Halloween Nanjingban vol. 2.

"Tök, tök, sárga tök, Halloween-re mit főztök? Kígyót, békát, csontvázakat, mindenféle bogarakat." - szól Öri István verse (a sárga tök helyére pedig a menzás átokszórókat is gond nélkül beilleszthetnénk, a válasz ugyanaz lenne, és nem csupán Halloween-re, de hétfőtől péntekig minden egyes napra nézve.) A tök szerepe viszont jelen bejegyzésben pusztán Jack O’Lantern-re, vagyis a töklámpásra korlátozódik, újfent egy Halloween megmozdulás került terítékre.

Az edzést követően még egy ízben magamra öltöttem a KKP pártfunkcionáriusi gúnyáját, s Katjáékkal nekivágtunk az éjszakának. Elsőként a CD Klubba mentünk, egy latin szórakozóhely, ahol is Freddy Kruegert táncolták körbe kínai banjo-sok, így rögvest továbbálltunk. Tovább a 答案-ba (europoid nevén Behind the Wall-ba), ami pedig egy mexikói jellegű placc, itt már többen voltak maskarában, így mi sem lógtunk ki annyira a sorból. Meg a sörből sem. Az igazság azonban az volt, hogy érezhetően kitombolta magát a város péntek-szombaton, így már csak afféle erőtlen utórezgésként jelentkezett a Halloween-őrület valamennyi attribútuma: a hely pofásan fel volt díszítve, de alig voltak arcok, s kik betértek, a helyzetfelmérést követően rövidesen kitértek. Némi 自由古巴 elemzése után Katjáék erőlködésére a 61 Bárba tértünk vissza, de már előre tudtam: úgyis az Aisen lesz a végállomás. A 61 Bár a legutóbbi alkalomtól eltérően érthető okokból korántsem volt oly zsúfolt, a belső terem már-már a Kósa nélküli Kerék funerális emlékeit idézte.

Nem volt hát apelláta: az 1912, s az Aisen partikolosszusa becélozva. Már a bejáratnál összefutottunk Richárddal, az afrikai mágussal, ki most is asztalt biztosított lehetetlen körülmények közepette, nem is beszélve a folyamatos Csintaó-Remy Martini ellátásról. Az Aisenbe (amit, mint látom most Eisunnak kell írni mellesleg, de már nem fogom visszamenőleg az összeset kijavítani) nem nagyon járnak külföldiek, a kínaiakat meg nem érdekli a Halloween, így ismételten csak mi voltunk jelmezbe, de ezen a helyen még így se tűnik ki különösképp az ember.
Számos kínaival örök barátságot fogadtam, melyet némi csintaóval pecsételtünk meg. Nemsokára viszont visszavonultunk, mert ma reggel meg kezdődött a suli, de nem nekem. Most pediglen átváltok deák-üzemmódba, s gőzerővel tanulásba kezdek.

61-1912

Még a héten osztogattak itt szórólapokat, hogy miféle bulik várhatóak a campussal majdhogynem szemközti 61 Bárban. Amire elsőként is figyelmes lettem, hogy az egyik fellépő lemezlovász drum’n’bass-t is játszik néhanapján, így erőteljesen szorgalmaztam ennek kiderítését. Este le is zúztunk szobatársammal, a bejáratnál zsörtölődött egy látásból ismerős marokkói forma, hogy szar a buli, irány a Castle. Én azért mégiscsak kíváncsi voltam a placcra – ami mellesleg egy Castle 2.0. - így le is mentünk, de rögvest problémák adódtak: a szórólapokon volt egy kis kupon, melyet elvileg sörre lehetett volna beváltani, de a kasszánál felvilágosítottak, hogy ez nem így működik, hanem magához a belépőhöz dukál egy, azaz egy sör, ami valljuk be: nem sok. Kis tanakodás után végül lemásztunk a nyúlüregbe, ahol egy kommersz kocsma-atmoszférát kerékbe törő elektronikus zenei attak dúlt, ortodox amen break hívő voltom ellenére nagyon is díjaztam a meglehetősen veretős talpalávalót. A placc nem éppen nagyszabású, a tánctér sem elég nagy, de ez senkit nem érdekel, miképp senki sem táncol effektíve, azonkívül hogy ülő helyzetben önálló életét él fejük-lábuk. Az otthoni bulikat idéző okos lámpák generálták a hangulatot, miközben egy képalkotó űrradarhoz hasonlatos lézer pásztázta a távol-keleti becsülettipró szuroksötét kulimászában úszó, Galaktika Magazinból sem kilógó egzotikus publikumát.

Noha a hely nem volt rossz, de némi italnemű halálra ítélését követően támadt fel az ötlet, hogy menjünk el biliárdozni. Játszottunk egy órát, aztán mondom ne szarral töltsük a rétest, jöjjön az 1912 negyed, s persze az Aisen. Taxit fogunk, női sofőr (amiből szokatlanul sok van), megcélozva a következő állomás. A Xinjiekou, vagyis a város központi része, hol az 1912 negyed is lokalizálódik, nincs valami messze az egyetemtől, ezért lepődtünk meg, mikor eleve más irányba vágtattunk tíz perce, mint amibe kellett volna. Hová viszel aranybogár? Lassít, leáll: ő voltaképpen nem tudja, hol van az 1912 negyed…Lett volna anyád magzatvizében egy cápa, akkor hova a picsába hoztál?! Telefonált egyet, s egy gyorsított eljárás keretében megvilágosult, aztán rövidesen el is értünk a tetthelyre.

Aisenben persze azonmód összefutottunk a kongói formával – ki egyébiránt itt dolgozik – onnantól kezdve meg abrakolásunkra sem kellett többet ügyelni, szorgalmasan töltögette a Remy Martinis kancsót. Rendesen ez lesz a törzshelyünk. Ütköztünk pár Nanshida-s formával, meg mindenféle kínai diszkópatkánnyal/királynővel, de háromkor egyszerűen lekapcsolták a bulit, s mindenki megkapta elbocsátó szép üzenetét. Egy utcai árusnál még újítottunk valami szilárd táplálékot, s újfent taxit fogtunk, de az utóbbi sofőrnél nem akadtak komplikációk az útvonallal kapcsolatban. Így nagy sebességgel visszatipliztünk a koleszba, miközben a 社会主义好-t kántáltuk, aztán kisvártatva az álom vizébe gázoltam. Reggel pedig egy „ijesztő, néma kútból” másztam ki éppen morfinista szemekkel meredve Minfan telefonálására: a vietnámi nyelv kiváltképp dallamos. Olyannyira, hogy egy delfint és egy hiénát magáévá tevő bőgőmajom együttes hanghatásából sem lehetne kikeverni, és ez önmagában örvendetes, de nem a reggeli órákban. Bús állatok litániája fáradt fejemnek.

啊呀 vol. 2. - Nincs megállás

Tegnap délutánra megtaláltam a másnaposság kaotikus birodalmából kivezető utat, szöszmötöltem, pepecseltem, tanulgattam. Estefelé Miya áthívott minket kajálni, aztán ott eléggé el is ütöttük az időt, s eszünkbe ötlött, hogy némi sör, némi csipsz igencsak el kellene, a beszerzést követően visszajöttünk a koleszba, és Minfan buzikalóz nótáit voltunk kénytelenek hallgatni, mígnem megelégeltem, és váltottunk. Ezt követően gondoltunk egyet, hogy menjünk el vacsorázni, ütköztünk Miya koreai szobatársával, és további koreai csajokkal, így nem meglepően koreai kajázdába tértünk be, és arra jöttem rá, hogy imádom a koreai kaját. Az asztalok közepén van egy ilyen főzőüst, vagy nem tudom mi, arra pakolják rá a húst, zöldségeket, és előttünk főzik meg. Mindeközben további fogásokat hoznak. Olyan szinten belaktam, hogy úgy ültem helyemen, mint a bádogember, mozdulni nem bírtam. Pedig muszáj volt, mert nem ez volt a végállomás. Először is taxiba pattantunk, és a Castle felé vettük az irányt. Nem is tudom, melyik otthoni helyhez tudnám hasonlítani, talán a Morgóhoz áll legközelebb, de nem a kettőhöz, hanem az egyhez, vagyis ilyen eufóriában túlburjánzott tánczos-zenés kocsmológiai hadszíntér. Valamilyen B-kategóriás horrorfilmet megzenésítő ausztrál banda lépett fel, és azt képzelték magukról, hogy ők a Crazy Town. Aztán kockajátékot játszottunk, a körönkénti veszteseknek inniuk kellet. Ebből adódóan kisvártatva elértük azt a stációt, hogy szintet ugorjunk egy radikálisabb klubba, nem volt mese, irány az 1912 negyed, s irány az Aisen - a hely, ahol tegnap is voltunk. Aisenben újfent összehozott minket a sors az afrikai sráccal, következtetésképp további italneműkkel, ergo ismételten egy nerángass buli nimbusza ragyogta be a hétvége csúcsát. KFC-be hanbao, vagyis hambi, majd taxi, s Nanjing Shifan Daxue.

Ma dolgozzuk le a jövő heti szünet napját, illetve már aki dolgozza, mert én valahogy nem keltem fel fél nyolckor.

Fenébe, rendet kéne már rakni, mert az egy dolog, hogy Minfannal uralkodunk a káosz felett, az asztalon lévő gyümölcsök már elkomposztálták magukat, és olyan rókaszag van a szobánkban, hogy vadászok kopogtattak nemrégiben ajtónkon.

啊呀!

Nos, Minfannal megvettük a borzasztó kínai páleszt, némi sört, és még egy üveg gint, hogy a buli semmiképp se a mi szűkmarkúságunkon fenekeljen meg. Talán ha nem vittünk volna semmit, akkor is ugyanezt a végeredményt kaptuk volna, miként Lizy és Pema szobája be volt tárazva számos náció nemzeti szörnyűségével. Először is újra megismerkedtem csoporttársaimmal, ami sok esetben kissé kínos szituációt szült: végül is csak úgy tíz embert interjúvoltam meg, hogy helló, honnan vagy, mi van veled, és valamennyi azt válaszolta, hogy bazdmeg ott ülök előtted, egy csoportban vagyunk… De ez nem azért van, mert nem lehet megkülönböztetni az ázsiaiakat, hanem mert mindig ugyanazokkal az arcokkal lógok. (Ez volt gimiben is, negyedikben már nagyjából tudtam, hogy kik vannak az osztályunkban.) Ergo az ismételt megismerés avagy újra felfedezés keretében a koreai csajok valami koreai piával kínáltak: kitöltenek egy egészen minimálisat, kvázi egy cseppet a poharamba – kissé lesajnálóan ránézek, kiscsillag, először is én kókai vagyok, ha tudnád min mentem keresztül, nem szúrnád ki a szemem ennyivel. Nyel egyet a csaj, óvakodva csorgatja az alvilági nedűt poharamba, kicsit rásegítek, így lett belőle hozzávetőlegesen egy deci: kiittam, mint az állat. Úgy néztek rám, mintha legalábbis a Szent Grált hörpintettem volna le: s kétségtelen, valamennyi lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy Edvard Munch: Sikoly című képe ne üljön ki arcomra, de gúzsba kötöttem arcizmaimat, és a tumultuózus ingerek hadát egyetlen széles mosolyba konvertáltam, ami olyan szintű tapsvihart váltott ki, mintha a nemeai oroszlán tetemét dobtam volna le vállamról. Meghökkentően szar íze volt. Ezt követően továbbálltam a következő megmérettetések felé. Lelkesen gyártottuk a gin-koktélokat, szegény Minfannak, meg a többi ázsiainak igazából már egy kupicától folyt a nyála, mindenki panaszkodott, hogy rettenetesek ezek az európai italok, én meg folyton folyvást csak fejem csóváltam: Nagyfaterom papramorgó obamája vagy szilvóriuma után élve ásnátok el magatokat. Aztán ilyen számolós-tapsolós játékot játszottunk, hogy aki rosszul tapsol, vagy számol, az iszik. Nem is értettem a játék lényegét, így amikor rám került a sor, hogy mondjak valamit, vagy tapsoljak, automatikusan fenékig kiittam a kezem ügyébe tévedt pohárka tartalmát. Viszonylag sokan összejöttünk, hiszen az egész második emeletnek szólt a meghívás a barátokon kívül, és olyan éjfél felé mintegy húszan az 1912 szórakoztató negyede felé vettük az irányt. Összesen kétszer fizettem az este során, az oda-taxit, meg a vissza-taxit, ami vagy 600 forintomba került, módfelett mérges voltam. Odaértünket követően van itt egy afrikai forma a koleszban, és ő intézte a piánkat, meg minden más egyebet, adott egy külföldieknek szóló VIP kártyát, ami 50%-os kedvezményt foglal magába bárminemű itókára vonatkozólag. Az 1912 negyed kolosszális, sorba vannak egymás mellett a legkülönbözőbb klubok, diszkók, partiarénák. Nem sokat teketóriáztunk, bele is vettettük magunkat az egyikbe. Már a belépést követően más atmoszféra fogadott, mint amit otthon tapasztaltam, minden globalizációs egysíkúság ellenére is valami unikális, füstködös távol-keleti szellem tartotta markában a klubot, bár lehet, hogy csak a füstgép volt. A hely dizájnját illetően igencsak a Csendesre emlékeztet, noha jóval nagyobb annál, de hasonlóan agyament attribútumokkal bír. Üvöltött a Lady Gaga, vele együtt mi is, s multikulturális kompániánk eléggé odatette magát. Az afrikai srác furtonfurt szállította a csintaót, meg minden más egyebet, amit lehetett. Összetalálkoztunk pár olasz csajjal, jaj Istenem tényleg, ma is menni kéne velük valahova, de egyelőre enyhén apokaliptikus állapotok rabja vagyok. Aztán rendesen sakáltanyás mutatványok következtek, szokás volt mondani, hogy külföldön mindig hülyébb az ember, mint itthon. Még a kínai buzikalóz MC-vel is összespanoltunk, ránk testálta Mad Max-es bőrkesztyűjét, amivel igen vicces képek készültek. A többi momentum már afféle "emlékhalom a harc fián". Olyan három fele induló üzemmódba váltottunk, már kicsit megviselődtünk, még benéztünk a KFC-be, ahol végre normális sült krumplit is sikerült zsákmányolnunk, majd taxit fogtunk, és suhantunk a kellemes éjszakában, vissza az egyetemre.