrei tartottak a Vörös Hadsereggel. A gyárak és üzemek s azok gépezetei alkatrészeire lebontva, öszvérekre és szamarakra pakolva hagyták el a tanácskörzetet valamennyi mozdítható értékkel egyetemben. A terhek nagy részétől az embert próbáló menetelés során kénytelenek voltak megválni.[8] Miután a vörösök elhagyták a Központi Tanácskörzetet, Jiang Jieshinek csak hetekkel később sikerült bevennie a fontosabb városokat, bár még 1937 során is voltak egynémely kommunista partizánok által (tíz–tizenkétezer fő által) kézben tartott kevésbé jelentős területek Jiangxi, Fujian és Guizhou tartományában.[9]
A Központi Hadseregcsoport Délnyugat-Jiangxi irányába masírozott, ahol Xinfeng térségében kellett áttörnie az első erődzónán, melyet a kantoni hadsereg védelmezett. Az éjszaki felvonulást követően, a kiinduló állásokat elfoglalva összpontosító nehéztüzérségi támogatással sikerült áttörniük a frontszakaszt, majd elérniük Jiangxi tartomány határvonalát. A második erődöv ellen intézett kirohanás a nehezen megközelíthető h
egyeken és hágókon emelt blokkházak ellen kudarccal végződött, s egyhétnyi időveszteséget vont magával az üldöző Guomindang-csapatok ellenében. Ezt az alkalmat kihasználva Mao támadást indított Bo Gu és Zhou Enlai, illetve Otto Braun ellen, azonban nem sikerült hadseregbeli frakcióharcot szítania, kísérlete eredménytelenül végződött. Ennek ellenére a későbbiek során minden operatív döntést heves bírálat alá vett.[10] A második erődzónában elszenvedett időveszteség következében kénytelenek voltak erőltetett menetre váltani, s a viszonylag gyéren védett harmadik erővonalon a Wuhan–Kanton vasútvonal szakaszánál került sor a következő frontáttörésre, utat nyitva ezzel a negyedik és egyben utolsó blokkházrendszer irányába. A negyedik védelmi vonal Hunan tartomány Xiang-folyójának partján feküdt, amely ideális helyszín lehetett volna a Vörös Hadsereg bekerítésére: hidak hiányában a folyón való átkeléshez kellett folyamodniuk, mely mintegy négy napot vett igénybe, könnyű célpontot jelentve ezzel a Guomindang légi és szárazföldi támadásának egyaránt. December 1-jére Mao, a vezérkar és a Vörös Hadsereg negyvenezres főereje mégis háborítatlanul kelt át a folyamon. Jiang Jieshi erői csak ezt követően zárták le a folyót, s kezdték meg a bombázást, a sereg utóvédjét ezzel a keleti parton marasztalva.
A Guomindang az események megítélése alapján mintegy szándékosan hagyta a Vörös
Hadsere
g főerejének elvonulását, saját céljainak előremozdítása érdekében: mivel a nankingi rezsim szupremáciája csupán a várost övező területekre terjedt ki, Jiang szerette volna fennhatóságát további tartományokra – kivált Sichuanra – kiterjeszteni, ami egyedül a hadsereg útján volt lehetséges. E tartományok s az azokat uraló hadurak ellen nem kívánt nyílt háborúba bocsátkozni; viszont az odairányított kommunistáktól való félelem következtében számított azok segítségkérésére: „most, hogy a kommunisták bevonultak Guizhouba, követhetjük őket. Jobb ez nekünk, mintha háborút indítanánk Guizhou elfoglalására. Sichuan és Yunnan örömmel fogad majd, hogy megmeneküljenek… Mostantól, ha jól kijátsszuk a lapjainkat, (…) egyesíthetjük az országot.”[11] Mindennek koncepciója a „Határozat a hatalom megosztásáról a Központi Kormány és a tartományok között” címet viseli, mely a generalisszimusz haláláig titokban maradt. A Guomindang és a KKP történetírásában sem kapott helyet; eltérő megítéléssel, de mindkét oldal historiográfiája a haduraknak tulajdonítja a Vörös Hadsereg nyugodt átkelését a Xiang-folyón.[12]
A hadseregcsoport menetoszlopai immáron ötszáz kilométert tettek meg az indulást követő két hónap elteltével, s folytatták útjukat kissé északabbra, Guizhou és Hunan tartományok irányában. Az év végére át is lépték Guizhou határát, majd a tartományi csapatok ellenállását legyűrve bevették annak tartományi központját, Lipinget, ahol a Központi Hadseregcsoportnak némi pihenőre adódott lehetősége. Mao Zedong javaslatot tett egy tanácskozás összehívására, s mindeközben elkezdte szélesíteni jövőbeli támogatóinak körét. A KKP KB vezetősége egyetértett a Politikai Bizottság ülésének összehívására Zunyiban, a kialakult helyzet, illetve a további útvonal megvitatásának céljából. Itt került sor a Mao életében és a KKP történetében oly meghatározó jelentőségű tanácskozásra.[13)
Az értekezletre 1935. január 15–17-e között került sor, melynek során Mao Zedong ténylegesen domináns pozícióba került a pártvezetésben és a hadseregben egyaránt. Ennek oka az volt, hogy tulajdonképpen komplett ellenzéke, a Vörös Hadsereg vezetősége – főképp Bo Gu, Zhou Enlai és Otto Braun triásza – támadható taktikát követett a Központi Tanácskörzet elhagyásával, ami súlyos veszteségeket okozott. Ezt kihasználva, személyük diszkreditálása útján megnyílt a lehetőség Maónak és körének a hatalom megragadására.
Mao támogatóinak köre a téves stratégia kiindulópontjának a Mao által preferált partizánháború bevált taktikájának elvetését látta a GMD ötödik hadjárata során.[1] Mao éles bírálatnak vette alá Bo Gu és Zhou Enlai elhangzott korreferátumát, s a „passzív védekezéssel”, illetőleg a pozícióháborúba való bonyolódással, a döntő megütközés elkerülésével vádolta meg őket.[2]
étzúztuk az ellenség előretolt osztagait, és elszakadtunk egy majdnem milliós üldöző hadseregtől; megszámlálhatatlan nehézséggel és akadállyal küzdöttünk meg, saját lábunkkal mértünk le több, mint húszezer lit, keresztülszeltünk tizenegy tartományt. Mondják meg, hogy volt-e a történelemben még egy ilyen menetelés. Nem volt, sohasem volt. A hosszú menetelés hírnök volt, mely tudtul adta az egész világnak, hogy a Vörös Hadsereg hősök, vitézek hadserege”. Az mindenesetre bizonyos, hogy valóban nem volt még egy ilyen menetelés. S bár az útra kelt vörös hadsereg alig tizede ért el Xi'anba, az a tized már a jövőbeli "nagy kormányos" irányítása alatt szerepelt. Óriási veszteségeik ellenére a KKP mégis győztesen tudott kijönni a hosszú menetelésből, hiszen a Guomindangnak nem sikerült felszámolnia a pártot, mely így az elkövetkező tíz év során olyannyira megerősödik, hogy még napjainkban is a hatalom kizárólagos birtokosának mondhatja magát.
Kortárs felvételeket tartalmazó dokumentumfilmek:
k a fokozatost benyomulást a körzet belsejébe. Mao kétszer is javaslatot tett a komplett Vörös Hadsereg északi vagy nyugati irányba – Zhejiang vagy Hunan tartományok felé – indítandó kitörésére, ahol az erődrendszerek hatósugarán kívül, és a számukra kedvező terepviszonyok következtében jóval nagyobb eséllyel alkalmazhatták volna az elmúlt évek során a gerilla hadviselésben felhalmozott tapasztalataikat. Kezdetben Mao alternatíváját elvetették, ám amint a párt vezetői, látván, hogy ilyen túlerő ellenében nem képesek tovább fenntartani a központi bázisterületet, az ostromgyűrűből való kitörés mellett döntöttek.[2] „Egy egész éven át, ameddig az ötödik ellenhadjárat tartott, a legcsekélyebb kezdeményezést sem mutattuk, végül kénytelenek voltunk elhagyni a Jiangxi támaszpontot.[3]
1934 júliusában a KKP 6. és 7. hadteste frontáttörést kísérelt meg a keleti fujiani, illetőleg a nyugati hunani fronton. A hadtestek elterelő hadmozdulatainak köszönhetően 1934 augusztusában és szeptemberében nem indult komoly hadművelet a Központi Tanácskörzet ellen, ezáltal lehetővé vált a Vörös Hadsereg kitörésének előkészítése.[4] Az 1934 őszén Moszkvából érkezett rádiótávirat is jóváhagyta a Központi Tanácskörzet elhagyását, amit Mao hevesen ellenzett, s
a korábbi partizán-hadviselést alkalmazva akarta útját állni a Guomindang előrenyomulásának. Nézetei azonban nem kerültek elfogadásra, s ez további elszigetelődéséhez vezetett. A hosszú menetelés előkészületei titokban zajlottak. Mindenki tudta a Tanácskörzetek fővárosában, Riujinben, hogy a Vörös Hadsereg összevonta csapatait, az úti cél azonban néhány felső vezető kivételével mindenki előtt titokban maradt, az áttörés sikerének érdekében az információk kiszivárgását elkerülendő. Az evakuálást Zhou Enlai, Bo Gu és Otto Braun vezette, Mao az említett ok miatt nem játszott meghatározó szerepet benne.[5] Hét év telt el a háború kezdete óta, amiből hármat a Kínai Szovjet Tanácsköztársaság elnökeként töltött el, jövője azonban még sosem volt oly bizonytalan, mint ekkor. Csakúgy, mint a Kínai Kommunista Pártnak, melynek a Jiangxi bázisterületről való kitöréséről csak egy-egy jegyzet jelent meg az újságok hasábján, eltörpülve a világ egyéb eseményeinek szalagcímei mellett.
Ruijin elhagyása már napokkal azelőtt elkezdődött, mielőtt a Guomindang ráeszmélhetett volna: a főerőket, mintegy 80–85.000 embert már mozgósították, iga
z csak az éjszaka folyamán került sor e műveletekre. A hivatásos katonák helyét parasztokból verbuválódott partizánegységekkel pótolták, melyeket hátrahagytak a tartomány fontosabb vörös városainak védelmére. Mikor 1934. október 16-án gyakorlatilag a komplett Vörös Hadsereg Jiangxi tartomány déli részén, Yudu városának közelében összegyűlt , csak ekkor adtak parancsot a hosszú menetelésre,[6] több okból is: az előzetes információszerzés alapján Jiang Jieshi október végét–november elejét határozta el egy nagy erejű koncentrikus offenzíva megindítására, melyet a KKP hadereje már képtelen lett volna kivédeni. Másodsorban Dél-Kína földrajzi helyzete és éghajlata ezen időszak során volt leginkább alkalmas a menetelésre.[7]
A Központi Hadseregcsoport Zhou Enlai evakuálási tervének értelmében öt hadtestből (tizenkét hadosztályból) és a nem harcolók két menetoszlopából állott: a hadsereg főereje mellett parasztok
ezrei tartottak a Vörös Hadsereggel. A gyárak és üzemek s azok gépezetei alkatrészeire lebontva, öszvérekre és szamarakra pakolva hagyták el a tanácskörzetet valamennyi mozdítható értékkel egyetemben. A terhek nagy részétől az embert próbáló menetelés során kénytelenek voltak megválni.[8] Miután a vörösök elhagyták a Központi Tanácskörzetet, Jiang Jieshinek csak hetekkel később sikerült bevennie a fontosabb városokat, bár még 1937 során is voltak egynémely kommunista partizánok által (tíz–tizenkétezer fő által) kézben tartott kevésbé jelentős területek Jiangxi, Fujian és Guizhou tartományában.[9]
A Központi Hadseregcsoport Délnyugat-Jiangxi irányába masírozott, ahol Xinfeng térségében kellett áttörnie az első erődzónán, melyet a kantoni hadsereg védelmezett. Az éjszaki felvonulást követően, a kiinduló állásokat elfoglalva összpontosító nehéztüzérségi támogatással sikerült áttörniük a frontszakaszt, majd elérniük Jiangxi tartomány határvonalát. A második erődöv ellen intézett kirohanás a nehezen megközelíthető h
egyeken és hágókon emelt blokkházak ellen kudarccal végződött, s egyhétnyi időveszteséget vont magával az üldöző Guomindang-csapatok ellenében. Ezt az alkalmat kihasználva Mao támadást indított Bo Gu és Zhou Enlai, illetve Otto Braun ellen, azonban nem sikerült hadseregbeli frakcióharcot szítania, kísérlete eredménytelenül végződött. Ennek ellenére a későbbiek során minden operatív döntést heves bírálat alá vett.[10] A második erődzónában elszenvedett időveszteség következében kénytelenek voltak erőltetett menetre váltani, s a viszonylag gyéren védett harmadik erővonalon a Wuhan–Kanton vasútvonal szakaszánál került sor a következő frontáttörésre, utat nyitva ezzel a negyedik és egyben utolsó blokkházrendszer irányába. A negyedik védelmi vonal Hunan tartomány Xiang-folyójának partján feküdt, amely ideális helyszín lehetett volna a Vörös Hadsereg bekerítésére: hidak hiányában a folyón való átkeléshez kellett folyamodniuk, mely mintegy négy napot vett igénybe, könnyű célpontot jelentve ezzel a Guomindang légi és szárazföldi támadásának egyaránt. December 1-jére Mao, a vezérkar és a Vörös Hadsereg negyvenezres főereje mégis háborítatlanul kelt át a folyamon. Jiang Jieshi erői csak ezt követően zárták le a folyót, s kezdték meg a bombázást, a sereg utóvédjét ezzel a keleti parton marasztalva.
A Guomindang az események megítélése alapján mintegy szándékosan hagyta a Vörös
Hadsere
g főerejének elvonulását, saját céljainak előremozdítása érdekében: mivel a nankingi rezsim szupremáciája csupán a várost övező területekre terjedt ki, Jiang szerette volna fennhatóságát további tartományokra – kivált Sichuanra – kiterjeszteni, ami egyedül a hadsereg útján volt lehetséges. E tartományok s az azokat uraló hadurak ellen nem kívánt nyílt háborúba bocsátkozni; viszont az odairányított kommunistáktól való félelem következtében számított azok segítségkérésére: „most, hogy a kommunisták bevonultak Guizhouba, követhetjük őket. Jobb ez nekünk, mintha háborút indítanánk Guizhou elfoglalására. Sichuan és Yunnan örömmel fogad majd, hogy megmeneküljenek… Mostantól, ha jól kijátsszuk a lapjainkat, (…) egyesíthetjük az országot.”[11] Mindennek koncepciója a „Határozat a hatalom megosztásáról a Központi Kormány és a tartományok között” címet viseli, mely a generalisszimusz haláláig titokban maradt. A Guomindang és a KKP történetírásában sem kapott helyet; eltérő megítéléssel, de mindkét oldal historiográfiája a haduraknak tulajdonítja a Vörös Hadsereg nyugodt átkelését a Xiang-folyón.[12]
A hadseregcsoport menetoszlopai immáron ötszáz kilométert tettek meg az indulást követő két hónap elteltével, s folytatták útjukat kissé északabbra, Guizhou és Hunan tartományok irányában. Az év végére át is lépték Guizhou határát, majd a tartományi csapatok ellenállását legyűrve bevették annak tartományi központját, Lipinget, ahol a Központi Hadseregcsoportnak némi pihenőre adódott lehetősége. Mao Zedong javaslatot tett egy tanácskozás összehívására, s mindeközben elkezdte szélesíteni jövőbeli támogatóinak körét. A KKP KB vezetősége egyetértett a Politikai Bizottság ülésének összehívására Zunyiban, a kialakult helyzet, illetve a további útvonal megvitatásának céljából. Itt került sor a Mao életében és a KKP történetében oly meghatározó jelentőségű tanácskozásra.[13)
Az értekezletre 1935. január 15–17-e között került sor, melynek során Mao Zedong ténylegesen domináns pozícióba került a pártvezetésben és a hadseregben egyaránt. Ennek oka az volt, hogy tulajdonképpen komplett ellenzéke, a Vörös Hadsereg vezetősége – főképp Bo Gu, Zhou Enlai és Otto Braun triásza – támadható taktikát követett a Központi Tanácskörzet elhagyásával, ami súlyos veszteségeket okozott. Ezt kihasználva, személyük diszkreditálása útján megnyílt a lehetőség Maónak és körének a hatalom megragadására.
Mao támogatóinak köre a téves stratégia kiindulópontjának a Mao által preferált partizánháború bevált taktikájának elvetését látta a GMD ötödik hadjárata során.[1] Mao éles bírálatnak vette alá Bo Gu és Zhou Enlai elhangzott korreferátumát, s a „passzív védekezéssel”, illetőleg a pozícióháborúba való bonyolódással, a döntő megütközés elkerülésével vádolta meg őket.[2]
étzúztuk az ellenség előretolt osztagait, és elszakadtunk egy majdnem milliós üldöző hadseregtől; megszámlálhatatlan nehézséggel és akadállyal küzdöttünk meg, saját lábunkkal mértünk le több, mint húszezer lit, keresztülszeltünk tizenegy tartományt. Mondják meg, hogy volt-e a történelemben még egy ilyen menetelés. Nem volt, sohasem volt. A hosszú menetelés hírnök volt, mely tudtul adta az egész világnak, hogy a Vörös Hadsereg hősök, vitézek hadserege”. Az mindenesetre bizonyos, hogy valóban nem volt még egy ilyen menetelés. S bár az útra kelt vörös hadsereg alig tizede ért el Xi'anba, az a tized már a jövőbeli "nagy kormányos" irányítása alatt szerepelt. Óriási veszteségeik ellenére a KKP mégis győztesen tudott kijönni a hosszú menetelésből, hiszen a Guomindangnak nem sikerült felszámolnia a pártot, mely így az elkövetkező tíz év során olyannyira megerősödik, hogy még napjainkban is a hatalom kizárólagos birtokosának mondhatja magát.
Kortárs felvételeket tartalmazó dokumentumfilmek:
[1] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 199. p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése