Miheztartás végett

Mostanság szobatársam kezdi elvetni a sulykot, Celine Dion hátán kerget lepkéket, valamint reggelente sem udvariaskodik kihangosított telefonján keresztül bestiálisan végigugatni - a vonal másik felén tartózkodó hím és nőstény fajtársainak - primitív gondolatfoszlányai átkos rezdüléseit; miközben én közepes hangerejű szentségelés kíséretében tulajdon körmömmel növelem az ágyam melletti, falba kapart rovásokat.

Ennélfogva tegnaptól kezdve megváltozott az ébresztőórám simogató csengőhangja 3 Inches of Blood-ra, hogy ha én kelek, akkor nagy eséllyel ő is. (3:11 után egészen biztosan.)

Néha csak az eszembe ötlő Leifeng elvtárs példamutatása győz meg arról, hogy nem érdemes megfojtani.

报刊 és a halál ereklyéi

A nehézkesen feltápászkodó, kókadt Nap csatakos virradatában szörnyű harcba bocsátkoztam egy förtelmes, ezernyi agyarú, kénkőtől bűzlő, diabolikus ébresztőórával. Alulmaradtam, s mocskos nagy karmainak húsomba vájó szorításával húzott át a Péntek reggel koponyák övezte, fásult valóságába. Gyorsan összeeszkábáltam egy teát, aztán mindazon ruganyossággal, mely mára jutott, megkezdtem közel száz méteres bús zarándoklatomat az előadó felé; hol az újságolvasás óra szigony-tekintetű, kérlelhetetlen, fekete köpenyeges, másodállásban halotti torokat rendező vén oktatója okvetlenkedik. A vaskosan meredő bejárat előtt kétségbeesett kazahsztáni és ukrán csoporttársaimat fojtogatták a gondok, no mi történt bogárkáim? Ma vizsga van, vérengzés, az elvtársnő még részt venni sem engedte őket, mert nem csatlakoztak elegendő alkalommal a kiscsoportos foglalkozáshoz. A szobatársammal, mintha éjszaki őrségben lennénk, felváltva járunk ügyelni a pénteki kurzusra, ergo oly végtelen nagy számban magam sem voltam jelen. Csodás kilátások, mondom azért mélyen a szemébe nézek a tanítónéninek, mielőtt megkapom elbocsátó szép üzenetem. Egy árnyban járó ninja nesztelen némaságával osontam be, s kis híján helyet is foglaltam, de ekkor egy rekedt, ám mégis erőteljes hang húzta vissza fülem: 窦琦, - szólított kínai nevemen, megfordultam, pislogás nélkül álltam bősz tekintetét: 窦琦, noha a múltkor nem voltál, te rendesen jársz órára, ezért vizsgázhatsz is. Nem tudom, melyik másik alacsony, kecskeszakállás-sapkás, sápadt arcú europoiddal kevert össze, de nagyot bólintottam.

A teszt felkészületlenül ért, királyszar lett.
Ha már szar volt a reggel, akkor a délutánt is ildomos lenne szinkronba hozni - gondolám, így hagytam magam elvonszolni a 哈利波特 (van, ahol Harry Potterként tudják) 7. epizódjára az itteni IMAX-be, és azt kell mondjam: jó volt. Olvasás tekintetében két és fél könyvig jutottam, aztán jobbára a filmeken követtem végig, nagyjából képbe voltam, de Katja készséggel felsorolta a Weasley-családfát, vagy a kvidics-kellékeket, ha valami homályos volt. Tényleg elég sötét, és horririsztikus, mint amennyi sötétséget és horrort ki tud erőltetni magából három tiniszínész, de mindettől függetlenül ajánlom megnézésre, és figyelmeztetek mindenkit: Doby, a kobold megdöglik a végén, ráadásul szívszorító is.

Egyébiránt a hetedik könyv első idézete igen tetszetős:

Kínja e törzsnek, ó, jaj, keserű nagy átok vérbevegyült csapása! Nyögő, el se viselhető gond! Verő, el nem emésztő kín! Máshol ezekre nincs ír sehol, csak e házban, máshol vérbevegyült viszályban. A lenti isteneké e himnusz. Boldogok ott lenn, az imám fületek érje el, és már küldjetek üdvöt, győzelmet a sarjaitoknak.	”
– Aiszkhülosz: Áldozatvivők

Kínpanoráma a koleszban

Mostanában nem alszok valami jól. Eleve meglehetősen nehezen szenderülök álomba, érzékenyebb a fülem, mint Heimdallé, pedig az ő figyelmét még a midgardi birkák gyapjának növekedése sem kerülhette el. Idáig nem volt gond a koleszban, de a felettünk lévő állatfarmon bizonyára megkezdődött a párzási időszak, és annak velejáróira lehettünk figyelmesek az elmúlt egy hétben.

Múlt hét hétfőn kezdődött, hogy felettünk hallhatóan megszaporodtak az egy szobára jutó koreaiak. Táncolgattak, nevetgéltek - nem baj no, laissez faire, ők is érezzék egyszer jól magukat az életben. (Egyszer. Nem kétszer. Egyszer.)
Kedden újfent begyújtották a rakétákat, ugráltak, a hím egyedek nászénekekkel próbálkoztak, Justin Timberlake koreaiul a tizenegyedik csapás, Minfan fülelt is, hátha ismeri valamelyiket, de gyorsan lekapcsoltam, mielőtt eszébe jutott volna neki a 代表我的心. Basszátok meg - javallottam, de rendben, én nem szakítok meg semmilyen aktust, inkább iszok egy sört. Szerda, Csütörtök: a felettünk dúló orgia mit sem veszít lendületéből, szekrényeket borítanak, korbácsolós India Jones-os erotikus kéjjátékokat játszanak (én nem tudom, mi volt az a hozsannázós csapkodás) rapszodikus, erősödő-gyengülő vonyítások, ritmikus kántálás, egyre növekvő moraj: baszki Minfan, ezek megátkoznak bennünket - jutott eszembe a koreai samanizmus. Szombatra egy katartikus extázis keretében kifulladtak. (Egyébiránt ezen időszak alatt mi tanulni próbáltunk.)
Vasárnap újra kezdődött a műsör, csakhogy már nehezteltem is. Olyan éjjel egy fele megszámoltam hány töltény van a tárban, majd vérben forgó szemekkel felmentem a harmadik emeletre - egyébiránt ez a puskát kellett volna szituáció. Útközben minden élőlénynek, ami szembe jött velem, felidéztem József Attila egynémely sorát:

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok a koreaiknak: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok a koreaiaknak: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok a koreaiknak: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok a koreaiakra: Nagyon fáj. Fáj bizony, hogy nem bírok aludni már egy hete, mert minden nap fesztiváloznak. Kopogok, kijön egy tag: miért, miért csináljátok? - kérdem. Hát ők nem tudták, hogy áthallatszanak. Nem tudtátok?! Oda se neki - bólintottam a világ összes irgalmával - majd lesz még nálunk olyan buli, hogy menedékjogot kértek Észak-Koreában. Visszamegyek. Lefekszem. Szarnak az alkotmányra, hajnali háromkor kezdődik megint a pszichocirkusz. Ismételten felmegyek, s mint Columbo állok az ajtóban, veszek elő egy noteszt, s teszek fel furfangosabbnál furfangosabb kérdéseket, úgymint: mégis mikor a kurva anyátokba tervezitek, hogy lefekszetek végre, majd jegyzeteltem. Azóta nem jelentkeztek.

Volt ma egy tingshuo vizsgám, elég rossz lett, nem feltétlenül a koreaiak sikanériáiból kifolyólag, de ez van. Holnap meg hanyu, oh irgalom atyja ne hagyj el.

Hollandok, ti pöcsök!

Ezt kell megélnem, hogy buzirókák emeljék a trófeát magasba. Egy dolog vigasztal: Casillas többet sírt, mint védett. És még fog is, mert Van Bommel van akkora sintér, hogy utána megy Madridba, és úgy rácsúszik álmában, hogy nem kel fel többet. Aztán jön csak a karatekölyök De Jong, aki telitalppal rendezi át belső szerveit a 2002-es BL-döntő óta inkább sirdogáló, mintsem érdemi munkát végző, ám az egekig magasztalt kapusnak.

Jóllehet Iniesta gólja megérdemelt volt - ha mindenáron bíróság elé szeretnénk állítani a tényeket, és a vallatás súlya alatt, reflektorfényben kikényszerítenénk a csontig maró igazságot -; Spanyolország győzelme egyedül Hollandia impotenciájából fakadt, és hogy Van Bommel egyelőre nem harapta át a torkukat, de ami késik, nem múlik.

Aki tudja, hogyan lehet egyáltalán Spanyolországnak szurkolni, az antipátia stoplis manifesztációinak, az küldje el megfejtését Budapestre, a Zsákbamacska Zrt.-be. Kisorsoljuk többek között Puyol haját, aki ezentúl tonzúrával fog játszani, miután leforgatták vele a Zsákos Frodó legújabb kalandjai című thriller-sorozat első negyven évadját.

Haragszom továbbá Chilére, kiknek legfőbb feladata lett volna análterrorban részesíteni Hispánia hetvenkedő hülyegyerekeit, akárcsak a hollandokra, akiknek tigrishere őrleményt tudnék javasolni potencianövelés gyanánt.

Konklúzió: Hollandia ezen a bolygón nem fog világbajnokságot nyerni, legalábbis addig nem, míg Davids földi inkarnációja fel nem tűnik, már ha Davids maga vissza nem tér, és erre annyi esély sincsen, mint a Halálcsillag elpusztítására.

Tehetetlen Henrik, te tehetsz mindenről!

Por és hamu vogymuk

Miután megjártam az Örök várakozás csarnoka névvel is illethető tanulmányi osztályt. Bemegyek ma kilencre, hogy az abszolutúriumot megcsinálom tíz perc alatt, és még a 10:20-as vonattal eltiplizek haza. Odaérek, már egy légiónyi deák állt a földszint 15. vészjóslóan meredő, vaskos ajtajai előtt. Beállok a sorba, siessünk-siessünk gondoltam, 11-re otthon kéne lennem. Eltelik fél óra, fogy az oxigén, a helyzet azonban változatlan. Mondom majd felgyorsulunk. Mögém újabb hadrendek csatlakoztak; mikor tízet ütött az óra, már közel tíz centimétert sikerült előre haladnom. Egyesek sátrat vertek, süldő malacot tűztek a nyársra, s szépen, szentimentálisan sütögettek. Némelyek térdepeltek, és jajveszékelés közepette ostorozták magukat, mint a flagellánsok egykoron; s volt, ki buddhista zarándokok módjára hason csúszva vezekelt. Mások gobelint hímeztek, farigcsáltak, 11-kor megpróbáltam elvágni a torkomat egy bicskával.

Nem sikerült.

Ekkor különböző kőeszközöket kezdtem pattintgatni magamnak, hátha jók lesznek valamire. A 15-ös szobából időnként kinyújt egy hatalmas, nyálkás polipkar éles tapadókorongokkal, és próbálta hessegetni a népet, hasztalan. Egy nő időközben megszült, az egyik nyitott ablakon őszi leveleket sodort be a szél. Lőttek villámháborús tervemnek. Aki kidőlt, azt felpakolták egy szekérre, és vitték tovább. 12 lehetett már, igen közel voltam az ajtóhoz, ahonnan folyamatosan jöttek ki az emberek, mégse ment be más helyükre. Srácok, nem kéne valakinek esetleg bemenni? Nem bántásból -vagy mert már három órája állok itt - mondtam, csak hogy ha úgy gondoljátok. Nem, nem - válaszol egy csaj, mert azok máshová várnak. 12:00 - kijön a TO-s asszonyállat, hogy köszönjük a részvételt, jövő héten próbálkozzanak újra, hátha akkor adásba kerülnek. Persze nem mozdul senki, mivelhogy senki nem fog innen elmászni. 12:30, egy lány lohol a folyosón az embertömeg között, elesik egy székben, amit ámokfutásában nem vett észre; kurva nagyot koppan és fut tovább, majd bemegy egy ajtón. Úgy éreztem eljött az ideje, hogy én is cselekedjek, kijött egy forma; mire mint az őrült, ki letépte láncát berontok, és ekkor megértettem mindent: bárdok zengik nótájukat, csörgősapkás udvari bolondok bohóckodnak, és tonzúrás, üvegszemű szerzetesek festenek szájjal bámulatos iniciálékat. A számítógépek monitorjába karót szúrtak, és kereszteket festettek rájuk. A nyomtatókat felborították s fokhagymával szórták be. A tanulmányi osztályon nem élnek efféle ördögi masinériákkal, ők még mindig kézzel, pontosabban szájjal róják a sorokat, gondosan megformálva minden egyes betűt. Mi járatban lovag, kérdé az egyik: anyádat keresem feleltem, és az abszolutóriumomat szeretném. Vagy úgy, szólal, elővesz egy kódexet, közben kipottyan az üvegszeme. Ideadnád az üvegszemem, jó lovag? Odaadtam neki az üvegszemét, lapozgatja szúette könyvét, majd a komoly, öreg Vejnemöjnenhez hasonlatosan szóval mondja, fölfeli: roppant különös, roppant különös! Históriás, ki kelet-ázsiai kultúrák diszciplínával vagy vala?! Igen. Márpedig fiam, énszerintem ilyen szak pedig nincsen, kuncog. Akkor erőltesd meg picit a fantáziádat - buzdítottam, mert én innét el megyek jusson nélkül. Forgatja, szagolgatja az indexem, számolja a krediteket, körzővel rajzol, majd megnyálazza az ujját és felemeli a levegőbe. Ezután egy kis zacskót akaszt le a nyakából, melyben apró csontok és csillogó kövek vannak, kiborítja elém, széttúrja őket, és ritmikusan kántál közben valamit. Majd megmerevedik, s fekete csönd köszön be. Várok így egy fél órát, mire megszólal: készen vagyunk. Valóban van ilyen szak, minden rendben van. Már épp megakartam gyújtani egy tűzijátékot, mikor villás nyelvét újra felém nyújtja: lenne még valami. Itt egy papiros, vidd el a könyvtárba, hogy igazolják: nincs tartozásod, sem priuszod. Kiverekedem magam a zsörtölődő emberszőlők gyűrűjéből, tűzön és vízen át eljutok a könyvtárba, egy hatalmas bullával igazolják isten báránya mivoltom, vízen és tűzön visszamegyek, ismételten utat vágok magamnak, és diadalittasan rácsapok a TO-s néni asztalára: veni, vidi, vici. No lám, ilyen gyors volt, fiatal úr? Majdnem jó, a központi olvasón kívül szükség volna a tanszéki könyvtár pecsétjére is. Ez volt az a pont, amikor kivettem a zsebemből a korábban pattintott kőeszközömet, hogy valamit félig agyonverek vele, aztán végül visszasüllyesztettem. Héraklészt hányszor szopatták? Tizenkétszer. Annyinál még úgyse járunk, akkor vissza a tanszéki könyvtárba. Ajtói tárva, beröppenek, mint egy boldogságos pillangó, két nő ül az asztalnál, csak egyik sem tartozott az általam ismert könyvtárosok közé, azért persze meginterjúvolom őket. Pityeregve toltam oda az orrommal eléjük nyamvadt papirosom, mire jót röhögtek, lévén egy konferencia résztvevői voltak, ami bent volt a könyvtárban. De tudod mit, kérdi az egyik: menj, és kopogj be mindenhova ezen a folyosón, valaki majd kijön. Kimegyek, ránézek a folyosóra: káromkodok és fütyörészek, mint a Hortobágy poétája, és hazajövök. Ezért a szar semmiért kell újfent bemennem Pestre a jövő héten.

Momentán

Meglepődve, megriadva, térdig a szarban: ez vagyok én.